MÁSODIK FEJEZET: A NEMZETKÖZI POLITIKA KEZDETEI

Mindeddig a nagypolitika tengelyében a császárság és pápaság harca állott, amely lényegében nem is volt egyéb, mint itáliai politika. Az Anjou-birodalom megalakulása óta egészen megváltozott a helyzet. Már nemcsak Itáliáért és Itáliában űznek nagypolitikát, hanem Nyugaton is. Amidőn később a császárság hatalma az invesztitúra-harc lezajlása után, a szerzett sebek következtében tovább sorvadt, a nagypolitika súlypontja szinte észrevétlenül Franciaországra helyeződött át: az európai helyzetet ezentúl a francia-angol ellentét jellemzi és Németország – akárcsak előbb Franciaország – már csak a nagypolitika harcterének szélére szorult. A nagypolitika szó azonban itt nem csak átcsoportosulást, de egyben nagyobb arányokat is jelöl, csak a XII. sz. óta beszélhetünk igazi európai külpolitikáról, amennyiben az államok helyi küzdelmei helyett egyszerre az egész európai küzdőteret látjuk magunk előtt. Az újkorban a külpolitika a maga szövevényes hálózatával egész Európára kiterjed s lehetetlenné teszi, hogy bármely állam is a splendid isolation kényelmes álláspontjára helyezkedjék. Ezért szoktunk az újkorral kapcsolatban európai állam-rendszert emlegetni. Ez a rendszer azonban már a középkor második felében kibontakozik, mint ahogy az egész késő-középkor a XII. sz. közepétől (vagy végétől) kezdve minden téren előkészíti az újkort. Az új nemzetközi politika viszont, akárcsak az új hivatalnok-állam, egészen a dinasztiák hatalmán nyugszik, a politikai szövetségek családi kapcsolatokban fejeződnek ki, testesülnek meg. És ez érthető is. Mindaz, ami a dinasztia hatalmát növelte, a királyságot is erősítette, az uralkodóház családi politikája éppen ezért a legteljesebb állam-politika. Házasság útján királyságokat lehetett szerezni és ez a lehetőség magyarázza a dinasztiáknak azt a különös vándorlását országról-országra, ami oly jellemző a késő-középkorra. Egyes uralkodóházak az egész Európát bejárják: a Luxemburgok vagy az Anjouk története a legjobb példa erre.

Az anglo-normann királyság azáltal, hogy területe a szárazföldi Normandiára is kiterjedt, erős kontinentális politikát űzött. Ez a kontinentális orientáció még csak erősödött, amikor II. Henrik (1154–1189) személyében Anjou grófja került Anglia trónjára. Az egykori anglo-normann királyság területéhez nemcsak háza birtokait, Anjou-t, Maine-t és Touraine-t, hanem Aquitaniát is hozzácsatolta, melyet még 1152-ben ügyes dinasztikus politikával kiragadott a francia király kezéből, 1156-ban pedig egyes elégedetlenkedő nagyok segítségével Bretagne-ban is meg tudta vetni lábát. Franciaországnak egész nyugati fele tehát az Anjou-imperiumhoz tartozott. Ugyanaz a II. Henrik volt az első angol király, aki Írországra és a skót királyságra is rátette a kezét, így az angol szigetek politikai egyesítését – ha laza formában is – neki sikerült először megvalósítani. Írország és Skócia közül az első állott a kezdetlegesebb politikai fejlődésfokon. Az írek tulajdonkép még a XII. században is nemzetségi és törzsi alapon berendezett királyságokban – Ulster, Munster, Leinster, Connaught és Meath – éltek, egy törzsi konföderációban, melynek élén nagykirály címen Connaught ura állott. II. Henrik idején Leinster királya nagyhatalmi törekvéseivel megbontotta a konföderáció békéjét és ezzel módot nyujtott az angoloknak a beavatkozásra. Kezdetben csak egyes angol nemesek a maguk szakállára hajóztak át a szigetre (1166–69), 1171-ben azonban II. Henrik kilépett passzivitásából és maga is részt vett a küzdelemben, mely az írek alávetésével végződött. II. Henrik még nem gondolt az ország teljes politikai bekebelezésére, megelégedett felsőbbségének puszta elismertetésével. Egyedül egyházi téren illeszkedett be Írország a nyugati, római szervezetbe. A viking-invázió következtében – mint láttuk – Northumbria egy része angol-szász lakosságával együtt a skót királyság hatalma alá jutott (1018). Az eredetileg kelta, északnyugati fekvésű és nemzetségi szervezetű királyság ennek következtében lassanként délkeretre helyezte át székhelyét és anglo-normann feudális elemekkel telítődött. I. Dávid (1124–1153) – annak a III. Malcolm-nak fia, aki Macbeth-et megfosztotta trónjától – a skót királyságot teljesen az anglo-normann hűbériség alapjaira helyezte; angol hűbérurakat fogadott udvarába, átvette az angol királyság intézményeit, köztük a shire-szervezetet, meghonosította a skót „városokban” az angol polgárság szabadságát és egyházát, Szt. Kolumbán művét, nyugati mintára újjászervezte. Az István alatti zavaros időket arra használta fel, hogy a skót határt, mely évszázadok óta a Tweed és a Cheviot vonalán húzódott végig, délre egészen Durham-ig tolja. II. Henrik azonban újra visszaszerezte az elvesztett területeket, sőt Oroszlán Henrik skót királyt, ki az 1173. évi nagy lázadás idején a bárók pártját fogta, hűbéruraságának elismerésére kényszerítette (Falaise 1174).

Az új hivatalnok-szervezet természetesen az Anjou-birodalom nem minden részében érvényesült egyformán. Más volt a helyzet Angliában és Normandiában, hol már a normann időkben erős központi uralom állott fenn és megint más viszonyokat találunk Aquitaniában vagy Anjouban. Míg ott egy jól működő hivatalnok-szervezet gyakorolta a közhatalmat, itt a hűbériség tovább virágzott. Ezeken a területeken Henrik nem mint király, hanem mint az illető hercegség vagy grófság ura és ennek következtében – bármennyire is meglepő mint a francia király hűbérese gyakorolta a központi hatalmat. A francia hűbérurak csak seniorjukat látták benne, kinek akkor engedelmeskedtek, amikor akartak. Vele szemben szívesen kerestek közvetlen kapcsolatot a legfőbb hűbérúrral – a francia királlyal. II. Henrik úgy igyekezett a helyzet ura maradni, hogy várakat emelt és vétellel vagy egyéb módon domaniális javait növelte. Az egyes részek, Aquitania, Bretagne, Anjou és Normandia élére egy-egy sénéchal-t állított, ki helytartói jogkörrel intézte az ügyeket. A birodalmi kormányzat tulajdonkép Anglia és Normandia hivatalnokszervezetére és anyagi erejére támaszkodott; ezek voltak a birodalom törzsországai. II. Henrik leghívebb kormányférfiai is a normandiaiak és a még franciás műveltségű angolok soraiból kerültek ki.

A politika Plantagenet II. Henrik angol király kezében öltött igazán európai méreteket. Uralkodása alatt az angol kontinentális befolyás túllépi az északi, brit kultúrkör határát és gazdasági kapcsolatok útját követve, Aquitanián keresztül beárad a mediterrán kultúrvidékre is. Ennek a hatalmi terjeszkedésnek útját a politikai szövetségek egész sora jelzi. Ilyenformán az angol hegemónia jegyében egy nagy szövetségrendszer jött létre, amelyben az akkori Európa minden számottevő hatalmi tényezője sajátos érdeke szerint helyezkedett el. Az államoknak az angol-francia ellentét körül való csoportosulása később is megismétlődött, úgyhogy bízvást tekinthetjük II. Henriket mindezen szövetségrendszerek szellemi atyjának.

A mai nemzetközi politika azt mutatja, hogy bizonyos országok pusztán helyzetükből kifolyólag, miután ellentétes érdekek ütközőpontjában feküsznek, melyek aztán egymás hatását lerontják, állandó semlegességet élveznek. Ezen alapszik pl. Svájc semlegessége. A középkorban hasonló külpolitikai helyzetben találjuk a kis, de gazdag Flandriát, mely – bár francia föld volt és a francia királyság hűbérkötelékébe tartozott – egyúttal, bizonyos birtokok után, a német császárnak is hűbérszolgálatot fogadott. A német császárság azonban az invesztitúra-harc folyamán annyi erőt vesztett, hogy az Északi-tenger partvidékét és Észak-Németországot (Szászország) politikailag mintegy kiüríteni volt kénytelen. Ezek a területek külsőleg továbbra is a birodalom részei maradtak, politikai életük azonban már egészen az angol-francia körhöz kapcsolódott. V. Henrik halála után (1125) a flamand grófok önálló fejedelmek módjára tárgyalnak a császárral. Ezzel a változással egyidőben a mai Belgiumnak nyugati része, a Maas és Schelde közti terület (Brabant, Hennegau) elválik a lotharingiai hercegségtől, mellyel a verduni békekötés óta egy testet alkotott s a flandriai politikai és gazdasági közösség részese lesz. A mai Belgium kialakulása a sokféle hűbérfejedelemségekből tulajdonképp ekkor kezdődött. Philippe d’Alsace (1169–1191), felesége révén, hozományként Vermandois és Valois grófságokat is Flandriához csatolta, nővére segítségével, kit V. Balduin (1171–1195) hennegaui gróffal házasított össze, ennek a hatalmas fejedelemnek szövetségét is megnyerte. Halála után Balduin kezén egyesült a két grófság. Bár így a flandriai gróf hatalma egyre növekedett, mégis félnie kellett a francia királytól, kinek befolyása oly mértékben emelkedett országában, amilyen mértékben a császár tekintélye fogyott. A francia befolyás azonban nem érvényesülhetett szabadon: állandóan küzdenie kellett az angol terjeszkedéssel. Flandria gazdaságilag teljesen a szigetországra volt utalva, honnan főiparának nyersanyagát, a gyapjút kapta. Épp ezért a flandriai gróf bármelyik pillanatban el lehetett arra készülve, hogy az angol király zár alá veszi a gyapjúkivitelt – így járt el I. Edvárd –, vagy ahogy III. Edvárd tette, az árumegállítójog áthelyezésével, Brüggéből Brabantba, az ország gazdasági életét megbénítja. A gróf Angliának is hűbérese lett, mégpedig az újabb hűbérformában – hűbérjáradékot élvezett. A sterlingek harca a toursiakkal hol a francia, hol az angol oldalra billentette a politikai egyensúlyt.

Egy másik fontos érdekkört jelentett délen az ibér félsziget és a Languedoc. Ide az angol befolyás az aquitaniai hercegségen keresztül találta meg az utat, mely már régi időktől kezdve szintén gazdasági és kulturális kapcsolatokat tartott fenn Írországgal és a brit szigetekkel. Egy kis túlzással azt mondhatnók, hogy Aquitania közelebb állott Angliához, mint saját hűbérurához, a francia királyhoz. A bordeauxi bornak éppúgy szüksége volt az angol piacra, mint Flandriának az angol gyapjúra. Az arab uralom visszaszorításával lassan kialakuló spanyol királyságokat, az Asturiából kiváló Castiliát (X. sz.) és Portugált (1000 kör.), továbbá a régi spanyol őrgrófság utódállamait, a kis Navarrát, Aragont és a barcelonai őrgrófságot (Katalónia) – e két utóbbi 1137-ben egyesült egymással – ezer és ezer szál fűzte a szomszédos Dél-Franciaországhoz. Hiszen javarészt francia lovagok voltak, kik a „reconquista” harcaiban vérüket hullatták, mint ahogy francia papok létesítették vagy népesítették be a spanyol egyházak és kolostorok jelentős részét. Francia szellem indítja útjára a spanyol történelmet… A trubadúrok éppoly édesen zengik dalaikat az Ebro völgyében, mint a Midi antik hagyományokkal terhes földjén. Közös mediterrán kultúrjelleg keres magának azonos kifejezési formákat itt és ott egyaránt. A hajdani spanyol őrgrófság örökségeként a Pyreneusok mindkét oldalát közös politikai és társadalmi érdekek kötötték össze egymással. Septimania és Provence spanyol érdekkörben feküdtek. De ezek a fiatal spanyol királyságok nem ismerik a békét, mialatt az arabok ellen harcolnak, a terjeszkedés és mozgás következtében folytonosan egymásba ütköznek. VII. Alfonz, castiliai király 1135-ben felveszi a császár címet és igényt emel az egész ibér félsziget főségére, ami persze Aragoniát Castilia örök ellenségévé tette. Másrészt Aragoniának minden oka megvolt arra, hogy a Languedocban és a Provenceban a francia király hatalomterjeszkedését gyanakvással nézze.

Spanyolország, Dél-Franciaország és Itália együtt alkották a nyugati kultúrközösség mediterrán kultúrvidékét. Az új nagypolitikában különösen fontos szerep jutott osztályrészül Sziciliának, mely Nyugat és Kelet legfontosabb kapuja volt. De birtoklása nemcsak a messzeeső Bizánc és arab birodalom szempontjából jelentett sokat, hanem a pápaságnak és a császárságnak érdekei is a legélesebben ezen a ponton ütköztek össze. A kuriális politika alapelvei közé tartozott, hogy a császár ne vethesse meg lábát Sziciliában, mert ezáltal a pápaság két tűz közé szorult volna. Amíg a német császárság itáliai politikát folytatott, Szicilia birtoklása érdekében kapcsolódott bele a nyugati politikai rendszerekbe. Mihelyt valamely nagyhatalom kinyujtotta kezét Szicilia felé, a császárság azonnal védelmi állásba helyezkedett. Az imperium és a nyugati államok másik ütközőpontjának az egykori burgund királyságot (Arelate) kell tekintenünk, melyet tudvalevőleg II. Konrád csatolt a birodalomhoz (1032–34). Birtokbavételével a császárság távol tudta tartani a franciákat Lombardiától és a sváb hercegségtől. Amióta azonban a német császárság visszahúzódott Itáliából, e két ország a birodalom részére teljesen elvesztette korábbi nagy jelentőségét. Provence már 1246-ban IX. Lajos francia király testvérének, Anjou Károlynak jutott, abban az évben tehát, amikor II. Frigyes a szabaddá vált ausztriai és stájer hercegséget a dinasztia birtokába vette. A Dauphiné-t viszont az a Bajor Lajos áldozza fel a francia királynak, ki a régi császárpolitikának utolsó képviselője volt (1349). Mindez közrejátszott abban, hogy Németország teljesen kiszorult a nyugati politikából. Másrészt a két egymással szembenálló nagyhatalom, Anglia és Franciaország arra használták fel a német trónviszályokat, hogy oly saját ízlésük szerint való királyt adjanak Németországnak, akinek segítségétől sokat remélhetnek. Végül mindezeken a hatalmakon kívül a nagypolitikába belejátszottak a pápaság érdekei is. Egyetemes szervezete és sajátos céljai következtében bármelyik királyság összeütközésbe kerülhetett vele.

Nagy vonásokban ez volt az általános külpolitikai helyzet, amikor Plantagenet II. Henrik nagyarányú koalíciót hozott létre Franciaország ellen. Flandriát egy időre sikerült határozottabb pártállásra bírnia. Midőn Thierry d’Alsace gróf 1157-ben Jeruzsálembe ment, országát és fiát nem természetes urára, a francia királyra, hanem az angol uralkodóra bízta, aki pedig mint aquitaniai herceg igényt emelt arra a Toulouse-i grófságra, melynek megszerzését már felesége ősei is több ízben megkísérelték. Miközben összeköttetésbe lépett Toulouse nagyjaival, az aragón királlyal pedig, ki mint Provence grófja Toulouse grófjával, Provence tulajdonképpeni őrgrófjával állandó harcban állott, dinasztikus formában szövetséget kötött (1159). A gyűrű a francia király körül teljesen bezáródott, amikor maga a Blois-Champagne grófi ház is, királyi tisztség (sénéchal) és rokoni kötelék ellenére urát cserben hagyta és amikor Barbarossa Frigyes burgund politikája miatt nyiltan az angol királyhoz csatlakozott (1157). E válságos helyzetben VII. Lajos természetes szövetségest talált Castiliában, ahonnan 1154-ben házasodott, és a létében fenyegetett Toulouse-i grófságban, amely hosszú idő óta most először keresett kapcsolatot a francia királlyal. V. Raimund gróf a király nővérét vette feleségül. E szövetségrendszer kiépítését a váratlanul kitört szkizma (1159) és Becket Tamás, Canterbury érsekének (1162–1170) harca királyával, miért életével fizetett – megszakította. Pár év mulva azonban már Castiliát (VIII. Alfonz angol házassága 1170) és a megbékült pápa közvetítésével Sziciliát is az angol táborban találjuk (II. Vilmos angol házassága 1177), a Toulouse-i gróf pedig hűbérformában meghódolni kényszerült (1173). Ugyanekkor (1173) II. Henrik a császársághoz tartozó burgundiai Savoyában (Maurienne) is megvetette lábát s a fiúutód nélküli III. Humbert gróf halála esetére házasság útján biztosította János fiának a grófságot. Tudjuk, Matild lányának Welf Oroszlán Henrik, szászherceg volt a férje, kinek révén az egész Észak-Németország, e veszélyes territorium, az angol király befolyása alá került. Szicilia, Savoya, Szászország – e három országban az angol politika oly mélyen gázol a császárság érdekeibe, hogy Barbarossa csak egyet tehetett: Franciaországhoz közeledett. Az angol-francia ellentét így kiegészült egy Capeting-Stauf és egy Plantagenet-Welf szövetséggel.

Az angol szövetség e fojtó öleléséből a francia királyság csal lassan bontakozott ki. Elsőnek két legértékesebb hűbér-fejedelemségét Blois-Champagne-t és Flandriát hódította vissza. VII. Lajos házassága (harmadik) Champagne-i Adéllal (1160) és II. Fülöp násza Hennegau-i Izabellával (1180) tisztán mutatja az új politikai helyzetet. Különösen az utóbbinak volt nagy jelentősége a dinasztiára nézve, hiszen Hennegau-i Izabellával állítólag Nagy Károly királyi vére jutott a Capeting-dinasztiába. Ettől az időtől kezdve a Capetingek nem csak eszmeileg, hanem a vérség jogán is Nagy Károly ivadékainak tekintették magukat. A XII. sz. utolsó éveiben írta Gilles de Paris Carolinusát Fülöp és Izabella fia, Lajos számára, hogy a felserdülő gyerek e nagy példát mindig szeme előtt lássa. II. Fülöp azután a dán királlyal szövetkezett, kinek nőtestvére második felesége lett (1193). A francia király ilymódon kívánta a maga számára biztosítani a dán királyi ház igényét Angliára és a dán hajóhad közreműködését angol hadjárat esetén. A megszakadt kapcsolatot Castiliával már 1200-ban sikerült visszaállítani, amikor a normandiai Vexin és Berri ára fejében az új angol király, Földnélküli János (1199–1216) békére kényszerült. Nővérének és VIII. Alfonz castiliai királynak lányát, Blankát a francia trón várományosa, Lajos (VIII.) kapta feleségül.

E külpolitikai szövetségeknél sokkal félelmetesebb fegyvert adott a francia király kezébe maga a hűbérjog. Plantagenet Henrik, amikor az angol koronát elnyerte (1154), három francia grófság és két hercegség birtoklása alapján tulajdonkép a francia király hűbéresei közé tartozott. Az Anjou-birodalomnak egy jó része tehát – bármennyire is csodálatos – végeredményben a francia király hűbérbirtoka volt. Manapság egy ilyen jogállapot teljesen elképzelhetetlen, a középkorban azonban egyáltalán nem akadtak fenn ezen. Hiszen a hűbériség – mint ahogy már előbb megjegyeztük – épúgy nemzetfeletti intézményt alkotott, akárcsak az egyetemes egyház. Csakhogy a vazallus ebben az esetben gazdagságban és hatalomban többszörösen felülmulta saját seniorját, sőt harcban is állott vele. A francia királyságnak létérdeke fűződött ahhoz, hogy ez egyszer a hűbérjognak ne legyen igaza. A nemzeti egység tudata ébredezni kezdett és tiltakozott a hűbéri elv ilymérvű alkalmazása ellen. Valóban az angol-francia háborúk idején eszmél rá a francia a maga nemzet-mivoltára. Amikor Toulouse grófja az angol királynak hűbéresküt tett, a „közvélemény” – lassanként már ilyenről is beszélhetünk – hazaárulást emlegetett. A nemzeti érzés kibontakozása ugyanúgy szétvetette a hűbériség egyetemes formáit, miként a kialakuló nemzeti állam.

II. Henrik természetesen volt annyira hatalmas, hogy hűbérkötelezettségeinek a francia királlyal szemben ne tegyen eleget. Ez a hűbéri függés azonban nem volt teljesen közömbös számára, bizonyos fokig elismerte azt és tekintettel volt rá. A nagy angol király, ki otthon, alattvalóival szemben, a modern hivatalnok-állam elveit hangoztatta, még teljesen lovag módjára gondolkozott és a hűbér-törvényt az emberi lélek belső törvényének tekintette. Életének nem egy különös epizódját csak ezzel a feltevéssel tudjuk megmagyarázni. Amikor 1159-ben a toulousei grófságot fegyveres erővel akarta birtokába venni, VII. Lajos puszta megjelenésére feladta Toulouse város ostromát, nehogy legfelsőbb hűbér-ura ellen karddal a kezében kelljen harcolnia, ami felonia (hűbéri hűségszegés) számba ment volna. A hűbéri jog írta elő továbbá azt is, hogy a vazallusnak ura kiskorúságát nem szabad saját érdekében kihasználni. II. Fülöp uralkodása kezdetén még gyermek volt. A flandriai és a blois-champagnei grófok hatalomra áhítoztak és versengésükkel udvari háborúságot idéztek elő. II. Henrik, a helyett, hogy támadásba ment volna át, békét kötött a gyermek-királlyal (1180), sőt a bárókat engedelmességre intette. Ez. a hosszú béke (1187-ig) tette lehetővé, hogy az új király a lázongó bárókat letörje (1181–85) és hatalmát megszilárdítsa.

II. Fülöp nem volt ilyen lovagi gondolkozású. Hideg, számító természetével mindazt az előnyt, amelyet a hűbéri jog neki mint legfelsőbb hűbérúrnak nyujtott, ridegen kihasználta. Így a harc az angolok ellen egy sajátos jogi, mondhatni, ügyvédi jelleget vett fel. II. Fülöp az angol királyt és fiait, kik francia fejedelemségek élén állottak, ugyanúgy kezelte, mint szűkebb országa akármelyik báróját. Ha összeütközésbe kerültek a hűbérjoggal, hivatalnok-szervezetének egész mechanizmusát működésbe helyezte ellenük. A párisi parlament keretében összeülő pairs-bíróság mint legfőbb hűbéri szék ítéletet hozott és a hadjárat tulajdonkép nem volt egyéb, mint az ítéletnek végrehajtása. A francia király a hűbéri jog álláspontjára helyezkedett és ahogy a hűbéri jog nem vett tekintetbe országhatárokat, ő sem tett különbséget belföld és külföld között. Hiába tartozott Aquitania vagy Normandia az angol királysághoz! A francia király hivatalnok-szervei belenyúltak ezeknek az országoknak belviszonyaiba s a jogcsavarás és törvényértelmezés minden művészetével zaklatták a bárókat mint hűbér-urakat s elvették tőlük felségjogaikat. Azt lehet mondani, hogy közigazgatási úton hódították meg az angol király francia birtokait. Ezekben a küzdelmekben, melyeket a kor új embere, a jogász vívott meg, érlelődött ki a francia politika ügyvédi szelleme.

Az Anjou-birodalom felbomlasztását a hűbériségben rejlő lehetőségek kihasználásával érte el a francia király. Midőn II. Henriknek egyik fia, Geoffroi meghalt (1186), Fülöp Ágost a legfelsőbb hűbérúr jogán igényt emelt Bretagnera. Henrik egy másik fiától viszont, ki a Poitou-i grófságot kapta, hűbéresküt követelt. Magát II. Henriket is többízben megidézte bírósága elé és amidőn az angol király ennek nem tett eleget, mint egy közönséges lázadó vazallussal bánt vele (1187). Ezeknek az elveknek alkalmazását szerfölött megkönnyítette a Henrik-fiak örökös lázongása, kik saját apjuk ellen a francia királlyal szövetkeztek. A lázongó fiúk hajlandóknak mutatkoztak már, hogy Fülöp Ágostnak kezébe hűbéresküt tegyenek (Richárd 1188, János 1189 és 1193). Amikor 1199-ben Földnélküli János trónra jutott, újból kitűnő alkalom adódott a beavatkozásra. Egy birtokügyből kifolyólag Aquitania egyik hatalmas hűbéres családja, a Lusignan-ház a francia királynál mint legfőbb hűbérúrnál azt a vádat emelte Földnélküli János ellen, hogy vonakodik jogorvoslást adni. Erre Fülöp Ágost összehívta a hűbér-dolgokban illetékes pairs-törvényszéket és az angol királyt, miután az idézésre nem jelent meg, összes tengerentúli birtokainak elvesztésére ítélte (1202 ápr. 28). Hogy az ítélet ne maradjon puszta papiros, Geoffroi fia, Arthur, II. Henrik unokájának támogatásával, ki mint trónkövetelő lépett fel Földnélküli Jánossal szemben, berontott Normandiába. Csakhogy az angol király a rendelkezésére álló nagy anyagi és katonai erővel védte koronájának legbecsesebb darabját, Normandiát és Arthurt, ki Poitouban küzdött, elfogta és titokban meggyilkoltatta (1203). Arthur gyászos bukása azonban csak siettette a nagyok elpártolását, melyet a király erőszakos fellépése még jobban szított. 1204-ben Normandia már elveszett és 1206-ig Aquitania kivételével a többi franciaországi birtok is Fülöp Ágost birtokába jutott.

A foglalásokat azonban biztosítani kellett, mert a döntő összecsapás órája csak most ütött. A nagy csatát egyik fél sem akarta egymaga megvívni, Fülöp és János egyaránt szövetségesek után nézett. Ismét működésbe lépett az a szövetség-rendszer, amelyet II. Henrik hívott először életre. Castilia a franciákkal tartott, míg Leon és Navarra János oldalára állott. Ugyanígy tett Toulouse grófja, János sógora, VI. Raimund (1194–1222). Mialatt Fülöp Wales-ben bujtogatott, János összeköttetésbe lépett normandiai nagyokkal és Poitou sénéchaljával. Nagy csapás volt a francia király számára, hogy a portugál király fia, Ferrand, ki mint IX. Balduin latin császár leányának férje Flandria grófja lett, János pártját fogta és példáját a nagy francia hűbér-úr, Boulogne grófja is követte. Rosszul állt a francia ügy Németországban is. VI. Henrik halála után (1197) mind a francia, mind az angol király arra törekedett, hogy a császári trónra szövetségesét ültesse. A francia Stauf-párt azonban Sváb Fülöp meggyilkolása után (1208) alul maradt a küzdelemben és Welf IV. Ottó, az angol király rokona győzött. Nem lehetett kétség a felől, hogy IV. Ottó az angol pénzen szerzett trón birtokában nem fogja cserbenhagyni az angol királyt. Ezzel szemben Fülöp váratlan szövetségest talált III. Ince pápában, aki a Stauf-ellentét miatt kezdettől fogva a Plantagenet-Welf érdekeknek képviselője volt. Hubert canterbury érsek halála (1205) az érsekség betöltése körül nagy harcot robbantott ki a pápa és Földnélküli János között, kit csakhamar egyházi átok sujtott (1208). Amikor pedig János erre még kíméletlenebbül zsákmányolta az egyház vagyonát és mikor rokona, IV. Ottó újra felelevenítette a Staufok itáliai politikáját, az erélyes pápa megfosztotta az angol királyt trónjától s az ítélet foganatosítását a francia királyra bízta (1213 jan.). Ez a lépés nem tévesztette el hatását. Időközben otthon, Angliában is mozogni kezdett a talaj János lábai alatt. Az abszolutizmus által visszaszorított hűbéri elvek követelték jogaikat és János tisztában volt azzal, hogy a pápa nevében jövő francia király ellen bárói támogatásra nem számíthat. Ebben a kényszerhelyzetben teljesen aláveti magát III. Incének, sőt országát pápai hűbérnek nyilvánítja évi 1000 márka fizetésének kötelezettségével. János megmenekült a hadjárat veszedelmétől, s most már ő maga ment át támadásba. Szövetségesei segítségével kétoldali támadással kívánta Fülöp Ágostot és királyságát megsemmisíteni. Lajos francia trónörökös azonban Poitou felől felfejlődő seregét visszavetette, a francia király pedig szövetségeseit, Ottó császárnak a flandriai és a boulognei grófokkal egyesült hadát Bouvines-nél Lille és Valenciennes között 1214 julius 27-én megsemmisítette.

A bouvinesi ütközet végérvényesen megpecsételte az Anjou-birodalom sorsát. II. Henrik nagy alkotása az érdemetlen utódok kezén rövid pár év alatt semmivé foszlott. A Chinon-ban kötött fegyverszünet (1214) csak Aquitaniát és Poitou egy részét hagyta angol birtoknak. A következő évben az angol bárók a Magna Chartával (1215 jún. 15) megtörik a Plantagenet-ház abszolutizmusát és a koronát VIII. Lajosnak, Fülöp Ágost fiának ajánlják föl. De a pápa kiterjesztette védőkarját vazallusa, Földnélküli János fölé és a francia királyfinak, miután János időközben meghalt (1216), végleg le kellett mondani vállalkozásáról (1217). Az élet-halálharc közepette egyik fél sem szentelt elég figyelmet Dél-Franciaországnak. Pedig ez a sajátos nyelvű, kultúrájú föld, melyet oly kevés szál fűzött a Capeting Észak-Franciaországhoz, csakhamar véres küzdelmek színterévé változott. Ott, ahol eddig az asszony-szolgálat állott az egész élet középpontjában, most Mars éles szablyája dühöngött. A száj, mely eddig a szerelem édes dalát zengte, berekedt a harci kiáltozásban. Nem lehet azt mondani erről a vidékről, hogy istentelen lett volna, vagy hogy nem tudta volna átérezni a vallás mélységeit. De megszokta a szabad mozgást és érzéketlen volt minden merev szabály iránt. Az önállósodó polgárság, mely Itáliában is folyvást szembetalálta magát az egyház hierarchiájával, Provence-ban és a Languedoc-ban is szívesen hajlott a hierarchia-ellenes eretnek mozgalmakhoz. A nemesség pedig, amikor csak tehette, kinyujtotta kezét az egyház vagyona után…

X. FRANCIAORSZÁG

A pápai mindenhatóság és hierarchizmus nagy harcosa, III. Ince eleinte abban reménykedett, hogy az egyre terjedő eretnekséget, melyet az Albi helységről albigens-mozgalomnak neveztek el, térítő munkával meg tudja törni. 1208-ban azonban VI. Raimund toulousei gróf egyik embere Castelnau-i Péter pápai legátust megölte. A balga tett aligha történhetett a gróf tudtával vagy megbízásából, de ez elég volt ahhoz, hogy a pápai kúria Raimundot kiátkozza, vazallusait pedig a hűség-eskü alól feloldozza. III. Ince már 1204-ben Fülöp Ágostot a dél-franciaországi eretnekek ellen keresztes hadjáratra szólította fel. Fülöp azonban – bár a pápa többízben kérte erre (1205, 1207) angol háborújára hivatkozott és a fővezérséget elhárította magától. Így amikor a keresztes háborút a pápa nyilvánosan kihirdette, csak északfranciaországi lovagok és egyháziak sereglettek a kereszt zászlója alá és az egész hadjárat a római kúria ügye maradt. VI. Raimund, hogy megmentse magát a biztos pusztulástól, először az ellenállás megszervezésére gondolt, később azonban, amikor próbálkozása nem sikerült, bevallotta vétkét és az egyháznak súlyos feltételek között – pl. várak átengedése – kiszolgáltatta magát (1209 jún.). A sereg útját a legszörnyűbb pusztítás és vérengzés jelezte. Egyedül Béziersben hétezer „eretnek”, öreg, asszony és gyerek lelte halálát. A kereszteshad vezére Montfort-i Simon gróf volt, a kegyetlen, mindenre elszánt kalandor-lovagok fajtájából, ki a hadjáratot arra használta fel, hogy magának nagykiterjedésű tartományt szerezzen. A toulousei grófot sem kímélte: országa Simon gróf birtokába ment át. Végül is az aragon király, II. Pedro (1196–1213) megelégelte a vallási fanatizmus és ocsmány emberi indulatok orgiáját és dél-franciaországi érdekei védelmére, a megkínzott Raimund gróf segítségére sietett. A Muret-nél, Toulouse közelében vívott csatában azonban életét vesztette. Vele bukott el Dél-Franciaország önállósága is (1213 szept. 12). Raimundnak örülnie kellett, hogy valami pénzbeli kárpótlást kapott elszedett birtokaiért, melyek közül csak egy kis Rhône menti részt tudott biztosítani fiának, VII. Raimundnak (1215). Montfort-i Simon fia, apja halála után (1218) nem tudott ellenállni a dél-francia bárók ellenmozgalmának és épp ezért Fülöp Ágostnál keresett támogatást. A francia király elérkezettnek látta az időt, hogy Dél-Franciaországot, melyet a szörnyű harc megadásra kényszerített, a korona számára megszerezze. Fiát, Lajost, már 1215-ben haddal Dél-Franciországba küldte, amit 1219-ben megismételt, de siker nélkül. VIII. Lajos (1223–1226) 1226-ban már mint király jelent meg újra, de ekkor a tönkretett országban komoly ellenállásra nem talált. VII. Raimund a grófság maradékát továbbra is megtarthatta magának, miután azonban egyetlen gyermekét, Johannát a francia király (IX. Lajos, 1226–1270) öccse, Alfonz jegyezte el, ennek a kis területnek megszerzése is biztosítva volt (1229).

A francia király úr volt az elnéptelenített Languedoc-ban, hivatalnokai parancsolgathattak ügy ahogy nekik tetszett, a szent inquisitio tovább dolgozhatott az eretnekek ellen, de a gyűlölet a betolakodó idegenek, a „franciák” és a pápa ellen, ki ezeket a betolakodókat az országra küldte, változatlan maradt. 1240-ben általános lázadás tört ki. Az angol király, a fiatal III. Henrik (1216–1272) csak erre várt. Már egyszer kísérletet tett arra, hogy az angol Anjou-birodalmat régi határaiban újra helyreállítsa. Kísérlete azonban, amellyel a francia király kiskorúságát akarta kihasználni, eredménytelen maradt (1230). Most kezet nyujtott a lázadóknak és mindazoknak, akiknek érdekeit a francia király hatalmi terjeszkedése sértette. VII. Raimund újra reménykedni kezdett, hogy visszaszerzi apja birtokát, sőt hogy Provence-grófságot beházasodás útján birtokába veheti. Aragonia viszont, mely valaha a Languedoc nagyrészét hatalmában és Montpelliert még fősége alatt tartotta, jóvá akarta tenni a Muret-i vereséget és ismét biztosítani kívánta befolyását a Midi felett. Poitou-ban állott a francia király uralma a legkevésbbé biztos lábakon. A hatalmas Lusignan-i Hugó, Marche grófja elvette Angaulême-i Izabellát, III. Henrik anyját és báró-társaival együtt nyiltan szembehelyezkedett a francia királlyal. A „franciák” – így gondolkoztak – szolgaságra akarnak vetni minket, jobb az angol királyhoz húzni, ki távol van és tiszteletben tartja jogainkat. De III. Henrik nem tudta új adómegajánlásra bírni az angol bárókat és a sereg, amelyet magával hozott, csak arra volt jó, hogy IX. Lajos elől megfutamodjék (Saintes 1242).

A szerencsétlen hadjárat nemcsak az angol belviszonyok alakulásában éreztette hatását (1244, Great Council), hanem kihatott Dél-Franciaországra is. Raimund grófnak újra alá kellett vetnie magát és az 1229. évi szerződést is meg kellett újítania. Így aztán, amikor meghalt (1249), Toulouse-nak utolsó darabkája is a Capeting-ház kezére szállt. Az angol-aragón terv szerint Raimund gróf volt kiszemelve arra, hogy Provence-ot örökölje. De a Capeting-politika itt is teljes győzelmet aratott. Baux-i Beatrix IX. Lajos öccséhez, Anjou Károlyhoz ment feleségül (1246), ezáltal a francia királyság a német birodalomhoz tartozó Burgundiában is megvetette lábát. VIII. Lajos óta, ki végrendeletében (1225) kisebb fiainak hűbér-fejedelemségeket helyezett apanázs-ként kilátásba, a királyi hercegnek birtokokkal való megajándékozása szokássá vált. IX. Lajos e végrendelet értelmében Róbertnek Artois-t (1237), Alfonznak Poitou-t (Saintonge-t és Auvergne-t beleértve, 1241), Károlynak, a legifjabbiknak, Anjou-Maine grófságot adta (1246). Ez a szokás lehetővé tette, hogy a Capeting-dinasztia ágakra szakadjon. Egy ilyen oldalág alapítója lett a fentemlített Károly, Anjou és Provence birtokosa. Provence azonban Franciaország itáliai kapujában feküdt, úgyhogy az Anjou-ág terjeszkedése Itáliában Provence bekebelezésének természetes folyománya volt. Az angol befolyásnak nemcsak Provence-ban, hanem Dél-Itáliában is meg kellett hátrálnia a francia elől. Miután III. Henrik hiába próbálta a pápa támogatásával második fia, Edmund részére biztosítani Szicilia trónját, végül itt is Anjou Károly került ki győztesen a küzdelemből (1266 szicíliai és nápolyi király). Anjou Károly itáliai vállalkozása úgy hat, mint a Valois-ház olasz politikájának előhírnöke.

A franciák uralma Toulouse-ban és Provence-ban arra indította Aragoniát, hogy dél-franciaországi igényeivel végleg felszámoljon. A Corbeil-ben kötött szerződés (1258) értelmében IX. Lajos és I. Jayme kölcsönösen lemondtak egymás területére átnyúló birtokaikról az egy Montpellier-nek kivételével, mely továbbra is – 1349-ig – Aragonia birtokában maradt. A megállapodás a kor ízlésének megfelelően dinasztikus formában is kifejezésre jutott: a francia trónörökös házasságra lépett az aragon király leányával, Izabellával. A harc Aragania és a francia királyság között azért nem szűnt meg, pusztán Dél-Itáliába helyeződött át. Aragonia nem terjeszkedhetett többé Spanyolországban, amióta Castilia bevette Murciá-t (1244), de éppen úgy Dél-Franciaországban is zárt határokra talált. Így fordul törekvése Szicilia felé, melynek gabonájára rá volt utalva. Már II. Pedro, nővére férjének, Stauf Frigyesnek, segítséget küldött; ezt a kapcsolatot a Stauf-házzal I. Jakab egy új házasságkötéssel még jobban kimélyítette. Fiát, III. Pedrót (1276–1285), Stauf Manfréd leányával, Konstanzával házasította össze (1262). Aragonia így a haldokló császárság örökébe lépett és szembenállt a Capeting-ház Anjou-ágával. A sziciliai vecsernye (1282) az aragon háznak megnyitotta az utat a sziciliai trónra.

Miután minden remény elhamvadt, hogy Plantagenet II. Henrik angol-francia birodalmát valaha is új életre lehet kelteni, az angol bárók az egész angol-francia bonyodalom felszámolását követelték. Ezt maga III. Henrik is szükségesnek találta, hiszen a királyság erejének túlfeszítése következtében a rendek ellenállásával találta magát szemben. A társadalom megmozdulása Montfort-i Simon vezetése alatt még az 1215-i ellenállásnál is hatalmasabb volt (1258 Provisions of Oxford). Ebben a belpolitikai légkörben jött létre a párizsi béke (1258, kihirdetése 1259 dec. 4), mely pontot tett az angol-francia háború első száz éve (1152–1259) után. Általában csak egy százéves háborúról szoktunk beszélni, értve ezen a francia és angol érdekek küzdelmét 1337–1453 között, és teljesen megfeledkezünk arról, hogy a párizsi béke már százéves háborút fejezett be, mely szintén a francia királyság diadalával végződött. III. Henrik ünnepélyesen lemondott észak-franciaországi igényeiről (Normandia, Maine, Anjou, Touraine és Poitou), ezzel szemben IX. Lajos Guyenne-t (Aquitania) az angol király kezén hagyta. Guyenne már eddig is III. Henrik birtokában volt, de a nélkül, hogy ebből hűbéri kötelezettségek származhattak volna. Ugyanis az 1202-iki pairs-ítélet következtében feloldódtak azok a kapcsolatok, amelyek az angol királyt francia birtokai után a Capetingekhez fűzték. A párizsi béke tulajdonképpen ennek az ítéletnek hatályát függesztette fel, miután a megszakadt jogviszonyt ismét helyreállította. A jogszerető Szent Lajos elismerte Guyenne birtoklásának jogosságát, de ezzel az angol királynak is el kellett ismernie azt, hogy francia birtokai után a francia király hűbérese.