ÖTÖDIK FEJEZET: AZ Ó-ITÁLIAI VILÁG LEHANYATLÁSA

Az archaikus Itália műveltsége, ennek virágzása a 6. században és még az 5. század első felében is a görögség és az etruszk hatalom alappillérein nyugodott. Ezek a pillérek azonban az 5. század vége felé mindjobban meginogtak. A sabellus hegyvidéki népek betörése már mindkét eddig vezető nemzettől nagy darabjait ragadta el annak a területnek, amely életszükséglet volt számára. De az igazi roham még hátra volt. A belföldi vándorláshoz két irányból is külső beavatkozások járultak, úgyhogy a félsziget szinte alámerült a harcok teljes zűrzavarában.

Délen a görög városoknak eddig csak egy fronton kellett védekezniök. A támadók lehettek lucanusok, bruttiumiak, iapyxok, samnisok, de rohamaik mindig ugyanabból az irányból jöttek és a görög gyarmatosítás magvát, Sziciliát egyelőre érintetlenül hagyták. Igaz, hogy tartós sikerrel a görögök ellenállása az itáliai törzsek északról betóduló inváziója ellen most már ritkán járt. Teljesen tarthatatlannak látszott azonban a helyzet attól fogva, hogy az ellenkező oldalon egy új, fölényes ellenfél tűnt fel. Csaknem évszázados pihenő után Karthago újra megkezdte hódításai kísérleteit.

Olyan ellenfélre talált, amely csak fogyatékosan volt felkészülve a döntő küzdelemre. Syrakusaiban a nyugalom évei a Deinomenidák elűzése után az etruszk part ellen vezetett rablóhadjáratokkal és a bennszülött lakosság leigázásával teltek el. Az athéniek expedíciója egy pillanatra súlyos veszélybe döntötte ugyan a várost, de végül is idegen segítséggel elhárították. Ezután kifelé az anyaországban folyó – peloponnesosi – háborúba, bent a különféle osztályharcokba avatkoztak be. Ezek a demos győzelmével végződtek.

A karthagoi beavatkozásra Segesta segélykérése Selinus ellen adott alkalmat. Az ekkori suffet – a legmagasabb karthagoi hivatal viselője – Hannibal, Gisgon fia, először tette ezt a nevet Itália vidékein félelmessé. Egymás után kerültek az ellenség kezére Selinus és Himera, végül – komoly védekezés után – Agrigentum is. Ebben a pillanatban, amikor a szicíliai görögség léte forgott kockán, maga a demos segédkezett a tyrannis felállításánál.

Syrakusai új ura, Dionysios a fordulatot nem valami gyorsan és nem általános megkönnyebbülésre idézhette elő. Igaz, hogy hadjáratai Szicilia nyugati széléig vezettek, ahol hatalmába kerített olyan, szinte bevehetetlen erősségeket, mint Eryx. Viszont nem egyszer táboroztak a karthagoiak megszálló seregei Syrakusai előtt és szinte csodaszámba ment, hogy a szorongatott város mindannyiszor felszabadult. Élete vége felé Dionysios mégis sikeres tevékenységre nézhetett vissza. Szicilia keleti részét megtartotta Syrakusai számára, a bruttiumi félsziget déli részét birodalmához csatolta és a lucanusok előretörésének hatalmas sánc emelésével vetett gátat, az Adria mentén Anconában és a Po torkolatánál nyert támaszpontokat, a nyugati parton újra megalázta az etruszkokat, sőt a görög anyaország hatalmainak küzdelmébe is sikeresen avatkozott bele. E mellett állott a lakosságban hatalmasan megnövekedett város: mint erősség is, páratlan görög területen. A tengeren háromszáz ötsorevezős hajóból álló flotta, a szárazon harcrakész sereg, arzenálok, hajógyárak és mindazoknak a technikai eszközöknek a birtoka, amiket az épp akkor hatalmasan fellendült haditudomány kínált: ezek egészítették ki a képet.

De mi volt mindezeknek az oka? Karthago és Syrakusai természetes segélyforrásaikat illetően egyenlőtlen ellenfelek voltak. Karthago az egész Nyugat kereskedelmét monopolizálta, a szardiniai bányák, Dél-Hispánia ezüstkincsei felett rendelkezett és Afrikában magában is hatalmas, jól megművelt terület állott mögötte.

Mint már régebben, úgy most is az összes erők kíméletlen összefogása: a tyrannis által tudtak a görögök Karthago ellen védekezni. Így a kép másik oldala félelmes látványt nyujt: kíméletlen kihasználását az állami és személyes hatalomnak.

Syrakusai megerősítése pár hét alatt történt, eddig hallatlan erők felhasználása árán. A hadviseléshez szükséges anyagi eszközöket minden elgondolható módon teremtették elő: rossz pénz verésével, vagyonelkobzással, kegyetlen adóztatással. A sereg nagyrészt zsoldosokból állott. Köztük nagy szerepet játszottak a campaniaiak: ez a jövő számára nagy veszélyt jelentett. Hogy a város népességét gyarapítsák, virágzó telepek lakóit költöztették át. Azzal, hogy tömegesen osztogatták a polgárjogot, a lakosság eddigi jogtalan rétegeiből vakon engedelmeskedő párthíveket szereztek. Túszok szedése és kivégzések is megtették a magukét. És mindezek fölött ott trónolt, bizalmatlanul és hozzáférhetetlenül, kincsesházai és zsoldosserege közepette, az erőddé átalakított Ortygia szigetén a tyrannos.

Szicilia mindig a kiegyenlítetlen ellentétek földje volt. Tájainak csábító szépsége mellett fenyegetően emelik fel fejüket a természet rettenetes erői; a tavasz mámorító pompáját a nyár kiégett szárazsága követi; közmondásos termékenységének ellentéteként ott vannak belsejének sivár pusztaságai. Rabszolgasorban tengődő nép lakja időtlen idők óta földjét; tengődik az emberi méltóság és életlehetőség határán és műveli a földet, munkájából pedig mások húzzák a hasznot. Urai: phoinikiaiak, görögök, rómaiak, arabok vagy normannok – mindig idegenek. A bennszülöttek maguktól kultúrát sohasem teremtenek, az idegenek hozzák be a magukét és sziciliai talajon hatalmassá, váratlanul fantasztikussá fokozzák. Sugárzóan emelkedik föl ez a kultúra a létföltételekről gondoskodó tömeg sötét nyomora felett. Afrika izzó lehellete itt már érezhető és felgyujtja az érzékeket, de ugyanakkor el is tikkasztja. Az ember itt arra hajlik, hogy minden mértéket elvessen és gigászi arányokban tombolja ki magát, de alkotásai szükségkép korlátozottak és töredékben maradnak. Igazi példája ennek az akragasi Olympieion: oszlopainak rovátkáiban felnőtt ember is kényelmesen elfér. Egy évszázad dolgozott rajta, mégis befejezetlen maradt. Ugyanez látható az államéletben: a tyrannos úgy hiszi, hogy érckötelékkel kovácsolta össze, rövid virágzás után mégis önmagába omlik össze.

Észak felől hasonló végzet közeledett kívülről Itália felé és halálos veszedelmet hozott az egész eddigi világra. A romokból, a helyzet szükségéből azután ott is új rend bontakozik ki, amely egészen eredeti jellegű és Dionysios tyrannisával csak ellentétes volta kapcsolja össze. Dionysios egy híradás szerint szövetséget kötött a gallusokkal, akik Rómát felgyujtották, és ezek zsoldosokat állítottak számára. Ebben tükröződik a nagy fordulat, amely mostantól fogva az egész félszigetet mozgásban tartotta. Alig kezdődött meg, már előreveti árnyékát Dél-Itália és Szicilia viszonyaira. Mert ma már elfogadottnak vehető, hogy a gallusok betörése Itáliába csak Kr. e. 400 után kezdődik. És nem lassankint, egymás után hatoltak be ezek az északi törzsek, hanem hirtelen özönlötték el Itália tartományait. Egyelőre nem telepszenek meg a meghódított földeken, nem vesztegetik idejüket városok hosszas ostromával: sietnek tovább Dél felé. A 4. század első évtizedének kezdetén még a Po völgyében találjuk őket; alig telik el tíz év és már Közép-Itáliában és Latiumban állanak; valamivel nagyobb időköz után egy elszigetelt rajuk Apuliáig hatol előre. De még akkor sem ül el a viharzó fergeteg és csak 348-ban zárul le a Latium elleni gallus előretörések sorozata.

Különös figyelmet érdemel, hogy a leletek mennyire visszatükrözik ezt a mozgalmat. A helyzet tisztázásához ezek itt jobban hozzájárulnak, mint másutt. A lökés először a Po völgyében lévő etruszk gyarmatvidék ellen irányult. A század kezdetén az idegen rajok még a Pótól északra, a Ticino és Aosta között állottak: ebbe az időbe tartozik a gallus fejedelmi sír is Sesto Calendeben, a Lago Maggiorétól délre. A következő támadásnak a Po-vidék keleti és délkeleti része felé kellett volna irányulnia. De a leletek tanúsága szerint az itteni etruszk gyarmatok vagy mindvégig, vagy legalább a 4. század befejeztéig megtartották etruszk jellegüket. A venetusok meg egészen mentek maradtak a hódítástól: hozzáférhetetlen telepeik megóvták őket.

Mindebből az következik, hogy Róma meghódítása megelőzte a gallusok végleges megtelepedését. Hiszen a városok meghódításának ezzel együtt kellett járnia. Nem szabad elvetnünk tehát Polybios datálását, aki Róma gallus megszállását 387–86-ra teszi. A gallus törzsek eleinte nyugtalan, kóbor, portyázó életet éltek, messzi hadjáratokba fogtak, nagy távolságokra merészkedtek. Többnyire szerencsésen, zsákmánnyal mindig megrakodva, azonban tartós siker nélkül járva végül visszatértek Észak-Itáliába és ott meg is telepedtek. Ugyanezt bizonyítják a sírok leletei is. Élesen válik el két csoportjuk. A régebbi – Marzabottoban, az Appenninek keleti lejtőjén és Bolognában – harcos népre vall: a halottal csak fegyverzetét és egy kevés eszközét temetik el. Csak később, a 3. századba való átmenettel kezdődik meg a gallusoknál az etruszk és a hellenisztikus kultúra hatása. Az egykori hódítók alkalmazkodnak az itáliai kultúrához és csak az aranyban lelt barbár örömük, tömegesen felhalmozott ékszereik vallanak még hajdani eredetükre.

Így kezdődik el Itália északán le a Picenumig (itt a senonok telepedtek meg), egy olyan kultúra, amelyet idegen uralkodórétege ellenére is legalább az itáliai műveltség eltorzult képének nevezhetünk. Az egykori etruszk lakosság maradványai, de egyéb itáliai népek is föltétlenül fontos szerepet játszottak benne. Látszólag ez a harmadik hullám is, amely a szabellus vándorlásra és a karthagoi betörésre következett, végül is az itáliai kultúra medrébe illeszkedett bele. A valóságban azonban ennek a kultúrának a letűntét jelenti. A gallus áradattal lezárul az ó-itáliai korszak.

Erre az eredményre kell jutnunk, ha Etruria felé nézünk. Hajdani nagysága nemcsak az anyaországon nyugodott, hanem messze kiterjedő gyarmatain is: Campaniában, Latiumban, Korzikában, a Po völgyében. Sőt az 5. század vége óta felsőitáliai, különösen etruszk iparművészeti termékek áramlanak a gallusokhoz az Alpeseken túlra és jelentékeny stílus-elemekkel járulnak hozzá azok művészi tevékenységéhez. A germánokhoz is etruszk közvetítéssel jutott el a görögség neve és híre. Egy évszázad leforgása alatt mindez odaveszett és északon és délen erőszakos szomszédok, gallusok és rómaiak már az anyaországra támadtak.

Ha szabad itt modern elnevezéseket használni, az etruszkok itáliai nagyhatalomból helyi hatalmassággá süllyedtek. Életüknek ez a megmerevedése csaknem ugyanabban a pillanatban mutatkozik művészetükben is. Archaikus falfestészetük csaknem hézagtalan időrendet mutat, az 5. század közepétől pedig datálási nehézségek kezdődnek. Mert ezt az időpontot az jellemzi, hogy elapad az eleven folyam, amely a görög művészetből fakadt és könnyűvé tette a datálást. Most megálltak a kései-archaikus formáknál: ezek lettek másfél évszázadon keresztül a művészet állandó formái.

Ugyanez a jelenség mutatkozik a dekoratív agyag-domborművek terén is: tömegszámra találkozunk szatíroknak és nimfáknak, vagy „az állatok úrnőjének” archaizáló ábrázolásaival. Görögország klasszikus nagy művészete hatás nélkül maradt Etruriában. Új élet csak a hellenisztikus korral kezdődik, de ez sem tárul fel előttünk, ha pusztán Etruriát vesszük szemügyre.

Ezt az elszakadást a görögségtől, amely az 5. század közepével kezdődik és csak a 3. században ér véget, már régóta párhuzamba állították az egykorú politikai eseményekkel, sőt az okokat is ezekben keresték. És nem alaptalanul. De egy másik szempont is érdemel figyelmet. Már utaltunk arra, hogy az itáliai művészet két alapvető tendenciája: egyfelől a test kiszakítása a térből, elhatárolása ezzel szemben, másfelől a sztatikus magatartás – egyenesen ellentétes a görög művészet alapelvével, amely tektonikus és az anyagnak belülről való átformálását jelenti. A tektonikus felépítés a görög művészetben az 5–4. században virágzott és belső okokból idegen kellett hogy maradjon az itáliaiak előtt.

Itt ugyanaz a jelenség magyarázható egyrészt történelmi események, másrészt lényegbeli különbségek által, tehát időtlen tényezővel. Amikor az etruszkok napja leáldozott, a látszat az lehetett, hogy ezt különféle körülmények, harcias barbárok betörései okozták. A mélyebb tekintet számára azonban a véletlenek fályolán át egy belső szükségszerűség körvonalai bontakoznak ki: az új formák befogadása itt lehetetlen volt és már belső okok miatt is megszűnt ennek a népnek a történelmi szerepe.

Az etruszkok mellett Róma az, amelynek sorsában az eddigi korszak lezárulása nyilvánul. Az itáliai világ körébe zárva, első pillantásra úgy látszik, mintha az események itt is, ott is párhuzamosan folynának. De ez a látszat nem megbízható. Etruria napja lehanyatlóban volt, Róma számára most jön a virradat.