MÁSODIK FEJEZET: A ZSIDÓK VISSZATÉRÉSE PALESZTINÁBA

Kurasnak 538-ban kiadott rendelete, amely a deportált népeknek megengedte a hazájukba való visszatérést, a zsidók tömegeiben nem váltotta ki a „fogság” miatti elkeseredésükkel és az irodalomban megnyilvánuló epedő honvágyukkal arányban álló hatást. Azok, akik Babilónia gazdasági életében elhelyeződtek, megelégedéssel vették ugyan tudomásul, hogy volt hazájuk újraéledt s anyagi áldozatukkal szívesen segítették azokat, akik visszavándorolni óhajtottak és hathatósan támogatták az újraépítés munkáját, maguk azonban továbbra is Babilóniában maradtak. Éppen ezért a fanatikusoknak és nincsteleneknek ama tömegei, amelyek vándorbotot ragadtak, sok tekintetben nem egy régi hazáját visszafoglaló nép benyomását keltik, hanem inkább a Babilóniában élő zsidó nemzet palesztinai gyarmatosító különítményeinek látszanak.

Az a lelkesedés, amellyel a visszatelepülők Sesbasszar vezérlete alatt (536-ban) útnak eredtek s Palesztinában a mesterségesen visszaállított régi nemzetségi szervezet alapján megtelepedtek, rövid idő alatt alaposan megcsappant. Álmaik tejjel-mézzel folyó országa helyett, ahol berendezett házaknak, megművelt szántóföldeknek és szőllőknek kellett volna várniok őket, pusztulást és nyomorúságot találtak. Rá kellett jönniök, hogy a világtörténelem fordulópontjaként hirdetett visszatérésük a valóságban nem jelenti a messiási korszak bekövetkezését.

A mindennapi szükségletek megszerzéséért folytatott lélékölő küzködés, néhány kivételesen ínséges esztendő s a Judeát megszállva tartó egyéb népek érthetően ellenséges magatartása hosszú ideig még azt is lehetetlenné tették, hogy a nemzeti-vallásos élet középpontja, Jahve tiszta kultuszának székhelye fölépüljön. Pedig a visszatérők a valóság kényszerítő hatása alatt eléggé leszállították már a templom nagysága és pompája tekintetében támasztott igényeiket.

A Szentírásnak a településre vonatkozó szűkszavú és feltűnően hézagos adatai alapján úgy látszik, hogy a nagy eszme rövidesen elsikkadt volna a hétköznapi gondok szürkeségében s a palesztinai zsidóság felolvadt volna a környező népek áradatában, ha nem állnak a háta mögött Babilóniában élő testvérei. Ezek jobban ráértek a nagy nemzeti vállalkozás sikertelenségének okairól elmélkedni. Mivel pedig kiválasztottságuk tudata a Mózes útján Jahveval kötött kétoldalú szerződésen alapult, világossá vált előttük, hogy ha részesei akarnak lenni a Mózes és a próféták által kilátásba helyezett javaknak, a maguk részéről is pontosan meg kell tartaniok a szerződés reájuk vonatkozó pontjait: a törvényt. Éppen ezért követeik és az egymás után következő visszavándorló rajok útján állandóan és fokozottan sürgetik az ősi törvényeknek az életbe való átültetését.

Minden egyes a „száműzetés”-ben élőktől kiinduló újabb nekilendülés valamivel előbbre is vitte a politikai nemzetté alakulás ügyét. Az első tető alá juttatta a templomot (520–515), a második, amelynek lelke a perzsa udvarnál előkelő szerepet játszó s 445-ben „homo regius”-ként Palesztinába jött Nehemia volt, újraépítette Jeruzsálem falait, a harmadik Ezra főpap vezérlete alatt (432) véglegesen megszervezte a palesztinai theokratikus zsidó államot.

Ez állam életének szabályozója az ősi törvény s igazi vezetői a törvény hivatalos őrei és a törvényben előírt tiszta áldozatok végzői, a papok. Ezek élén áll a főpap, aki mint Jahve földi helyettese az idegen hatalmat képviselő helytartó felett az államalakulatnak tulajdonképpeni feje. Az államközösség teljes jogú tagjai pedig természetesen csak a tiszta származásukat igazolni tudó zsidók lehettek. Ezért az Ezra és Nehemia kezdeményezésére összeült nemzetgyűlés, amelynek célja a Jahve-val Mózes idején kötött szerződés megújítása volt, mindenekelőtt fajvédelmi határozatot hozott: a zsidók számára megtiltotta a nemzsidókkal való házasságkötést. E határozat visszaható erővel bírt s a vegyes házasságokból születetteket, valamint az idegen hitveseiktől megválni nem akarókat a közösségből kitaszította. Minő zavarokat vont maga után a határozat könyörtelen végrehajtása a zömében nemzsidók lakta zsidó államban, elképzelhető. A surlódásokban azután teljesen elsorvadtak a zsidóság vezető szellemeiben a fogság idején megszületett egyetemes gondolatok. A hazatértek Jahve-ja ismét kizárólag a zsidóságé. Amily forrón szereti Jeruzsálemet, éppoly gyűlölettel nézi az idegen nemzeteket. Azt ígéri, hogy majd felforgatja a többi országok királyi székeit, megrontja a pogányok erősségeit s zsákmányul adja gazdagságukat Judának.

Ez az idegengyűlölet idők multán enyhült valamivel. Juda ráeszmélt arra, hogy a maga kiválasztottságát csak azokkal a népekkel tudja elismertetni, amelyek elfogadják Jahve törvényeit. Megindult tehát a hithirdetés és a zsidó vallás terjesztése. Nem enyhült azonban az ősi törvénynek az egyén és az állam életében való szerepéről vallott felfogása és ez nagyon komoly következményekkel járt a zsidóság további kialakulását illetőleg.

Az Ezra–Nehemia-féle állam- és életrendszer mint egy elméleti elgondolás megvalósítása és végső befejezése tökéletesnek mondható. Kezdeményezésnek és új kiindulásnak azonban kétségtelenül nem volt a legszerencsésebb. Abban a közületben, amely a tőlük alkalmazott elveken épült zárt egységgé, a szellemi tevékenység szükségképpen a dogmatikus megszövegezettségben örök érvényűnek elfogadott „törvény” magyarázatára és fejtegetésére kellett hogy irányuljon. E törvénymagyarázatokban pedig a hangsúly természetesen nem az etikai tartalomra esett, hanem azokra a rituális formai előírásokra, amelyek a zsidóságot megkülönböztették a környező népektől s Jahve kiválasztott nemzetévé tették. Hogy e zsákutcába tévedve a vallásos géniusznak – amely egyedül teszi megokolttá a zsidó nép történelme iránti behatóbb érdeklődésünket – el kellett senyvednie, az magától értődik. Ebből a szempontból teljesen közömbös, hogy miként alakult, vagy alakulhatott volna a zsidó nemzet további politikai élete. A zsidóság vallásos lelki alkatának fejlődési iránya lényegében független és érintetlen maradt a Nagy Sándor (331), Ptolemaios Lagu (301), Nagy Antiochos (203), a Makkabeusok (164), vagy Pompeius (63) előidézte politikai változásoktól. Az Ezra-Nehemia idejében kikristályosodott életrendszer annyira zárt, hogy további sorsa teljesen és véglegesen meg van határozva önmagában.

E rendszernek természetes kivirágzása a Krisztus korabeli élet két tipikusnak ismert jelensége: a farizeus és a szadduceus. Amaz a hagyománytól agyonmagyarázott rituális előírások ismerője, az elkülönült írástudó, aki a törvény külsőleges követése alapján tökéletesnek és mindenkinél különbnek érzi magát; emez a papi párt arisztokratikus érzületű tagja, aki hellenisztikus műveltségében elveti a hagyományt és mindazt a dogmatikus korlátot, ami az élet örömeinek élvezetében zavarhatná őt. Kettejük gyakran éles szóvitája még akkor is a felületeken marad, ha a vita tárgya – így pl. az iráni területről beszüremkezett s a farizeusoktól védett tan a lélek halál utáni életéről s a másvilági jutalomról és büntetésről – kézügybe eső alkalmat adna a vallásbölcselet mélységeiben való elmerülésre.

Nem voltak képesek az alakiságokba merevült vallásrendszer belső megújítására azok a tiszteletreméltó útkeresők sem, akik – talán buddhista hatás alatt – a rituális tisztaság fokozott ápolására esszenus néven a szó szoros értelmében vett szerzetesrendet alapítottak, vagy therapeuta néven a remeteéletben akarták lelkük üdvösségét munkálni. Mindkét rend tagjai ugyanis inkább a vallásos gyakorlattal, mint az elméleti kérdésekkel foglalkoztak és sokkal jobban kivonták magukat a közösség életéből, semhogy a zsidóság egyetemének fejlődésében komoly szerepet játszhattak volna.

Minél jobban teltek-multak a századok, a hivatalos zsidóvallásban annál inkább a háttérbe szorultak a nagy prófétáknak azok az egyetemességre hivatott tanításai, amelyeket később Jézus Krisztus emelt ki és állított a vallásos élet középpontjába.