MÁSODIK FEJEZET: ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

A IV. század végén, a nyugati gótok befogadásával megindult barbár invázió nagy számban dobott új népeket az antik kultúra földjére. Ezek a népek egy lassú fejlődés során az imperium katonáiból az imperium uraivá alakultak át. Az imperium mint politikai szervezet III. Valentinianus és Aetius halála után, szóval az V. század közepén, végső felbomlásának határához érkezett. A kliens-államok rendszere, mely a római császár hatalmát teoretikusan még egy egész századon át fenntartotta a barbár királyságok felett, már a romanizmusnak mint politikai formálóerőnek végét jelentette. De ha így az imperium el is vesztette reális hatalmát a barbár királyságok felett s Nyugaton végkép felbomlott, a politikai vezetés csődje mégsem vonta maga után a kulturális élet összeomlását. Akár a keleti gót Theoderik, akár a nyugati gót király udvarát nézzük, mindenképpen arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a jövevények csakhamar beálltak az antik kultúra tisztelői sorába s előbb-utóbb feladták nemzeti, magukkal hozott heroikus kultúrájukat, sőt szokásaikat. A nagy missziós programm tehát a győzelem jegyében befejezést nyert. A germánok levetették magukról inváziókorabeli „barbárságukat”, s mint tanulékony discipulusok magukévá tették a római provinciális kultúra hagyományát.

Az antik kultúra folytonossága nem szakadt meg az invázió ütései alatt. Maga a város, az aurea Roma, a gót uralom alatt még régi fényében tündökölt. Alarik fosztogató nyugati gót hordái és a vandálok csak a kincsekből zsákmányoltak, az építményeket nem bántották, úgyhogy a város cirkusz-ünnepségeket tarthatott a nép számára, alig hogy a barbárok kivonultak. De már Maiorianus császárnak törvényben kellett megtiltania, hogy a polgárság a régi kor dicső emlékeit magánépítkezéseihez el ne hordja (458). Theoderik, Itália gót királya még ámuló szemekkel járkált a város márványpalotái, sok temploma között, s ő volt az első, aki fenntartásukról gondoskodott. Az enyészet lassan kezdte ki a város császárkori építményeit. A pusztulást a városra tulajdonképpen a felszabadító bizánci-gót háború hozta, elsősorban Totila gót király elszánt, dühöngő hada. Róma a bizánci uralom óta, a VI. század közepétől kezdve, a romok városa. A düledező falakból innen is, onnan is oszlopokat emelnek ki, köveket hordanak el keresztény bazilikák és magánházak építésére. Az antik művészet remekeit, a görög szobrászat nem egy bronz másolatát – beolvasztják, vagy elföldelik, nehogy sértse a keresztény hívők szemét.

Ahogy a város romokba dőlt a VI. század folyamán, úgy múlt ki vele együtt, ugyanabból az okból a római pogány nemzeti kultúra is. A halálos csapást az antik műveltségre a bizánci katona-kormányzat mérte. A pogány antik hagyományokat a római nacionalista párt ápolta a senatus keretében. A gót uralom alatt a római senator-családok még a jó modor elengedhetetlen követelményének tekintették, hogy a régi római írókkal foglalkozzanak, Vergiliust és Cicerót olvassák, görögből latinra fordítsanak, könyvtárakat gyüjtsenek elefántcsont-faragványokkal díszített palotájukban. Cato erkölcsi maximái nagyobb erővel visszhangoztak a mult dicsőségén ábrándozó lelkületükben, mint a keresztény atyák prédikációi. Ezekben a római nemes családokban a római nemzeti érzés és patrióta büszkeség nemes kultúrtradicióval fonódott együvé. A senatus kebelében áldoztak a nemzeti kultúrának, a senatus volt a nemzeti irodalom és művészi felfogás menedéke. Ámde Justinianus félretolta a régi senator-családok fiait, a magas hivatalokat már nem az ő soraikból töltötte be, inkább császárhű „bürokratákkal”. A senatus a VI. század folyamán feloszlott. A bizánci-gót háború idejétől kezdve (534) eltűnnek a consulok Nyugaton, ám Keleten sem találkozunk sokáig velük: 541-ben Justinianus rideg, tradicióellenes kormányzatának estek áldozatul. Az éveket ezentúl nem a consulok nevével jelezték, hanem a császár uralkodási éveinek sorszámával. A senatust a praefectus praetorio intézménye követte a sírba. Szinte a történelem fanyar tréfájának hat, hogy az a Justinianus járt el irgalmat nem ismerően a multtal szemben, aki a régi római nagyság visszaállításáról álmodozott. A pragmatica sanctio, amely a bizánci uralmat volt hivatva megerősíteni az Apennini-félszigeten, a régi Rómát a bizánci császárság épületébe illesztette be (554). Justinianus törvénykönyve, a Corpus iuris civilis diadallal vonult be Róma falai közé. A VI. század közepe ebből a szempontból is határjelző: Itália végleg a provinciák közé süllyedt.

A bizánci-gót háború húsz év alatt Itáliát, valamikor a Föld urát, szellemileg és gazdaságilag egyaránt teljesen tönkretette. A falvak és városok elnéptelenedtek, s a megmaradt lakosság elszokott a rendszeres gazdálkodástól. Amit a háború el nem pusztított, azt a bizánciak könyörtelen uralma tüntette el a béke éveiben. A római nemzeti kultúra, kétségtelenül, ekkor foszlott semmivé. Nem lehet puszta véletlen, hogy a VI. században bukkanunk utoljára a művészi emlékeken a klasszikus szépségideál és tradíció nyomaira. A régi klasszikus műveltség árama a nyugat-római birodalom területén a VI. század közepén hirtelen elapadt… A nagy változást nem magyarázhatjuk meg az ínséges, háborús idők eseményeivel, az okok sokkal, de sokkalta mélyebben rejlenek. Az antik mult emlékei összeomlottak, a latin és görög auctorok studiuma javarészt megszűnt, a keresztény szellemben felcseperedett új nemzedék már nem talált épülést és örömet bennük. A szem új ideálok felé fordult, más lelki tájak hivogatták a szomjas, üdvösségre áhítozó embert, mint az antik retorikus iskola nemzeti hagyományai. A patrióta tradicionalisták körének „széplelkű” műveltségi programmja süket fülekre talált már a VI. század második felében és a századfordulón porondra lépett új nemzedékben. Az antik életérzés és világkép utolsó menedékhelyeit az új keresztény szellem gyönge favázként kapta fel, s mint valami Égből legördülő szélvihar szakította ki a római élet földjéből…

A gót uralom alatt a latin egyház régi antik formákban érez és gondolkozik. Az egyház vezető egyéniségei ugyanúgy részt vesznek a klasszikus műveltség ápolásában mint a profánok, ugyanúgy írnak, verselnek, ugyanúgy lelkesednek a dicső mult emlékein, akárcsak a legfelsőbb hivatalnoki kar oszlopos tagjai. S ez nem is lehetett máskép. Az egyházat és az állam bürokratikus szervezetét egyaránt az a senatori földbirtokosréteg irányította, amely szívében az antik nemzeti ideáloknak hódolt. Innen van, hogy az utolsó igazán nagy latin költő, Sidonius mint clermonti püspök fejezte be pályáját, Ennodius, aki az antik studiumoknak szentelte már ifjúkorában életét, egyházi pályára lépett s elnyerte a ticinumi (paviai) püspökséget s Arator, mikor a gót uralom összeomlott, minden nehézség nélkül állhatott az egyház szolgálatába, ahol versművészetét szívesen megbecsülték. Különösen Milano, Ambrosius régi székhelye és a köréje csoportosuló észak-itáliai klérus tűnik ki a szabad művészetek, a világi studiumok ápolásával. Laurentius püspök „Auditoriuma” Galliából is magához vonzotta a nemes ifjakat az artes tanulmányozására. Itt működött a grammatikus Deuterius, s a már említett Ennodius mint diakon és rétor. Aratort ez az iskola nevelte fel. Itália más részein, továbbá a provinciákban a klérus korántsem játszotta azt a szerepet a literátorság mezején, mint Észak-Itáliában, de itt sem zárkózott el az egyház a klasszikus műveltség tanulmánya elől.

Meg lehet állapítani, hogy egy kéz faragta ki a pogány és a keresztény szarkofágokat, mint ahogy az egész művészet az antik pogány kifejezésformával él, azt veszi át, s fejleszti tovább. A késő-antik ú. n. keresztény művészete, amelyet Rómában a katakombák falfestményein a II. századtól kezdődőleg, s a szarkofág-plasztika emlékein – virágkor: IV. és V. század – oly tanulságos módon tekinthetünk át, nem alkotott magának határozott stílust, szépségideált (pl. síkszerű frontális ábrázolás, szimmetria, stb.), hanem megelégedett azzal, hogy az ábrázolásokat a keresztény világszemlélettel, a megváltásért, s örökéletért esendő lélekkel vonatkozásba hozza. Így aztán nem okozott nagyobb nehézséget a kereszténység humanista irányának, hogy a nemzeti irodalom ápolóival, kik viszont a dagályos formát, s retorikát tartották a legtöbbnek, kezet fogjon. A senator-familiák irodalompártolása, patrióta lelkesedése a latin kultúra hősei és írói iránt kezdetben reakciót jelentett a kereszténység, s az azzal frigyre lépett császári hatalommal szemben. A nemzeti párt költője, C. Claudianus és a vezérek: Q. Aurelius Symmachus és Virius Nicomachus Flavianus (IV. század második fele) a római államiságot még annyira egynek érezték a római kultúrával, s az ősök vallásával, hogy a kereszténységben csak ellenséget láthattak. Nagy Theodosius óta azonban kiengesztelődnek „a széplelkek” a kereszténységgel, bár szívükben továbbra is patrióták maradnak, a keleti gót uralom alatt pedig már mint legitimisták lépnek fel, s a konstantinápolyi császárnak egészen behódolnak. Ezt a mozgalmat bizonyos értelemben már a romanizmus első renaissance-ának tekinthetjük, amelyet a VIII. század közepén a „karolingi” követett, hogy aztán időnként újra és újra megismétlődjön mint az antik szellem lázadása, s a latin nemzeti gondolat előretörése a keresztény „középkori” világgal szemben. A művészetben ez a renaissance augustusi formákra nyúl vissza, s a constantinusi spirituális monumentalitás ellensúlyozására a naturalizmust propagálja. A római elefántcsont konzul-diptychonok, a spoletói S. Salvatore és a Clitumnus-templom Trevi-ben, továbbá a keresztény szarkofág-művészet ebbe a csoportba tartoznak. Keresztény humanizmus és római renaissance kiegészítik egymást. Mindkettő az antik világ és világfelfogás újraéledését kivánja az aszkéta szerzetesi ideál, s a keresztény transcendentia visszaszorítása végett. A nyugati fejlődés ebből a szempontból az antik gondolat és a keresztény eszme örök párviadalát mutatja.

Ilyen körülmények között a pogány és keresztény elem minden mélyebb összefüggés nélkül keveredik egymással a kor irodalmi megnyilatkozásaiban. Jellemző a kor erős antik érzületére, hogy Boëthius fogsága idején, a Pavia melletti Calvenzanó-ban nem a Megváltóhoz fohászkodott segedelemért, hanem igazi neoplatonista módon Synesios püspök példáját követve a filozófiánál keresett vigasztalást. Munkája a „Consolatio philosophiae” kedvelt olvasmánya lett a középkornak. A múzsák azonban nem sokáig cseveghettek az apostolok társaságában. Venusnak és Cupidónak az antik retorikai díszlettárgyakkal együtt el kellett rövidesen tűnniök. A nagy fordulat a VI. század közepére esik. De a barbár uralmat, sőt Justinianust sem szabad okolni az antik szellemi élet pusztulásáért. Athalarik 533-ban a senatusnak még lelkére kötötte a „schola liberalium litterarum” tanerőinek, grammatikusainak, oratorjainak, juris expositorjainak ellátását. Ugyanilyen értelemben intézkedett Justinianus is 554-ben. Ám csakhamar megszűnnek Rómában a költők és a költészet ünnepségei, irodalmi alkotások nyilvános bemutatásai. Nyom nélkül kivesznek a grammatikusok, a városi rétor-iskolák falai elnéptelenednek, nincs, aki foglalkozzék az antik studiumokkal. A VI. század második felében nemcsak Rómában és Itáliában, hanem gall területen is felhagynak a klasszikus tanítással.

Magasabb értelemben vett egyházi iskolázást a latin nyelvterület egészen a VII. századig nem ismert. A papjelöltek a kiképzést gyakorlati úton a püspöki székhelyen vagy a nagyobb plébániákon nyerték. A keretet a pap-nevelésre a vita canonica, a székesegyházi városok papságának életközössége a püspökkel adta meg, amit Itáliában Vercelli-i Eusebius (megh. 371) vezetett be először. Miután ez a nevelés csak a pásztorkodásra terjedt ki, a septem artes és ezzel a rétori studium rejtelmeit külön a profán iskolákban lehetett csak elsajátítani. Éppen innen magyarázható a klérus klasszikus műveltségének erősen világias jellege. Az egyházi teológiai studium kimélyítése céljából Agapetus pápa (535–536) és Cassiodorus Rómában főiskolát kívánt alapítani a sziriai Nisibis és a régebbi Alexandria mintájára, szóval a keresztény görög humanizmus nyomdokain. „Mivel a világi irodalom studiuma, úgy veszem észre – írja Cassiodorus – nagy buzgalommal forr, annyira hogy az emberek egy jó része abban a hitben ringatódzik: általa a mindenség ismeretére tesz szert, mély szomorúság fog el, hogy a szentírás tudományának nincsenek nyilvános mesterei…” (Institutiones divinarum litterarum, praefatio). Cassiodorus és a pápa tehát ellensúlyozni kívánja a profán studiumok hegemóniáját. A főiskola alapításterve tulajdonkép nem a kereszténység, hanem a klasszikus műveltség részéről követel áldozatot! Cassiodorus ép ezért arra a szerepre vállalkozott, melyet a görög-orientális világban az alexandriai iskola jó régen elvégzett, s Augustinus is, bár sok fenntartással, kijelölt: a régi tudomány összekapcsolását a szentírásban kinyilatkoztatott Igazsággal. Szellemi erő, s önállóság híján természetszerűleg a profán tudomány beillesztése a teológia tananyagába enciklopédikus modorban történt, az eddigi ismeretek lexikális kivonatolása révén.

A terv megbukott, a beállott háborús idők elsöpörték. A keresztény humanizmus szellemében fogant elgondolást Cassiodorus más formában mégis életre támasztotta. Az államférfiú, aki az itáliai gót királyi udvar szolgálatában állott és a gótokról történeti munkát írt, 540 után, a gót-bizánci háború idején visszavonult nagykiterjedésű calabriai birtokaira, ahol az egyház és a római klasszikus műveltség érdekeinek kibékítése szolgálatában Vivarium néven („halastó”) kolostort alapított. És ha maga szerzetesruhába nem is öltözött, mint kegyúr a szerzetesi eszme harcosai közé lépett. Csodálatos irodalmi munkát végzett ebben az új környezetben! A gót-római dualizmus apostola új egyeztető feladatra vállalkozott, amely már nem politikai természetű volt, hanem mélyen szellemi. A szerzetességet egy nagy szellemi munkaközösségnek fogta fel, a kolostort az ókori tudomány menedékének. Hatalmas könyvtárt rendezett be, vétel és másolás útján, őmaga tankönyvszerű kompendiumokat állított össze a tudomány és a gyakorlati élet minden területére kiterjedően (kertészet, gyógyítás). Vivariumát azonban korán lerombolta az Idő mostoha járása. Itáliát új barbár hullám lepte el, a langobardok Beneventből szorongatták Squillace (Vivarium) környékét. A langobard veszély, továbbá a görög kereszténység térhódítása miatt a minden ízében latin szellemű kolostort feladták, s értékes kéziratanyagát kb. 600–612 körül Rómába, a pápai udvarba szállították. Pár évvel később azonban, talán a katolikus könyvbarát langobard királyné, Theodelinde révén a könyvek legnagyobb részben Észak-Itáliába kerültek, hol két könyvtárnak: a veronai püspöki, s az ír Kolumbán alapította első langobard királyi apátság, Bobbio (615 előtt) könyvtárának szolgáltak alapul. Cassiodorus humanista műve szétfoszlott, eszméi, melyeket az Institutionesben öntött formába, nem terjedtek el, hatásuknak semmi nyoma a következő századok szellemi életének történetében. A nagytudású Paulus Diaconus Itáliában csak egy munkáját ismeri, zsoltárkommentárát, Nagy Gergely pápa pedig, a következő generáció szellemi vezére, a senatort meg sem említi.

A szellemi élet érdeklődésének irányváltozását a vivariumi pergament-tekercsek sorsa szemlélteti a legkézenfekvőbben. A pergament drága anyaga arra késztette az irodalmi élet munkásait, hogy a szemükben értéktelen kézirat-könyvek szövegét lekaparják, s a tisztán maradt lapot reskribálják (palimpszeszt). A régi és az új szöveg szembeállításából megtudjuk, hogy egy pár grammatikai és metrikai segédkönyv kivételével, az új nemzedék már csak patrisztikai és liturgikus művek után érdeklődött. Bibliaszövegek, Eusebius „Canones”-e, Rufinus, Josephus Flavius „Antiquitates”-e, Cassiodorus beszédei megmaradhattak a pergament lapokon. Ezzel szemben különösen a profán tudományok kárára a reskribáció nagy pusztítást végzett, mint ahogy azt a következő táblázat mutatja:

Mindez arra mutat, hogy a kereszténység eddig uralkodó humanista iránya elvesztette hitelét az új nemzedék előtt. A szellem előharcosaiból lassanként kipusztult az érzék az antik tudományosság és intellektualizmus iránt. Az új embert már egészen más kérdések kötötték le, mint a világ megismerése természetes okaiból és összefüggéseiből, szóval önmagából. Agapetus pápa és Cassiodorus senator humanista szellemű törekvései megvalósítókra és folytatókra már nem akadtak. A Cassiodorus-féle Institutionesben lefektetett iskola-tervezet oly igényekkel lépett fel, még annyi engedményt tett az antik szellemnek, hogy Nagy Gergely új világa számára túlságosan profánnak tetszett. Pedig mily mély ponton állott már Boëthius és Cassiodorus humanista tudománya! A nagy antik ismeret-hagyományt mint valami élettelen anyagot nyesik, szabdalják, kivonatolják, csak a formát látják, a szellemig már nem jutnak el. Epigonságuk nem titok előttük. Cassiodorus legnagyobb becsvágyát abban látta, hogy ne „saját elveit, hanem az elődök véleményeit ajánlja követésre”. Számukra a tudomány művelése nagytekintélyű auctorok műveinek gyüjtésében, másolásában, továbbá rövid iskolai, praktikus célú kompendiumok összeállításában merült ki.

Már az Agapetus-Cassiodorus-féle irány előtérbe állította az egyházi gondolatot, s a vallásos meggyőződést: az „artes” csak a Szentírás magyarázatára szolgált. Ez a nemzedék azonban még a régi antik irodalmi hagyományokból táplálkozott és a klasszikus műveltséget még összhangba kívánta hozni a keresztény meggyőződéssel. Az elfordulás a vallásos életszemlélet felé már jelentkezik náluk, küzd a cégi műveltség-ideállal. A kolostor magányában élő öreg Cassiodorus jól mutatja az utat, amelybe a régi világ betorkolt. Az új emberfajta lemondott a klasszikus auctorok tanulmányozásáról, nem akart se tudós, se művelt lenni. Nagy Gergely pápa, az új szellem apostola, már készakarva kerüli az antik írók közkézen forgó idézeteit, amelyeket gyermek-korában az iskolában tanult, megveti a „műveltek” nagyképű mű-nyelvezetét, s előadásában a vulgáris latinság, a nép nyelvével él. Ő bizony – írja – „a myotacismusok (azonos betűk halmozása) elől nem tér ki, a barbarizmusokat nem kerüli el, a hiatust, a praepositiók módusait és kázusait nem veszi figyelembe, mert méltatlannak tartja, hogy az isteni kinyilatkoztatás szavait Donatus szabályai alá kényszerítse”. Hitvallása a barbarizmus mellett, megvetése a műveltek iránt azonban nem veendő szó szerint. Gergely igenis vigyázott arra, hogy latinsága makulátlanul tiszta legyen, sőt egy helyen maga hangoztatja a népi beszéddel szemben az írott beszéd szükségét. De az elv, amelyet hangoztatott, jellemző az egész kor gondolatvilágára, s sajnos, az utána következők írásaiban már igazi nyelvi barbarizmusra vezetett. A nyelv eldurvul az utódok kezén, kik már nem részesültek rétori iskoláztatásban, a verses feliratok elmaradnak, egyáltalán kivész a képesség a formás, kerekebb ábrázolásra: a klasszikus írásművészetre. Toursi Gergely püspök őszinte beismerése, hogy az írás mestersége s a tudomány hanyatlott, hitelt érdemel.

Az intellektuális műveltség hanyatlásának a képe még komorabb szineket mutat, ha elgondoljuk, hogy az új irány zászlóvivői ugyanabból az előkelő társadalmi osztályból nőttek ki, mint az antik hagyomány és műveltség-ideál hordozói. Nagy Gergely pápa nemzetségében olyan egyéniségekre akadunk, mint III. Félix és I. Agapetus pápa, az utóbbitól származott egy római humanista teológiai főiskola tervezete, könyvtára pedig (a Clivus Scauri-nál) a szellemi élet központja volt. Nursiai Benedekről, a szerzetesi élet nagykihatású szervezőjéről tudjuk, hogy azon umbriai nemes családok egyikéből került ki, amelyek fiaikat a fővárosba küldték magasabb világi studiumokra. A fiatalember azonban rövidesen abbahagyta tanulmányait s a világi tudományok hívságáról meggyőződve, elmenekült „a világból” Subiaco, majd Montecassino szerzetesi magányába. Míg Cassiodorus és vele az előző nemzedék, öregkorára jutott el a szerzetesi eszményhez, addig Gergely és Benedek már abból indultak ki, elejétől kezdve benne éltek.

A világtól való elvonatkozás magábafoglalta a világi tudás hasznosságának tagadását. Ebből a nézőpontból Gergely pápa szintén a kor embere. Desideriust, a Vienne-i püspököt levélben keményen megkorholta, hogy grammatikára tanít fiatal lelkeket, pedig „Krisztus dícséretét a fül Jupiter dícséretével együtt nem fogadhatja magába”. Gergely ifjúsága idején az irodalmi műveltséget még megbecsülték Rómában, őmaga is még kitűnő retorikai kiképzést kapott. Az új irány hatása alatt Gergely tudománynak kizárólag a szentírást és a doctrina patrum, az egyházatyák műveit tekinti, minden más világi tudomány dőreség, hamis bölcseség (falsitatis doctrina). Az új kultúrideálnak megfelelően az iskolában az oktatást kizárólag az elemi grammatikára (írás-olvasás), a szentírás-studiumra s a zenére – kétségkívül liturgiai praktikus szempontból – korlátozták. Minden bizonnyal Gergely óta alakult át a pápai udvar régi rétor-iskolája „schola cantorum”-má. Tananyaga tiszta teológiai jellegét egész a Karoling renaissance-ig változatlanul meg tudta őrizni. A magasabb tanulmányokat a pápai udvarban felnevelkedő nemesi ifjak és klerikusok a cubiculumban sajátították el. Ez az iskola azáltal vált nagyjelentőségűvé, mert itt nyerte kiképzését a kuriális hivatalnoki karon kívül a főpapság, sőt pápák jó része. A pápai udvar a hetedik században a teológiai ismeretek legmagasabb iskolájának számított. A római klérus kizárólagos teológiai műveltsége azt mutatja, hogy Gergely szelleme századokon át hagyományként öröklődött tovább.

Mindeddig pusztán azt emeltük ki, ami darabokra zúzódott az új korszak nehéz léptei alatt, az új szellem pozitív jegyeinek felsorakoztatása még hátramaradt. A humanista keresztény irány bukása magával rántotta az ókori szellem utolsó maradványát, ezért lepi el szomorúság s elmúlás gyásza az új korszak küszöbén azokat, akik összeforrtak az antik műveltség-ideállal. Ami legelőször szúr szemet ebben az új humanizmusellenes világban, az a kozmikus távlatoknak, a teológiai és metafizikai rendszereknek hiánya. A nagy teológiai alkotó munka ideje lejárt. A görög egyházatyák szellemi filiációjaként antik tudományosság alapján tevékenykedő latin egyházatyák: Szent Ambrus (340–397), Szent Jeromos (340–420), Szent Ágoston (354–430) nem találtak egyenrangú követőkre az új világban. Nagy Gergely, akit a római egyház negyediknek sorol az egyházatyák közé, a „négy zsinat” által átrostált anyagot, mint lezárt dogmaállományt veszi át, mint tradíciót, amelyet egyéni gondolatmunkával nem dolgoz fel, pusztán elfogad. Ebben a tekintetben Gergely az előtte álló epigonnemzedék felfogását viszi tovább. A teoretikus érzék hiánya az új kort teljesen a nyugati vulgáris katolicizmus karjaiba vetette. Ott, ahol a teológiai munka még nem nyert dogmatikus merevséget, mint a bűn, a kegyelem s a megváltás kérdéseiben, Gergely és kora arra a populáris augustinizmusra támaszkodott, amely Nyugaton mindenki számára érthető alakban, természetszerűleg Szt. Ágoston mélységei nélkül, idővel elterjedt. Nagy Gergely érdeme éppen abban állt, hogy a nép szélesebb rétegeiben meggyökeresedett tanokat összhangba hozta a nyugati egyházatyák iskolabölcseségével. Népies iránya a teológiát mintegy a „sermo piscatorius”-ra, a Jézus-tanítvány halászok egyszerű, könnyen felfogható nyelvére fordította. Ezt jelentette az új, rétori pompától s tudományosditól megfosztott stílus.

A teológiai augustinizmus egybeszövése a népies keresztény felfogással azáltal vált lehetségessé, hogy Gergely és kora (a VI. század közepétől a VIII. század közepéig terjedő időszak) a súlypontot teljesen az emberre helyezte. Nem a mindenség, hanem az ember, a morális lény nyomult az érdeklődés középpontjába. Ha Augustinus lett a középkor vallásos világképének nagy irányító teológusa, Gergely pápa méltán tarthatott viszont igényt „a legnagyobb moralista” nevére. Jellemző, hogy legelső munkája, Jób kommentárja, melyet mint pápai követ (apokrisiarius) Bizáncban a spanyol kereszténység egyik alakjának, Sevilla-i Leandernek hatása alatt kezdett meg, s neki 595-ben el is küldött, a Moralia alcímet viseli. Gergely a szentírás magyarázatában mindenhol a morális tanulságot domborította ki. A tudománynak a keresztény vallásos világban már az alexandriai iskola óta az a szerep jutott, hogy a szentírásban kinyilatkoztatott isteni Igazságot teljes mélységében felfedje a szomjas lélek előtt. Ha a filozófia és a szaktudomány a teológia szolgálatába szegődött, a teológiai kutatás csúcsán viszont a szentírásmagyarázat (exegesis) trónolt. Az exegesis filológiai kritikából, a szavak természetes értelmének kihámozásából állott. Gergely, akárcsak a megelőző epigon-kor, ebben a tekintetben is mélyen alatta maradt a latin patrisztikának. Az értelmezés allegórikus formát vett fel. Az allegóriában nyilatkozott meg ennek a keresztény tudományosságnak a szelleme.

Gergely és kora a moralizáló allegóriát emelte nagy tökélyre: az exegesisnek etikai felismerésbe kellett torkolnia. Hogy ez a módszer a legerőszakoltabb magyarázatoknak is szabad folyást engedett, csak természetes. Gergely számára Jób – a szenvedő Krisztus, az üldözött egyház; asszonya – a testi élet; barátai, akik meglátogatják s bántalmazzák – a haeretikusok. Az egyházatyák műveit is elsősorban a morális épülés végett kell olvasnunk – ajánlja Gergely. Ezen a szemléleti síkon a tudomány teljesen az etika területére csúszik át s egyfajta életbölcseség válik belőle. A tudomány nem is egyéb mint – erény (scientia enim virtus est) – jelenti ki Gergely. Így jut el a kor a fülünknek kissé különösen hangzó „bölcs tudatlanság”, „docta ignorantia” fogalmához. Nursiai Benedek, a benedekrend megalapítója, életrajzírója, Gergely szerint „scienter nescius et sapienter indoctus” tudva tudatlan és bölcseségből tanulatlan menekült el Rómából, a világi hívságok városából, hogy az aszkézisben találjon megnyugvást. Nagy Gergely, vagy Arles-i Caesarius (püspök 502–543), a kor nagy emberei, mint nép-prédikátorok és lelkipásztorok hívták ki az utókor bámulatát. Épp ez a moralizáló irány kölcsönöz Gergely korának bizonyos praktikumra irányzott jelleget. Nem az elmélet emberei szólnak e korban hozzánk, hanem a nagy keresztény pragmatisták. Nyelvük egyszerű, elvegyülnek a nép közé, nem ismernek társadalmi elkülönülést, mert mindenkiben feltámasztani kívánják a lelket. Az érték a belső emberre helyeződött át s a cél: a morális ember, a személyiség kialakítása és edzése.

A kor etikai ideálját a szerzetesben ismerte fel. Itáliában és a nyugati provinciákban az antik világ összeomlása magával rántotta a kereszténység egyeztető humanista irányát, amely még megalkudott az antik profán kultúra utolsó emlékeivel. Megrendült a hit az eddigi értékekben. Új spiritualizmus ragadta hatalmába a lelkeket.

A szerzetesség Itáliában már a IV. század második felében gyökeret vert, mindent átható eszménnyé azonban csak a VI. század második felében vált. Az egész koraközépkori világra a szerzetesi ideál nyomta rá a bélyegét. A szerzetesi gondolat az ókori szellemi élet legizzóbban vallásos országából, Egyiptomból indult el hódító útjára. Szent Antal (megh. 356-ban) itt adott először példát remeteéletre (270). A IV. s az V. század folyamán a szerzetesség már átterjedt Palesztinába, Szíriába, Mezopotámiába, Kis-Ázsiába, majd a Pontuson keresztül Basilios (megh. 379) működése folytán a bizánci görög félszigetre. Itáliában közvetlen keleti kapcsolatok révén bukkan fel Szt. Ambrus és Jeromos idejében. Eusebius (Vercelliből) számüzetése alatt ismerte meg Thebais kolostorait; az elsők között tett kísérletet a convivium bevezetésére. Galliában toursi Szent Márton püspök (megh. 401-ben) járt jó példával elöl. Cassianus alapítása Marseille közelében (Szt. Viktor-kolostor) 410-ből, Honoratus-é – később arlesi püspök – Lérin szigetén ugyanebből az időből való (405).

A szerzetesi élet Nyugaton tehát még az antik humanista irány és a nagy intellektuális rendszerezések korában nyert befogadást. De ekkor még a kolostort a szellemi munka zavartalan fellegvárának tekintették, a humanista irány szent hajlékának, mint ahogy azt Cassiodorus Vivarium alapítása mutatja. Szt. Jeromos is antiochiai (Chalkis) remeteségében gyüjtött további literátori működésre új erőt. Amikor azonban a VI. század közepén az antik műveltség s világrendszer utolsó boltozatai is beomoltak, a szerzetesség egyhamar levetette humanista ruháit és maga is a világias intellektualizmus ellen fordult. A szerzetesség története azt tanítja, hogy mindig voltak korok, amikor a kolostorokban virágzott az „artes”, az egyetemes antik tudomány szelleme. Most azonban a par excellence, „igazi” szerzetesi szellem jutott uralomra, amely az ész rovására a szívet: az erényt és a vallásos élményt részesíti előnyben. A szerzetesség jelentősége kezdettől fogva abban állott, hogy időnként lehetővé tette az irracionálisnak a racionális, az individuálisnak az egyházi univerzalizmus, a vita contemplativának a vita activa feletti győzelmét. Első jelentkezését Egyiptom földjén is úgy foghatjuk fel, mint az orientális-misztikus vallásosság hatalmas reakcióját a világiasodó görög-római humanista iránnyal szemben.

Valamikor a római szellem arra vállalkozott, hogy a létet egy hatalmas földi szervezetbe abroncsként fogja össze. A kor ettől a szellemtől egészen más feladatot követelt: alakot adni a szelleminek, egy szervezetet kiépíteni a szellem formájára, transzcendens igényeinek megfelelően. Nem csoda, hogy a feladat egy igazi rómaiban akadt mesterére, egy olyan város szülöttjében, amely keménységéről volt híres. Mert amit Nursiai Benedek († 542) alkotott reguláiban a szerzetesi élet rendje számára, az egészben római szellemet sugároz. Hatvanhat pontban, melyhez kezéből még további hét szakasz járult, aprólékosan szabályozta a kolostor egész életrendjét. A szerzetesek tulajdonképpen hadi szolgálatot vállaltak magukra, a régi római schola mintájára szervezetet alkottak szigorú katonai disciplina alatt. A szabályzat első felolvasása után ezt mondták a belépőnek: „Ime a törvény, melynek zászlója alatt harcolnod kell: ha meg tudod tartani, lépj közénk, ha nem, távozz szabadon”. Szeretetről nem beszél Benedek regulája, még kevésbbé elmélyedő tudományos studiumról, annál több szó esik benne az állhatatosságról (perseverantia stabilitatis), mely főerénynek számít s a feltétlen engedelmességről. A kolostornak gazdasági autonómiáját birtokok és a szerzetesek különféle kézi munkái biztosították; csak a magánvagyon esett tilalom alá. Ez megadta a lehetőséget arra, hogy a kolostor, mint kitűnően kialakított szervezet kultúrmissziót fejtsen ki a germánság primitívebb gazdasági életében. Az apácák életrendjét a kor egy másik vezéregyénisége foglalta szabályokba, a már többször említett Arles-i Caesarius. Ha Benedek erősebben érvényesítette a militia Christi gondolatát szabályzatában, a Caesarius-féle kolostortípus viszont főkövetelményként az egymásiránti gyöngéd szeretetet állította fel.

A belső átszellemültségnek ezen a fokán az egész lét álomszerűségben jelenik meg. Egy mozdulat, egy „természeti esemény” hirtelen jellé változik át, szétveti az empirikus valóság kereteit s merész lendülettel a természetfeletti régióiba száll. Viziók és csodák borulnak a lélekre, a természet világa okaival és okozataival könnyű lepelnek tűnik csak fel, melyet a természetfölötti szele időnként fellebbent. Ez a spiritualizmus a maga szenvedélyes pátoszával, valóságértelmezéseivel ellentmond mindannak, amit mi a dolog természetes rendjének nevezünk. Voltak Benedek kora előtt is szentek, találkozunk előbb is csodákkal, az extázis, mint a megismerés egy neme, Plonitos óta ismeretes az antik filozófiában. De ezt a koraközépkort, amelyet Gergely és Benedek alakja nyitott meg, a szentek, s csodák, a vizionárius élmények, a szellemi megszállottság igazi korának kell mondanunk. A moralizálás kísérteties fényt kap, az emberek szomjaznak lelki megrendülések, természetfölötti kataklizmák: csodák után. Jellemző, hogy Gergely morális példáiban, az ú. n. exemplákban már a csodák világába is nyúl, amit elődei közül senki sem tett meg. A VI. század előtt az exemplákban bibliai történeteket dolgoztak fel, Gergely az első, aki a mirákulumokban villogó „mindennapi életet” szerepelteti példázataiban. Kétségkívül, Gergely itt korának áramlatával találkozott, mint igazi prédikátor, tudta, mivel kell megragadni embereit. Ugyancsak a vulgáris katolicizmusnak nem egy terméke nyert Gergely művein keresztül a teológiába befogadást éppen a mirákulum-várás hatása alatt. A démonok és az ördögök, a pogány világ régi alakjai, melyek az alsóbb nép körében tovább éltek, most megszerzik hivatalos igazolványaikat. A pokol és a tisztítótűz Gergely óta játszik szerepet a hitéletben. A szent ereklyéknek mágikus erőt tulajdonítanak, fellendül az ereklye-kultusz. Zarándokok vonulnak a csodatevő helyekre Keletről Nyugatra és Nyugatról Keletre oly arányban, amelyet az előző kor nem ismert. Ennek a folyamatnak eredményeként a világi műveltség eltűnik, a laikusok nevelése teljesen a papság kezébe kerül. Ha Agapetus és Cassiodorus senator idejében az egyház a világiak iskolájában szerezte meg a műveltséget, addig pár évtized multán megfordul a helyzet s csak az egyháznak vannak iskolái, melyeket ekkor már hozzáférhetővé tesznek a világiak gyermekei számára (oblati).

Még mielőtt azonban a világi kultúra egészen szétfoszlott volna, az óriásivá nőtt frank királyi hatalom védelme alatt germán és római együttesen az antik hagyomány emlékeiből egy rövid életű „udvari kultúrát” támaszt fel. Az autokrata uralkodó körül nyüzsgő germán és római „hivatalnok” nemesek tovább szövik a gall romanizmus drága tradícióit; nem az egyház, hanem a régi senatori réteg világias kultúráját fejlesztik tovább. Az átmenet korának (VI. sz.) ez a késői, különös zamatú gyümölcse a kor Gergely-féle egyházias irányának összes vonásait magán viseli, a nélkül azonban, hogy e miatt elvesztené világi származásának nyomait. Ugyanazok az erők munkálkodnak ennek az udvari kultúrának mélyében, ugyanazok az ideálok uralkodnak itt, mint ott. Épp ez az egyezés mutatja, hogy a fent vázolt jellemvonások magának a kornak lelkületét tolmácsolják. A latin műveltségben tetszelgő félbarbár germán nemesség, akárcsak Gergely világa, a lelki ember, a morális személyiség oltárán áldozik, telve van a „dulcedo” eszményképével. Áradozó szavakkal dícsérik egymásban a belső embert, ezt a felsőbbrendű nemességet, amely a szív erénye: gyöngédség, derűs szeretetreméltóság, amely mindenkit belsőleg átmelegít s magához vonz. A személyiség kultusza a barátság érzelmes, fínomkodó kultuszával párosul. Az elragadtatás hangján intéznek egymáshoz leveleket s magasztalják, ápolják magukban a „dulcedo” erényét. A levelek az irodalmi megnyilatkozás igényével lépnek fel s gyakran költemények. A verselés az udvari életnek elengedhetetlen dísze, a lelki választékosságnak látható jele. A germán udvari nemesség átvette tehát a római epistolographia hagyományát, egész retorikai örökségét s annak megmerevedett, konvencióvá vált formáit az udvari élet szolgálatába állította. Már a római patrióta senatorréteg szorgalommal űzte az irodalomnak ezt a „társadalmi formáját”, az episztolát, amely természetszerűleg nemcsak a címzettnek szólott, hanem miként az új udvari környezetben – kézről-kézre járt.

Sok önállóságot nem kívánhatunk az udvaroncok versfaragásától. Benne az eredetiség utolsó lángja is kialudt. Ami megkülönbözteti az új nemességnek irodalmi tevékenységét Sidonius s kora gallo-római literátorságától, az a szertelenségig tobzódó pátosz. A retorikai bombasztok, szóvirágok alatt érzékeny, csapongó szív áradozik, szenvedélyek robbannak, de amelyek éppen retorikájuknál fogva hamisan, színpadiasan hatnak. A megnyűtt, kopott, átörökölt antik formaruha különös ellentétben áll a lélek extatikus háborgásaival. Nem tudunk erre jobb szót találni – manierizmus. Bizonyos párhuzamosság fedezhető fel, kétségkívül, a renaissance-t követő barokk manierizmus s e barokk között, amely úgyszintén az augustinusi kort utánzó Claudianus- és Sidonius-féle „renaissance” után bukkant fel. A stílust roskadásig terhelik a frázisok, szóörvények ragadják el az olvasót s vetik egyfajta bódulatba. A cél: a lélek elkábítása a dagályos s cikornyás nyelvezet mákonyával.

Ennek a szellemnek Venantius Fortunatus adott magas költői formát: ő volt a VI. század legértékesebb és legnagyobb hatású költője. Észak-Itáliából, Treviso környékéről származott (szül. 540 körül), de még ifjan Sigibert frank király austrasiai udvarába került, ahol megértették s rögtönző, boszorkányos művészetét szerfölött megbámulták. A félbarbár latin poéták fa-hangú verseit ravennai retorikai tudásával fölényesen szárnyalta túl. Jellemző a kor alkotó emberére, hogy Fortunatus ihlete csak egy megértő társadalmi környezet melegházában virágzott ki. Képességei csak akkor bontakoztak ki a maga teljes arányaiban, ha lelkes, visszhangzó „médiumot” talált magának. Irodalmi munkássága ezért kapcsolódik ünnepélyes alkalmakhoz, pompás udvari jelenetekhez, amelyek aztán költészetének szenvedélyes, áradozó sugárzásában kísértetiesen átszellemültek. És ezért hallgat el lantja, amikor nem akadt igazi lelkesítője. A kívülről kapott ösztönzés: téma, megbizatás indította meg fantáziáját s exaltált hévvel, túlfűtött indulattal dobta be magát az „élmény” hullámaiba. Határt semmiben sem tudott tartani. Az élmény kéjét a lelki megsemmisülésig kívánta fokozni izgalmának mesterséges táplálása útján, szavai mint botozó pálcikák verdesték végig lelkét, az arányok megnyúltak, látományszerűvé növekedtek fantáziája képei, melyeknek érzéki szépsége s színessége szellemjelenéseket közvetített. Fortunatus igazi költői ereje az érzéki szemléletes ábrázolásban mutatkozik meg, amely azonban nem adja vissza a dolgok természetes ábrázatát, hanem akarva torzít. Tájképei lelki kinyilatkoztatások; más törvényeknek hódolnak, mint a természet törvényei.

Fortunatus az austrasiai udvar levegőjében alakította ki spirituális művészetét, legnagyobb mélységeit azonban Poitiers-ben (567–576) érte el (De excidio Thoringiae, De Gelesuintha, Ad Felicem de pascha, stb.). Az udvaronc, aki természeténél fogva nem volt érzéketlen a világi örömök iránt, Poitiers-ben egy apácának lesz a lovagja. A türingiai királylány, Chlotar elvált felesége, Szent Radegunde értékelni tudta költészetét s lovagja hű hódolatát, bár a legdurvább ruhában mutatkozott, megvetette az érzékek zsibongását, s szenvedélyének egész tüzével égette magát a megalázás, önmegtagadás, s az aszkézis gyakorlásában. Fortunatus eddigi világi extázisa, s érzelmi tombolása most új tartalmakat nyert. De a személykultusz nem tünt el: levélkéket küld a költészet mézébe mártva a kolostor lakóinak, akik azokat gyöngéd izgalommal várják. Ezek a költemények leírják pl. egy küldött virágcsokor szín-versenyét. Ennek Radegunde örülni fog, hisz „a virágok még a paradicsom fényét őrizték meg magukon”. Vagy az ennivalókat, amelyeket Radegunde készített el a falánk udvaroncnak, úgy festi le köszönő költeményében, mintha az fantasztikus táj volna. Általában a természet Fortunatus palettája alatt szeszélyes kavarodásba jut: a virág csillaggá alakul, s így tovább. Fortunatus új udvari szolgálata egy szent nő kedvében ezer alkalmat adott fantáziájának lobogtatására. Fortunatus és Radegunde lelki testvérek: az udvaronc és a szent egyformán merül a lelki feloldás, az Én megsemmisülésének gyönyörébe. Amihez csak Fortunatus költő-pálcája nyúl, vízióvá foszlik, fellendül egy irreális világba. Képek nyomulnak fel lelke mélyéből, a szenvedés s a szenvedély komor tragédiáit vetíti maga elé, melyeknek fenntartás nélkül adja oda magát…

Ez a művészet nem a természetből indul ki, s nem a természet objektív ábrázolását tűzte ki feladatául. Az antik klasszicizmus idealizált formavilága s retorikája a spiritualizmus áramában valahogy belülről átszellemül. Kísérteties világításban jelenik meg egyszercsak az, ami az epigonok kezében, az antik római kultúra utolsó ápolóinál, már üres formalizmusba fúlt. Így lett Fortunatus annak a „barokk” irányzatnak költője, amely a VI. században oly elemi erővel ragadta magához az embereket. Fortunatus esete azt mutatja, hogy a kor világi társadalmát is szerzetesi mozgalommal rokon törekvések mozgatták. A tömegek éppúgy, mint a vezető nemesi rétegeket, a csodák világa foglalkoztatja, a lelkek víziók után áhítoznak.

A VI. század közepén észrevétlenül, nagyobb megrázkódtatások nélkül múlik ki az antik. A szarkofág-plasztika letörik, a nélkül, hogy valamiféle alakban továbbélne a művészetben. Általában elsenyved a plasztikus érzék, s vele a híres római portré-művészet. Ismeretes, mily nagy szerepet játszott az antik művészetben a szobrászat. A görög művész alkotásait az organizmus belső törvényei alapján harmonikusan képezte ki, mintegy belülről kifelé. Ez a szemlélet-mód természetszerűleg vezetett a kerek plasztikus ábrázoláshoz. Az V. században felhagynak már a síremlékeknek domborművi díszítésével is. A portré-szobrok közül egy-kettő akadt még a VI. században. Theodora császárné jó antik iskolára emlékeztető feje, kétségkívül az utolsók közül való.

A plasztika művelésének abbahagyása jól érzékelteti az antik művészet csődjét. A művészet ágaiban szemünk előtt lejátszódó tragédia elsősorban egy új művészi szemlélet kialakulásával áll kapcsolatban. A barbár megszállók, a gótok, rablóhadjárataikkal nem okoztak túlnagy pusztítást, sőt minden jel arra mutat, hogy a műhelyekben az élet nem halt ki s hogy a gót uralom, különösen Theoderik idején, mindent megtesz az antik kultúra pusztulásának feltartóztatására. A magyarázatot nem a külső körülményekben kell keresnünk, hanem egyszerűen abban, hogy a plasztika, s vele az antik szépségideál, nem fejezte ki többé az új embertípus művészi törekvéseit, következőleg teljesen elhanyagolják, szinte halálra ítélik. A VI. század számára már a szarkofágok domborművei és figurális ábrázolásai is túlságosan „testiek”. Az új alkotó szellem művészi világát az hatja át, ami a vallásos életben mint szerzetesi ideál érvényesült – a világtól való elvonatkozás. Hogy a plasztika ebben a spirituális korban nem jut szóhoz, azon nem lehet csodálkoznunk. A természet nem vonzza a művészt még leegyszerűsített, síkszerű formájában sem, a natura meghalt az új ember számára. Valamikor a római művész leghőbb vágya arra irányult, hogy az ember életéből vett jeleneteket mozgalmasan, a cselekmény belső dinamikájának feltüntetésével, vésse kőbe, vagy rakja ki mozaikban. Ilyen célzatot hiába keresünk az új ábrázolásokon. A latin kultúrterület sírköveinek síma lapjain, a könyvekbe festett miniatürökön nem örökítenek meg eseményeket, se a mitoszok, se a köznapi élet köréből, az embert egyáltalán száműzik.

Az új művészet, amely a VI. századtól a Karoling renaissance-ig versenytárs nélkül uralkodott a római kereszténység földjén, a természetből csak egyes állattípusokat, motívumokat, növényi elemeket ragad ki, nem azért, hogy ábrázoljon, hanem hogy ezeket az elemeket egy sík felületen ornamenssé fonja. Az ornamentika az új művészet egyedüli alakja. Az ornamentikának nincs szüksége a valóság egyedi gazdagságára. Konvencionális, újra és újra ismétlődő mintákkal dolgozik, amelyeknek legtöbb elemét, motívumát magasabb szellemi jelképek gyanánt fogja fel. Az új művészet nem azon mesterkedik, hogy a pávát kétoldalt Krisztus monogrammja között, vagy a szőlőindákon keresztül kikandikáló galambokat, ezeket a kedvelt motivumokat a természet szabályai szerint lerajzolja; ellenkezőleg, stilizálja az ornamens törvényeinek szellemében olykor egészen a felismerhetetlenségig. Csodálatosan fínom vonal-ritmusokon himbálódzik szemünk, ha megtekintünk egy-egy emléket ebből a „barbár” időből. A természet alól felszabadított szellem játékai a kor tudományos értelmezéseiben mint allegóriák jelentek meg. Az allegorizáló tudomány s az ornamentikus művészet testvérek: egyazon szellem megnyilatkozásai.

Ebből a művészetből hiányzik a monumentalitás: legnagyobb alkotásai a lehető legkisebb tárgyak, az arany ékszerek, iparművészeti használati apróságok. Érthető, hogy az a művészi ág virágzik, amely ornamens vonaljátékokra tág teret enged, az iparművészet. Ezen a területen azonban már a barbár jövevények is nagy mestereknek mutatkoztak, úgyhogy az antik fejlődés megrázkódtatások nélkül egyesülhetett a germán áramlattal. Jellemző, hogy a kor újításai az ornamentikában gondolkozó szellemnek köszönhették életüket. A Karoling előtti kor vezeti be pl. a kezdőbetűk díszes kialakítását, az iniciálét. Egyes itáliai kódexek gyönge kezdeményező lépése után (V. sz.) a betűk szárait a VII. század első felében kezdik mindjobban hal- és madárformákkal kitölteni, melyeket típusszerűen, a természethűség figyelembe vétele nélkül festettek le a hártyára. A könyvírás is egyre inkább levetette ünnepélyes nagyvonalúságát. A merev, széles lábakon álló iniciálé teljesen háttérbe szorul a hajlékony, ideges minuscula elől. Az írás a Merovingok alatt egészen átmegy játékos ornamentikába, a szárak megnyúlnak, egymásbafonódnak s olvasásuk a legnagyobb nehézségbe ütközik. A monumentalitás hiányára vall végül, hogy a miniatürök román-íves architekturája libeg, jobbra-balra repdes a vonalak fantáziával teli mozgalmasságában… Könnyen belátható, hogy ilyen „architekturára” a valóságban sem lehetett nagyszerű épületeket emelni. Az építészet alárendelt szerepet játszik. A csapongó barokk-fantázia, amely Venantius Fortunatus műveiben oly elhatározó erővel jelentkezett, az ornamentika egymásbacsavarodó, nehezen áttekinthető rajzában élte ki magát. És amennyire a szellemi élet kizárólagosan a praktikumra, a morális emberre összpontosult, s ezzel lemondott a metafizika monumentalitásáról, ugyanúgy a művészet is nem katedrálisokat akart építeni, hanem megelégedett a játszi ornamentikával. Valóban a korból minden elvontsága, s spiritualizmusa mellett hiányzott a monumentalitás.

Annak a korszaknak, amely úgy a VI. század közepétől egészen a VIII. század közepéig terjedt, a Nagy Gergely-féle „scienter nescius” volt a jelmondata. Gergely szelleme hatotta át ezt a kort, de ez a szellem természetszerűleg nem mindenütt nyilvánult meg a maga töretlen teljességében. A kort betöltő irányeszméken belül, sőt talán azokon kívül, velük dacolva, akadt még sajátos szín, egyéni változatosság a latin kultúrterületen.

Róma és Közép-Itália teljesen behódolt Nagy Gergely szellemének. Itt, ezen a területen, a profán műveltségnek utolsó maradékai is eltűntek. Róma Nagy Gergely pápa korában válik igazán a pápa városává. Az anyagi romlás korában a pápaság nagykiterjedésű uradalma jelentette szinte az egyedüli gazdasági hatalmat. Gergely pápa főpásztorkodása alatt bukik meg Róma utolsó bankára. Ezzel szemben a pápai uradalom egyre erősödött és a régi császári patrimoniumok mintájára elsőrangú szervezetet nyert. Általánosan megfigyelhető jelenség, hogy a városokban a szétbomló világi szervezet helyett a püspök vette kézbe az ügyek irányítását. Rómát már az imperium idején a provinciáknak kellett ellátnia gabonával (annona). Kezdetben Észak-Afrika, később ennek elveszte után, Szicilia gondoskodott a főváros szükségleteiről. A pápa nagy raktárai évszakok szerint gabonát, bort, olajat, sajtot, főzelékfélét, szalonnát osztottak szét a nép között, úgyhogy a pápa méltán mondhatta magáról, hogy a „szegények birtokának a kezelője”. I. Gergely pápasága után Bizánc a zsold kifizetését is a Lateránra bízta. A közélet elegyháziasodása Rómában, hasonlókép Ravennában, hol az érsek éppoly befolyásra törekedett, mint a pápa az Örök Városban, a papság kezébe helyezte a hatalmat. Az egyház éppen Itáliának Bizánc által birtokba vett területén jutott a legnagyobb hatalomhoz. Az egyházat a hódító Justinianus minden elődjénél erősebben építette be a császárság szervezetébe; közfunkciókkal látta el. Justinianus halála után (565) azonban Bizánc nem rendelkezett annyi felesleges erővel, amennyit Itália fenntartása igényelt. A magárahagyott Itália a szörnyű langobard időkben az egyháznál talált támaszt és segítséget.

Ilyen körülmények között Rómában és Közép-Itáliában a „szerzetes pápa” aszkéta, antik tradícióellenes iránya vitte a döntő szót a szellemi életben. Máshol is a papság a műveltség szinte egyedüli ápolója, de itt, ezen a területen a műveltség egészen elvesztette világi tartalmát és a lectio kizárólag teológiai munkák olvasására szorítkozott. Nursiai Benedek kolostora, Monte-Cassino, százéves megszakítás után (581–680 kör.) sem tér el alapítója szigorú egyházi szellemétől. A kolostort 884-ben a szaracénok elpusztítják. A világi tudományokban jártas észak-itáliai Paulus Diaconus barátjának, a frank Corbie-kolostor apátjának így ír Monte-Cassino-i benyomásairól (774–782):

„Angustae vitae fugiunt consortia Musae
Claustrorum septis nec habitare volunt.”

A kolostor falai között nem akarnak lakni a muzsák! És a költő az új környezet hatása alatt csakhamar kutyáknak nevezi kedvenc pogány mestereit.

Gallia és Észak-Itália vallásos mozgalmainak igazi vezérei az ír vándor-szerzetesek voltak. A népvándorlás hullámai Britanniát kiszakították a római kultúrközösség kötelékéből. Jellemző most már a kultúra fejlődésére, hogy az északi, barbárrá lett kultúrterület bekapcsolása Nyugat szellemi közösségébe azoknak az íreknek segítségével történt, akik sohasem tartoztak a régi imperium politikai szervezetébe. A kereszténység szellemi áramlata a fegyver helyett a kereszt jelével meghódított (Szt. Patrik, 432) Róma számára egy népet, mely nagy szolgálatokat tett csakhamar a kultúra ügyének. A kolostori élet hihetetlen nagyarányú virágzása Írországban a Meath-i Clonard-kolostorból indult ki (520), amely állítólag 3000 szerzetest fogadott magába, ám a leghíresebbek közül való a Belfast-i Bangor volt. A VI. század közepén a clonardi kolostor tanítványa, Kolumbán Skóciába hajózott, ahol szerzetesházak alapításával sikerült a pikteket keresztény hitre térítenie. Egy másik Kolumbán a bangori kolostorból tizenkét társával átkelt Bretagne-ba (590 körül), s hosszú, vállig érő hajukkal, különös öltözékükkel a nép körében nagy fel tűnést keltettek. Az első kolostort Kolumbán a Vogézekben Anegray mellett alapította, majd útját Burgundiába vette (Luxeuil alapítása), így jutott végül a langobard királyi udvarba. Agilulf király katolikus felesége, Theudelinde segítségével az ősz szerzetes Észak-Itáliában is kolostort hívott életre, Bobbiót (612), amely az ariánus langobardok között a térítő munka központja lett.

Az írek magas műveltségükkel és számos kolostoralapításukkal jelentős helyet foglaltak el a frank és a langobard királyság szellemi életében. Kolumbán műveltsége kiterjedt a hét szabad művészetre is; leveleit Horatius, Ovidius, Vergilius, Juvenalis, Juvencus és Prudentius műveiből vett idézetekkel díszítette fel. Nagy olvasottsága – görögül és héberül is tudott – azonban a kor gyakorlati célkitűzésének megfelelően csak egy célt szolgált: a morális tanulságot. Az ír mozgalommal magával hozott tudós felkészültsége nem talált nagyobb visszhangra. Kolumbán öröksége Bobbióban már a VII. század folyamán elsikkadt. Ennek okát jórészt abban kell keresnünk, hogy kolostorának szerzetesei túlnyomóan frankokból kerültek ki. A négy első apát Kolumbán után frank szülőktől eredt. A szerzetesi mozgalmat a germán királyságok területén a „docta ignorantia” eszménye lelkesítette.

Ezekben az országokban a klasszikus latin irodalmat és műveltséget az udvar köré csoportosult világi klérus vette pártfogásába. A barbár királyi udvarok annak a műveltségnek adtak hajlékot, amelyet a kor szerzetes iránya száműzött. Venantius Fortunatus személyével kapcsolatban szó esett már az új germán-római hivatalnoknemesség literátori kedvteléseiről. Láttuk, hogy a régi római rétori irodalmárkodás az új politikai hatalom alatt nem ment tönkre, sőt inkább bizonyos udvari jelleget vett fel. Ez az udvari kultúra azonban, eltekintve attól, hogy csupán az austrasiai nemességre s világi papságra korlátozódott, nem bírta felvenni a versenyt a kolostori „docta ignorantia” mozgalommal szemben és minden jel szerint észrevétlenül omlott össze. Mégis tiszteletet kell, hogy érezzünk iránta, mert benne jelentkezett először a világi társadalom részéről a vágy egy profán, udvari kultúra megteremtésére…

A további fejlődés szempontjából sokkal, de sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a nyugati gót Hispaniában, főkép azonban a langobard Itáliában a retorikai iskoláztatás nem szűnt meg egészen – éppen a barbár királyi udvar pártfogása folytán. A történelem újabb tanulsággal szolgál: a szabad Róma az antik hagyomány kíméletlen üldözőjeként lépett fel, amikor a „barbár” az elárvult rómaiság ügyét védelmébe vette. A humanista tradíció hordozója ebben a két országban szinte kizárólag a világi papság, a püspöki rend. Miután a királyság hatalma alá került, rá volt kényszerítve, hogy engedményeket tegyen a „világi” életnek. Így aztán a humanista püspöki réteget Spanyolországban és Észak-Olaszországban egyaránt a korszellem spiritualizmusa sohasem tudta teljesen elidegeníteni az „artes”-től, az antik világi tudományoktól. Mint akárcsak Ennodius püspök idejében, az itáliai egyház most is maga nevelte fel klerikusait a gyermekévektől kezdve a versfaragás legmagasabb művészetéig. Jellemző erre a püspöki rétegre, hogy a teológiát harmónikusan vegyítik a világi bölcseséggel és a latin poéták studiumával.

Sevillában Róma, Bizánc és Afrika felől szellemáramlatok találkoztak. Innen érthető, hogy Gergely rigorizmusa háttérbe szorult a latin és görög keresztény humanizmus nagy példái előtt. Sevilla érseki székében 600–636 között egy igazi keresztény humanista ült, a római családból származott Izidor (sz. 560 kör. Cartagena). Polihisztorkodásban nagy nevet szerzett magának. Benne már az antik műveltség keresztény tudománnyá vált. Udvari kultúrkörnyezetre vall, hogy természettudományi munkáját (de natura rerum) Sisibut, nyugati gót királynak (612–621) ajánlotta, a Vienne-i Szent Desiderius életrajzírójának. Az etika és dogmatika kézikönyvén kívül (Augustinus és Gergely után) – címe: Sententiarum – legnagyobb hatást Etymologiae nevű enciklopédiájával keltette, melyben a következő századok számára kora antik műveltségének egész tárházát összegyüjtötte a hét szabad művészettől kezdve (grammatica, rhetorica, dialectica, arithemica, geometria, musica, astronomia) az orvostudományon, jurisprudentián, teológián át a legkülönfélébb dolgokig: szörnyek, pokol, kövek, házak, földmívelés, háború, játék, stb. – valóban, egy lexikongyártó nagy felkészültségével, nehogy a régiek bölcsesége feledésbe merüljön. Míg Boëthius és Cassiodorus gyüjtőmunkásságát a Meroving-kor tudomásul sem vette, Izidor művéből merítették a következő nemzedékek, még egy Hrabanus Maurus is a IX. században, összes ismereteiket. A kolostorokon kívül a püspöki székhelyeken virágzó iskolák gondoskodtak az „artes” tanításáról, s ha Izidor után a szellemi szint alább is szállt, Spanyolország később sem felejtette el, hogy az antik világban értékes kultúrvidéknek számított. A spanyol eredetű Theodulf, Orléans püspöke (sz. 755–60), ki Nagy Károly udvari tudós és költő társaságához tartozott, jó példa arra, hogy ez az ország még a mór invázió idején sem idegenedett el az antik studiumoktól.

A Karoling renaissance-ba azonban még egy másik, emennél sokkal hatalmasabb humanista áramlat is ömlött: a langobard udvari kultúra. A paviai udvar, a városok és a püspöki kar pártfogása alatt fokozatosan ívelt felfelé az artes művelése a langobard királyság észak-itáliai központjában. A mozgalom természetesen igénytelen patakocskának hat a kor hatalmas folyama: a Gergely-féle irány mellett, de amikor ideje elérkezett, annál fontosabb szerepet töltött be Európa történetében. Az antik műveltség és szépségideál innen terjedt el Sz. Gallen felé és Nagy Károly udvarába, hol aztán a még nálánál is hatalmasabb ir és angolszász áramlattal találkozott (Alkuin). A langobard udvari kultúra fénypontját Liutprada király alatt (712–744) érte el, aki maga is művelte a világi tudományokat. Ennek a körnek, kétségkívül, Paulus Diaconus, a langobardok történetírója volt a legjelentékenyebb képviselője. Nemes langobard családból származott és mint apród nevelkedett fel a királyi udvarban, Ratchis király (744–49) idejében. Itt szerezte meg egy Flavianus nevű grammatikustól az antik műveltséget egy kis göröggel egyetemben. Vergilius és Ovidius, Lucanus, Sedulius, Fortunatus, Juvencus, Arator lelkesítette, ezek voltak kedvencei. A langobard királyság összeomlása után Paulust Nagy Károly udvarában találjuk. Ott tanít, akárcsak Petrus Diaconus, akivel együtt sok klasszikus kéziratot vitt ki Frank-országba. De Nagy Károly tudós kíséretébe szegődött a langobard udvari iskola egy másik kedveltje is: Paulinus, a későbbi aquilejai pátriárka. Meg kell még említenünk, hogy Beneventbe, e déli langobard hercegségbe, Arichis ültette át az artes ápolását, kinek felesége, Adelperga Paulus Diaconus tanítványai közé tartozott.

A kor nagy áramlatával Észak-Itáliában és Spanyolországban tehát egy udvari műveltség küzd a humanista kereszténység szellemében. A barbár autokrata monarchák védelme alá húzódva, tengeti életét tovább, hogy aztán megerősödjön Nagy Károly renaissance-ának első tavaszi fuvallatára.