| Merő sötét lett nyár óta. |
| Már csak virrasztunk, teázunk, |
| mint egy Dosztojevszkij-regényben. |
| Ez már a megtanult szabadság |
| vagy csak most kalapálja szívünk |
| azt a jégcsapos pillanatot, |
| amit csókkal se lehet leverni? |
| milyen a kétségbeesett szerelem, |
mikor annak, kit elvesztettünk, |
| Ellenségünkké csúfulnak a tárgyak: |
| a bögre meg a kanál, ahogy |
| idenyújtod, fölsütő szemekkel, |
| testvérien. Majd ülünk még itt |
és bebáboz egymás jelenléte, |
| csakhogy előrebillenő melleidben |
| ott bolydul még az erdő Évája. És ha mosolyogsz |
a parti sást döngető víz hullámaként |
| át-átcsap rajtam valami, amiről nem is |
| tudom: pusztító gyöngeség |
| vagy egy csecsemő őrülete. |
|
|