1.
Megmutattad nekem a vizet, |
Az ártó kőzeteket sem ismerem, |
a savakat sem és a gépeket; |
saját szépségem-irtózatosságom is |
sötét, omlékony, mint az iszap. |
|
Pávafark nyílik ki hirtelen: |
egész jelenlétem hiábavalósága. |
most tudtam meg: már nem te vagyok. |
|
Te szembenállsz velem. Vársz, |
lehajolsz a vizek fölé. Látom él a víz, |
él a hús, az erdő; él: lángol. |
Lángol a víz: nem tudom, mi a láng, |
és énekelek itt a tűzvész előtt. |
|
ne szánakozz többé: odamegyek. |
Mást nem tudok. Mondom neked |
|
Gyerekkoromban ismertem a sarat, |
ismertem a szelet, árokpartot, |
az első sugarat és az esti homályt: |
szeretnék megmeredni és hallgatni. |
|
De élek, mint a fa és kiáltok: |
Vagy ez az észrevétlen hallgatás te vagy? |
Ne rejtőzködj: elmegyek oda, |
ahol a vizek fölé hajolsz. |
|
Itt nem jutott nekem semmi több. |
Semmi; a lekerekült fenekű cseréptányér |
rád-bámul: semmi és kiesik rajta |
a homlokom, a szám, az izmom |
észrevétlen. Tízezer év óta esem. |
|
Nem akasztott meg egy ág, |
valahol két elragadtatott szárny. |
de nem akasztott meg egy szív. |
|
Csillagok hasították át agyam: |
Nincs bennem fény. Benned van, |
ott, ahol állsz. Hallasz? énekelek |
|
a lányokat és orgonafa-késemmel |
utat vágtam magamnak a gazok és kórók |
|
2.
A szerelemről vannak szavaink, |
de bennem lassan kihűl az áhitat, |
és hömpölygetni kezd egy csíkos, |
Bokrok alatt, a fagy vermeiben, |
házakat mosva és hidak alatt. |
|
Van, aki röpülni szeretne ilyenkor, |
engem összelapít ez a mosoly: |
a száj galagonyasövényéről indul el |
és a szem merő-zöld káprázatába |
szakad szét. Minden kinyílik, |
amit te ismersz, de nekem fém-meztelenség |
a gyümölcs húsából irgalmas |
tisztasággal fordul ki a mag. |
|
Megmutattad nekem a szerelem képét, |
Egy őrültet látok, füstoszlopot látok |
és téged: a túlsó partról görbülsz |
a vizek fölé, mint a szürkegém. |
|
az én kezem és az én kezem a te kezed. |
Ilyen szavakat: testedet kívánom. |
És olyan szavakat, hogy menj, |
borítsd le lúgkővel az arcod, |
nem akarlak megismerni többé. |
|
Ne légy, ne éhezz énrám, bújj a rög alá, |
a sötétségbe, ahonnan jöttél, fald föl magad |
és hallgass el, hallgass. |
|
Mivel garázda volt a nyár. |
Naponta épültek aranyhidak |
az ég fakadó ellentétei közt |
és a férfi, ki a teremtésből |
előlépett asszonya hajával, |
a szélben. Még áldott volt minden tévedéstől. |
|
Te szembenálló. S ha közeledek, |
tovább haladsz. Nem érhetem |
utól magamat. De kiáltani elég: |
|
paradicsomi sorsomat, fénylettem |
és szívemben szabadon suhant |
körbe-körbe egy fehéren tükröző |
madár, mintha a lerogyhatatlan |
|
3.
Most igazán, földre-tottyanó levelek, |
most igazán, mikor nemsokára |
kopogós lesz az út, mint a bakelit. |
Érted ezt, letaszíthatatlan? |
Az ész évszakait és a termékenységét? |
Most igazán álmomnak beszélek. |
|
A kövek termékenysége: a hegy, |
a vizek termékenysége: az eső, |
a levegő termékenység: a vihar. |
A termékenység: az egész és te vagy az. |
|
A vas nem zuhan, a fény nem zuhan, |
te állsz, és én eliramlok |
alattad, fölötted: mindig aggódom. |
|
Tavasszal, mikor még friss az ásás, |
a föld gőze ősi, ismerős simitással |
áramlik vérembe: akkor megismerlek. |
Arcom és a leesett levél rajza ugyanaz. |
Csak én látom ezt. Te vagy. |
De látni a termékenységet: |
|
csupa-fül, csupa-szem, csupa érzék, |
Hogy táncoljak előtted: virágzó közöny? |
Ismered a telet, minden szín halálát, |
ismered az időt? Rettentő puhaság. |
|
De az ablak boldog és a krizantin |
magába-gyűjti fehér hatalmát, |
míg én fölemelem a karom, |
úgy énekelek újra hozzád: |
|
elmegyek az illatok közül, |
a világ ábrándjai, mint a selyemszalag. |
Meztelen a totemek közt mit csináljak? |
Lassan változik át a felhők bőre |
liláról feketére. Lovak vágtatnak át rajtam, |
jajgatok vagy úszva énekelek |
az anyafölddel összecsordító vérben? |
|
|