Messziről megvillant bennem v a l a k i, |
mikor kezet fogtunk és a szemembe nézett: |
| a szél tizedelte hosszú, fehér haj, |
a sok idegen kikötő-szag-ráspolyozta |
sasorr idő-utast mutatott. |
|
míg a világ moszatos, halpikkelyes |
halászhálóját bogozgatta-teregette |
|
akarta: az időjárás várható-váratlan |
görcseit. Bozótban-mocsáron nem kaphatták |
állkapcsukba festett-fogú filozófiák. |
|
Igy gondolkodott, adta tanácsait |
visszavonulásra, rajtaütésre készen: |
| Én csak az öklét figyeltem, |
ahogy megnyugtatóan elfektette |
a térdén: ravasz ötletet, biztos érvet. |
|
Fején a tengerészsapkát akkor |
vettem észre. Szerette hetykén |
|
tekintetébe néző, fiát-feleségét |
a palota-megszálló kérők darázsrajától |
|
A csapdát-állító, csapdát-kikerülő Odüsszeusz, |
a nem halandó emberi leleményesség |
a cecei, rácegres-pusztai kiejtésű |
Új és új hajókat vízre-lökő nagy keze |
könnyedén nyúlt pohárért, |
mintha olyan volna ez is, |
|
De hőkölve láttam: mozdulatától |
csigakürtök emelkednek-búgnak, tarajos hullámok |
falják föl alólunk a padlót |
s az ablakokat beszakítja |
|
|