MÁSODIK FEJEZET: AZ EGYIPTOMI KÖZÉP-BIRODALOM

A helyi érdekű fejedelemségek civakodásaiból lassanként egy új dinasztia emelkedik ki, a tébai (Kr. e. 2100 körül). A tébai fejedelmek, akik váltakozva az Antef és Mentuhotep névre hallgatnak, hatalmuk körét hamarosan messze Téba határain túl terjesztették s Felső-Egyiptomnak egész déli felét kormányzatuk alá vetették. Ilyetén módon hatalmasabbnak érezvén magukat többi fejedelemtársuknál, az egész birodalom fölötti uralom igényével léptek föl s címeik közé egy Hórusz nevet s egy Ré nevet iktattak. Szerencsés végű harcaik árán – amelyek részleteiről nem vagyunk eléggé tájékozottak – sikerült is hatalmukat annyira megerősíteniök, hogy azoknak a területeknek birtokbavételére is gondolhattak, amelyekre Egyiptomnak gazdasági autarkiája szempontjából szüksége volt.

A dinasztiát Kr. e. 2000 körül megbuktató Amenemhet ugyancsak Tébából származik. A tőle alapított 12. dinasztia idejére esik az egyiptomi középbirodalom virágzási ideje. A dinasztia tagjai, akik közt az Amenemhet és a Szenuszret (gör. Sesostris) név váltakozik, kivétel nélkül a helyzet magaslatán álló s a pillanatnyi szükségletet és a távolabbi lehetőségeket egyaránt értékelő egyéniségek voltak. Éppen ezért eleve lemondtak arról, hogy az ókori birodalom fáraóideálját másolják. A helyi hatalmasságok sokkal erősebbek voltak, semhogy velük szemben többet, mint a fáraó korlátolt felsőségét erőszakolni lehetett volna. Éppen ezért meghagyják a helyi fejedelmeket, azzal a feltétellel, hogy invesztíciójukat a fáraóktól kérik. Arról nem lehet ugyan szó, hogy a kerületi fejedelmi családok birtokát a fáraó egyszerűen elvegye a maga számára, de adót fizettet utána. A kerület lakosságának sorsa ezután is a fejedelemtől függ, de ott van kézügyben a központi kormányzat szerve, amely gondoskodik arról, hogy a fák ne nőjjenek az égig s a helyi hatalmak túlkapásai korlátoztassanak.

Hogy egyik hűbéres se essék túlságosan messze a fáraó látó és ható körétől, a dinasztia gyakran változtatott székhelyét Tébából Alsó-Egyiptom déli részére helyezik át. Innen figyelik és irányítják a birodalom színesebbé vált életét.

III. EGYIPTOM ÁTNÉZETI TÉRKÉPE

Miután a fáraó nem tulajdonosa többé Egyiptom földjének, gazdasági szempontoknak is érvényesülni kell a kormányzatban. A központi adminisztráció költségeinek fedezésére nem elégséges többé a fáraó vagyona, adót kell tehát szedetnie. Hogy a helyi fejedelmek az adót beszolgáltathassák, a központi kormányzat s helyi hatóságok legfontosabb feladatai közé tartozik az ország gazdasági erejének a fokozása. „Olyan voltam, aki árpát teremtett s akit a gabona istene szeretett. Minden földön a Nílus köszöntött engem s nem éheztek és nem szomjaztak az én éveimben…” – írja magáról már I. Amenemhet. Az uralkodóház vagyonának emelésére szolgál a használatlan földterületek termékennyé tétele. III. Amenemhet a mocsaras Fajjum vidékét szabályozza s a kisebb területre szorított tó (egy. mer; gör. Moiris) körül hatalmas mocsárvidéket hódít el a kultúra és a maga számára. A fáraó és a helyi fejedelmek egymást korlátozzák s a szembenálló érdekek védelme alatt az ország lakosságának a gazdasági helyzete javul meg. Akkora vagyon, mint amekkora a nagy piramisépítőknek rendelkezésére állt, egy kézben többé el sem képzelhető. A középbirodalom piramisai jelentéktelen emlékművek a gizei piramisokhoz viszonyítva, de művészi sírokat építtetnek maguknak s testük halálon túli konzerválásáról gondoskodhatnak olyan társadalmi osztályok is, amelyeknek ez a régi világban eszébe sem juthatott.

Főként a városok polgársága, amely kereskedést űzött, ipart folytatott, vagy a művészeteknek szentelte tehetségét s erőit, függetleníthette magát hamarosan a mindennapi betevő falatért folytatott küzdelem lélekőrlő gondjaitól.

Az országon belül az általános jólét emelése, kifelé a fáraók régi tekintélyének a helyreállítása volt a 12. dinasztia tagjainak célja. Ezt a legteljesebb mértékben sikerült is elérniök a részben hivatásos katonákból és részben a rendszeres sorozás útján kiegészülő fegyelmezett hadsereg segítségével. A Színai-félsziget, Szíria, Palesztina, az arab partvidéken fekvő Punt-ba vivő út, Líbia és Núbia azok a területek, amelyeken Egyiptomnak erejét bizonyítania kellett. Talán fajvédelmi szempontok is irányadók voltak akkor, amikor a négerekkel való érintkezést korlátozták, megtiltván ezeknek, hogy Egyiptomnak Núbiába kitolt déli határát átlépjék.

A széles körökre terjedő jólét lehetővé tette, hogy a művészetek és főként az irodalom újból fejlődésnek induljanak. Az ország politikai és gazdasági szervezetében történt mélyreható változások e téren is éreztetik hatásukat. A hatalmas kolosszusok még a régi stílusban készülnek, de a kisebbméretű alkotások a régi klasszikus formákba új színt tudnak vinni. Szembeszökő ez a reliefeknél is, amelyek a sávokra való elosztás mellett is a természet jobb megfigyeléséről tanúskodnak, de főként a szobroknál, amelyeket rendkívüli hűség jellemez. Érdekes körülmény, hogy ez utóbbiak csaknem kivétel nélkül az akarat feszültségét – az egyiptomi középkor emberének egyik fősajátosságát – óhajtják szemmel láthatóan kifejezni.

E kor lelkének a másik oldala az irodalomban nyilvánul meg, amelynek fénykora a 12. dinasztia ideje. Ez időkből maradtak fenn: Szinuhe palesztinai utazásának s kalandjainak története, a kígyókirály meséje, az ékesszóló parasztról szóló elbeszélés, egy sereg mondásgyüjtemény s egyéb erkölcsbölcseleti mű, himnuszok, dalok stb. Valamennyi irodalmi alkotáson áttükröződik a pesszimisztikus beállítottság: „Nincs igaz ember s a föld a gonosztevők martaléka” – mondja az életúnt a saját lelkével folytatott párbeszédben. A megváltás pedig a halál: „A halál úgy áll ma előttem, mint amikor valaki otthona viszontlátására vágyik, miután sok évet fogságban töltött el”. Ez a beállítottság annál jellemzőbb, mert az általános jólét e korban nagyobb, mint bármikor. Különösen sötét hangulatot árasztanak a jövendölések, amelyek a közeli romlást, a jólét helyére lépő éhinséget, idegen betörést s Egyiptom feldúlását jövendölik.

A történelem pedig igazat adott a prófétáknak. A 12. dinasztia utolsó tagja egy nő, Szebeknofruré, akinek négyéves uralkodása után új dinasztia, a 13. került trónra. E dinasztia – úgy látszik – újból a széthúzást és belső háborúkat honosította meg Egyiptomban, akkor, amidőn a legnagyobb szükség lett volna a belső rendre s az állam ellenálló erejére.