Illyés tengere

Messziről megvillant bennem  v a l a k i,
mikor kezet fogtunk és a szemembe nézett:
marka és szemöldöke,
 a szél tizedelte hosszú, fehér haj,
a sok idegen kikötő-szag-ráspolyozta
sasorr idő-utast mutatott.
Kilőtt-nyíl-szavaiban,
el-elforduló félarcában
más századok, tengerek
 hullámoztak tovább,
míg a világ moszatos, halpikkelyes
halászhálóját bogozgatta-teregette
egyre átlátszóbbá.
Föld és ég legtitkosabb
 hadmozdulatát is látni
akarta: az időjárás várható-váratlan
görcseit. Bozótban-mocsáron nem kaphatták
állkapcsukba festett-fogú filozófiák.
Igy gondolkodott, adta tanácsait
visszavonulásra, rajtaütésre készen:
tanult stratégaként.
 Én csak az öklét figyeltem,
ahogy megnyugtatóan elfektette
a térdén: ravasz ötletet, biztos érvet.
Fején a tengerészsapkát akkor
vettem észre. Szerette hetykén
a homlokára csapni.
 A sokezeréves Odüsszeusz
ült előttem.
A falovat kitaláló,
az Egyszemű barlangjában
 a Lét homályos-véres
tekintetébe néző, fiát-feleségét
a palota-megszálló kérők darázsrajától
megszabadító.
A csapdát-állító, csapdát-kikerülő Odüsszeusz,
a nem halandó emberi leleményesség
vitorláját fölhúzó
 Odüsszeusz-Illyés,
a cecei, rácegres-pusztai kiejtésű
 tengerész-Illyés.
Új és új hajókat vízre-lökő nagy keze
könnyedén nyúlt pohárért,
 itallal kínált,
mintha olyan volna ez is,
mint akármelyik este.
De hőkölve láttam: mozdulatától
csigakürtök emelkednek-búgnak, tarajos hullámok
falják föl alólunk a padlót
s az ablakokat beszakítja
 a négy világszél.



Hátra Kezdőlap Előre