HARMADIK FEJEZET: A „BABILONI FOGSÁG”

A Juda-belieknek Palesztinából való deportálásával a zsidóság nemzeti és vallási életének színterévé Babilónia válik. Bár az itt töltött időt a zsidóság a megalázottság és jogfosztottság szomorú korszakaként siratja, Babilónia sem az anyagi és szellemi élet lehetőségei, sem pedig a nemzeti és vallási együvétartozás ápolása szempontjából nem mondható számára kedvezőtlen talajnak.

A deportáltak nem jöttek minden vagyon nélkül s letelepedvén, módjukban volt a palesztinainál termékenyebb földet vásárolni; úgy hogy gazdasági helyzetük eleve kedvezőbb lehetett a babilóniak alsó néprétegeinek helyzeténél. Ezenfelül az élénk kereskedelmi élet is ezer, az otthoninál kedvezőbb megélhetési és vagyonszerzési lehetőséget kínált. Ékiratos szerződési okmányaink igazolják, hogy a zsidók e lehetőségeket kellőképpen értékelték s a kereskedelmi és pénzügyletekből alaposan kivették a maguk részét.

A legkülönbözőbb nyelvű és vallású népek zsibvásárában annak sem volt különösebb akadálya, hogy nemzeti és vallási egyéniségüket kiélhessék. Bábel kormányát nem izgatta különösebb módon, hogy a letelepített népek ápolják-e korábbi összetartozásuk tudatát, vagy sem. A zsidóság is ellenmondás nélkül ülhette meg szombatját, gyűlhetett össze közös imáira s végezhette el újszülöttein a közösségbe való felvétel szertartását. Csak az áldozatok maradtak el, de ezek sem a babilóniak tilalma következtében, hanem mert az ekkori zsidó felfogás szerint szabályszerű áldozat csak a jeruzsálemi templomban mutatható be. A vallási élet irányítója és őre továbbra is a régi törvényes papság maradt.

Egyedül a szuverén nemzeti király hiánya jelentett bizonyos – a jövő fejlődés szempontjából rendkívül fontossá vált – eltolódást a régivel szemben.

Bár Jójákin, akit Avél-Marduk (561–560) kiszabadított a börtönből s fejedelemként kezelt, kétségtelenül kapcsolatba jutott népével, a zsidóság politikai vezetése Babilóniában mégis inkább a próféták kezébe került. A próféták agitátori működésének alapja az a fanatizmussá érlelődött hit volt, hogy Jahve kultusza s a Jahve tiszta kultuszához ragaszkodó nép nem veszhetik el. S miközben a szabadulás lehetőségein töprengtek, politikai horizontjuk rendkívüli mértékben kitágult. Míg egy részük tovább folytatta a prófétai iskolák szólamaival Jahve ellenségeinek átkozását s a fenyegető jövendöléseket, nagyobb szabású elméik azokat a lehetőségeket is mérlegelték, amelyek a jövendölések beteljesedését elősegíthették. Miután pedig népük jövendője Bábel sorsától függött s Bábel hatalma csak kívülről volt megingatható, megtanulták világviszonylatban mérlegelni a politikai helyzet hullámzásait.

Végigvizsgálva az összes lehetőségeket, végül a perzsákban s ezek vezérében, Kurasban találták meg azt, akit Jahve népe megszabadítására kiválasztott. Ez a körülmény azonban vissza kellett hogy hasson vallásbölcseleti szemléletükre is.

A világtörténelem alakulását s ehhez kapcsolódó vágyaikat és reményeiket örökölt hitükkel csak egyféleképpen lehet összhangba hozni: ha Jahve nem pusztán Izrael Istene, hanem az egész világé, aki a világtörténelmet s a népek sorsát igazgatja. Izrael sorsa e világtörténelemben nem öncélú. Létjogosultsága csak annyiban van, amennyiben Jahve, az egy igaz Isten, eszméjét tisztán őrzi s a hivatást, amelyre rendeltetett, hűen teljesíti. E hivatás pedig nem más, mint hogy az egy igaz Istent a nemzetekkel megismertesse, hogy nevét oly népekhez vigye, amelyek azelőtt nem hallottak róla, hogy paripákon, kocsikon, gyaloghintókon, öszvéreken és dromedárokon – mindegyiket a maga közlekedési eszközén – felvonultassa az összes emberfajokat az új Jeruzsálembe, amely a világ Istenének székhelye s az egész világ központja.

Ennek az elgondolásnak megfelelően átalakulnak a messiási képzetek is. A Megváltó nemcsak a zsidóság érdekeit fogja képviselni, hanem az egész emberiség Megváltója lesz: az egy akol egy pásztora. Éppen ezért a megváltás is nem abban fog állni, hogy a zsidóság kiirtja ellenségeit, vérükben tapos és kutyák elé veti hulláikat, hanem abban, hogy az elnyomó és elnyomott, üldöző és üldözött Istenre és Istenben egymásra találnak. A farkas és a bárány, a párduc és a gida, a szarvasmarha és az oroszlán megférnek majd egy nyájban és egy kis gyermek fogja őket terelgetni.

Ez a cél – s hogy e cél szolgálatára Jahve Izrael népét választotta ki, a legnagyobb kegy, ami népnek juthat. Az elérzékenyülés és a hála e kegyért oly könnyes szavakban buggyan ki a próféták ajkáról, hogy a mélyből fakadó őszinte érzések akkor is megragadnának bennünket, ha egyébként semmi közünk sem lenne ezekhez a tanításokhoz.