Te vigasztalsz most, Ravel |
szikár és fűszeres muzsikáddal, |
míg az ég az ablak előtt áll |
és áttetsző homlokát simítja. |
|
Forgatsz magaddal, úgy úsztatsz, |
mint szorgalmas folyó egy halottat. |
a vidéken, melyet most kigöngyölsz. |
|
Világosodik a teremtés. Dombok |
derülnek, egy terebélyes fa levedli |
a ködöt magáról és lassú ütemben |
magas fű leng a rögökön, hol |
ember jár s lendülő tornyokat emel. |
|
S mintha szaladó tenger lenne: |
ide-oda hullámzik mellemben a vér. |
Mintha belsőrészeimet elmosta volna |
s le-föl dobálná a szívem. |
|
Táncoltass, virulás és fény. |
Senki sem tudja, honnan jön, |
s virágba-igézni, mint a szél és felhők |
|
a szerelmes völgyet, városok partjait, |
fogamzó agyakat, hogy észre se vegyük |
|
|