Az a hegedű meg a zongora! |
| Visszaadta nekem az elnémult, |
| A vonóról a húrt is foszlányokra |
| száll föl a Clair de lune nő-arca. |
| Miért nem figyeltem eddig is |
| a holdfényére? Tudom, már sose |
gyógyulok meg, de legalább fölismerem |
| ami már csak ebben a hold-arcban |
| a sírás a fiatal hegedűs egész testében. |
| A hold-remegtette, idő-áztatta dallamon |
| egy tekintet közeledik felém. |
nem sütött, milyen régen nem nyílt |
| rám a nyár repce-szempillája! |
| és frissen-bimbózó vadribizke-bokrok |
| Az a tekintet még közelebb ér |
| a hegedű meg a zongora ünnepe |
| a te szakadékos szívednél. |
|
|