Tizenegyedik ábrándozás

Elhagyójának az elhagyott
miről beszélhet?
Fény-részegnek a sötétség keresztjén
fejjel lefelé lógó?
Dagadtra mérgezett nyelv
vér-doboló fülnek, más szívével táncolónak;
káprázónak a verembe-esett,
vércsének a sárba-temetett kő?
Miről kút aljából
a varangyosbéka?
Mirigyeiről és sebeiről,
irigységéről, gyülöletéről?
Beszélni a hallgatásról, a hallgatózásról?
Vagy kőhegyű, tollas nyilakat mondani,
baltákat és legörgetett sziklákat,
folyókat mondani,
agyagosakat, alvó vízűeket:
házakat és szemeket elmosókat?
Lovakat, vadult sörényűeket,
melledre ágaskodó vaspatákat?
Valamit mondanak körmeim,
beleim hajnalig beszélnek,
hajszálaim lecsüggve suhognak,
ha nyelvem nem szólna,
bőröm pattogna, mint a dob,
koponyám kopogna, mint fahíd,
te elfutott, te elfelejtő,
te házadból kimászott csiga,
a mészház most zeng üresen is,
csontjaim hívnak tűzön ropogva is:
vissza hús-ereimbe,
ide vissza, hol egy-melegben,
egy méh napja alatt sütkéreztünk,
egy méh vérébe és zsírjába,
vissza, te kiszakadott,
vissza, csapzott, kimeredt szemű földönfutó,
vissza az öbölbe,
a szárazföld igájába:
az én fáim, napfölkeltéim közé,
vissza az idegen iszap-karok közül.
Gyere négykézláb a pusztán,
arcodban a nagy lapály szemetével.
A síkság
déli tébolyodottságával várlak,
gőzölgő szittyókkal,
szüntelenül töredező, fekete
akácerdők gallyával,
te szökevény-pillantás, te kiváncsi öl,
te sértett, becsapott,
a legmagasabb dombon ülve várlak,
gyerek-ábrázattal,
gyerek-tenyérrel, gyerek-feledéssel,
a látóhatár szélén lobogjon föl hajad,
ha lehet,
ha még nem szivárgott el
vérünk a homokba.



Hátra Kezdőlap Előre