MÁSODIK FEJEZET: AZ ÚJABB KŐKOR

Az újabb kőkor legfontosabb műveltségei a következő táblázat szerint oszlanak meg Európában. (Az ázsiai és afrikai egyidejű magas műveltségek megoszlását a Kelet történetének élén fogjuk ismertetni.)

Az Európában lassan-lassan meghonosodó földműveléssel és állattenyésztéssel falvak építése járt együtt. Ezek néha megerősített helyek jellegét öltik magukra. A házak vesszőből font oldalait sárral tapasztották. A megtelepedés magával hozta a háziipar művészeteit: a szövést és fonást. A díszítés vágya új területet talált a szőtteseken és evvel kapcsolatban vagy ettől függetlenül az agyagedényeken. Késeket még mindig pattintanak ugyan, de a súlyos fegyvereket csiszolják és így új kőanyagok válnak megmunkálhatóvá. Ezen az általános jellemzésen túl a részletek megismerése már azoknak a területeknek az elhatárolásához vezet, amelyek ettől kezdve a mai napig is az európai műveltségen belül bizonyos egyéni vonásokat mutatnak.

Nyugat-Európában (Franciaország, Spanyolország) az elmúlott jégkorszakbeli műveltség klasszikus talaján állunk. A mezolit-kor leegyszerűsített emberrajzai még mindig felbukkannak sziklákon, sőt edényeken és a megalit-sírokban is. A campignien a neolitkorban szintén a mezolit folytatását jelenti. Régi hagyományokban gyökerezik a barlangokban való temetkezés is. A Nyugat-Európában megtelepedett és a paleolit-műveltség (a magdalénien) hordozóival elkeveredett népek legfontosabb megnyilvánulása a sírkultusz. A barlangokba való temetkezés helyét csakhamar a mesterséges barlangok építése foglalja el. Az egyes kamrákba különös módon leegyszerűsített emberi képmásokat faragtak, amelyek valószínűleg a halottat ábrázolják. A mesterséges barlangsír utánzata az úgynevezett megalit-sír. Hatalmas kőlapokból alkotott kamra ez, amelyhez ugyancsak kőlapokból épített folyosó vezet. Az egészet mesterséges halommal fedték el. Egyes halmok oly nagyok, hogy a történelmi időben templom épülhetett rajtuk. Ugyanide tartozik a dolmen is, amely szabadon áll, vagy azért, mert a szél a kőkamrát megszabadította a földtakarójától, vagy azért, mert eredetileg is szabadon építették. A megalit-sír ezen idők legjellegzetesebb alkotása. Elterjedése óriási. A legkülönbözőbb műveltségek veszik tulajdonukba ezt a sírtípust. A megalit-építkezésben megnyilvánuló gondolatkörhöz egyéb jelenségek is tartoznak: szem és orr (kezdetleges arc) ábrázolásai az edényeken. A sírok oldalába igen gyakran kerek lyukakat faragtak. Szintén nyugateurópai gondolkodásból fakadt a sírhelynek hatalmas kövekkel való megjelölése. Menhírnek nevezzük, ha egyetlen kőoszlop áll a sír közelében. Ez a kő egyes esetekben durván emberi alakra van kifaragva, de legtöbbnyire formátlan. A cromlech és stonehenge hatalmas alkotások, ahol száz és száz méternyire súlyos kőépítkezések, kősorok, kőkörök borítják a sír környékét.

Az újabb kőkor vége felé kisebb „népvándorlásról” tudunk. A Spanyolországban kialakult glockenbecher-műveltség, amely harangalakú edényeiről kapta nevét, hihetetlen terjeszkedésről tesz tanúságot. Igen rövid idő alatt eljut Franciaországba, Németországba, majd Magyarországra is. Útjain magával viszi az ezüstöt és a rezet. Hasonló fontosságú a cölöpépítkezések fellépése már korábban is, Franciaország keleti sarkában, Svájcban és Dél-Németországban. Igen fontos leleteket szolgáltatnak ezek, mert az akkori mocsarak megőrizték számunkra a lakosság faeszközeit (kanalakat, poharakat, késeket, kőszerszámok nyeleit, nyilakat) és szőtteseiket, sőt élelmüket is (pl. kenyerüket). Hagyatékuk a környező népekétől nem mutat elütő képet. Északi és nyugati hatások keverednek benne. A cölöpépítkezések divata belenyúlik még a vaskorszakba is.

Észak-Európában (Dánia, Skandinávia, Észak-Németország) a földművelő és állattenyésztő kultúrák mellett, amelyek részben átvették a megalit-sír formáit, régi vadász- és halászéletmódot folytató törzsek élnek. A jégkorszakbeli természethű fali művészet utolsó őrizői ezek. Elhagyott helyeken, igen sokszor a sziklákra szarvast, rént, jávorszarvast festettek vagy rajzoltak, ritkábban medvét, madarakat, halakat.

A kisplasztika nem ismeretlen előttük. Kvarcitból a solutréenre emlékeztető babérlevél formájú eszközöket pattintottak. Palából görbe késeket, nyílcsúcsokat csiszoltak. Műveltségük összefüggéseket mutat az Észak-Szibériában tanyázó vadász- és halásznépességgel, ezeknek az élete pedig nem nagyon különbözhetett a Szibériát ma bebarangoló primitívekétől. Az északeurópai földművelő és állattenyésztő kultúrák mindinkább önállósulnak és Európa többi műveltségeitől állandóan századokkal hátramaradnak. Fejlődésükben így is sajátos formákhoz jutnak el. A megalit-síros műveltség legszebb alkotásai például a hihetetlen ügyességgel és türelemmel pattintott tűzkőtőrök. Északi jelenség az áldozat-letét. Edényeket helyeztek el, különösen lápokban, telve kőfegyverekkel vagy borostyánkő dísztárgyakkal.

Az északi területek antropológiája meglehetősen világos. Az újabb kőkortól kezdve ugyanaz az embertípus viszi itt a főszerepet egészen a római birodalmat megdöntő népvándorlásokig és a mai napig is. Ez a Homo Nordicus. Leszármazottja lehet a Homo Aurignacensisnek: hosszúfejű és vékonyarcú. De ugyanitt él még ekkor a cro-magnoni ember, a Homo Priscus is, aki a magdalénien-műveltségnek hordozója volt. A fajkeveredés is megvan, mint mindenütt az újabb kőkor folyamán. A koponyaleletek között akadnak szép számmal olyanok, amelyek a rövidfejű alkat jelenlétét bizonyítják.

Közép-Európában – a dunamelléki műveltségek, Dél-Németország, Magyarország, az Észak-Balkán területén – a szalagdíszes (spirálmeader) edénykészítés dívik. Különösen Németországban azonban az északi területekkel kapcsolatos műveltségekre is akadunk. Az egyik közülök, az úgynevezett badeni műveltség, a neolit-kor végén a magyar földre is eljut. Az uralkodó „szalagdíszes” műveltség elnevezését vonalas kivitelű csigavonalú vagy sarkos (meander-vonalas) edénydíszeitől nyerte.

Az északi műveltségektől fegyvereinek és edényeinek alakjával élesen megkülönböztethető. Elterjedési területén igen sok helyi változatot mutat. Hordozója a paraszt, földművelő népesség, amely sűrűn lakott falvakban él. A falvak telepítésénél különösen a termékeny rónát keresik. Kerek alaprajzú házaikat rendszerint félig a földbe mélyesztették. A lakóház mellett, sőt sokszor a lakóházban pince vagy élésgödör van. A helyi változatok közül a Bükk-hegység barlangjaiban a bükki kultúra fejlődött naggyá, mely két nagy újdonságot vezetett be az edénykészítő művészetbe. Feltalálták az edények festését és egy új edényformát alkottak: a csövestalpú tálat. Európában ez az edényforma egészen a vaskorig megmarad. Az újabb kőkor legszebb európai edényművészete fejlődik itt ki. Másik helyi műveltség a tiszamelléki úgynevezett Tisza-kultúra. Az újabb kőkor folyamán eljut a Dunántúlra is, ahol lelőhelyéről lengyeli műveltség néven ismert. Továbbterjeszkedve bevándorol a Balkánra, ahol keveretlen telepein kívül nagyfokú hatásai is kimutathatók. Az edények gyakran kezdetleges arcábrázolásokat viselnek.

A tiszai műveltség továbbfejlődése a bodrogkeresztúri. Ez teljesen önállóan jut el a legegyszerűbb érc, a felszínen is található réz használatához. A réznek ez az önálló felfedezése általános jelenség az európai újabb kőkor végén, olyan területeken, ahol ez az érc bőven található, így Spanyolországban is. Mivel ezzel se műveltségben, se népesség tekintetében nagyobb változások nem járnak együtt, önálló rézkor megkülönböztetése belsőleg nem jogosult. Helyesebb elnevezés az eneolit vagyis rézkőkor. A középeurópai műveltségek embere rokona a Homo Nordicusnak. Elföldelési szokása az úgynevezett zsugorított temetkezés. De előfordul e mellett a halottégetés is. Ez helyi jelenség és olykor abban az alakban nyilvánul meg, hogy az elégetett holttest maradványait a házon belül, ugyanolyan gödrökben helyezték el, mint az élelmiszereket. (Éléskamra-temetkezés.) A temetkezési formákban itt némi érintkezés van a földközi-tengeri műveltségek világával. A dunai vidékekről egyes edényformák egészen a kisázsiai Trójába is eljutottak. A hatás valószínűleg kölcsönös volt. E mellett még egymástól független megegyezéseket is figyelembe kell vennünk.

A Földközi-tenger vidékének műveltségei nagyobb egységet alkotnak. Ennek a területnek leggazdagabb vagy legalábbis eddig még legjobban felkutatott része az Égéi-tenger szigetvilága és partszegélye. Az égéi műveltség mintegy magva és klasszikus példája a Földközi-tenger görögségelőtti kultúráinak általában. Dél-Európa neolit műveltsége nagyobbrészt Tesszálából (Dimini és Sesklo) és Kréta szigetéről ismeretes. Egyedül ezeken a területeken találunk ebben a korban kőépítkezéseket. A tágabb földközitengeri körben a délitáliai Molfetta és Matera műveltsége tartozik ide. Az edénydíszítésben – függetlenül a bükki műveltségtől – megjelenik a művészi hatású festés. De itt a középeurópai kései neolitműveltségekkel egyidőben már mindenütt megkezdődik a bronzkor. Trója különböző rétegei, amelyekben többek között Dunavidékről való edényformákra is bukkantak, a rézkőkor és túlnyomórészben a bronzkor között oszlanak meg.