Álmom egy népről

 Álmodom egy népről:
 vonulásról
 sáros tavaszi dombokon. Éneklésről
 fatornyos templomok
 festett kazettás mennyezete alatt.
 Széles járomcsontú asszonyok
 gyönyörsikolyát
 dobja felém, hajladozó akácsor mögül
 a szél.
 Éjszakánként más és más
 örökséggel gurul át fejünk
 fölött a Nagy Göncöl,
 mert végre nemcsak egy,
de két, három vagy akárhány
 múltunk is lehet egyszerre
 s kinek szívében fölcsattan
 Ábrahám, Józsua hívása,
 meghallhatja
 Álmosét, Emeséért is.
 Megvannak a saját ősöreg igéink,
 kétségbeesett
 történelmi óráink
 országutakat köveztek talpunk alá.
Tisztább lehetne az agyunk,
 szabadabb a kézfogásunk,
 izzóbban láthatnánk: melyikünk züllött,
 fogoly-lélek,
 melyikünk beszél hunyorgás nélkül
a villámokkal. Nemcsak korhadni,
 töredezni tudnak
 a vén, nagy fák:
 új hajtásokat is sarjaszthatnak
 fönt, a legmagasabb ágakon.
 Összehúzott szemű
férfiak, nők serege kavarog Ázsiából
 karddal,
 kereszttel
 és könyvvel Európa felé,
 Európán túl
 s nem áll meg, amíg az isten
 lehelete
 száll
 az előttük futó szarvas
 agancsain.



Hátra Kezdőlap Előre