Szállva a sötétség felé
Egyre esztelenebbül,
egyre esztelenebbül;
szívem egyre védtelenebbül
fekete csóváit nyújtogatja,
köveid tapogatja,
kapuid nyitogatja.
Nyílj ki aranyló éggel,
virágos száj, hasadj fel.
Úrnapi leveles sátor,
tárulj ki fényes utca.
Szép homokodon lépdelnék,
saradban végig-vágódnék.
Kötözd meg a karjaimat,
ragaszd össze lábaimat,
kormozd el a fogaimat,
égő füst-áldozat,
májusi orgona-részegség.
A fekete, parázna pokol
csattan már, zúg le, ahol
rozsdás hegycsúcsok égnek,
mint az utolsó ítélet.
Szárnyaidat lobogó csapdák,
sikolyodat balták:
kísértéseim kaszabolják
egyre esztelenebbül,
egyre védtelenebbül
szállva a sötétség felé,
bukva a homlokod elé.
