MÁSODIK RÉSZ: A MÁSODIK ÉVEZRED

ELSŐ FEJEZET: BABILÓNIA KIALAKULÁSA ÉS FÉNYKORA

MIKÖZBEN a larszai és izini dinasztiák a Sumér-Akkad birodalom romjain huzakodtak egymással, a harmadik és második évezred fordulóján egy sémi törzs telepedett meg az Akkad területén fekvő Bábel (Báb-ili „isten kapuja”) nevű kis városban és ennek környékén. Ez a sémi törzs a héber, moabita, phoinikiai stb. nyelvekhez közelálló nyelven beszélt. Szíriában volt a hazája, amelyet az ékiratok róluk Amurru-föld néven emlegetnek s ahol a Biblia amori néven ismeri őket. Ez amurruk (amurriták) különböző törzsei a Kr. e. harmadik évezredben – talán az akkadokkal egyidőben – már megjelentek Mezopotámiában, sőt egyikük-másikuk egy-egy városkában a hatalmat is magához ragadta. Igazán történeti jelentőségű szerepet azonban csak az a törzs játszott köztük, amely Bábelt választotta továbbterjeszkedése bázisául.

Ennek vezére Szumu-abum (2053–2044) volt, aki egy háromszáz évig uralkodó dinasztiának vetette meg az alapjait. Utódai a háborús és békés eszközök ügyes váltogatásával egyre növelték hatalmukat s Szin-muballit (1975–1956) a larszai és izini királyok mellett már a harmadik legjelentékenyebb tényezője Mezopotámiának. Bár ő is a hegemóniára vágyik, mint ezek, van benne annyi önmérséklet, hogy igényét titokban tartja. Tanácsosabbnak látja, ha a két versenytárs közül az egyiket a másik segítségével távolítja el az útból. Elismeri tehát a távolabbi Larsza főségét, ahol ezidőszerint az elami Kudur-Mabug ifjabbik fia, Rim-Szin (1985–1925) ül a trónon s hűbérurával szövetkezik a közéjük eső izini birodalom megdöntésére. A kétoldali támadásnak Izin kétségbeesett védekezés után 1961-ben áldozatul is esik, úgyhogy Mezopotámiában csak két nagy hatalom marad: Rim-Szin és területben alaposan meggazdagodott hűbérese Szin-muballit.

A Bábel és Larsza közti leszámolásra azonban még nem érkezett el az idő. Szin-muballit három évre Izin bevétele után meghalt s nagyhatalmi terveit és Rim-Szin hűbéruraságát fiára, Hammurápira hagyta örökségül.

Hammurápi (1955–1913) azután nemcsak elődei álmát váltotta valóra, hanem – hála örökölt uralkodó tehetségének s a kitűnő politikai iskolának, melyben atyja mellett része volt – a világtörténelem egyik legnagyobbszabású uralkodójává nőtte ki magát.

Uralkodásának első éveit Rim-Szin hűségében arra szentelte, hogy dinasztiáját minél szorosabban eggyé tegye azzal a földdel, amelyet eredményes fegyvertények juttattak birtokába. Ezért megszervezi országa közigazgatását és megteremti azt a hivatalnoki kart, amely később birodalmát oly rövid idő alatt szerves egésszé építi majd ki. Hogy a dinasztiához hű elemek gazdaságilag megerősödjenek s az egész országgal összenőve a közigazgatásnak biztos támaszául szolgálhassanak, a harcok során elnéptelenedett és elzüllött területeken afféle vitézi telkeket hasít ki, amelyeket örökös hadiszolgálat fejében vele egyfajú harcosainak adományoz.

Miután az ilymódon biztosított ország erejére nyugodtan támaszkodhatott, a továbbterjeszkedésre gondolt. Terjeszkedésében azonban óvakodott attól, hogy hűbérura Rim-Szin érdekkörébe ütközzék. Ezért észak- és nyugat felé szerez új területeket. Megszerzi nagy részét Közép-Mezopotámiának s az Eufrát-mentén egészen a Habur torkolatáig hatalmi körébe vonja az apró államalakulatokat.

Mikor azután elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy a győzelem biztos reményével léphessen fel, kenyértörésre viszi a dolgot hűbérurával. A végleges döntésről egy szűkszavú értesítés tudósít bennünket, amely szerint Hammurápi uralma 29. évében „összegyüjtötte csapatait s Rim-Szin, Ur királya ellen vonult, Urt és Larszát meghódította és vagyonukat Bábelbe vitte”. Hammurápi e győzelmével egész Dél-Mezopotámiát Bábel fősége alatt egyesítette.

Azt a feladatot, amely e hódításával reá hárult, Hammurápi nagy körültekintéssel oldotta meg. Erős politikai érzékével jól látta, hogy minden eddigi birodalomalakulási kísérlet a partikulárizmuson bukott meg. Ez a partikularizmus Dél-Mezopotámia földrajzi viszonyaiból nőtt ki. Az Eufrát és Tigris melléke ugyanis valójában sohasem volt egészen összefüggő kultúrterület, hanem megművelt oázisoknak laza csoportja. Az ilyen területen természetesen könnyebben tenyésznek ki a helyi hatalmasságok s a nyelvi, jogi, vallási s életmódbeli dialektusok s nehezebben történhetik meg a különböző eredetű lakosság egybeolvadása. Ezenfelül az ország déli felének sumér lakossága történeti okokból is nehezebben vesztette el nemzetiségét, sőt miután elvesztette is, kultúrája őserejének tudatában megőrizte lelki fölényét a jött-ment barbár hódítóval szemben.

Ahogy Hammurápi a szándékai elé tornyosuló nehézségeken úrrá lett, az a legnagyobb mértékben megérdemli az utókor csodálatát. Átlátta, hogy a partikularizmus helyére az egységet kell állítania, tapintatos de következetes munkával meg is teremtette ezt az egységet minden vonatkozásban. Gondosságával, amellyel a fegyverek ütötte sebek gyógyításához látott, mikor a harcok közben szétszórt lakosságot lakóhelyeikre visszatelepítette s az élet megindulásához szükséges eszközökkel ellátta, meggyőzte országa népét arról, hogy gondos apja óhajt lenni alattvalóinak. A legyőzött helyi nagyságokat nem bünteti ellenállásukért, hanem barátaiul fogadja és Bábelbe viszi. Itt azok helyes képet alkothatnak maguknak a birodalom erejéről és szervezetéről s azután később a birodalom másik végében kitűnő hivatalnokokká lesznek. Az adminisztráció ütemének biztosítására nagyszerű műutakat épít s oly postajáratokat szervez, amelyek a központi kormányzat rendelkezéseit a birodalom legtávolabb eső pontjaira is egy-két nap alatt eljuttatják. Az egynyelvűség előnyeinek a felismerése nyomán pedig birodalma hivatalos nyelvévé az akkad nyelvet teszi, mivel tudja, hogy az ország lakóinak nagyobb része ezt vallja anyanyelvéül. Ez intézkedése annál figyelemreméltóbb, mert ő maga amurrita eredetű volt s családjában, mint ez a maga s utódai nevéből kitűnik, az amurrita eredet tudata elevenen élt.

Mindez azonban nem volt elég. Hogy szándékait megvalósíthassa, bele kellett avatkoznia a mennyei hatalmak életébe is. Az országot Bábel fősége alatt óhajtván egyesíteni, állandóan kellemetlenül érezte a disszonanciát a vallási énekekben megrögzített mennyei rend és az általa szándékolt berendezés között. A mezopotámiai mitológia az istenek vezéreként a sumérság nemzeti istenét, Enlilt dicsőítette. Bábel istene, Marduk pedig az istenek ranglétráján meglehetősen alacsony rendfokozattal szerepelt. Hogy ezt a disszonanciát eltüntesse, átdolgoztatta az egész mitológiát. Innen kezdve Enlil helyét Marduk foglalja el. Ő győzte le az őskaoszt az istenek megbízásából, miután a többiek hiába kísérleteztek s ő kapja meg jutalmul a sors intézésének jogát és ezzel az istenek fölötti uralmat. Hogy a megfejelt mítoszokat, époszokat és egyéb vallásos szövegeket sémi nyelven terjesztette el, az mindenre kiterjedő gondoskodása mellett, magától értetődik.

Nagyszabású alkotásai mellett nem hanyagolta el a legapróbb feladatokat sem. Részben fennmaradt levelezése azt mutatja, hogy legkisebb alattvalóinak ügyes-bajos dolgait éppoly gonddal intézte, mint országos érdekű feladatait. Uralkodói célját ő maga jellemzi a legszebben törvénykönyve befejező soraiban: „A feketefejűekkel (= alattvalóimmal) szemben, akiket Enlil ajándékozott nekem s akiknek pásztorságát Marduk reám bízta, bizony nem voltam hanyag; karjaimat sohasem eresztettem le… A nagy istenek hívtak el engem: én vagyok az üdvözítő pásztor, akinek pásztorbotja egyenes. Jóságos árnyékom városomra borul s ölemben Sumér és Akkad népeit tartom. Őrangyalom és fivérei segítségével békességben vezéreltem őket és bölcsességembe zártam be őket”.

A jutalom pedig, amit népétől gondoskodásáért viszonzásul remél, annak elismerése, hogy „Hammurápi bizony olyan úr, aki mintha nemző apja lenne a népnek”.

Ez az elismerés valóban osztályrészeül jutott. Bábel népe még évszázadok multán is tisztelettel őrizte „Hammurápi, az igazságos király” emlékezetét.

Hammurápi egységesítő politikájának köszönhetjük a világ legrégibb ismert törvénykönyvét is. Hogy a Mezopotámia különböző vidékein különbözőkép fejlődött joggyakorlat se emlékeztessen a régi állapotokra, a birodalma területén használatos helyi törvénygyüjtemények alapján birodalmi törvénykönyvet készíttetett. E törvénykönyv egy 2.25 m magas hengeres dioritoszlopon olvasható, amely valamikor Marduk isten bábeli templomában, az É-szag-ilá-ban állott. Innen valamely elámi betörés alkalmával hadizsákmányként Szuzába került, ahol a francia ásatások 1901–1902 telén a napvilágra hozták. Az oszlop felső részén egy relief azt a jelenetet ábrázolja, amint Hammurápi istene, Marduk előtt imádkozik. A relief alatt az előlapon és az egész hátlapon foglal helyet a törvénykönyv szövege. Az oszlop előlapjának alsó feléről az az elamita hódító, aki elzsákmányolta, levakartatta a szöveget, hogy helyébe saját győzelmi feliratát vésesse. E felirat azonban nem készült el s így a törvénykönyvben lévő hézagért még az a kárpótlásunk sincs meg, hogy legalább az oszlop elhurcolójának nevét és az elhurcolás körülményeit ismernők.

Maga a törvénykönyv nagyjából négy fejezetre osztható: perrendtartásra, dologi jogra, családjogra és személyjogra; legalább is – úgy látszik – ez volt a felosztása annak az alapul használt törvénygyüjteménynek, amelybe Hammurápi jogászai az alkalmasnak látszó helyeken egyéb törvénygyüjtemények paragrafusait beledolgozták. Mivel a törvénykönyv paragrafusai egy-egy jogeseten mutatják be a jogi elveket, az egyes paragrafusok valósággal pillanatfelvételek Hammurápi korának babiloni életéből. Azt a képet, amelyet ezek alapján alkothatunk magunknak, szerencsésen egészíti ki az ez időkből fennmaradt rengeteg szerződés és levél, valamint az ásatások során előkerült egyéb tárgyi emlékek, úgyhogy a 2. évezred eleje Babilónia legjobban ismert korszakai közé tartozik.

Sokszínű és nem egy vonatkozásában az európai középkorra emlékeztet Hammurápi Babilóniájának az élete. A patriarchális hatalommal uralkodó király alatt két főrétegre oszolva végzi mindennapi munkáját a lakosság. A felső réteg a szabadok, az emberi jogok teljességének a birtokosai, az alsó a rabszolgák, akik inkább tárgyai, mint alanyai a jognak. Szabad ember mindaz, akire mint rabszolgájára senki sem tarthat törvényes igényt, rabszolga pedig az, aki valakinek rabszolgájaként született, vagy más címen – például adósság miatt – valakinek (akár valamely rabszolgának) rabszolgájává lett. Tulajdonosnélküli rabszolga Babilóniában nincs. A szabadok és rabszolgák között foglalnak helyett az úgynevezett muskénuk, kiknek neve arab közvetítéssel „szegény” jelentésben az európai nyelvekbe is eljutott (pl. francia mesquin, olasz meschino). E társadalmi réteg helyzete és jelentősége nem eléggé tisztázott. Általában kétségtelenül a szabadok alatt áll, mint ahogy neve jelentése – „hódoló, megalázkodó” (esetleg: „szolgálattevő”?) – is mutatja. Élete és testi épsége nem oly értékes, mint a szabadé, bizonyos vonatkozásokban azonban úgy látszik, mintha előnyösebb helyzetben lett volna a szabaddal szemben. Kiváltságos helyzetét talán a „palotával”, az állammal való közvetlenebb kapcsolatának köszönhette, amely esetben a középkori ministerialisokkal, vagy a mai köztisztviselőkkel volna egybevethető.

A népesség alapjában két rétegre oszlását a muskénukon kívül keresztezi, megbontja és színezi a különböző hivatási szervezetekbe való tömörülés: az egyes városok, ezeken belül és felül az egyes iparoscéhek, kereskedelmi kamarák stb. szervezetei, amelyek sokkal inkább az előtérben állnak, mint a rendi tagozódás. Ez a mezopotámiai települési és történeti viszonyok mellett éppúgy magától értetődő, mint az a körülmény, hogy az egymás után érkezett hódító népfajok a legrövidebb időn belül elvesztették eredeti törzsszervezetüket. A népek olyan vásárában, mint Babilónia, a homogénebb fajok egységesebb rendi és szociális tagozódását hiába keressük.

E sokrétegű társadalom életét szabályozza, védi és korlátozza a törvény s a hivatalos jogszolgáltatás. A törvénynek legfőbb alapelve, hogy a jogrenden esett minden sérelem a sérelem elkövetőjét terheli: a büntetés mértéke a bűn, tehát a bűnöző ugyanazt a kárt szenvedi, amit okozott, vagy okozhatott volna, ha ellenfele ártatlansága ki nem derül. Egyetlen kivétel a közönséges lopás, amelyet a törvény, hogy a háborúk zavaraiban megromlott vagyonbiztonságot helyreállítsa, halállal torol meg. A jogszolgáltatás az állam feladata s ezért az önbíráskodás még abban az esetben is tilos, ha egyébként a törvényekszabta korlátok között marad. Aki jogos követelését önhatalmúlag hajtja be, elveszti követelését. A hivatásos bírák, akik elé minden per tartozik, a területi illetékesség, vagy külön kiküldés alapján eléjük terjesztett ügyeket a vádló és vádlott bizonyítékainak egybevetése alapján bírálják el. Bizonyítékok lehetnek: írásos okmányok, tanúk vallomásai, vagy olykor az istenítélet. A bíró döntése ellen az elítélt a legfőbb bíróhoz, az uralkodóhoz fellebbezhet, aki végső fokon dönt.

A kérlelhetetlen szigorral védelmezett jogrend oltalma alatt Hammurápi Babilóniája szinte hihetetlen mértékben felvirágzott. A pezsgő gazdasági élet, amelyből az uralkodó és a papság is kivette a maga részét, lehetővé tette, hogy – főként a kereskedelmi téren működő – magánemberek kezében addig ismeretlen nagyságú vagyonok halmozódjanak fel. E vagyonok tulajdonosai azután rövidesen megszerzik a gazdasági vezetést s a szó szoros értelmében vett nagykapitalizmus uralma kezdődik meg az Eufrát mentén a kapitalisztikus gazdálkodás minden előnyével és hátrányával együtt. A nagykereskedő-pénzember hatalmába kerül az őstermelés, rabszolgáit vagy bérmunkásait foglalkoztatja a legkülönbözőbb iparágakban, kereskedelmi vállalataival behálózza az egész akkor ismert világot. A Libanonban az ő munkásai vágják a cédrust, Ciprus szigetéről az ő hajói szállítják a rezet, Núbiában aranyat bányásztat, az örmény hegyekből követ, ezüstöt hoz Mezopotámiába s a hazai gabonát és iparcikkeket híressé és keresetté teszi a környező országokban.

Hogy szinte korlátlan gazdasági hatalmának valamelyes határt szabjon, a törvény irányárakat állapít meg s védeni igyekszik, legalább elemi csapások alkalmával az eladósodott kisembert. Sajnos azonban, hogy a gyöngének oly nagy hangon hirdetett védelme az erőssel szemben – mint minden időben – ekkor is csak bizonyos korlátokon belül értendő. A törvényes kamatláb, amely 20–25%, sőt gabonakölcsön esetén eléri a 30%-ot is, önmagában elegendő volt ahhoz, hogy elemi csapások nélkül is a nagytőke igájába hajtsa azokat a földművelő, vagy iparos kisembereket, akik kölcsön útján kényszerültek forgótőkét szerezni maguknak. Ez a kamatkötelezettség előbb vagy utóbb felfalta az adós minden vagyonát s ha az nem volt elég, a hitelező követelése fejében eladhatta vagy rabszolgájává tehette az adóst családostúl együtt.

A nagy király mindent hatáskörébe vonó egyénisége, a hozzáforduló kisemberek ügyes-bajos dolgai iránt való érdeklődése s az a kérlelhetetlen szigor, amelyet az elébe került hatalmi túlkapások esetén a rosszhiszeműekkel szemben tanusított, nem engedték, hogy a bomlasztó csírák már az ő életében észrevehető pusztítást idézzenek elő. Éppen ezért a későbbi századokban, amikor az uralkodók magasabban állóknak vélték magukat, semhogy minden vonatkozásban személyesen ellenőrizték volna a jog és igazság szellemének érvényesítését, Hammurápi ideje aranykorként élt a nép emlékezetében. Törvénykönyve pedig, amely az aranykor életét szabályozta, a babiloni jogászok szemében a klasszikus jog alkotásának számított. A jogi iskolákban még akkor is szorgalmasan másolták és tanulmányozták, amikor már több mint ezer éve megszűnt a törvénygyakorlat irányítója lenni.

Hammurápi utódai – a jelek szerint – nem örökölték ősük lenyűgöző egyéniségét. Közvetlen utóda Szamszu-iluna (1912–1875) az uralkodói képességek hiányát azzal akarta megbocsáttatni, hogy adóelengedésekkel iparkodott alattvalói jóindulatát biztosítani. Háza addig fékentartott ellenségei azonban más következtetéseket vontak le viselkedéséből, mint azt ő szerette volna. Egymásután gyultak ki a lázadás tüzei a birodalom különböző pontjain s Szamszu-iluna csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta magát a viharban tartani.

A belső nehézségek mellett külső zavarok is jelentkeztek. Az indogermán népvándorlás hatása alatt az észak-keleti hegységek lakói, a kassuk – ez indogermán hatás alá került kaukázusi nép – rátörtek a kultúrterületre s rengeteg véráldozatba került, míg a támadást Babilónia vissza tudta szorítani. Az általános zavarban Közép-Mezopotámia is elveszett, sőt magában a szoros értelemben vett Babilóniában is sikerült egy Ili-ma-ilu (1884–1875) nevű fejedelemnek a Perzsa-öböl mentén levő mocsaras „Tengerföld”-ön megvetnie a lábát s eredményesen ellenállnia Szamszu-ilunának.

Utódai – Abi-ésuh (1874–1847), Ammi-ditana (1846–1810), Ammi-szaduga (1809–1789) – rendkívüli erőfeszítések árán helyreállították ugyan a szoros értelemben vett Babilónia integritását, az ország katonai ereje azonban annyira meggyöngült, hogy egyetlen erőteljes támadás elég volt ahhoz, hogy a dinasztia hatalmának véget vessen.

E vég Szamszu-ditana (1788–1758) idején következett el. Egy szűkszavú, de sokatmondó krónika a Hammurápi-dinasztia korát a következő megjegyzéssel zárja le: „Szamszu-ditana és Akkad ellen felvonultak a hattiak”. Mit jelentett a hattiak e felvonulása, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ez időtől kezdve az ősi kulturájú, virágzó városok egész sora egyszerűen kikapcsolódik a történelemből. Suruppak, Umma, Lagas, Adab és sok más város ekkor fejezte be nagymultú életét.

Bármily borzalmas volt is azonban a csapás, amelyet a hatti dúlás Mezopotámiára mért, a Hammurápi-dinasztia bukása nem jelentette egyúttal Babilónia megszüntét is. A birodalom, amelyet a dinasztia alkotott, annyira szilárd építménynek bizonyult, hogy túlélte azt a vihart, amely alkotóit elsöpörte. Éppen azért a Hammurápi-dinasztia, főként pedig Hammurápi szerepe világtörténeti jelentőségű. Azokban az időkben lépett rendezően Elő-Ázsia történetébe, amikor a sumérság már teljesen kiélte magát s amikor a kultúrterületeken folyó állandó háborúskodás azzal a veszedelemmel fenyegetett, hogy a sumér kultúra minden értéke veszendőbe megy. Babilónia megszervezésével nemcsak új és a régieknél elevenebben ható földrajzi fogalmat ajándékozott a világnak, hanem a sumér kultúrát is megmentette. Bábel sémi országa örökébe lépett a sumérok országának, átvette tőle történeti és kulturális tudatát s az emberiség érdekében e kultúra fenntartója és ápolója maradt mindaddig, amíg a rábízott szellemi értékeket egészen át nem adhatta a felfelé törtető fiatal Nyugatnak.

Babilónia mint földrajzi, politikai és kulturális fogalom az elkövetkező századok minden viharában megmarad s csak a görög hódítás utáni időkben tűnik majd el véglegesen a történelemből.