HATODIK FEJEZET: A VÁLSÁG NAGY EGYÉNISÉGEI: MARIUS ÉS SULLA

A századforduló körüli évtizedekben a külső történetet védelmi háborúk szakadatlan sora jellemzi, amelyek mind a jövendő birodalom szélén folytak. Az a leszámolás a barbár népekkel, melyet eddig Róma szomszédai föltartóztattak, most teljes erővel itt volt, a szomszéd népek megsemmisítése Rómát közvetlenül veszélynek szolgáltatta ki.

Már Hispániában át kellett Rómának vennie Karthago teljes örökségét; most azonban a gyűlölt ellenség elpusztítása után Afrikában is jelentkezett ugyanez a kényszerűség. Egész Numidia ismét, mint egykor Massinissa alatt, egy kézben egyesült, csakhogy az új uralkodó hatalmát Róma és a római provinciák ellen fordította. Alig ért véget ez a háború, amikor Észak felől új ellenfél jelentkezett. Germán törzsek, kimberek, teutonok, ambronok felkerekedtek az Északi-tenger melletti hazájukból és Dél felé nyomultak. Már 113-ban a keleti Alpokban megvertek egy római sereget; később Nyugat felé, Gallia ellen fordultak és ott, a több mint egy évtizeddel ezelőtt szerzett Gallia Narbonensis provinciában két konzuli sereget vertek le.

Már ez a két háború elég volt arra, hogy a belső eseményeket is mozgásba hozza. Az oligarchia hadvezetése alaposan kudarcot vallott: vereségek, egész seregek odaveszte, szégyenletes egyezkedés az ellenséggel és megvesztegetések tarka egymásutánban következtek. A jugurthai háborúban még egymagában álló kiváló hadvezérnek, A. Caecilius Metellusnak a föllépése sem menthette meg a nemesség ügyét. Az új ember, aki helyébe lépett, megszemélyesítette magában az eddigi iránnyal való ellentétet. C. Marius a lovagrendből származott és legalul kezdte a szolgálatot; a nép vállaira emelkedett a konzulságig. És évről-évre ráruházták ezt a tisztséget és vele a hadvezérséget. Ezzel az eddigi kormányzás egyik alapelvét törték át. De Marius nemcsak a Jugurtha elleni háborút fejezte be, – miközben quaestorának: L. Cornelius Sullának sikerült a királyt magát foglyul ejtenie, az északi ellenfeleket is egymásután döntően megverte és így a birodalom ingadozó hatalmát ismét helyreállította.

Ötször egymásután lett Marius konzullá és ezzel a hallatlan újítással olyan helyzetet teremtett, amely valóban az egyeduralom kezdetének látszott. De a másik irányban is megtörtént a döntő lépés: először mertek a birtokos polgárok mellett vagyontalanokat is nagyobb tömegben fölvenni a seregbe. Ezzel együtt jártak más újítások: a légiók új beosztása, amely ezeket nagyobb egységekre, cohorsokra tagolta; a fegyverzet és taktika megváltozása, amennyiben a vagyontalan polgár fölszerelését egységessé tették, ezáltal egyszersmind a három csatasor különbségét megszüntették; végül szigorúbb technikai iskolázás, amely a sáncásás és menetelés kötelezettségében jutott külső kifejezésre. Ha a fegyverzet egységesítésében már az a kiegyenlítő igyekezet jutott kifejezésre, amely minden proletársereget jellemez, úgy egész jellege kidomborodott a másik tényben, hogy ezeket a katonákat, akiknek otthon nem volt vesztenivalójuk, hosszasabban a zászló alatt tarthatták és így alaposabb, szakszerűbb iskolázásnak vethették alá.

De – és ez a legfontosabb – ez az új formája a hadseregnek kezdettől fogva vezére személyével forrott össze. Mégpedig abban a kettős irányban, hogy hasonlíthatatlanul jobban le volt neki kötelezve, mint bármikor a régebbi időkben, de követeléseket is állított vele szemben. Mint afféle proletár testőrség, elvárta a hadvezértől, hogy gondoskodjék róla a hadiszolgálatból való kiválása után. Így a két új jelenség: a vezér és serege – bensőleg egymásra volt utalva és ketten együtt törtek a hivatásos hadseregre támaszkodó egyeduralom felé. Mariusnak saját magán kellett tapasztalnia, ennek a fejlődésnek a kényszerűségét; annak esett áldozatául, hogy ezt sem, mint általános törvényszerűséget, sem mint személyes föladatot nem értette meg; az ellenkező viselkedés juttatta diadalra nagy ellenlábasát: Sullát.

A nép emelte magasra Mariust; most tőle, a néppárt ünnepelt emberétől várták a gracchusi reformok új fölkarolását: mindenekelőtt elbocsátott veteránjai várták azt, hogy újonnan létesítendő parasztbirtokkal lássák el őket. Ebben a jelben folyt le a 100. esztendő, diadalmasan megvívott választási küzdelme, valamint L. Appuleius Saturninus törvényhozása. De Marius nem merte levonni a végső következtetéseket, visszariadt a szükséges, de alkotmányba ütköző rendszabályok elől, sőt végül arra kényszerült, hogy saját párthívei, a popularisok és vezetőik ellen föllépjen és ez őt egyik napról a másikra politikailag halott emberré tette. El kellett hagynia a színteret; ha egyelőre úgy látszott, hogy az oligarchia nem ejti el, ez csak azért volt, mert örököse és utóda még nem jelentkezett. De nem váratott magára.

Sulla származása ép ellentéte Mariusénak; nem lovag és popularis, hanem az egyik legelőkelőbb nemesi nemzetségnek sarja, ha elszegényedett ágból is. A senatusi párthoz való tartozása pillanatig se volt kétséges. De őt is ugyanaz elé a kérdés elé állította a végzet, mint elődeit, legutóbb Mariust is. Csakhogy az arisztokratának és oligarchának volt bátorsága arra, amire a másik nem tudta elszánni magát: ez az ember, aki azzal vonult hadba, hogy a senatusi uralmat visszaállítsa, meg is tette ezt, de úgy, hogy őmaga lett Róma első egyeduralkodója.

Sulla is katonai pályafutással emelkedett nagyra. Fényes haditettéről, Jugurtha elfogásáról már megemlékeztünk. De pályájának tetőpontjára még nem emelkedett. Az ő ideje akkor jött el, amikor a birodalmat ismét hatalmas lökések rázták meg. Külső veszélyekhez ezúttal belső háború is járult.

Az agrár-kérdés mellett az itáliai szövetségesek jövendő helyzete szintén elintézetlen örökségnek maradt a második Gracchus idejéből; válsággá fajult és megoldást követelt. Miután M. Livius Drusus meggyilkolásával az utolsó békés kísérlet is meghiúsult, csak a fegyveres döntés maradt hátra. Az oligarchia megtagadta a polgárjogot a szövetségesektől; ezek végre is külön állammá csoportosultak egy ellen-Rómával („Itália”), mint fővárossal és megkezdték az ellenségeskedést. A meglepett és kevéssé felkészült római seregek érzékeny vereségeket szenvedtek és ezeknek a hatása alatt a fővárosban hajlandók lettek az engedékenységre. A 90–89-es években először a hűnek maradt itáliai szövetségesek, majd mindazok, akiknek a kihirdetés napján a félszigeten lakóhelyük volt és hatvan napon belül jelentkeztek a praetornál, római polgárrá lettek. Ez az előzékenység elvette a mozgalom élét, ha itt-ott, mindenekelőtt az oszkus-samnis területen, a végleges fegyverletétel még sokáig el is húzódott.

Az itáliaiak fölkelése még nem ért véget, amikor kívülről, ezúttal kelet felől, egy másik veszély tört be. Itt Róma sorsára bízta a hellenisztikus államok fölbomlási folyamatát. Csak szükségből járt egyszer el a tengeri rablók ellen, majd vette át kevéssel utóbb a ráruházott örökséget: Kyrenét. E közben a hellenisztikus világ szélén egy új hatalom képződött. IV. Mithridates Eupatornak, Pontos királyának, nemcsak az sikerült, hogy a bosporusi görög városokat maga alá vesse, hanem Kis-Ázsia északkeleti részében is megvetette lábát.

Még hellenisztikus formákat fitogtatott ez a hatalom és céltudatosan használta föl ezeket arra, hogy Kis-Ázsia és az anyaország görögjei előtt úgy tűnjék föl, mint nemzeti fölszabadító a római járom alól. De világos volt, hogy a takaró alatt barbár erők lappanganak, amelyek fölhasználják a görög formákat saját kifejlesztésükre és megszilárdításukra, a nélkül, hogy bensőleg át lennének hatva tőlük. Barbár volt és maradt a mithridatesi államok legtöbb lakója, barbár a sereg és szövetségesek legnagyobb része, – akár az arméniai király keleten, akár nyugaton a thrák és a szkitha törzsek. Barbár volt végül maga a király is, töretlen tetterejében, vadságában, élvezetvágyában, ravaszságában.

A 88. esztendőben az utolsó még lázongó itáliaiakkal egyetértésben, rajtaütött Bithynián és a rómaiak kisázsiai provinciáján és első rohamra elfoglalta őket. Egyetlen napon az összes ott tartózkodó római vagy itáliai származású személyeket, korra, rangra és nemre való tekintet nélkül legyilkoltatta vagy száműzöttnek jelentette ki. Magába Görögországba is előrenyomult, szabadítónak hirdetve magát és elpártolásra lázítva Róma ellen.

Közben Itáliában is újra kiélesedett a helyzet. A fölkelés megszünte után arról volt szó, hogy az itáliai új polgároknak az összes tribusokban megadják-e a szavazati jogot – ez esetben túlnyomó számuk folytán könnyen megszerezhették volna a többséget – vagy csak korlátolt számú tribunokban. A szenátus a másodikat akarta és mellette állott Sulla, aki akkor a fölkelő szövetségesek ellen elért sikerei alapján először viselte a konzulságot. Kifejezett ellentétben állott ezzel a néppárt, amelynek sikerült keresztülvinnie az itáliaiak fölvételét mind a 35 tribusba.

Ezenfelül azt is elérte, hogy Sullától elvegye a Mithridates elleni háború fővezérségét és az öreg C. Mariusra ruházza.

Ebben a pillanatban Sullának megvolt a bátorsága, hogy túltegye magát alkotmányos aggályokon; egyszersmind levonta a következtetéseket a helyzetből, amely őt egy nagy, hozzá ragaszkodó sereg élére állította. Tüstént Róma ellen vonult, a várost és az államot hatalmába kerítette; a popularisok törvényeit hatályon kívül helyeztette, vezetőiket, köztük Mariust is, száműzette. Innen azonnal keletre indult, ahol a helyzet mind sürgetőbben kívánta jelenlétét.

Sullának jellegzetes vonása, hogy milyen következetesen kitartott az egyszer megkezdett úton. Háta mögött csakhamar minden ismét összeomlott. A senatusi kormányzat, amit ő állított vissza, a néppárt új támadásainak áldozatul esett; a néppárt a lovagokkal és az itáliaiakkal volt szövetségben. Cinnával, a 87. és a négy következő év konzulával együtt tért vissza Marius Rómába és félelmetes rémuralmat vezetett ellenfelei ellen, míg a halál, éppen hetedik konzulságának átvétele után, meg nem állította. Mindez nem érintette Sullát. Számkivetve és otthonról minden támogatás nélkül, győzelmes befejezéshez juttatta keleten a háborút, Mithridatest hódításainak visszaadására kényszerítette és így ismét nyugat felé fordulhatott.

Itt nemcsak Marius költözött már el, hanem Cinna is áldozatul esett féktelen katonasága lázadásának. Utódainak, hatalmas fölszerelésük és az új polgárokban való szilárd támaszuk ellenére, nem volt meg az erejük sikeres ellenállásra. Itáliában való kikötése után Sullát pártjának maradványai csakhamar támogatni kezdték. Két gyilkos csatában győztesen Rómáig nyomult elő és ennek kapui előtt egy samnis sereg ellen való küzdelemben állta ki az utolsó próbát. A 82. évben ismét ura volt az államnak.

És most megismétlődtek a politikai kivégzések és számkivetések, csakhogy ezúttal a másik párt ellen. De nem ez a döntő jelentőségű Sulla uralmában; nem is a régi politika helyreállításának kísérlete, amely akármilyen mélyreható is volt, létrehozóját csak rövid időre élte túl. Bármennyire is vissza akarta állítani a senatus hatalmát, bármennyire is verte béklyóba a lovagi rendet és néptribunatust, erősítette meg az oligarchia uralmát – mégis ő maga mérte rá, tudtán kívül, sőt az érte való küzdelemben, a legsúlyosabb csapást.

Mert az új jelenség az egyén uralma volt, aki seregének odaadására támaszkodik. Ezzel Sulla új korszak küszöbén áll. Erre vall mindaz, amit személyiségéről tudunk. Bár rendje nézeteiben nőtt fel, egyéniségével már kinőtt belőle. Ez talán legjobban az istenekkel való magatartásában nyilvánul. Tudunk Sullának egy istenséggel, Venus-Aphroditével való kapcsolatáról; a Felix vagy Epaphroditos melléknévben, amelyet maga vett föl, külsőleg is mutatkozik ez. Ami babonát még szemére hánytak, az számos keleti vonást mutat, de nem maradt meg ezeknél. Egyáltalán nem annyira nézeteinek az eredete a fontos, mint az a mód, ahogyan mindent önmagával hozott vonatkozásba. Valóban nem mindennapi dolgok azok, amiket emlékezéseiben az istenekkel való személyes érintkezéséről, a tőlük nyert utasításokról és kinyilatkoztatásokról elbeszél. De jóval gyümölcsözőbb annál, hogy balsorsáról beszéljünk, az a meggondolás, vajjon ebben nem a nagy egyéniség kiváltságos állása nyilvánul-e világos isteni kormányzásával szemben: az a találkozása a tettnek és a végzetnek, Daimonnak és Tychének, amely hordozóját éppen legszemélyesebb cselekedeteiben tünteti föl önmaga és mások előtt magasabb szükségszerűség eszközének.