A világóra lejár

 Nagyon rövid a nap.
Nyúl-szívvel akartam oroszlán lenni;
 Még megvárom,
 hogy az eddig megtépázatlan
 jegenye beszórja
 utolsó, legyőzött-sárga
 leveleivel az arcom:
indulnom kell az ég pereme felé,
 hol hegyek és árnyékok
 ágaskodnak.
 Minek jöttem én ide harmincezer éve?
 Mit akartam én itt Évával
és a tűzhányókráterekre
 szorított karjaimmal?
 Istenem, téged is csak eszelős
 jajgatásaimban hallottalak meg.
 Te magadnak elég vagy.
 Én ürességet éreztem magamban
 és mindig
ebbe a semmibe akartam
 gyűjteni a te hívásodat,
 az állatok kiáltását,
 az esőhozó felhők
 villamos sistergését.
 Nagyon rövid a nap.
 Holnapra lejár a lüktető világóra.
 A folyók kiszikkadnak
és a cukorrépa-forma, éles kövek alatt
 fonnyadó uszonyú halak
 tátognak,
 egyiknek vörhenyes
 a torka
a másiknak hólyagos, kátrány-fekete.



Hátra Kezdőlap Előre