Helyetted – leinnám magam. |
De nincs jogom a részegséghez: |
itt ülünk a nap asztalánál |
és a szónak is mennyboltja van. |
|
Te se tudtad, hogy idetévedsz |
a melleden cipelni az őszt, |
mint aranyba-dűlt szalmafészert. |
|
látod, az isten lakott benne. |
Most már a tó meg a szemed |
az angyalokat is elnyelte. |
|
Ha volna helyem a világon, |
hamarosan azt is elszórnám: |
ne lássak máskor embereket, |
csak míg az ujjaid babrálom. |
|
Lesd a fűzfát, hajolj a számhoz, |
mindegy, akárhogy ünnepeled: |
fényből csurgatták a vérünk, |
semmi közünk az éjszakához. |
|
Mint a hattyú, most elúszhatnék, |
nézd, lent a hullám hogy dobálja. |
De újból és újból fönnakadok |
énekeden és szempilládba. |
|
|