Elhagyójának az elhagyott |
Fény-részegnek a sötétség keresztjén |
vér-doboló fülnek, más szívével táncolónak; |
káprázónak a verembe-esett, |
vércsének a sárba-temetett kő? |
irigységéről, gyülöletéről? |
Beszélni a hallgatásról, a hallgatózásról? |
Vagy kőhegyű, tollas nyilakat mondani, |
baltákat és legörgetett sziklákat, |
agyagosakat, alvó vízűeket: |
házakat és szemeket elmosókat? |
Lovakat, vadult sörényűeket, |
melledre ágaskodó vaspatákat? |
Valamit mondanak körmeim, |
beleim hajnalig beszélnek, |
hajszálaim lecsüggve suhognak, |
bőröm pattogna, mint a dob, |
koponyám kopogna, mint fahíd, |
te elfutott, te elfelejtő, |
te házadból kimászott csiga, |
a mészház most zeng üresen is, |
csontjaim hívnak tűzön ropogva is: |
ide vissza, hol egy-melegben, |
egy méh napja alatt sütkéreztünk, |
egy méh vérébe és zsírjába, |
vissza, csapzott, kimeredt szemű földönfutó, |
az én fáim, napfölkeltéim közé, |
vissza az idegen iszap-karok közül. |
Gyere négykézláb a pusztán, |
arcodban a nagy lapály szemetével. |
déli tébolyodottságával várlak, |
szüntelenül töredező, fekete |
te szökevény-pillantás, te kiváncsi öl, |
a legmagasabb dombon ülve várlak, |
gyerek-tenyérrel, gyerek-feledéssel, |
a látóhatár szélén lobogjon föl hajad, |
|
|