HETEDIK FEJEZET: A HELLENISZTIKUS VILÁG ÖSSZECSAPÁSA RÓMÁVAL

Mennél inkább elfordultak Nagy Sándor birodalmának közvetlen örökösei attól, ami a nagy király szellemi örökének tekinthető, annál sürgetőbben támadt fel a kérdés, ki veszi át ezt az örökséget, lesz-e más állam és más nép, amely az egyetemesség eszméjét képviselni fogja. Már a Sziciliáért folyó küzdelem kora, különösen azonban a hannibali háború előkészületei és végigküzdése kétségtelenné tették, hogy Róma nem hajlandó arra, hogy Nyugaton a Karthagóval való egyensúly rendszerét – a hellenisztikus államok példájára – bevezesse. Így az a hivatás, amit a közvetlenül jogosultak visszautasítottak, Itáliának kínálkozott fel. És most, miután Nyugaton a döntés megtörtént, ki kellett derülnie annak, hogy milyen mértékben hajlandó a római nép azt a hivatást betölteni.

Még mielőtt döntésre került volna a dolog Róma és a hellenisztikus államok között, Róma már egyszer belenyúlt életükbe. Hogy ez hogyan ment végbe, az jellemző mindkét fél magatartására; mondhatnók, a jövő vetette már előre árnyékát.

217 nyara derekán Makedoniai V. Fülöp megállott az aitoliaiak elleni előnyomulásában, váratlanul békét ajánlott nekik. A trasimenusi ütközet híre Nyugat felé fordította tekintetét. Beavatkozni Róma ellen – a kilátás is kedvező volt Hannibal győzelme után, de tanácsosnak is látszott, mióta Róma illyriai hódításai folytán már kellemetlen szomszéd lett.

Politikai messzelátás volt az, ami Fülöpöt erre ösztönözte? Azért kezdett háborút, mert a döntést Kelet és Nyugat között elodázhatatlannak tartotta? Annyira, hogy úgy gondolta, föl kell használnia a kínálkozó alkalmat, hogy segítenie kell az itáliai hatalom megalázásában? Erre a kérdésre pontosan megfelelhetünk. Mert megvan még annak a szerződésnek a szövege, amelyet Fülöp követe, Xenophanes Hanniballal a pún táborban 215-ben kötött.

Ha a lényeget kihámozzuk belőle, a kölcsönös fegyveres segítség és közös békekötés biztosításán kívül egy igen beható megállapodás van előttünk az Adriai- és Ión-tengeren túli római birtokokra vonatkozóan. Valamennyit – Kerkyrát, Apolloniát és Epidaurost, Pharost, Dimallumot a parthinusokat (Illyriában) és az atintaniusokat (Észak-Epirusban) – ki kell szabadítani Róma fennhatósága alól. Ezt megígérik Makedoniának, a segítség, amit Hannibal fog kapni, jóval bizonytalanabbul van körvonalazva. Csak olyan mértékű lesz, „amint szükséges”, amint mindkét szerződő fél jónak fogja látni.

Hannibal valóban megelégedhetett azzal, hogy a makedonok le fogják kötni Róma haderejének egy részét, mindenekelőtt a tengeren. Makedonia számára ellenben a nagy, világtörténelmi pillanat pusztán kedvező alkalommá lett, hogy hatalmi állását az illyr parton visszaállítsa. Más szóval: a nagy fordulat megjelenése nem jelent nekik alkalmat arra, hogy jelentőségét megértsék és vele leszámolni igyekezzenek, hanem kiélezett formában folytatják tovább a hagyományos, több mint egy évszázad óta követett politikát. Arra, hogy Rómát sehol másutt, csak itáliai harctereken lehetne pozíciójáról való lemondásra kényszeríteni, közös cselekvéssel és az összes erők megfeszítésével – erre még célzást sem találunk. Azzal, hogy kölcsönös segítségről biztosították egymást, arra az esetre, ha később Róma új háborút indítana, úgy érzik, hogy minden jövendő veszélyt elhárítottak.

Valóban ritkán tűnik ilyen élesen szembe a hellenisztikus politika korlátoltsága és képtelensége arra, hogy a megszokott pályákról letérjen. A rómaiak úgy bántak el új ellenfelükkel, ahogy az megérdemelte. Azok az ellenségek, akiket Görögországban keltettek harcra ellene és a pergamoni királyok fegyveres megsegítése elég volt arra, hogy Makedonia figyelmét Róma illyriai birtokaitól elvonja. Sőt a 209. évben egy római hajóhad – első ízben – az Égéi-tengeren is.

Már ebben lehet fölismerni azt a sajátságos erőt, fölényes álláspontot, amely később Rómát győzelemre segítette. Ha ezúttal azzal kellett is megelégednie, hogy védekezése célkitűzéseit általánosságban megvalósította, cselekvő erő és átfogó tekintet csupán ő nála találhatók. Ez az állam, amely még mindig harcban áll életre-halálra, fölhasználja azt a pillanatot, amikor Syrakusai és Tarentum meghódítása megkönnyebbülést ad neki, hogy azonnal megnyissa hadműveleteit az ellenfél saját területén. És a támadás közvetlen eszköze mellett éppoly mesterien tudja a közvetett módszereket is kezelni. A keleti államok meghasonlása, rivalitásuk és politikai rövidlátásuk voltak az az ellenség, amely őket jobban gyöngítette, sőt egyenesen a romlás felé sodorta – jobban, mint külső ellenség tehette volna.

A politikai és katonai rendszer ugyanilyen ellentéte az, amely aztán a 2. század első évtizedében a döntést meghozta. Csakhogy most Róma hasonlíthatatlanul keményebben látott a dologhoz. Levonja a következtetést abból, hogy Karthago fölött a győzelmet megszerezte. Most már nem maradhattak közömbösek előtte a Kelet viszonyai: minduntalan beavatkozik és mindig azon fáradozik, hogy vele egyenrangú hatalom keletkezését meggátolja. A hellenisztikus államok viszont nem ismernek más törekvést, mint hogy minél tovább letagadják maguk előtt a helyzet tökéletes megfordulását.

A Rapheia melletti csata óta a ptolemaiosi politika aktivitása olyan mértékben csökkent, amennyire a szomszédaié fokozódott. Fülöp görög harcai, III. Antiochos hódításai az egyiptomi birtokból, semmi akadályra nem találtak. A Ptolemaiosok birodalmának belső gyöngesége, amelyben már előrevetette árnyékát a leszámolás az ősi és az új uralkodó-faj között – nyíltan megmutatkozott IV. Ptolemaios halálakor. Antiochos és Fülöp titkos szerződésben egyesültek a birodalom fölosztására. Haladéktalanul hozzá is láttak a megvalósításhoz: egyikük a szíriai és phoinikiai területeket ragadta magához és a tekintetét Kyprosra és a Ptolemaiosok kisázsiai birtokára vetette, a másik pedig az Égéi-tengeren igyekezett előnyökhöz jutni. Mindez csak folytatása volt a hagyományos hellenisztikus politikának; mindketten arra törekedtek, hogy birodalmuk kikerekítését és ezzel nagyhatalmi helyzetük biztosítását mind az ázsiai kontinensen, mind Görögországban teljessé tegyék. De hellenisztikus hagyománynak felelt meg az is, hogy az egyensúly ilyen veszélyeztetése ellen Pergamon és Rhodos, majd az aitolok és Athén is összefogtak. Csakhogy a harmadik nagyhatalom, Egyiptom, cselekvésre nem volt többé képes. Ezzel el is dőlt, hogy a hellenisztikus rendszer a maga erejéből többé nem állhat fönn. Hatalmainak egyensúlya mint fönntartó tényező megszűnt.

Ekkor történt egy súlyos következményű lépés: Rhodos és Pergamon Rómától kértek beavatkozást. És Róma hajlott a kérésre. Azonnal megnyerte magának Makedonia összes ellenségeit. Mindenekelőtt Athént, amely Fülöpnek formálisan hadat üzent; majd, első sikerei után, az aitolokat, végül a többieket is mind: az epirusiakat, boiotokat, sőt az achaiai szövetséget is, amely Makedoniával való szövetsége ellenére már kezdetben semlegességét jelentette ki. A Kynoskephalai győzelem csak befejezte azt, ami politikailag már régen eldőlt: Makedonia végleges kiszorítását Görögországból és vele nagyhatalmi állásának elvesztését.

Így Makedoniát, amely az új világhelyzet ellenére régi politikai magatartást akart folytatni, sőt a helyzetből hasznot is akart húzni, saját szűkebb érdekkörében érte csapás. Az új politika, amely egy hatalmas, győzedelmesen kibontakozó történelmi élet kifejezése volt, legyőzte az aprólékos gondolkodást, amely technikai fogásaival túlságosan szűk, kitaposott ösvényeken mozgott. Ugyanaz a sors érte nemsokára a szíriai szomszédot is.

Itt is a ptolemaiosi birtokért való küzdelem volt a kiindulópont. A makedon háborút akarta Antiochos fölhasználni arra, hogy igényeit biztosítsa. És a két küzdő féltől nem zavarva lényegében sikerült is neki, amit kívánt: a Ptolemaiosok kisázsiai birtokának megszerzése. Sőt az európai oldalra is átcsapott és fölújította a thrákiai kormányzóságot – mialatt természetes szövetségese magára hagyatva vérzett el a Rómával vívott küzdelemben.

A makedon háború sikeres befejezése azonnal megváltoztatta Róma magatartását. Mikor Egyiptom megrablása 201-ben elkezdődött, óvatos figyelmeztetéssel elégedett meg; el akarta kerülni, hogy Antiochost belékergesse a Fülöppel való szövetségbe Róma ellen. Most azonban már a figyelmeztetések erélyesebbek lettek, még pedig abban a mértékben, ahogy Antiochos túl akarta tenni magát rajtuk.

Abban a pillanatban, amikor a háború már elkerülhetetlennek látszott, lépett Antiochos mellé a leghivatottabb tanácsadó: a hazulról elűzött Hannibal jelent meg nála Ephesosban. Tanácsa egyszerű és rövid volt: csak Itáliában lehet Rómát leverni; ott biztosan lehet legénységet toborozni, ott lehet a támadósereget bőségben táplálni. Itálián kívül folytatott háború esetén mindezek az előnyök Rómának állnak rendelkezésére és így legyőzhetetlen marad. – Kis haderő is elégséges, vele csatlakozásra bírják Karthagót, fölkelést szítnak Itáliában, amíg Antiochos Görögország felől tartja sakkban Rómát.

Ilyen vállalkozás kilátásait különbözőkép ítélhetjük meg; fontos az a gondolkodásmód, amely alapjául szolgál. Egy régi történetíró magának Hannibalnak szájába adta, hogy ez nem a megszokott háború, amelynél arról volna szó, hogy előnyöket csikarjunk ki, vidékeket elpusztítsunk, városokat hódítsunk. Hanem a végsőkig kell küzdeni – még a legyőzött, már földönfekvő ellenséggel is.

De az alapelv helyességétől különbözik egy másik mozzanat: részletek végrehajtása, az előkészítés, annak a művészete, hogy a tervet a jelen helyzetből fejlesszük ki. Milyen a helyzet ezen a téren?

Egy másik fölfogás is van, amelynek előnye a nagyobb részletesség. Itt is Antiochosnak adott tanácsról van szó. Amikor első sikereit vívta ki Görögországban, Hannibal óvta attól, hogy nagy reményeket fűzzön a kis államokhoz, ezek mindig az erősebbhez állnak; ma ehhez, holnap ahhoz. Az igazi szövetséges Fülöp: Róma megalázta, Antiochos cserbenhagyta; most még félreáll, de a közös gyűlölet és a közös haszon a király oldalára fogja állítani. És ha nem, legalább arról kell gondoskodni, hogy ne az ellenfelet támogassa. De mindenek fölé állította Hannibal korábbi tanácsát: Itáliában kell az ellenséget megtámadni és nem egy kiszipolyozott országban várni; az etruszk és liguri partra, Gallia Cisalpinába kell áttenni a háborút, mialatt Apolloniából is átkeléssel fenyegetik Rómát.

Hatalmas és szenvedélyes szellem tervei ezek, annak a szájából, aki egyedül valósíthatta volna meg őket; ami nagyon is helyes elvnek bizonyult: a görög államok megítélése, annak fölismerése, hogy Fülöp beavatkozása volna a döntő, sőt az itáliai háború sürgetése is. De milyen sajátságos összefüggésben jelenik meg ez a sürgetés! Csatlakozik Makedonia vagy sem – nem fog-e egy nyugtalan Görögország a hátuk mögött maradni, nem fognak-e a birodalom erői szétforgácsolódni, mindegy, Hannibal mereven ragaszkodik az eszméjéhez.

Öregedő ember tervei ezek… Ami nagy alkotók kései műveiben gyakran mutatkozik, művészetben és tudományban egyaránt, az a tett embereinél is bekövetkezik. Anyag és eszme, tény és lehetőség, egyes jelenség és átfogó tervezés, amelyeknek szétbonthatatlan egysége az élet delén egykor nagyszerűt alkotott, később sem tűnnek el. Csakhogy különválnak, önálló életet és súlyt kapnak. Az átkelés az Alpokon, a betörés Itáliába és a 218–216. évek hadjáratai, mint tervek, alig voltak kevésbbé valószínűtlenek, mint Hannibal mostani tanácsa; csakhogy két évtized szívós előkészületén alapultak. Most ismét fölmerül ugyanaz a terv, de tekintet nélkül a megváltozott idő viszonyaira, a más körülményekre. Magányos nagyságban lebeg az események fölött.

Így Hannibal tanácsai azok maradtak, amik voltak: tervek, utópiák… És olyan hadvezetés mellett döntöttek, amely ismét teljesen a hagyományos pályán mozgott. Mindjárt kezdetben háttérbe szorították Antiochosnál Róma nagy ellenségét annak legfrissebb ellenfelei: az aitolok. Reményeikben csalatkoztak a bánásmód miatt, amelyet a győztes Róma részéről tapasztaltak és a király beavatkozását kérték az egyenetlen, forrongó Görögország ügyeibe. Ezzel elhatározott dolog volt a görög hadjárat, az itáliai pedig örökre el volt ejtve; de Hannibal másik tanácsát, ami Fülöpre vonatkozott – sem követték.

Csak szerény, pillanatnyi siker jutott ki a királynak; csakhamar megmutatkozott a háború igazi arculata. Csupán az aitolok és barátaik csatlakoztak; a többiek, köztük az achaiai szövetség, Róma mellé álltak. Mindenekelőtt Makedonia – ebben egyaránt közrejátszott a területszerzés reménye a győztes kegyelméből és az elkeseredés Antiochos álnok politikája miatt.

Most is a féltékenység diadalmaskodott a közös érdek, széthúzó gondolkodás az egész világra irányított tekintet fölött. Így játszották el az aitolok, amit a Fülöp elleni háborúban nyertek, ez pedig kamatostól visszafizette királyi szomszédjának, amit az ellene elkövetett. Mindenekfölött állott azonban Róma diadala. Ez a háború eldőlt, mielőtt igazán megkezdődhetett volna.

A szíriai sereg, fogyatékosan fölkészülve, szövetségeseitől fogyatékosan támogatva, csakhamar kiszorult Görögországból. A következő évben ázsiai talajon fejezték be, amit Európában kezdtek meg. Olyan messzeható vállalkozást kezdtek most Antiochos ellen, mint amilyenre ő nem akart vállalkozni. És ami Hannibalnak nem sikerült, az nagy ellenfelének jutott ki: nem más, mint Scipio Africanus vitte keresztül a háború folytatását Kis-Ázsiában. Rhodosi és pergamoni segítséggel a római hajóhad megtisztította a tengert; a szárazföldi sereg L. Cornelius Scipio vezetése alatt, akihez testvére katonai tanácsadóul csatlakozott, átlépte a Hellespontost. A 190. év vége felé történt meg a döntés a Sipylos-hegy lábánál – még nyomatékosabban, mint hét éve Kynoskephalainál. Az aitolokat pedig, akik egyedül próbálkoztak még ellenállni, a következő évben intézte el Róma.