NEGYEDIK FEJEZET: A HISPÁNIAI VÁLLALKOZÁS

Rendkívül figyelemreméltó, hogy abban a pillanatban, amikor Róma uralma az antik világ határán belül vitathatatlan lett, már fölmerülnek mindazok a kérdések, amelyek a császárságra, kezdetétől végéig, jellemzőek lesznek.

Kezdetben rövid, csaknem rohamos emelkedés: hosszabb ugyan, mint Nagy Sándor diadalútja, de annyival tartósabb következményeiben és messzehatóbb; azonban egyébként ahhoz hasonló egyetemességre való törekvéseiben, meg abban is, hogy a győzelem éppúgy köszönhető a saját erőnek, mint az ellenfelek belső gyöngeségének. Mert mindkét esetben a győzelem nemcsak külső, hanem sokkal mélyebbre ható. Nagy Sándor és Róma, mint történelmi tünemények, olyan nagyszerűek voltak, hogy a Földközi-tenger népeit mintegy igézetük alá vonták és ezek hajlandók voltak nekik nemzeti sajátosságukat és önállóságukat föláldozni. Mert megérezték, hogy itt valami végzetszerű játszódik le, amellyel szemben csak belenyugvás és odaadás lehetséges.

A cél elérése után mindkét esetben olyan korszak következik, amelyet az állandóság, kialakítás jellemez. Nemcsak a hellenizmus, hanem Róma is, legalább kezdeteiken, ilyen fejlődést mutat. Csakhogy most az fenyeget, hogy az elért uralom zavartalan élvezetét egy új korszak váltja föl, amelyet a birodalom szélein föltűnő barbár népek elleni harc jellemez. Rómán állott, hogy megmutassa erejét.

Jogosan mutattak rá, hogy milyen éles határvonalat jelentenek a hispániai hadjáratok Róma történetében. Az első háború ez, amelyben egy régi, Karthagótól átvett kulturált területet kellett barbár szomszédok túlkapásai ellen megvédeni. És két évtizeden át volt alkalmuk az újfajta harc félelmetes voltát megismerniök. Nemcsak a bennszülöttek elkeseredett bátorsága, erősségeik és városaik erős volta okozott nagy nehézségeket, nemzeti vezérük is támadt a lusitanusoknak Viriathusban, aki hosszú éveken át legyőzhetetlennek látszott.

Ennek hatásai Rómára egyelőre közvetlenek és könnyen áttekinthetők voltak. A hatalmas emberveszteségek világosan beszélnek. 153–133-ig a polgárok lajstroma, a helyett, hogy mint eddig, évente 3000 fővel gyarapodott volna, összesen 5000 fővel süllyedt. És ez csak a római állomány vesztesége volt. Az utánpótlás nehézsége mind nagyobb lett, annál inkább, mert a légiókban való szolgálat bizonyos censushoz volt kötve, így az elszegényedettek tömege ki volt zárva. Ehhez járult, hogy már a 151. esztendőben, mikor a senatus erőteljes hadvezetést határozott a keltiberek ellen, nemcsak lagatusok és hadi-tribunusok vonták ki magukat a behívás alól, hanem a legénység is megtagadta a szolgálatot és a néptribunusok meg is védték őket ebben. Ekkor vitte keresztül a nép, hogy sorozás helyett a szolgálatra köteleseket kisorsolják.

E mellett a senatori oligarchia is mind kevésbbé mutatkozott alkalmasnak ilyen háború vezetésére. Egyesek tehetetlensége és hatalmaskodása nyíltan mutatkozott, de a nehézségek jó része magában a dologban volt. Mert a katonai fővezérség szokásos egyévi tartama nem volt többé megfelelő. A hadvezetés különösen megkívánja a folytonosságot, iskoláztatást és tapasztalatot, beleélést a háború és a hadszíntér különleges föltételeibe. És mégis annál maradtak, hogy a legkitűnőbb hadvezért is legföljebb két évig tűrték Hispániában; a monarchikus kormányzástól való félelem vérében volt ennek az oligarchiának is, mint mindegyiknek.

A Numantia elleni háború, a hispániai vállalkozás tetőpontja és egyben vége, törte meg a jeget. Mégpedig két irányban is: mind a fővezérség szabályozásában, mind a sereg új összetételében és szervezetében.

Azok a vereségek, amelyeket a rómaiak ezzel a hegyi várossal szemben szenvedtek, végül odavezettek, hogy a legkitűnőbb hadvezért, a hatalmas Karthago legyőzőjét kellett odaállítaniok. És nem a régi mód szerint, hanem a legszélesebb körű teljhatalommal fölruházva indult Scipio Aemilianus Hispániába. Nemcsak, hogy már az előző években, nagy mértékben családja kezében volt a hispániai háború vezetése és ezúttal is a praetori és quaestori hivatalokat legközelebbi rokonaival töltötte be; neki magának is – a törvény ellenére – másodszor is megadták a konzulságot. És végül saját forrásaiból, a már meglévő állami sereg mellé, saját sereget szervezhetett, amely neki személyesen állt rendelkezésére.

A senatus nem adhatott Scipiónak új konzuli sereget, az előző hadjáratokban megviselt és fegyelmében meglazult sereggel kellett beérnie. Ismeretes, hogyan oldotta meg föladatát; az ellenséget körülsáncolással törte meg és éheztette ki. Futólag arra is mutassunk rá, hogy mennyire kitűnik ebben az egykori polgári sereg elégtelensége az ilyen háborúk új föladataival szemben. A katonai technikának kellett pótolnia, ami katonai erőben hiányozni kezdett; a hivatásos hadsereg szükségessége ütközött ki ezekből az eseményekből. A hadi gépek nagy szerepe ebben az ostromló háborúban is ebbe az összefüggésbe tartozik: a katapulták és ballisták tömege, amelyek a római vonalak tornyain és sáncain állottak, a leletek alapján tekintélyes volt. Ezzel olyan viszonyokhoz érünk, amelyek a hellenisztikus katonai technikával nem tartanak rokonságot.

Még jelentősebb a jövendő római fejlődésre egy másik körülmény. Scipio Aemilianusnak, mint említettük, megengedték, hogy 4000 önkéntesből álló saját seregét magával vigye Hispániába. Házának klienseit, de vele baráti viszonyban lévő keleti királyok segédcsapatait is maga köré gyűjtötte és belőlük még egy külön személyes testőrséget is (cohors amicorum) állított össze. Mondották, hogy a makedon uralkodók hasonló testőrségét vette mintául; csakhogy itt nem örökös uralkodásról, hanem a köztársaság polgáráról és tisztviselőjéről volt szó. Először lép itt föl egy olyan csapat, amelynél erősebb a kötelék, amely a vezérhez fűzi, mint az, amely az államhoz, és nem véletlen, hogy ez a hadvezér egyeduralkodói teljhatalommal volt felruházva.

Már itt kirajzolódnak egy fejlődés körvonalai, amely döntő lett a jövőben. Scipio maga nem haladt ezen az úton. Amint elhárította az egyeduralomnak még a kísérletét is, sőt aggodalmasan a látszatát is távoltartotta magától, úgy azzal is megelégedett, hogy katonai újításait csak a jelen esetre alkalmazza. És mégis elkerülhetetlen volt, hogy a következtetéseket általános formában vonják le. Csaknem azt mondhatnók, az események maguk hajtották az embereket ebbe az irányba, akár tudatában voltak, akár szándékukban volt, akár nem. Tanu reá az az esemény, amely nemcsak időben csatlakozott közvetlenül a hispániai hadjáratokhoz, hanem egyenesen az ő hatásaik közé számítható.