HETEDIK FEJEZET: RÓMA TÉRHÓDÍTÁSA

Kelet és Nyugat sorsa, amely eddig teljesen elszigetelt volt egymástól, Polybios szerint a 219 esztendőtől kezdve összefüggő egésszé lesz. Olyan módon, hogy most már Itália és Afrika, Görögország és Ázsia történelme szervesen egymásbakapcsolódik és közös irányban fejlődik. Polybios következetesen tartja fenn az álláspontját, amikor Róma előző fejlődését úgy fogja fel, mint lényegében véve belső-itáliai folyamatot. Latium uralmának megszerzése után az etruszk, kelta és samnis háborúk következtek és ezeknek szerencsés befejezése után Róma Itáliát mintegy saját jogos tulajdonának tekinthette. Miután Pyrrhos királlyal szemben becsülettel megállta a helyét, a félsziget urának vallhatta magát – a kelta törzsek területeit nem számítva.

Ez Polybios nézete. Az újabb történetírók csaknem kivétel nélkül őt követik. Számukra Róma térhódítása Itálián belül egy természetes elhivatottság beteljesedése: a félsziget földrajzi alakulatában, törzseinek rétegeződésében már megalapozott egység kap csak nyilvánvaló megjelenési formát ezáltal. Róma államalkotó művészete nem sokat törődött azzal, hogy mit művelnek egyéb hatalmak a Földközi-tenger vidékén, nem nézett sem jobbra, sem balra, úgy építette fel Itália fölött való uralmát. És csak azután lépett a Város a világpolitika színpadára, csak azután tűzött messzebbre ható célokat maga elé. Az ilyen felfogás szerint a római hajóhad megteremtése és ezzel Róma megjelenése a tengeren az az esemény, amely a nagyhatalmak küzdelmében való részvétel kezdetét jelenti. Ez a sziciliai háború idejében történhetett és volt az első lépés Róma harcában a világhatalomért.

Ezzel a felfogással szemben hivatkozhatunk korábbi fejtegetéseink eredményére. Arra az eredményre jutottunk, hogy Róma történelmének már régebbi korszakai is csak egy magasabb rendszer összefüggéséből érthetők meg igazán. Ez a rendszer pedig a Földközi-tenger egész nyugati vidéke, Róma ennek csak egyik tagja. Abban a korszakban, amelyről most van szó, a helyzet szintén csak ez. Róma már kezdettől fogva nem pusztán itáliai, hanem egyszersmind földközitengeri állam is. Az a kísérlet, amely a két terjeszkedési korszak között válaszfalat akart emelni, nem nyugodott lényegbeli, de még fokozati különbségen sem. Ilyen különbséget máshol kell keresnünk.

A rómaiaknak már kezdettől fogva három fronton kellett harcolniok. Északon az etruszkok, keleten az aequusok, délen a volszkusok ellen; negyedik ellenfélnek később a gallusok léptek fel. A város helyreállítása után (ami a gallus tűzvészt követte), mindegyik ellen folytatniok kellett a harcot, vissza kellett verniök betöréseiket, biztosítaniok kellett saját területüket. Az eddigi védekezők nemsokára támadókká váltak. De hiba lenne azt hinnünk, hogy ezekben a harcokban mindegyik ellenfél egyformán jelentős. Az események fejlődésének gyujtópontjai vannak, amelyek felé egyoldalúan irányul minden figyelem.

Igaz ugyan, hogy a gallus csapatok minden portyázása újabb veszélyt jelentett. De ez a nép állhatatlan volt és így a zivatar mindig hamar elvonult. 345-től fogva hosszú ideig nem jelentett többé közvetlen veszélyt. Az aequus határon is pihentek a harcok az évszázad végéig. És ami végül az etruszkokat illeti, itt a rómaiak megelégedtek azzal, hogy a megelőző idők hódításait biztosítsák. Négy új tribust állítottak össze és két kolóniát (Sutrium 383; Nepete 373) alapítottak dél-etruszk területen. Határaikat azonban csak kevéssé tolták el. A szövetkezett faliscusok és etruszkok elleni hadjárat (357–354) szintén jelentősebb kezdeményezések és következmények nélkül maradt.

Annál jelentősebb volt az előnyomulás dél felé, a latin-volszkus határon. Döntő jelentőségűnek látszik itt a latinokkal való szövetség megújítása (358). Már előzőleg alapítottak volszkus területen gyarmatokat, Satricumot és Setiát. Ezzel két új tribus alkotása járt együtt. Ettől fogva Róma vállalkozásai rohamos előrehaladást mutatnak. Elég néhány nevet említeni, hogy képet kapjunk az állandó és feltartózhatatlan előretörésről: 345-ben az auruncusokat vetik hatalmuk alá, 338-ban ezeknek két városa, Formiae és Fundi alattvalókat megillető jogokat kap; közben a volszkusok meghódítása is annyira előrehaladt, hogy az ő területükön két új tribust állítanak fel, Maeciát és Scaptiát. Utolsó független városuk, Privernum is kénytelen volt 329-ben felhagyni az ellenállással.

Lehetetlen fel nem ismernünk, hogy ez a déli terjeszkedés sokkal nagyobb energiával ment végbe, mint másutt, akár Etruria irányában is. Bizonyossá válik ez a nézet, ha egy pillantást vetünk a triumphusokról való följegyzésekbe. A kapitoliumi Fasti-k, amelyeknek 360-tól fogva összefüggő darabjuk marad fenn, a Privernum meghódításáig eltelt időszakban két triumphusról emlékeznek meg a hernicusok, ötről a volszkusok különböző városai fölött aratott győzelemmel kapcsolatban. (Ezek között volt Antium is.) Ezzel szemben Tibur fölött két diadalról, a gallusok fölött háromról és az etruszkok fölött csak egyetlen egyről hallunk.

Kétségtelen tehát, hogy a római terjeszkedés, miután előbb különböző frontokon őrölte fel az erejét, most összesített erővel dél felé fordult. Ha ennek okait keressük, olyan felfogásra is találunk, hogy másfelé egyszerűen nem jutottak előre, ezért a legcsekélyebb ellenállás irányában akartak terjeszkedni. De ilyen egyszerű módszerrel nem lehet történelmet csinálni. A döntés elől, ha egyszer felismerték, nem kitérni, hanem azt keresni és mindenáron kivívni – ez az ismertetőjele a történelmi nagyságnak. Olyan nép, amelynek politikai ereje még töretlen, mindig a legnagyobb felé fog törekedni, ami csak elérhető számára, vagy ami csak elérhetőnek látszik. Az tehát, hogy Róma elfordította külpolitikai erejét Etruria felől és délre irányozta, annak a jele, hogy Etruria kilépett a nagyhatalmak sorából és nem volt többé döntő szava Itália és a Földközi-tenger Nyugata sorsának irányításában. A súlypont másfelé tolódott el. Az etruszk nép hanyatlása már korábban világossá vált előttünk. Helyette két más hatalom tűnt fel dél felől a római látóhatáron: a samnis szövetség és Karthago.

A samnisokról, a velük legközelebbi rokonságban lévő törzsekről és hatalmuk akkori méreteiről még szólni fogunk. Most csak annyit, hogy külső kiterjedésben nem volt párjuk az itáliai államok között. Rómával később a Közép- és Dél-Itália fölött való uralomért, sőt csakhamar a puszta létért kellett harcolniok, de most még Róma nem lépett fel ellenségesen. A kölcsönös érintkezés ekkor még barátságos formák között történt. Az évkönyves hagyomány a 345. évben kötött szerződésekről ad hírt, de a tartalmát nem közli. Ha igaz az, hogy a rómaiak átengedték a samnisoknak a Sidicinusok területét és viszont a samnisok segítséget adtak a rómaiaknak a felkelő latinok ellen, akkor ez azt jelenti, hogy kölcsönösen elhatárolták és elismerték egymás politikai érdekszféráit.

Jóval több részletet tudunk a karthagóiakkal kötött szerződésekről.

Livius, Diodoros és Polybios lényegében megegyező tudósítása szerint az első szerződést ebben a korszakban a 348. évben kötötték (az első konzulok korában kötött szerződésről már korábban szóltunk). A két ízben változatlanul megújított szerződést 279-ben egy kölcsönös fegyveres segítségről (symmachia) szóló szakasszal toldották meg. Ennek az éle Pyrrhos ellen irányult. Szárazon és vízen való kölcsönös támogatásra, az ellenféllel való együttes békekötésre kötelezik magukat.

A 348-ban kötött szerződés tartalmából, amelyet Polybios őrzött meg, két dolog érdekel bennünket. Először is az a tény, hogy a két szerződő fél egymás területét és hatalmi körét elhatárolja és magát a határ tiszteletben tartására kötelezi. Ami Latiumot illeti, a karthagóiaknak jogukban áll valamilyen ottani várost, ha nem alattvalója Rómának, elfoglalni és a zsákmányt és a lakosokat elhurcolni, a várost magát azonban át kell adniok a rómaiaknak. Ez azt mutatja, hogy Róma igényt tartott az egész latiumi területre, azonban egyidejűleg azzal is számolt, hogy egyik-másik város még nem volt bekebelezve vagy ismét elpártolt. Az érdekszférák elhatárolása, amit a samnis szerződéseknél csak gyaníthatunk, itt tényként áll előttünk.

De ez a megállapítás egy másik szempontból is jelentős. Ha a szerződés azzal a lehetőséggel számol, hogy Karthago megtámadhatja valamelyik latiumi várost, akkor tengerparti városra kellett gondolnia. Az afrikai tengeri nagyhatalom pedig aligha támadt ok nélkül. Ok a támadásra pedig a gyakorlatban nem lehetett más, mint a karthagói kereskedelem háborítása, a tengeri kalózkodás.

Egyelőre nem tesszük fel a kérdést, hogy melyik latin városra gondolhattak, hanem egy harmadik mozzanatot emelünk ki. A Karthago és Róma között kötött legelső szerződésben szó sem volt római hajóhadról, itt pedig mint ténnyel, vagy legalább is mint valószínű lehetőséggel számolnak vele. Mert csak így van értelme annak a tilalomnak, amely a karthagoi területet római kalózvállalatok vagy városalapítások ellen akarja megvédeni. Felfogásunkat támogatja Diodoros, aki arról tudósít, hogy 386-ban Szardinia szigetén római gyarmat létesült. Theophrastos hasonló kísérletről beszél Korzika szigetén. Döntő jelentőségű ebből a szempontból Ostia alapítása, amely éppen az évszázad közepére esik. Az út a tengerre ezzel közvetlenül megnyílt. Néhány évtized mulva már római tengeri kalózkodásról hallunk a keleti vizeken.

Ebből a karthagói szerződésből tehát – gondos interpretáció mellett – egy határozott és pedig feszült politikai helyzet adódik, amely céltudatos előretörekvésből ered. Ezek a célok: Latium teljes meghódítása a partvidékkel és a parti városokkal együtt, végül a római tengeri hatalom megteremtésére való törekvés. Mindez a feszültség alig egy évtizedre rá elérte beteljesülését a latinok és Antium elleni háborúban.

Antium kezdettől fogva a volszkusok védőbástyája volt, római uralom alá csak átmenetileg jutott. Lakosainak legkiadósabb foglalkozása a tengeri kalózkodás volt. A római terjeszkedés folytán, főleg Circei megszállása óta szűk határok közé szorult, az önállóságát mégis a végsőkig megőrizte. A hagyomány szerint 346-ban és 341-ben a rómaiak győzelmet arattak Antium felett, 338-ban pedig meghódították. Ki kellett szolgáltatniok hadihajóikat, városukba római gyarmatosokat küldtek; interdictum mari Antiati populo est, mondja Livius.

Kétségtelen, hogy Antium volt az az ellenfél, amely ellen a karthagói szerződés tárgyalt pontja, de Róma tengeri erőfeszítései is irányultak. Ma is felismerhető még, mekkora erővel folyt a küzdelem. Az újonnan alapított Ostia mellett, az Antiumtól nem messze eső Ardea volt a rómaiak fő táborhelye. Csábító az a feltevés, hogy a hatalmas sáncok, amelyek keletről Ardeát, a szárazföldi oldalról Antiumot védik, a két ellenfél 338-i hadállásai.

Antium leverésével együtt jutottak el a rómaiak másik céljukhoz, a Latium fölött való uralomhoz. Az ittlakó eddig szövetséges népek 340-ben fellázadtak Róma ellen, kétségkívül a mind erősebb déli terjeszkedés hatása alatt. A szövetség alapja most is, mint eddig, Spurius Cassius szerződése volt, a latinok névleges egyenjogúságának elismerésével. Ennek a szerződésnek a megújítását 358-ban az jellemzi, hogy a latinok kifejezetten a régi szerződés alapján (ex foedere vetusto) bocsátják haderejüket Róma rendelkezésére. De alig van alkalom, amely jobban bizonyítaná, hogy nem a jogi forma, hanem a politikai súlyelosztás határozza meg az ilyen szövetség mivoltát. Antium és – amiről mindjárt szó lesz – Capua fegyveres segítsége ellenére a latinok felkelési kísérlete hiábavaló volt. A rómaiak, teljes győzelmük után, a latin viszonyok gyökeres újraszervezéséhez láthattak (338).

Itt két szempont az uralkodó. Először is föltétlen biztosítékra volt szükség minden hasonló kísérlet ellen. Ezért a latin szövetséget, mint politikai szervezetet feloszlatják (vallásos tekintetben nem érintik: az albai ünnepközösség továbbra is megmarad), gyűléseit megtiltják, az egyes községektől egyelőre elveszik a kölcsönös connubium és commercium jogát. Ha nem is kebelezték be valamennyit a római állam kötelékébe, mindegyikük egyenesen csak Rómával volt köteles szerződési viszonyba lépni.

De Róma nem lett volna Róma, ha a régi politika és államjogi szervezet felbontását nem követte volna nyomon egy újnak a megteremtése. És ezzel eljutottunk a második szemponthoz, amely a római politikát vezette. Latium leverése hatalmas sikert jelentett. Róma hatalmát jelentékenyen kiterjesztette és, ami még jelentősebb, szilárd talajon rögzítette meg: a latinok többé nem támadhattak fel. Ha azt keressük, hogy mi vezetett ekkora sikerhez, akkor azt látjuk, hogy Róma politikai egysége és katonai ereje bizonyára igen fontos tényező volt, de nem az egyedüli. Ennek az érvényesüléséhez szabad térre, zavartalan lehetőségekre is volt szükség. Róma pedig ezt csak úgy érhette el, ha biztosította magának a szomszéd samnisok, továbbá a Tyrrheni-tengeren uralkodó Karthago egyetértését. A 348-i szerződésből láthattuk, mekkora engedményeket kellett Rómának tennie: csaknem az egész nyugati tenger el volt zárva előle. De ezek az engedmények bőven hoztak kamatokat.

Láthatjuk, hogy Latium megszerzése – pedig ez a Róma számára mintegy természettől rendelt terület – nem csupán a belülről való természetes növekedés eredménye volt, hanem a külső viszonyok különleges alakulásának is köszönhető. Róma ismét más hatalmak politikai körében jelenik meg. Csak a külpolitikai viszonyok szabályozása tette lehetővé, hogy Róma érvényre juttathassa hegemóniaigényét a latin terület fölött.

De nemcsak ez mutatja azt, hogy Róma és Latium viszonyát a külpolitika határozza meg. Barátsági és biztonsági szerződések gyakran csak előzményei a fegyveres döntésnek, amikor nagy nemzetek terjeszkedésük közben egymásba ütköznek. A samnis és a karthagói szerződésekre is már a jövendő háborúk vetik az árnyékukat. A jövő előérzetében és annak hatása alatt Róma épp ott akarta biztosítani magát, ahol az első összecsapásnak be kellett következnie: a latiumi határon. Ezt a területet, amelyen ettőlfogva nagyhatalmi állása nyugodott, mintegy kivonta a külpolitikai bonyodalmak köréből és belpolitikájának rendszerébe iktatta be. Más szóval: a levert szövetséges-társaknak módot adott arra, hogy a római állam alkotó részei legyenek.

Csak kevés olyan község volt, amely Rómával formális szövetségre léphetett és ezzel megkapta autonómiája elismerését, de ezeknek is, mint Tibur és Praeneste esetéből látjuk, területük egy részéről le kellett mondaniok, hogy a római fensőbbség kétségtelen maradjon. Sokkal jelentősebb rendszabály az, amelyet már említettünk is, hogy számos latin községet egyenesen a római állam kötelékébe vettek föl. És itt azzal a megkülönböztetéssel találkozunk, hogy csupán néhány szomszédos város kapta meg a teljes római polgárjogot. Tusculumon kívül, amely ezt már előbb megkapta, Ariciát, Nomentumot és Pedumot említik. Egy másik csoport: Fundi és Formiae a fél-polgárjog újonnan megteremtett formáját (civitas sine suffragio) kapta. Ez a választójogból való kizárást jelentette, de különben egyenjogúságot a római polgárokkal.

Félreismerhetetlen, hogy az a jelenség, amely hajdan a plebsszel kapcsolatban mutatkozott, itt újra feltűnik, tágabb méretekben. Mert mindkét alkalommal, külpolitikai viszonyok hatása alatt, különböző formákban és fokozatokban, a római államban való részesedésről van szó.

Kétségtelen ez a teljes polgárjog adományozásának esetében. De a fél-polgárjogot is foghatjuk fel ilyen értelemben, amennyiben később lehetett szó a szavazati jog elnyeréséről. Különösen feltűnő a plebs történetével való hasonlóság abban, hogy amint a plebejusi nemzetségek egy csoportjának megadták a patriciusi jogokat és ezzel a részesedést a főhatalomban, most az eddigi latin községekkel hasonló módon jártak el. A leghatalmasabb és leggazdagabb latin családok: Tusculumból a Maniliusok, Fulviusok, Coruncanusok, Tiburból és Praenestéből a Plautiusok Rómába költöznek át. Érdekeik összekapcsolódnak a római nemességgel és ők is részesülnek a kormányzóhatalomban.

A lassankint végbemenő, de céltudatos és következetes bebocsátás a római államba – az, amit már előbb is jellegzetes római eljárásnak ismertünk föl, most új formában mutatkozott meg előttünk.