NEGYEDIK FEJEZET: IÓN TÁRSADALOM ÉS ÁLLAM

A vázolt nemzetközi viszonyok hatással voltak az ión gyarmatosítás irányára is. Miután a lidek elzárták a görögség elől az Ázsia belsejébe vezető utakat, az iónok kénytelenek voltak fokozottabb mértékben a tenger útjaihoz folyamodni. A Propontis és Pontos Euxeinos már említett miletosi gyarmatai egytől-egyig annak az ión kiterjedő erőnek a bizonyítékai, amely minden áron kivezető utat és megnyilatkozást keresett. A perzsa-uralom jelenti a végét az ilyen terjeszkedésnek, legalább is északi és keleti irányban.

E korszak nagy gazdasági újdonsága az államilag garantált súlyú és értékű érempénzek első használata. Úgy látszik, hogy a lid udvar itt a kezdeményező a 7. század elején és hogy a szabad görög városok, elsősorban Phokaia, egy idegen gondolatnak vagy legalábbis gyakorlatnak utánzói ez esetben. Az újítás külsőleg is szembeötlő és nagy fontosságú volt. Az esetlen „obelosok”: természetes nagyságú „nyársak” helyett, melyek közül legfeljebb hatot lehetett egyszerre „marékban fogni” (ezt jelenti a „drachma” szó), most arany-ezüst öntvényből készült kis lencsealakú fémdarabok lettek jelentékeny vagyon képviselői. Hellas arany hiányában hosszú időn át ezüstből veret csak pénzeket. A pénzek az egyes államok szimbólumait viselik. Egymás után tűnnek fel először a helyi piacokon, azután a nemzetközi forgalomban is Phokaia fókái, Miletos oroszlánjai, Ephesos méhei és Chios szfinxei. Ezeket utóbb művészi istenképek egészítik ki vagy helyettesítik. A pénzegység valami módon a babyloni súlymértékhez igazodhatott: a később általánossá lett beosztás (egy talentum = 60 mina) mindenesetre a babiloni hatvanas számrendszert követte.

Nem szabad már most azt gondolnunk, hogy a pénz használata azonnal forradalmi változást idézett elő a görög gazdálkodásban. Erről eleinte már csak azért sem lehetett szó, mert a váltópénzt, a rézből vagy vasból készített kis egységet (ez viseli Athénben az „obelos”-ból származó „obolos” nevet) még nem ismerték. A pénzegységnek viszonylagos nagysága tehát a szegényeket, az egész alsóbb néposztályt mintegy elzárta attól, hogy az újításban résztvegyen. Az átmeneti időt ennélfogva úgy kell elképzelnünk, hogy a szűk téren mozgó pénzgazdálkodás mellett megszakítás nélkül folyt a terménygazdálkodás is. Az előbbi sehol és sohasem szokta a természetes gazdálkodást véglegesen kiszorítani. A drakoni törvények még a 7. század végén is „ökröket” emlegetnek értékmérőként. Idővel azonban mégis csak jelentkezniök kellett a változás következményeinek és helyes képet csak akkor fogunk magunknak alkotni az egész újításnak forradalmi jellegéről, ha a következményeket – bármily lassú ütemben jelentkeztek is – már eleve számbavesszük. A földbirtok most elveszítette egyedülálló értékét: hiszen ára lett, meg lehetett vásárolni. A birtokeladások gyakoriságára a lesbosi Pittakos törvényéből vonhatunk következtetést: a basilées és a prytanis hatósága előtt kellett azoknak megtörténniök.

A pénz a vagyonnak, a tőkének tezaurálására adott alkalmat; kevesek kezébe gyűlhetett össze a gazdasági erő, mint újabb vállalkozások és nyereségek lehetősége. A vagyongyüjtés életcéllá és életérdekké válhatott: „chrémata, chrémat’anér”, „a pénz, a pénz, az ember”, énekli most a poéta. A hitelnek, a kamatnak és kezességnek, tehát az adósság-csinálásnak és fizetésnek életbevágó kérdései most egészen más formában és következményekkel nyernek fontosságot. A földbirtokos eladósodhatott és zálogkövek („horosok”) mutatják a telkén ezt a szomorú állapotot. A szerencsés iparos és kereskedő is földhöz juthatott viszont, bár gazdatársaival együtt most már ő is ki lesz annak a veszélynek téve, hogy a primitíven szigorú törvény rendelkezése szerint szabadságával: rabszolgasorssal kell fizetni a zálogra felvett, de vissza nem fizetett kölcsönért. Látjuk, lényegesen eltolódhattak a társadalmi osztályok, mikor a terménygazdálkodás a pénzgazdálkodásba ment át. Evvel együtt a politikai erőviszonyok is eltolódtak. A régi, a partriarchális hagyományoktól kötött ember mindenkép szabadabb lett, de egyszersmind bizonytalanabb exisztenciájú. Csínnal épített és elrendezett népes városok, monumentális építkezések és közmunkák az ipar és kereskedelem fellendülésének látható jelei Ióniában.

Az ión városok legrégibb képéről kevés biztosat tudunk ugyan mondani; még a legújabb ásatások is inkább csak a hellenisztikus idők külső formáit fedik fel és nem nyujthatnak fogalmat arról, ami végleg elpusztult. De a „széles utcájú” város már Homerosnak ideálja volt. A hagyomány szempontjából is jellemzőnek kell találnunk, hogy később – az 5. században – a Miletosból származó Hippodamos az a nagy görög építész, aki a tervszerű városépítés szabályait egyszersmindenkorra megállapította. Sokkal többet tudunk az újabb régészeti kutatások nyomán azokról a hatalmas építkezésekről, amelyek az ión városok közvetlen közelében mentek végbe, az őslakóktól kisajátított szent helyeken. Ephesos mellett az Artemision (a barbár formájú ephesosi Artemis temploma), Miletos mellett Apollon jóshelye: a Didymeion és az ide vezető szent út, Samosban a Heraion (Hera temploma) mutatja azt a buzgó igyekezetet, amellyel a 7. századtól kezdődően mindig újabb, nagyobb és szebb átalakításokkal akarták a hívők az istenségnek tiszteletüket leróni. A korszak urai, a tyrannosok a profán építkezés céljaira is felhasználták azután a technika haladását. Polykrates kikötővel és pompás vízvezetékkel: Eupalinos máig csodált alagút-csatornájával tette samosi székhelyét értékesebbé.

Bizonyára az ilyen építkezések és a bányáknak, elsősorban a márványbányáknak (Paros, Naxos) velük összefüggő kiaknázása vezetnek ahhoz a nagy kihatású gazdasági újításhoz, hogy mind nagyobb mértékben kezdik a rabszolgák munkáját ipari célok szolgálatában igénybevenni. Láttuk, hogy a homerosi világban még nem volt nagy jelentősége a házi teendők elvégzésénél felhasznált rabszolgamunkának. A magánháztartásokon belül ezentúl sem találunk lényeges változást ezen a téren. A kisbirtokos beérte egy-két mezei kisegítővel. A városi gazdag ember sem rendelkezett a szolgák légiójával: ezt a római luxust a görög háztartás nem ismerte. A szegény ember meg maga dolgozott. De szociális szempontból már nagy fontossága lesz annak, hogy mindjobban rabszolgákkal telnek meg a még oly szerényen foglalkoztatott műhelyek is; hogy az állami építkezéseknél rabszolgák csinálnak a polgároknak ugyanolyan munkabér mellett konkurrenciát. A bányákban rabszolgák fejtik a köveket, lámpafény mellett, szabadon, mint ahogy ezt egy korinthosi képen láthatjuk; vagy a szökés ellen láncraverve, mint ahogy ezt a laurioni bányák régészeti leleteiből következtethetjük. A rabszolga-vásárt itt keleten főleg Chios piacán bonyolították le; a szigeten ezt a piaci elemet a szabad lakosság háromszorosára becsülték. A szükséges ember-importhoz – a károkhoz, frigekhez, thrákokhoz és skythákhoz – az ión kereskedők laktak mindenkor a legközelebb.

Az ión iparnak-kereskedelemnek – a tudatos központosítás hiányában is – a metropolisok görög királynője, Miletos volt a középpontja. Ezen a szembenfekvő Samos versengése sem tudott változtatni. A miletosi szövött-árut: a puha gyapjúból készült takarókat, szőnyegeket és függönyöket a délitáliai Sybarisban is szívesen használták. Polykrates Miletosból hozatott juhokat a samosi állat-állomány nemesítésére. Később a miletosi bútoroknak: székeknek és ágyaknak közkedveltségéről hallunk. Az agyagiparban is szorgalmasan dolgozott e város: a naukratisi Apollon-templom cserepei miletosi eredetűek. A nyersanyaggal (gabonával, bőrökkel, sózott hallal stb.) folytatott élénk kereskedelmet a pontosi gyarmatvárosokkal való tartós jó viszony biztosította. Midőn századok mulva, a 4. század végén új gazdasági élet kezdődik Nagy Sándor uralma nyomán Kis-Ázsiában, a miletosiaknak első tette volt az, hogy polgárjoggal ajándékozták meg a feketetengeri Olbia lakóit.

Iónia politikai életéről annyira szórványosak az adataink e korszakból, hogy csak egészen általános vonásokra kell szorítkoznunk. A királyság nem minden emlék hátrahagyása nélkül távozott innen. Itt-ott – pl. Ephesosban és Erythraiban – a Basilidai nemzetségi név fordul elő és ez mutatja, hogy a cím bizonyos formában megmaradt és talán még bizonyos előjogokat is élveztek egy ideig az ilyen nevet viselő családok. De tényleges királyi jogokat gyakorló dinasztiákról, aminő pl. Korinthosban a Bakchiadai nemzetsége volt, Ióniában nem tudunk. Az iónok között a királyság nyomába lépő arisztokrácia sem öltött fel olyan teljes, klasszikusnak mondható formát, mint pl. a Peloponnesos egyes dór városaiban. Az arisztokrácia, amennyiben az előkelő származás tisztelete marad meg benső magvának, a politikai viszonyok változatlanságát és nagy hagyománykultuszt feltételez. Ennek a feltételnek azonban sem a nyugtalan ión természet, sem a gyarmathelyzeti mozgalmas élet nem felelt meg teljes mértékben. Az arisztokrata gondolat igazi formáit, alapfeltevéseit és végső következményeit akkor lesz módunkban megismerni, ha a görög szárazföld dór államainak és intézményeinek fejtegetéséhez jutottunk el.

Ióniában az arisztokrácia korán ment át oligarchiába. Ez utóbbin általánosságban azon „kevesek” (oligoi) értendők, akiknek ilyen kiválásában a vagyonosság az elengedhetetlen követelmény. A timokrácia, a cenzuson alapuló alkotmány, csak egyik formája az oligarchiának. Előkelő származás és vagyon eleinte, a fejlődés kezdetén, természetes módon egybeesik. Vagyonos csak az előkelő lehetett és az előkelő magától értetődően vagyonos volt. A két tényező azonban idővel kettévált, sőt a vagyon kérdése is vitássá lett, mert az eredeti vagyontárgy, az ingatlan földbirtok mellé mind több jelentőséggel és nagyobb igényekkel az ingó vagyon lép. Láttuk, hogy Ióniában már a 7. század elején megkezdődik a pénzgazdálkodás. Bármily lassúnak képzeljük is most már el az újítás radikális hatásait, az ión földön már igen korai időben ez adja meg az oligarchikus fejlődés előfeltételeit. De mindezt inkább csak elvileg tudjuk megállapítani, mert kisszámú és esetleges adataink nem elegendőek arra, hogy világos képét rajzoljuk meg az útnak, amely az ión arisztokráciából az oligarchiába vezetett. Egyes kutatók ezért beszélnek bizonyos joggal osztatlan arisztokrata-oligarcha államformáról.

Feltűnő jelenség, hogy ión nyelvterületen az előkelőség mily gyakran viseli a „lovag” megjelölést (hippeis, hippobotai stb.). Katonai szolgálattal kapcsolatos címről van itt szó, a homerosi szekérharcosok utódairól. De a lótartásnak bizonyos vagyoni feltételei voltak s így ezt már Aristoteles politikai elmélkedései a vagyon kiváltságával hozzák összefüggésbe. Ezekkel a vagyonos ión nemesekkel, a „lovagokkal” szemben mint gyalogos nehéz fegyverzetűek (hoplitesek) sorakoznak fel a görög szárazföld nemesei, pl. Spártában, ahol minden teljesjogú polgárt egyformán nemes embernek vehetünk. Miletosban jellemző módon a „gazdagság” megjelölésével illetnek egy politikai pártot. Tagjain azonban nem kell kivétel nélkül pénz-arisztokratákat érteni. A földbirtok ugyanis még ebben a forgalmas kereskedővárosban is sokáig megtartotta előjogait, úgy amint ezt Samosról és Kolophonról tudjuk. Samosban „földesuraknak” (geomoroi) hívták az előkelőséget. De viszont feltételezhetjük az ión arisztokratákról, hogy a gyarmatosításokkal együtt fellendülő hajóforgalomban is vállaltak gazdasági érdekeltséget és így az említett pártból a vagyonos hajótulajdonosok sem hiányozhattak.

Az oligarchák uralma legtöbb helyt nem maradt zavartalan. A különböző körülmények folytán vagyont vesztett nemes nagyon gyakran idegenben mint zsoldos vállal katonáskodást. Az aiol nemesek közül Alkaios, az iónok köréből Archilochos mutat erre példát. A városokon belül a demokratikus mozgalmak jelentkeztek nagyon korán és tették vitássá mindenfajta előkelőség jogcímét. A tyrannis, a nép-elégedetlenségből felbukkanó önhatalmú egyeduralom már a 7. század közepétől kezdve jelentkezik az ión városokban. Az ilyesmi közvetve előzetes demokrata mozgolódásról tanuskodik. Egy chiosi kő már Solon előtt demarchost (egy nagyobb népi egység fejét) és fellebbezési fórumként szolgáló néptanácsot emleget. Nyilvánvalóan az ión városi élettel hozhatjuk ezt a korai demokratizmust összefüggésbe. A phylék neveiből falusiaknak, sőt távolabbi bevándorlóknak a városi lakosság körébe való fölvételére lehet következtetni. Abban sincs okunk kételkedni, hogy az idegenek polgárosítását régtől fogva elég liberálisan kezelték az iónok. Ha a nagy gyarmatosítási mozgalmat is számbavesszük, városi túlnépesedésről már ebben az időben lehet az ión nagyvárosokkal kapcsolatban beszélni.

Hogy az első népi megmozdulások itt is, mint ahogy ez időben Görögországban majdnem mindenütt történik, a tyrannishoz vezettek, ez annyit jelent, hogy a politikai helyzet közvetlen eredményeképpen felbukkan egy újtípusú népvezető. Tömegpszichológus ez, aki ért a szó hatalmához, tudja, mint kell a köréje csoportosulókat tettre buzdítani s egyszersmind azzal a tekintéllyel is rendelkezik, hogy meghallgassák. Ez a lélektani mozzanat a fontos a görög „zsarnokság”, a tyrannis történeti keletkezésének megértésénél. Az alkotmányjogi szempont, amely szerint a törvényes formákat mellőző bitorló a tyrannos, vagy az erkölcstani gondolat, amely az öncél és közcél követése szerint választja el egymástól a „zsarnokot” és az igazi uralkodót, csak külső megkülönböztetésre alkalmas. Az ión tyrannisról egyébként sokkal töredékesebbek az ismereteink, mint pl. az athéni Peisistratos fölemelkedéséről. Azt is csak föltevésszerűen állíthatjuk az imént elmondottak alapján, hogy Ióniában a városi elemnek nagyobb része volt a tyrannis létrejöttében, mint a Peloponnesoson vagy Attikában, ahol az elégedetlen falusi nép állott a demokratikus mozgalom középpontjában.

A régi ión tyrannosok közül egyedül a miletosi Thrasybulosnak emléke maradt meg némi frisseséggel. Sikerrel utasította vissza a lidek támadását és még nem tartozott ahhoz a későbbi tyrannos-típushoz, amely éppen idegen (lid vagy perzsa) hatalomra támaszkodva tartja fenn uralmát. A samosi Polykrates tyrannisa a 6. század végén már ezt a tipikusan kialakult képét mutatja az önkényuralomnak. Jól megférnek ebben az önfenntartás kegyetlenkedései és diplomatikus ravaszságai a közcél érdekében végzett kultúraemelő munkával. Hatalmának gyarapításával együtt széppé és gazdaggá teszi fővárosát. Udvarában korának szellemi előkelőségét látja vendégül (Ibykost, Anakreont). Ez a fényes ión udvari élet, sötét hátterével – a perzsa hatalom fenyegető árnyékával – együtt a görög történelem legmegragadóbb emlékei közé tartozik.

Az iónság rövid száz év alatt – a 7. és 6. század átmenetében végigtapasztalt valamennyi államformát, amelyet a görög világ valaha ismert. Végleges formát egyiküknek sem tudott adni. Királysága hamar ment át arisztokráciába. Arisztokráciája már talán kezdettől fogva oligarchikus (plutokratikus) szinezetű volt; demokráciája pedig a kedvezőtlen viszonyok következtében – a magától keletkezett vagy az idegen hatalomtól támogatott tyrannisban akadt fenn. Arisztokráciájából a későbbi időre mindössze annyi maradt meg, amennyit egy Herakleitosnak személyében és filozófiájában találunk belőle. Manapság „szellemi” arisztokráciának neveznők ezt a herakleitosi magatartást. Egész lelkületénél fogva az iónság lett volna hivatva arra, hogy a demokráciát lezárt formáiban építse ki. És mégis idegenbe kell majd mennie és az athéni mintákat utánoznia, mikor az 5. század folyamán itt Ióniában is azt az ádáz harcot folytatják egymás ellen demokraták és oligarchák, amely tipikus végső formáját jelenti a görögség között a belső politikai küzdelmeknek.