Talán, ha elmennék Harasztira

Talán, ha elmennék Harasztira,
talán már a legelső pillanatban,
mikor a vonatról leszállok
s lábom megakad a haraszti homokban,
talán már a homokbánya sivár-fehér
teknőjében, hol régen marhacsont és vér rothadt,
talán már utcánk első akácfájától,
drótkerítésünk fekete roncs-árnyékától,
.............................................................
mert mindenkinek van Harasztija,
és ha nincs, akkor még inkább szeretnénk
elmenni a magunk saját Harasztijába,
mit sejt-korunk óta keresünk,
más és más néven,
más és más istenként üldözünk,
agyrém-forma, nemlétező,
de annál inkább szomjazott, égető,
belső elolthatatlan, eltaposhatatlan Haraszti,
anyánk, szerelmünk, rögeszménk,
egyedüllétünk és rémületünk
éjjel, mikor halljuk, hogy hívnak
a csillagok, vagy nem is a csillagok,
a halál porszemei,
és kinyílunk, mint árvíz-elöntött híd,
már visz is a piszkos, hideg semmi:
a saját szívburokból kizúduló álom-igézetünk;
talán, ha megint hallanám a vércse-sírást
az Egy-nyárfa-pagonyban,
ha elbámészkodnék az év-mélységekre
elfelejtett Tulipán-tér bádogkrisztusa előtt,
orgonabokor- és ribizkesövény-felhőben,
ha végiglihegnék a Táncsics Mihály utcán,
míg végetér, beleömlik
a hullámos szántóföldekbe,
fölkanyarodik A Lemenő-nap-dombjára,
talán, ha lekuporodnék a földre udvarunkon,
hogy megint kisházat ragasszak sárból és cirokszárból,
este ott aludnék a vályogfal mellett,
a csuhéval tömött derékaljon
az öreg ágy petróleum-szagában,
talán, ha füttyentenék és a zöld árokparton
körülcsapkodnának ricsajukkal a barátaim,
ha megint ott dobálnánk a pénzt
húsvét-hétfőn a kerítés tövében,
mikor méregszürkén szemel az eső
és egyetlen bánat önti el az Alföldet
a haraszti horpadásoktól a Kis-Kunság agyagáig,
talán, ha ott lesném az apró ablakokon
a sarat napokig, hetekig
és véremet lassan-lassan rágná szét
a szomorúság, az a haraszti, lefejthetetlen,
céltalan, végejárhatatlan, mit a síksági
szél, a síksági hallgatás terít szét
szemcsés, nagy ujjaival
a fuldokló mellékutcákon, kockaházakon,
talán már az első ismerős, öregség-zúzott arctól,
a sziget első víznek fordult nyárfájától
égre vágódna a kezem
és a szám hasadozna olyan jajdulással,
olyan igével,
ami halott már
s föltámaszthatatlan.



Hátra Kezdőlap Előre