Tisztaság

 Egy kiadós mosogatás
 majdnem
 olyan tökéletesen izgató csata
 mint egy szeretkezés.
 Egyiket se lehet félkézzel csinálni
 és aki bármelyik vállalkozásban
megijed attól,
 hogy a hullámok esetleg
 átcsapnak a legmagasabb gátakon is
 és meghaladják erejét, lélekjelenlétét,
az jobb, ha hozzá se nyúl a zsírpecsétes tányérokhoz
 vagy a szerelme
 elszabadult combjához.
 Némán vagy harci üvöltések közepette kell addig
 tusakodnunk
a kezünkre zúduló edények,
 mellek, ajkak, körmök
 rohamával,
 míg a habzó víz,
 a fojtogató csókok meg a mérgező
 harapások
elleni kétségbeesett dulakodásban
 végre
 semmivé szakadozik kényes és hamis
 civilizált lényünk,
 és csak mosogatunk, csapkodunk, makogunk,
 mint egy halat fogdosó nagy, fehér mosómedve
valahol egy folyó árnyékos zúgójában.
 Ha ruhánkra, bőrünkre fröccsen
 a természet forrásaiból kicsapó nedvesség,
 a tenger tajtékainak érezzük,
 elragadtatott sodrának
 ismeretlen partok, árapályok felé.
Elmerülünk, fölbukkanunk,
 úszunk
 a víz és hús zenéjében,
 ösztöneink és reflexeink lendületes hajrájában.
 Kezünkre
 éppúgy csurran valami,
 mint arcunkra, lábunkra
 vagy a köldöktájunkra,
miközben egyre több pohár, fazék, villa,
 porcelántál
ragyog vakítóan a csöpögtetőben,
 egyre több vak rúgkapálás,
 ritmus egyesít titkos tevékenységünkkel:
 ebben a végső sietségben
 megcsillan
 kiszolgáltatottságunk
 egyetlen, de idegeinket végighasító
kárpótlása,
 az az elemi, magától fokozódó
 tisztaság,
ami valahogy homályosan
 egész életünkön át
 célunk volt,
 mint villanó, izzó
 ellentéte annak
 a reménytelen világtemetőnek, zűrzavarnak,
 honnan
 első, ügyetlen kézmozdulatainkkal
 elindultunk.



Hátra Kezdőlap Előre