HATODIK FEJEZET: RÓMA BELSŐ TÖRTÉNETE A GALLUS TŰZVÉSZ UTÁN

Az a feladat vár ránk, hogy megállapítsuk az alliai csata (387) és a gallus tűzvész jelentőségét.

Ha még egyszer visszatekintünk Róma eddigi történetére, akkor élesen megkülönböztethetjük jellegének két oldalát. Az egyik a végzet és a viszonyokban rejlő rendeltetés: Róma az itáliai terület része és azonfelül még a földközitengeri műveltség egy darabját jelenti. A legnagyobb része annak, ami eddig szóba került, idetartozik: az istenek világa, a művészet, jelentékeny része a nyelvi fejlődésnek, a sereg átszervezése nehéz fegyverzetű phalanx-szá és minden, ami ezzel összefügg. A másik oldalon azonban – egyelőre még szerényen, de nyomatékkal – feltűnik a szabadság elve is: a személyes rendeltetés, amely nem a külső viszonyokból ered, hanem belülről formálódik ki. Különösen az állameszme kifejlődésében, az államhatalom kialakulásában van ennek része.

Ezzel a megkülönböztetéssel szempontokat kaptunk, amelyek lehetővé teszik a kérdés eldöntését: a messze kiható események közé tartozik-e a gallus tűzvész, vagy nem.

Már előre meg kell állapítanunk, hogy ez az esemény az egész világon visszhangra talált. Theopompos, Aristoteles és Herakleides is ismerik. És hogy Hellenis polis-nak emlegetik, az nyilvánvaló jele annak, hogy Róma a görög kultúra darabjaként szerepelt. Görög hatások az 5. században már közvetlenül jutottak el hozzá. Veji meghódítása után a zsákmány tizedét Delphoinak ajánlották fel.

Annál nagyobb a jelentősége annak, hogy a gallus tűzvész után ezek az összeköttetések egy évszázadra megszakadtak. Már régen kiemelték, hogy a Rómába korábban eljutott görög istenek sorozatát egy évszázadnál nagyobb időköz választja el egy második sorozattól, amelynek befogadása rövidesen 300 után veszi kezdetét. Az első sorozat utolsó jelensége: a három istenpár ünnepélyes megvendégelése (lectisternium) 399-be, a 4. század kezdetére esik.

Ez azt jelenti, hogy Róma a 4. század folyamán el volt vágva a görög világtól. Ugyanezt mutatják a leletek, amelyek már előbb mutatják az összefüggés megszakadását. Egy harmadik területen is kimutatható ez a fejlődés.

Az archaikus korszakban erősen és elevenen özönlöttek a görög hatások. Így egyenesen érthetetlen volna, ha a görög irodalom befolyása is nem lett volna érezhető. A drámai játékok számára megvolt a kiindulópont a Dionysos-kultusz régi átvételében. Laviniumban valóban hallunk ünnepekről, amelyek a delosi ithypalloi és phallophoroi-ra emlékeztetnek. A falusi Liberaliák szokásai – tánc, ének, primitív álarcok Vergilius szerint, aki Georgicájában írja le ezeket, az ősidőkbe nyúlnak vissza.

Annál figyelemreméltóbb, hogy Rómában a 4. században a görög színpad semmiféle formáját nem fogadták be. Etruszk színészek azok, akiket 364-ben Rómába hívnak. Velük jelenik meg az Atellana, etruszk eredetű műfaj. Ebből is csak azt lehet megállapítani, hogy a görög kultúra javainak beáramlása ebben a korban szünetelt.

Felmerül az Etruriával való párhuzamosság gondolata. Itt is, ott is ugyanaz a hézag: annak jele, hogy milyen szorosan volt Róma az itáliai kultúrával összekapcsolva. Szomszédaival együtt hozta létre és élte át a ó-itáliai korszakot, velük együtt haladt ennek a kultúrának a vége felé is.

Így most már világosan, éles körvonalakban rajzolódik ki az, amit jellegzetes értelemben korszaknak nevezhetünk. Róma történetét egy fejezettel kezdtük, amely a történelemelőtti, vagy, ami ezzel egyet jelent, a még nem-görög Itália virágzó kultúráit tárgyalta. Azokról a formákról és elemekről volt ott szó, amelyeknek az eredete a régi földközitengeri kultúrák korába nyúlik vissza. Új korszak kezdődik akkor, amikor a 6. század elején a görögséggel való érintkezés megindul. Vallásban, művészetben, építésben egyaránt megnyilvánul az a görög felfedezés, amely az embert tette a mindenség mértékadó középpontjává. De a sereg szervezetében, a jogban és az államélet formáiban is mélyre hatott a görög befolyás. Az új szellem szétáradt az archaikus Itáliában, amíg politikai alapjaival maga a kultúra is össze nem omlott. A virágzó életet ekkor stagnálás váltotta fel, a görög áramlás megszűnt, legfeljebb a régi mintákat ismételték. Csak a 3. század elején indul meg új kezdeményezés.

Milyen hatással volt Rómára ez az időköz a lehanyatló archaikus korszak és az eljövendő új között? Az etruszk és római fejlődés között, minden látszólagos megegyezés ellenére, marad egy lényeges, döntő különbség. A hézag, a nyugalom Etruriában a kimerülés jele, amely már sejteti a végét az etruszk népnek és kultúrájának. Rómában a helyzet fordított: a szünetelésre itt új előretörés következik.

A gallus dúlás után Róma már külső helyzetében is teljesen megváltozott képet mutat. A régi város nem tagadhatta meg önálló telepek csoportjából való eredetét. Igaz, hogy a Capitolium közös erősség, lábánál a Forum közös piac volt. De az egyes dombok továbbra is önálló alkotórészek voltak, erődítési szempontból is. Egységes falgyűrű nem vette őket körül, mindegyik domb magában állott. Nem falakkal védték, hanem régi szokás szerint úgy, hogy a domblejtőket meredekké tették.

Az egyes telepeknek ez az egymás mellett való, független fejlődése természetes jellegű. Mindegyik szervezet a saját hajlamát követi, még hiányzik a szabályozó kéz, ami ebből a laza egymásmellettiségből egészet alakítana. Az egyes települések is hasonló képet mutatnak. Teljesen megegyeznek az ó-itáliai, pontosabban ó-etruszk várostípussal, amelynek klasszikus példái Falerii, Orvieto, Ardea és Bieda. A domb tetején szorul össze az emberi lakóhelyek tömege: tehát ott, ahol a föld maga kínál menedéket természetes alakulatával. A természet határozza meg a város nagyságát és tervrajzát. Az ember még nem szabályozza a természetet, nem próbálja még saját jellegét rányomni, hanem beleilleszkedik, rendjéhez alkalmazkodik.

A gallus dúlás után ez a magatartás Rómában teljesen megfordul. A fal emelése, mint mindenütt, mint a toscanai városokban is, nemcsak későbbi jelenség, hanem egyáltalán a fordulat jele is.

Az a nagy falgyűrű, amely a gallus megszállás után és annak hatása alatt Róma körül épült, éppen abban mutatja a változást, hogy most térnek el először a régi természetes erődítésmódtól. A Servius-féle fal ott vonul keresztül a fennsíkon, amelynek nyúlványai a Quirinalis, Viminalis és az esquilinusi ormok. A talaj alakulatára nem ügyel, nem az adott terepviszonyok szerint, hanem mint mesterséges emberi akarat alkotta mű határolja és védi a várost. E mellett megszünteti az egyes dombok önálló erőd-jellegét: az egész várost egyetlen védőbástya öleli körül. A politikailag már régesrég egyesített községnek már kifelé is megadta a szükséges lezártságot azzal, hogy az egész területet, a Capitoliumot, Caeliust és Aventinust is magába foglalta.

Ilyen újítás csak úgy lehetséges, ha a község különben is, az állandóan fenyegető veszélyektől tartva, teljesen zárt egységbe tömörül. És valóban, a gallus tűzvész utáni évtizedek az erők összefogását hozták meg.

Ezt kell mostan a részletekben kimutatnunk. Vissza kell ehhez nyúlnunk a gallus vész előtti kor egy alkotására. Ez a néptribunság és a plebsnek ezzel összefüggő politikai megszervezése. Ennek a szervezetnek kiindulása és alapja a plebs külön gyűlései, amelyek a városi polgárságnak helyi alapon, valószínűleg adminisztrációs és védelmi célból négy tribusra való beosztásából fejlődtek ki. Ennek a beosztásnak a korát bizonyossággal már nem lehet megállapítani és a tribusok eredeti számát szintén nem; később négy városi és tizenhét vidéki tribus volt. A concilia plebis tributá-ból fejlődött ki a tribuni plebis intézménye; már világos történelmi időkben tizen vannak. Feladataikhoz tartozott elsősorban a plebejusok jogainak védelme a patriciusok és a patriciusi magisztrátus önkénye ellen (ius auxilii), e mellett azonban igényt támasztanak arra is, hogy a magisztrátus hivatalos cselekményeit tiltakozásukkal megakadályozzák, vagy ha ezt a tiltakozást nem vették figyelembe, az ellenkező hivatalnokot elvezessék és megbüntessék (ius intercedendi és ius coërcendi).

Ez kétségkívül a plebs szabályos külön szervezete. Természetesen nem úgy, hogy ez az állam egészén belül önálló közösséget jelentett volna, külön népgyűléssel és külön, a konzulokkal egy sorba állítható magisztrátussal. Látszólagos analógiák nem gátolhatják meg annak a fölismerését, hogy a patriciusi hivatalnokok voltak a törvényes hatalom birtokosai, a nép elöljárói ellenben teljesen forradalmi eredetűek.

Hatalmuk kezdetben bitorolt és csak a tények erején alapult. Ez áll gyűléseikre és azok határozatainak kötelező erejére és ugyanúgy áll a néptribunusokra is. Ezért nincs ezeknek sem imperium-uk, sem – ennek külső jeleként – joguk auspiciumok tartásában. Ami őket azzá teszi, amik, az a plebs összetartása, amely elöljáróit sérthetetlenségük ünnepélyes kinyilatkoztatásával védi. Ezért nem állítják a tribunusok sohasem a rendes törvényszék elé azt, aki ellenük szegül; szabályos eljárás és ítélet nélkül tartóztatják le, sőt vetik le a tarpeji szikláról a vádlottat. A szervezet kezdetétől fogva egyáltalán nem annyira az állam birtokbavételére és igazgatására, mint inkább, mechanizmusába való beavatkozásra, a legitim hatalmaknak egy tisztára tényleges hatalmi tényezővel való ellenőrzésre irányul. És mivel ez a beavatkozás bármikor bekövetkezhetett, a forradalmi állapot mintegy állandósult. A szilárd formák betartása folytán azonban a mozgalom erői megszabott mederbe terelődtek.

Állást kell még foglalnunk a néptribunság és a plebs politikai megszervezése korának kérdésében. A római hagyomány a köztársaság első évtizedeire teszi kezdetüket, de már említettük, hogy ez nem bizonyító erejű. Mert nemcsak hogy a 12-táblás törvény egy szóval sem említi a néptribunusokat, hanem egyenesen fordítva áll a dolog: nem a kodifikálás tételezi fel a tribunusi intézményt, hanem ellenkezőleg. Az intézmény csak a már meglévő szilárd jog alapján alakulhatott ki. Csak akkor volt hiszen értelme a tribunusok jogi segítségének, ha minden polgár igényt tarthatott arra, hogy objektív normák alapján érvényesíthesse jogait.

Hasonló következtetésekre jutunk egy másik oldalról is. A tribusok szerint rendezett népgyűlés helyi alapelvénél fogva különbözött minden megelőző szervezettől. A comitia curiata nemzeti, a centuriata vagyoni beosztáson nyugodott – a kerületek szerinti tagolás itt jelenik meg először. Görögországban ez a szervezet a legkésőbbi az összes lehetséges formák között és annak a jele, hogy a demos a nemzetségekkel szemben felküzdötte magát. Rómában is így kellett lennie. A comitia centuriata a soloni timokratikus alkotmányban találja meg a megfelelőjét, a tributa pedig a kleisthenesi községi elvben.

Erről az álláspontról nézve a plebs fölemelkedése nemcsak idő szerint, hanem tárgyilag is nagyobb összefüggésbe illeszkedik bele. Kezdettől fogva a külpolitikai viszonyok nagy behatását vallottuk. Ezek adnak alkalmat a belső változásokra: a külső hatások a népszellem reakcióját váltják ki, alakító erejét felszabadítják, jellegzetes alkotásait napvilágra segítik. Így láttuk, hogy a hadsereg és a jog újjászervezésére a külső népek nyomása volt az indító ok. A plebs politikai megszervezését is úgy foghatjuk fel, mint ennek a folyamatnak a későbbi kihatását.

Nagyon is megszoktuk, hogy ezt az osztályharc hagyományos szemszögéből nézzük. Igaz, mindennek, ami új, szüksége van arra, hogy harcosan vallják, különben nem tud érvényesülni. De a plebs szervezetével olyasvalami született meg, ami még akkor is megtartotta az értékét, amikor a harcnak már régesrégen vége volt. Már abból új szemléleti módnak kell fakadnia, hogy eredeti forradalmi jellege ellenére tartós és törvényes intézményként illeszkedhetett bele az államrend kereteibe.

A centuriák szervezete a plebset katonai szolgálatra vonta be és teljesítményének mértékéhez képest a törvényhozásban is részt juttatott neki. A tizenkét tábla pedig szilárd jogi szabályokkal határozta meg a helyzetét. Most egy további lépés történik a plebs politikai tevékenységének kifejlődése felé. Engedélyeznek egy plebejusi ellenőrző hatóságot, majd később – a lex Hortensiával, 287-ben – elismerik a plebejusi népgyűlések (comitia tributa) törvényhozó jogát. És alig képzelhető, hogy ezeket a jogokat – amelyek egyúttal fokozottabb állampolgári kötelességeket is jelentettek – egyszerűen csak kicsikarták volna az ellenpárttól. Ennek föltétele a patriciusi hatalom lényeges meggyöngülése volna, aminek pedig nyoma sincs. Sokkal inkább úgy kellett lennie, hogy a patríciusok egy része kezdettől fogva nem vonta kétségbe a plebejusok követeléseinek jogos voltát. Fölismerte, hogy itt politikai erők alakultak ki, amelyek elől az állam – saját kára nélkül – tovább nem zárkózhatik el. És az ilyen belátás mellett a patriciusság elég erősnek is érezte magát arra, hogy az új szervezet pozitív erőit a hagyományos rend kereteibe illessze és így a köz javára gyümölcsözővé tegye.

Ilyen felfogás mellett az az újítás is természetes módon illeszkedik bele a dolgok menetébe, hogy a plebs előtt a konzulságot is megnyitották. Ez mintegy záróköve a fejlődésnek. A hagyomány szerint a 367. év és a Sextius Licinius-féle törvény jelenti ennek a vívmánynak a végleges megszilárdulását. De ma úgy látjuk, hogy ez nem végső pont, hanem két évtizeden át húzódó harc kezdete.

Az évkönyves hagyomány szerint a patriciusoktól ezt az eredményt a plebs összetartása csikarta ki a néptribunusok vezetése alatt. De helyes megítéléshez szem előtt kell tartanunk, hogy a két osztály közötti connubiumot már 445-ben engedélyezték. Az összeházasodás patriciusok és plebejusok közt lehetséges volt és bizonyára éltek is vele. Azt is figyelembe kell venni, hogy a konzuláris tribunusok között a 4. század eleje óta plebejusok is vannak. És itt az a benyomásunk, hogy ezt a méltóságot nem annyira érdemes, kiváló egyéneknek nyitották meg, hanem inkább bizonyos nemzetséghez – a Titiniusokhoz, Liciniusokhoz, Popliusokhoz – való tartozástól függött az elnyerése. Alapos az a feltevés, hogy egyes plebejusi nemzetségek az uralkodó osztállyal szorosabb kapcsolatba, rokonsági összeköttetésbe is kerültek. Az ilyen összeköttetések pedig akkor is, mint mindig, jól megfontolt politikai szempontok szerint irányultak.

Egész világosan állnak előttünk az események 367-től fogva, amikor a konzulátus – egyidejűleg visszaállításával – a plebs előtt is megnyílt.

Világosan látni, hogy a patriciusságon belül két párt állott egymással szemben. Most az van fölényben, amelyik a plebs bizonyos rétegeivel való összeköttetést pártolja, ez vívja ki ezt az első konzulátust. Majd visszahatás következik be, végül azonban, a 4. század negyvenes éveinek végén, az egykori vívmány lassanként megszilárdul. Mindenesetre a plebejusi nemzetségek igen szűk és csak néha gyarapodó száma az, amelyet a patriciusság a konzuli méltósághoz juttat és ezzel a kormányképes családok közé tartozónak elismer. Természetesen akkor is akadtak egyesek, akik személyes kiválóságuk alapján jutottak erre a legfőbb hivatalra. De általában a nemzetség, mint egész az, amely jogosult a méltóságra. Ez félreismerhetetlen jele annak, hogy a nemesség maga, vagy legalább is egy része, szükségét érezte annak, hogy a nemzetségek körét kibővítse. És ezt saját elhatározásából hajtotta végre.

Ugyanaz az alapelv érvényesül itt, amelyet eddig is megfigyelhettünk mindenütt. A külső viszonyok régóta tartó, a gallus vész folytán fokozódó, az összes erők megfeszítését és fölhasználását követelő nyomása alatt fejeződik be az állam alapjainak az a kibővítése, amelyet először a hadsereg reformjánál figyelhettünk meg. Az adott erőknek ez a fokozatos felhasználása és kifejlesztése – ez az alapelv húzódik végig Róma fejlődésén és ennek egyedülálló voltát kell még kiemelnünk.

Igaz, hogy ennek a fejlődésnek számos mozzanata a görög történelemben megtalálja a megfelelőjét. A jog kodifikálása, a nehéz fegyverzetű phalanx fölállítása, a Bemos politikai megszervezése, a nemzetségi elv helyettesítése a timokratikus és községi elvvel, a köznép behatolása a főhivatalokba – mind idetartoznak. A néptribunusokat már az ókorban párhuzamba állították a spártai ephorosokkal; az ión demarchosok sem csak nevükben emlékeztetnek a néptribunusokra.

És mégis – egy döntő jelentőségű pontban nagy különbség mutatkozik. Athén alkotmányában minden újítás egyszersmind zökkenést, hirtelen fordulatot jelent. Ilyen fordulatok (metabolé) hosszú sorozatát – közölök nem egy éppen ellentétbe csap át – sorolja fel Aristoteles az athéni államról szóló könyvében, hogy megcáfolja a Theseus- és Solon-féle demokrácia folytonosságába vetett hitet. Ezzel szemben Rómában minden változás, új néprétegeknek az állam életébe való nagykorú bevonása ellenére, nem érinthette az állam arisztokratikus-oligarchikus alapjellegét. A változások csupán az állandó alapelv lassú kifejlesztését, sohasem gyökeres fordulatot jelentettek.

A római léleknek éppen ez az egyik főjellemvonása: a folytonosság, ez a csaknem konzervatívnak nevezhető vonás, amely a látszólag legforradalmibb jelenségekkel is össze van forrva. Ebben nyilvánul a rá amúgy is jellemző magatartás: megőrzése és továbbfejlesztése annak, ami számára valamilyen formában már adva van. Valamilyen ha csak csirájában is már meglévő rendet, tendenciát következetesen kifejleszteni, szembeszökővé tenni: erre hajlamos a római.

Ennek a felhasználásával felelhetünk meg végre a fejezetünk elején felvetett kérdésre: miben állott a gallus tűzvész jelentősége? Arra már rámutattunk, hogy Róma és egész Közép-Itália számára a görög kultúrával való összeköttetés megszakadását jelentette. Ez a kikapcsolódás és vele az ó-itáliai kultúra lehanyatlása úgy mutatták Rómát, mint tagját a nagy egésznek, amelyhez tartozik. De az érem másik oldala is megmutatkozott. Róma a katasztrófát nemcsak túlélte, hanem általa meg is szilárdult és sajátos egyéni formájában csak megerősödött. És talán épp ez a döntő jelentősége a gallus betörésnek, hogy Róma egyéni jellege kibontakozhatott. Most megy végbe Róma kiválása az egyéni keretekből, most lép az előtérbe mint a jövendő új és döntő tényezője.

Nem lehet föladatunk a fejlődés különböző mozzanatait, a plebs felemelkedését a diktátori és cenzori méltóságig nyomon követni. Új hivatalok fölállításáról sem kell szólni itt, ahol csak az alapvető jelentőségű dolgokról van szó. Csak arra vessünk még egy pillantást, amit a fejezet elején röviden jellemeztünk.

Mint Rómában, úgy I. Dionysios Syrakusaiában is az erők összpontosítását a külső nyomás, az élet-halál harc kényszerítette ki. De mennyire különböző formákban következett be ez a koncentráció! Rómában az állam kizárólagosan nemesi jellegén rést ütöttek és minden fejlődésképes erőt bevontak az új rendbe. Sziciliában az a törekvés, hogy minden önálló növekedést visszafojtsanak. A polgárság szigorú ellenőrzés alatt álló, akarat- és hatalomnélküli tömeggé fokozódik le, amelynek egyedüli tevékenysége a néma engedelmeskedés és az adózás a teherbírás legvégső határáig. Fölötte egy állami és harci gépezet emelkedik, részben idegenekből, de mindig a tyrannos kegyeltjeiből vagy személyes lekötelezettjeiből. Ami Rómában törvényesen szabályozott, de mégis spontán növekedés, élő szervezet, az itt előre kiszámított, egyetlen ember becsvágyának kiszolgáltatott, kezenyomásával szabályozott gépezet.

Fölmerülhetne az a gondolat, hogy itt – Jakob Burckhardt szellemében – az államról úgy beszélünk, mint műalkotásról. Számos analógia kínálkozik az ókori Szicilia és a renaissance-kori Itália tirannusai között. De az az állam is műalkotásnak nevezhető, amely magába fogadja a természetes fejlődés tendenciáit, hogy megformálja és egy felsőbbrendű szervezetben megőrizze. Sőt csak ez műalkotás magasabb, igazabb értelemben: a formáló erő és a formált anyag, az alak és tartalom értelemmel teljes, feloldhatatlan egységgé olvadnak össze. Ezzel szemben Dionysios tyrannisa inkább csak az arisztokrata-szellem alkotásaival hasonlítható össze. Ezeknek törvényszerűsége nem természetes adottságok megformálásában áll és így nincs is tárgyi vonatkozása. Az ilyen alkotások egykor értelemmel bíró, de már üres formákból állanak, amelyeket egyedül alkotójuk önkénye, számítása, majdnem azt mondhatnók, egyensúlyozó ügyessége tart össze.