ÖTÖDIK FEJEZET: A GRACCHUSOK FORRADALMA

A Gracchusok forradalma azokhoz a mozgalmakhoz tartozik, amelyek kudarcuk ellenére is döntő csapást mértek a senatori oligarchiára. Ez a forradalom az ellen a földbirtok ellen irányult, amely a nagyok kezében egyesült, és azért is, hogy az állam számára a birtokos parasztok és vele a katonakötelesek szükséges mennyiségét biztosítsa. Az előző háborús évek közvetlen hatása ebben mutatkozik.

A városi proletariátus visszatelepítését a vidékre úgy tervezte Tiberius Gracchus, hogy egy újabb törvényt elevenített föl, amely az állami földek birtokosai számára bizonyos maximumot írt elő; ami azon túl volt, azt vissza kellett venni és vagyontalan polgárok közt kiosztani. Reformtervének tehát, mint annyi társának, mult felé visszanyúló tendenciája volt; egy korábbi és mint hitték, boldogabb állapotot szeretett volna visszaállítani. A földmíves nép és hadsereg régi erejének visszaállítása kezeskedni látszott a beteg közélet gyógyulásáért.

Ritkán akadt nemesebb szándékú kísérlet a római történelemben; de bizonyára sohase sepert könyörtelenebbül végig az események sodra a legjobbhiszemű szándékok fölött és sodorta harcosaikat olyan irányba, amely tőlük annyira távol esett, mint ahogy csak lehetséges. De éppen ez az ellentét a terv és az eredmény között azt mutatja, ami készülőben volt az idők méhében.

Tib. Gracchus vállalkozása nem volt egymagában álló forradalmár kísérlete. Ő a senatus reformra hajló csoportjának a képviselője volt, amelyet ott apósa: App. Claudius Pulcher vezetett. Itt még a római politika megszokott formájával találkozunk, amelynek fedezete és kiindulópontja családi érdekszövetkezetek és nemesi pártcsoportok. Az általános lelkesedés hulláma emelte tovább a reformterveket, de nem volt elég ahhoz, hogy törekvéseik végrehajtását biztosítsa. Erőszakos rendszabályokhoz kellett nyúlniok; egy ellenszegülő tribunus, megfosztása a hivatalától, Tiberiusnak újra való megválasztása bizonyára szükségesek voltak, de kétségtelenül az alkotmány megsértését jelentették. Így már az idősebb Gracchus olyan utakra kényszerült, amelyek tőle eredetileg távol voltak. De a lényegbevágó reformok a harc új módszerét is követelték és annak, amit ő idézett föl, lett maga is az áldozata.

Már Tiberiusról elhangzott a vád, hogy királyi hatalomra törekszik, még egybehangzóbban fűződött ez a felfogás öccsének, Caiusnak sorsához. Nem kénytelen fölkelés áldozatául esett, hanem a senatus kifejezett határozata rendelte el, hogy a konzul lépjen föl a „zsarnok” ellen. Az ellentét is hasonlíthatatlanul nagyobb volt a között, amit az ifjabb Gracchus tervezett és ami megvalósítás közben kibontakozott. A lovagokkal kellett szövetkeznie, hogy a senatus hatalmát megtörje; gabonaosztogatással igyekezett proletár párthíveit lekötelezni. Ha már a pénzarisztokráciával való szövetkezet is veszélyes kockázatot jelentett, még inkább a fővárosi tömeg hozzászoktatása az ingyen gabonához; eredeti szándékkal, hogy az egyént ismét a maga lábára állítsa, ez egyenesen ellentétes volt. A nagy demagóg eszközei ezek, aki hatalomra akar jutni és abba akarja magát befészkelni. Ez a Gracchus is áldozatul esett azoknak a hatalmaknak, amelyeket maga idézett fel.

Új idő érkezett el és ennek törvénye a nagy egyéniség uralmát követelte, még ha az nem is akarta. Már világossá lett, hogy mindenkinek pusztulnia kell, aki politikai reform vagy hatalom után törekedett a nélkül, hogy ezt a törvényt megértette volna. De volt még valami, amit a Gracchusok akaratuk ellenére idéztek föl és döntő jelentőségű lett a jövőben: az itáliai szövetségesek fölkelését. Róma oldalán ők hódították meg a világot, de az eredményben igen kevéssé részesültek; az állami földek kiosztásánál, a gyarmatalapításoknál háttérbe szorultak a római polgárok mögött, a provinciák pénzügyi kizsákmányolásából meg éppen ki voltak zárva. Ehhez járult, hogy míg régebben a polgári jogot többféle módon megszerezhették, most szigorú rendszabályokkal vetettek gátat ennek. Az itáliai szövetségesek mindjobban alattvalói sorba voltak szorítva. Most azonban elérkezettnek látták az időt, hogy kívánságaikat keresztülvigyék; összeköttetésbe léptek a Gracchusok mozgalmával.

Egyelőre éppolyan kevés siker várt rájuk, mint magára a mozgalomra. Már 125-ben, egy rájuk vonatkozó indítvány meghiúsulása után, helyi fölkelésekre került a sor; ezeket véresen leverték, Fregellae ekkor pusztult el. Caius Gracchus kísérlete is, hogy a szövetségeseknek megadják a polgárjogot, sikertelen maradt. A római plebs nem szándékozott jogainak élvezését másokkal megosztani.

A jövő mégis itt veti előre az árnyékát. A rendekre tagolt községállamok eddig következetesen fenntartott elvét támadták most először. Most még csak a szövetségesek jelentették be igényüket; egyszer majd az alattvalók is ezt fogják tenni. Mert az egyedül jogosultak és a csekélyebb jogúak, a kevés kizsákmányoló és a kizsákmányoltak tömege között való ellentét lassankint elviselhetetlenné vált. Egyelőre Róma fönn tudta tartani az álláspontját. De abban a mértékben, ahogyan a barbár népek elleni védelmet magára kellett vállalnia, úgy kellett a rabló-hódító álláspontját birodalmi politikával fölcserélnie. Magának Rómának lett érdekévé, hogy ahelyett, hogy alattvalói javait kiszipolyozza, őket szabályszerű, lehetőleg nagymértékű segítség adására fölhasználja. És ekkor már nem tagadhatta meg a polgárjogot azoktól, akik elsősorban segítettek a védekezés terheit viselni.

Ami itt csak sejtelemszerűen mutatkozik, mindazt megkapták a következő évtizedek. Egyenesen megérlelték a magot, amely csak most hullott a talajba. A legerősebb lökést ez alkalommal is a külpolitika szolgáltatta.