MÁSODIK FEJEZET: AZ EURÓPÁN-KÍVÜLI KULTÚRÁK

Az európai Okcidens népeit, fajtáit bizonyára nem született szellemi-lelki képességeik állították az utolsó századokban az emberi kultúrfejlődésnek élére és semmisem biztosítja őket ma sem; hogy vezetőszerepüket örökre meg fogják tartani. A modern kultúra egyike a történeti szerveződésfolyamatoknak, mint amilyenek voltak a régi nagy kultúrák is. Az emberek közötti érintkezés lehetőségei, módszerei váltják ki az alkotó erőket, az így kialakult szervezetek, intézmények alakítják a közösséget és egyént; mihelyt a társadalomszerkezet mechanizálódik, akár kezdetleges, akár igen magas fokon, mihelyt úrrá lesz a társadalmon s nem eleven közvetítője, ösztönzője az egyes ember anyagi-szellemi tevékenységének, megszűnik termékeny fejlődésképessége: nem tud már semmi újat kihozni az emberekből. Talán egyre finomuló kultúra lesz belőle, de ősi mély erőknek új előtörése, feldolgozása nélkül. A megállás egyúttal bomlást is jelent, a mozgató erők elsekélyesedését, az emberek abban élnek, ami már elkészült s nem kényszerülnek termékeny erőfeszítésekre; új, talán primitívebb, de más, életteljesebb alapokból építkező társadalmak lépnek a régi kultúra helyére. Amióta az emberiségnek története van, bizonyos mértékben áthagyományozódnak a régi kultúreredmények, ha nem is az intézmények, a gondolatok, az eszmék, de legalább az érintkezésnek, a szerveződésnek, a munkának elemi módszerei, mint amilyen a nyelv, az írás, a fogalomképzés, a természettel való bánásmód technikája. Az európai fejlődés e szervező módszerek fejlődésének, alkalmazásának eddig legmagasabb foka.

Az idegen kultúrák összehasonlításával némiképpen tájékozódhatunk az okokról, amelyek Európát az újkorban vezetőszerepre vitték a Föld felszínén.

A felfedezések idején még a lakható, településre alkalmas szárazföldeket sem szállta meg teljesen az emberiség, még a kontinenseken is voltak nagy területek, amelyeket még vándorlások módján sem használtak fel. Másutt pedig, nagy területeken, a népsűrűséget körülbelül a vadon élő állatok terjedésének és gyarapodásának lehetőségeihez hasonlóan képzelhetni el.

Természetnépek, a mi fogalmaink szerint mesterséges kultúranélküliek, éltek egész Ausztráliában és Afrika s Amerika egyes részein, átmenő fokozatokkal félkultúr-társadalmak felé.

Az emberiség legvégső szélének Ausztráliát lehetett tekinteni, amelyet déli szigeténél 1642-ben a holland Tasman érintett ugyan, de csak a XVIII. sz. közepén ismerte meg Európa. Északi szegélyeire az Óceán szigetein át leszűrődött ugyan valami a délázsiai kultúrából, de ez a szigetkontinens belsejének gyér népességénél úgyszólván teljesen veszendőbe ment. Primitív vadászattal, vándorló gyűjtéssel abból élt a nép, amit – a gyümölcstől a férgekig, – a föld színén készen kaphatott. A tasmániaiak még a nyeles eszközöket sem ismerték, a kő- s kagylóeszközöket marokra fogva használták; a kontinensen már a lándzsanyelet többféle anyagból, fából, bambusznádból készítették, hogy a nedvesség ne deformálja s voltak más, felhalmozott tapasztalatokon alapuló eszközeik is. De a fémet s az íjat, nyilat nem ismerték. Tasmániában a halászatot sem, bizonyára nem tudtak megfelelően bánni a hallal s ezért undorodtak tőle s tiltották élvezését, a kontinensen azonban szálka-horoggal, lándzsával, fonott csapdákba való tereléssel halásztak. Nem ismerték azonban a vízzel való főzést; nem a hús és növény konzerválását, a só használatát sem és ezért a bőség idején betegre ették magukat, máskor meg éhínség tizedelte őket. Az emberevés eléggé elterjedt tehát, különösen az újszülött csecsemőké: a vándorló asszony két gyermeknél többet nem tudott magával cipelni. Máskülönben azonban, mint a természetnépeknél általában, jellemző a felnőtteknek a gyermek iránt sokszor túlzó gyengédsége. A fonást-szövést nem ismerik, többnyire meztelenül járnak s állatbőrrel takaróznak. A gyüjtő élelemszerzés örökös vándorlásra készteti őket, csak az esős időszakban keresnek valami védettebb helyet, barlangot, sziklaalját; útjukban éjjel gallyakból készült szélvédők, vagy kunyhószerű tákolmányok alá bújnak.

A társadalom lényeges egysége a horda, mintegy félszáz lélekszámmal; a család jelentősége e mellett háttérbe szorul. A horda az elképzelhető legegyszerűbb egység, közös megbeszéléssel intézi dolgait, csak néha, különösen harcok alkalmával, kerül a vezetés egyesek kezébe. Minden hordának megvan a maga elismert vándorló területe. A szomszéd hordákkal való közelebbi érintkezés ritka, hordafölötti magasabb egység, törzsszervezet nem alakult ki. Csak az exogám, a totemen kívüli házasodás teremtett állandóbb kapcsolatokat, szövetségeket, közös lakomákkal, táncokkal. Ilyenkor primitív cserekereskedelem is folyt, de távolabbi kereskedés, vásárok nem fejlődtek ki.

A bevett szokásokra szentesítően, megrögzítően borul a totem kultusza, az állatképé, amelyben közös őst sejtenek. E kultusz tart fenn elterjedtebb közös szokásokat, érzületi egységeket a hordák között; pl. a totemen belül való házasodásra, vagy egyes élelmekre kimondott tilalmakat, vagy az ifjúvá, harcossá avatás formaságait.

Nem az értelem, vagy a lélek alacsonyabbrendűsége az oka e primitív állapotoknak. Megfigyelték, hogy a legprimitívebb népek is gyakran mily éles okszerűséggel tudnak tárgyalni felmerülő vitás kérdéseikről. A szigetkontinens társadalmában azonban nincs meg az érintkezésnek az a szervezete, amely az esetleges új eredményeket közösség-kinccsé tehetné; ami egyéni gondolat felcsillan, amit egyéni ügyesség megteremt, mintegy elvész a futóhomokhoz hasonlítható laza s rugalmasságnélküli népességszervezetben. Felületes újítások, például új táncok, eléggé terjednek, de nem olyanok, amelyeknek elsajátítására bizonyos behatóbb gyakorlat szükséges. Ha a személyes érintkezés szűk körében az emberi önérzetet és erkölcsi érzést nem is lehet elvitatni, tágabb, általánosabb érvényre nem emelkedhetik az. Fáradt, lassú kiegyenlítődés áldozatává lesz minden kezdeményezés. Egyes vidékek haladása technikában vagy szervezetben nem oly erős, hogy hatalmi-társadalmi nyomásával mozgalmakat tudjon előidézni a kontinensen s ezzel az összefüggőbb, intenzívebb társadalmasodásra, mesterségesebb szervező-módszerek kialakítására ösztönözni. Primitív fokon teljesen „racionalizált” az élet, a népszaporodás következetes korlátozásával is.

Amerika szintén a többi földrésztől elszakadt terület volt és népessége fejlődésében sehol sem jutott el a vaskorszakig. Feltűnő ezenkívül az állati erő felhasználásának csaknem teljes hiánya, a lovat sem ismerték s az európaiaknál a lőfegyveren kívül a lovasokat csodálták meg leginkább. A társadalmasodás mégis, legalább Ausztráliához viszonyítva, rendkívül magas, mesterséges fokokra ért el egyes vidékeken, magasabbra, mint Afrika vagy Ázsia egyes népeinél, amelyek pedig vaseszközöket is használtak már, ha csak csere útján is jutottak hozzájuk. A társadalomfejlődéshez mégis csak nagy és változatosan tagolt terület szükséges, amely nagyszámú népességet nevelhet fel és késztethet mozgalomra. Közép-Amerika összeszűkülő területén torlódik, sűrűsödik együvé minden kultúreredmény, amit a földrész északi és déli felének népei hordoztak és mint az Eurasiát és Afrikát összekötő területeken az ókori kultúra, itt fejlődik a legmagasabb fokra az amerikai őskultúra is.

A legprimitívebb népek is ismerték az íjat vagy a fúvó, mérgezett nyilat és az élelem feldolgozásának többé-kevésbbé fejlett módjait és ezért az élelemgyüjtéstől inkább függetleníthetik magukat, kunyhófalvakba települhetnek, nagyobb hordaegységekben, főnök vezetése, de nem uralma alatt s több horda is egyesül, ha nem is mindig szilárd törzsszervezettel. Észak-Amerikának legprimitívebb népei – a jeges vidékeket leszámítva – a kaliforniai indiánok, többszáz főnyi faluszerű telepeken élnek, gyakran több falu az egyik főnökének vezetése alatt. A falun, a bandán belül a nagycsalád, a közeli rokonság a lényeges egység, a család kevésbbé kialakult, néhol a férfiak és nők elkülönülve laknak. Feltűnő a primitív pénznek, a felfűzött kagylónak használata. Vadász-halász nép; északabbra – talán ázsiai eredmények átszűrődése folytán – már a kezdetleges, a magvat a földbe tüzdelő földmívelés is általános, különösen a burgonyatermelés; a bőrből készült öltözék mellett ismerik a fonást-szövést is, juh- és kutyaszőrből. Kitűnő lőszerszámaik vannak, faházaik s csónakjaik ügyes fafaragókra mutatnak. Észak-Amerika belsejében a prairiek indiánjai főként bölényvadász nomádok, bőrsátraikkal vándorolnak, de télen állandó, gyakran erődített szállásaikra vonulnak. A földmívelés, a kukorica, bab, dinnye, dohány (szertartás céljaira is) termelése néhol már ültetvényszerű arányokban folyik. A föld néhol sok rezet tartalmaz, amit nyersen, hidegen kalapálva dísztárgyakká dolgoznak ki, eszközzé csak igen ritkán. A hordákból, nemzetségekből, totemszövetségekből néhol, – pl. az Erie- és Ontario-tavak vidékén az irokézeknél, – állandó törzsszervezet alakul, a főnökök rendszeresen összeülő tanácsával. Az alsó Mississippi és a mexikói öböl vidékén a golf- és pueblo-indiánok még haladottabb gentil-szervezetben élnek, a főnöki hatalom kifejezettebb szerepével. A falvakat hosszú, közös házak alkotják, a pueblo-indiánoknál négyszögű, a belső udvar körül teraszszerűen több emeletnyire emelkedő, kívül erődszerű falakat mutató épületek. Ez épületek egyúttal vallásos és igazgatási egységek is, főnökkel, bíróval, az udvaron tanács- és szertartásházzal. Az ekének még primitív formáját sem ismerik, mégis vannak már kertszerű belső földjeik s nagyobb külső ültetvényeik is, sőt öntözőcsatornáik is, néha több kilométer hosszúsággal, több méter mélységgel. A földművelés már nem az asszonyok dolga, mint északon, hanem a férfiaké. Az állattenyésztést nem ismerik. A föld kezd már magántulajdonná lenni, apáról-fiúra öröklődni.

Dél-Amerikában nagyjából hasonló kultúrfokozatokat találhatni, de bölény nincs s a nagy vad kevesebb, a földművelés tehát elterjedtebb. Másrészt a cserekereskedelemnek északon elterjedt eszköze, a kagylópénz, itt alig szerepel.

A széles kontinentális területek e népei körülbelül azt a szerepet játszhatták, amit Ázsia belsejének félnomád társadalmai: időnkint felületes, de nagy feszítőerejű, zsákmányra, uralomra törő szervezetekbe egyesülve szorítják a magasabb kultúrák népeit s egységekbe is foglalják őket. Ázsiában is a kontinens szűkebb tagozataiban keletkeztek nagy kultúrák, Amerikában középütt, a népek torlódásának szűk területein. Az ilyen torlódás töri össze a természetes, a napról-napra való életre berendezett társadalomszervezeteket, szünteti meg az egyszerű gyűjtő-vadászó életet, köti a helyhez, a föld kihasználásához a kisebb egységeket és készteti mesterséges, államszerű, tartós szervezetek létesítésére, a szabad mozgás feladásával is. Egyáltalán, az intenzív gond és munka lép előtérbe a természet készen nyujtott lehetőségeinek kizsákmányolása helyett, az érdeknek s ösztönnek szabad érvényesülése helyett a generációkon át kialakult viszonyok elismerése, mert hiszen a földdel, a természettel való küzdelem folytonosságát csak ez biztosíthatja a helyi társadalom számára. Az állandó település és a magántulajdon felé halad a fejlődés és jogok és intézmények kialakulása felé. Társadalmat vezető és rendező, nemesi és papi-intellektuális rétegek keletkeznek, amelyek a szétszilánkolt helyi részeket mesterségesen együvé szervezik. A személyes érintkezésen felül közös intézmények, közös fogalmak és szolgálatukra bizonyos fejlődésfokon az íráshasználatnak primitív kezdetei. Az egyesnek vagy a részeknek új eredményei ily módon nem múlnak el önmagukban, generációkon át tökéletesedhetnek, intézményszerűen terjedhetnek: a mesterséges kultúrfejlődésnek megvan a lehetősége.

Közép-Amerikában, a természettől nem valami különösen megáldott területen, a maya-népek kultúrája fejlődött így ki; az aztékok, akikről később elnevezték, északi félnomád hódítók voltak és csak az európaiak érkezte előtt mintegy két évszázaddal egyesítették uralmuk alatt a mai Mexikó nagyrészét. Technikailag a kőkorszak kultúrája, de bámulatosan kidolgozott eszközökkel, fínom pengékkel, vágó-szúró fegyverekkel. A rezet, aranyat, ezüstöt öntéssel, kovácsolással díszítésre, ékszerekre nagyban használták, eszköznek csak ritkán. Alapvető technikai előnyük tehát eredetileg nem volt a többi népekkel szemben, de mélyebben átszervezett társadalmuk intézményesebbé tette a munkát, az alapos gyakorlatot. Az aztékok gentilis szervezetben főként a fővárosból uralkodtak, törzseik, nemzetségeik, totemszövetségeik szerint helyezkedvén el az egyes városrészekben, amelyek egyúttal közigazgatási egységek is voltak főnök vezetése alatt, tanácsházzal, élelemraktárral. A város fölött is főnök, rendszeresen ülésező tanácstestület. A föld a nemzetségek s nagycsaládok közt van kiosztva, külön földek a templomok, intézmények, tisztségek, hadicélok ellátására, közös megmunkálással. Tarkán festett térképek tüntetik fel a parcellákat. A tavak között épült, erődített főváros szövetség és háború útján magához kapcsolta a környező törzseket is, a város főnöke ezek főnöke is lett, de nem királya, mint az európaiak nevezték; választották, de lehetőleg ugyanazon nemzetségből. A földdel javadalmazott tisztség a hűbériséghez hasonló rendszert alkotott, az alávetett lakosság terményszolgáltatásával, robotmunkájával; de a lakosságnak is volt némi önkormányzata, saját bíráskodása. A lázadozó, bűnben elmarasztalt falvakat azonban egy-egy azték úrnak vagy közintézménynek adták át eladható tulajdonul, minden jogtól megfosztva; meg voltak a kezdetei a rabszolgaságnak is, hadifoglyokból, önmagukat áruba bocsátó eladósodott emberekből, de szolgaságuk csak személyükre korlátozódott, gyermekeik ismét szabadok voltak. Iparos-kereskedőrétegekre tagozódás még alig mutatkozott, mindenki egyúttal földmívelő is. A cserekereskedelem mellett fizetőeszközként szerepelt az aranypor és réz- s cinndarabok is, váltópénzként a kakaóbab. A távoli kereskedelemmel foglalkozók, közös védelemre, már külön testületekbe is egyesültek.

Az állam kiterjedt apparátussal, állandó törvényszékekkel, adóügyi s katonai hatóságokkal dolgozott, jólépített utak, csatornák, nagyszabású középületek, templomok a közös munka eredményei.

Ily mesterséges társadalomszerveződés csak az intellektuális iskolázás bizonyos foka mellett lehetséges. Az aztékok kezdetleges képírást használtak, amelyre a papokat és a vezető nemességet rendszeresen tanították, a gyakorlati számolás, mérés és a naptári és vallásos célokat szolgáló asztronómia tudományával együtt. A primitív papság, mint minden primitív, merev intellektualizmus, kérlelhetlen, kegyetlen törvényeket alkot: a szívet elevenen kioperáló emberáldozatoknak szokása a borzalmas példa erre.

Tehát egy félnomád, hatalmi célokra szervezett nép foglalta egységbe a már helyhez kapcsolódó, intenzív kultúrmunkára kényszerülő társadalmat, amelynek szervezetét nem a nyers szövetkezés, hanem a közös intézmények, a közös adminisztráció alakították ki. Hasonló alakulás a délamerikai inkák birodalma is. A régi kultúrterületeket meghódító inkák a mai Perut és Csile egyrészét magában foglaló rengeteg birodalmukat szintén a fővárosból kormányozták, az alávetettek helyi igazgatását meghagyva, de inka tisztek és katonák ellenőrzése alatt. A régi vallást, a régi nemzetségi beosztást sem háborgatták, csak a közföldeket vették az államszervezet birtokába. Külsőséges uralom tehát, provinciális rendszer; jó hadiutak s rendszeres futárszolgálat biztosítják a központ hatalmát. Általában véve terméketlen hegyvidék a birodalom s mégis a földművelés az élet lényeges alapja, néhol primitív ekével is; a termékeny területek gondos kihasználása, a terraszműveléssel, víztartályokkal, öntözőcsatornákkal, sőt a madártrágya rendszeres alkalmazásával is. Már az állattenyésztés, a láma tenyésztése is meglehetős szerepet játszik. A kő- és csonteszközök mellett ritkán már bronzeszközök is találhatók, ismerték a vasat is, de nem dolgozták fel. Az arany, ezüst, cink itt is inkább művészi célra szolgált, a kincsek felhalmozása a közhatalom egyik erős alapja. A nemesfémek iparművészi feldolgozása mellett a lámatenyésztéssel kapcsolatban a szövés mestersége is népművészetté fejlődött, tarka, gyakran festett, sőt sablonnal nyomott mintákkal is. A cserekereskedelem a pénzt nem ismerte, csak súly és alku szerint értékelt fémlapokat. Egyébként kevésbbé tagozott a társadalom, mint az azték, intézményei egyszerűbbek, középületeik kevésbbé monumentálisak. Írásuk nincs is, csak a csomóírás, a zsinegek fonásával, kötésével alakított jegyek, amelyek rövid üzenetekre alkalmasak ugyan, de nem társadalomállapotok kifejezésére.

A többi három földrész, Ázsia, Európa, Afrika egymással bizonyos összefüggésben fejlődött, amire talán legjellemzőbb a vasnak használata és az állattenyésztésnek nagyobb szerepe a legprimitívebb népeknél is. Afrika déli felét a sivatagok, az őserdők zónája erősen elkülöníti az északitól, amely a Földközi-tenger magasabb kultúrköréhez tartozik. A legdélibb, busman népek a legprimitívebbek; északabbra a kafferek, betsuanok, hottentották már egyes szempontokból magasabb műveltségi fokot képviselnek, mint Amerika alacsonyabb kultúrájú indiánjai. A vasat már az európaiak érkezte előtt is fel tudták dolgozni, a lándzsa, nyíl, kés, balta, kapa abból készült. A rezet dísztárgynak dolgozták fel, a bronzot nem ismerték, fejlődésük a bronzkort átugrotta. De nem ismerték az aranyat, ezüstöt sem. A gazdagságot az állatállomány jelenti, szinte lelkes szeretet kapcsolja őket állataikhoz. Teherhordásra használják őket, de a kocsit s a lovat sem ismerik. Mindenütt foglalkoznak földműveléssel is. Félnomád pásztornépek, nemzetségekben élnek; nagyobb egyesülések, „birodalmak” inkább már csak az európaiakkal szemben való védekezésre alakultak. Az újabb kutatások valami ősi bennszülött kultúrának emlékeire találtak a kontinens belsejében, amelyek még a törpe erdei népek szellemi passzivitásáról való nézeteket is megcáfolják. Elsősorban a természeti viszonyok okozhatták, hogy Közép- és Dél-Afrika társadalmai nem tudtak mesterségesebb szerveződésre jutni, hogy lazán összefüggő természetnépek, írástalan kultúrák maradtak.

Az ó-világ társadalmai mindenütt, a legalacsonyabb kultúrfokon élők is, nagyobb, behatóbb szervezetekben jelentkeztek a történelem folyamán, mint a velük összefüggésben nem álló földrészek népei. Ázsia belsejének nomád népei, mint pl. a kirgizek, kalmükök, 8–10 családból álló nemzedékegységekben vándorolnak, télre azonban számos ily csoport szállásol együtt s a nemzetség, a törzs, a nagy horda hatalmas szervezeteibe tartoznak. Voltaképpen mindnyájuknál lényeges szerepe van a földművelésnek is, néhol nagyarányú csatornaöntözéssel. Egyáltalán, amennyiben az erők időnkint való hatalmas összefogása valamit meg tud alkotni, véghez tud vinni, – akár nagyszabású közös munkáról, akár nagy területek belső rendjének fenntartásáról, akár hódító vállalkozásokról van szó, – imponáló teljesítményeik vannak. Azonban voltaképpen más kultúrák kész eredményeinek összefogására, kizsákmányoló alkalmazására szolgál szervezetük. A mongol birodalom a középkor utolsó századaiban Kínától Európáig és az Iszlám területéig minden kezeügyébe eső eszközt, módszert egyesítve felhasznált hatalmi céljaira, eleven érdeklődéssel minden vallásos és szellemi kultúreredmény iránt is, valóban szabadelvű megértéssel s türelemmel, ha különben kérlelhetlen katonai és pénzügyi kizsákmányolásának nem állottak ellen. Valóságos népi megtestesülése a külsőséges racionalizmusnak, ami minden kultúrában, sőt minden egyéni életben is szerepel, mint az emberi természet egyoldalúsága, a kész lehetőségeknek egyszerű, élelmes, okszerű kihasználása, a belső, elmélyülő alkotó munka és gond helyett. Az ilyen, tisztán racionális társadalmaknak vagy áramlatoknak összefoglaló, megelevenítő szerepük lehet a kultúrfejlődésben, szűk, speciális, helyi kultúreredményeket általános emberire alakíthatnak át, a megrögzöttet, a szokásszerűt ismét természetesen elevenné fejleszthetik, – de önmagukban, a tiszta racionalizmus egyoldalú elhatalmasodásával, a nagy lendület után, a felhasználás után a társadalomszerveződésnek mechanizálódását hozzák, a fejlődésnek az elért fokon való megállapodását. Oly szervezetet, amely nem tud már az emberi és a társadalomélet mély, irracionális világába lenyúlni s abból mintegy új életanyagot feldolgozásra megragadni. Az emberek érintkezésének, egymásközti viszonyának s az ebből bizonytalanul kialakuló gondolatnak, jognak, gyakorlatnak, technikának megragadására nem tud új és új módszereket, intézményeket kifejleszteni. A mongol birodalom a társadalmasodásnak ezt a szélső típusát mutatta, mihelyt felhasznált és alávetett mindent, ami készen kínálkozott, mihelyt terjeszkedésében megállani kényszerült, a belső erők elevensége megszűnt, erőszakra épült szervezete mind kevesebbek érdekeit szolgálta, a bomlás megindult. És a politikai hanyatlás kultúrsüllyedést is jelentett, mint minden társadalomban, amely inkább mások dolgoztatására, mint a maga teremtő munkájára van berendezkedve. A keletkezett, illetve felszabadult keleteurópai és középázsiai államok az oroszok terjeszkedésének, az európaiak kereskedelmi-politikai előtörésének a középkor végétől mind kevésbbé tudtak már ellenállani.

Szívósabb, mesterségesebb ősi társadalomszervezetek tartották magukat az újkoron át is Ázsiának keleti és déli, tengerre néző területein.

A kínai kultúra a világnak egyetlen ókori kultúrája, mely szakadatlan folytonossággal és önállósággal napjainkig fennmaradt. Már a Krisztus előtti második évezredben, amikor Európa a természetnépek ismeretlenségében rejtőzött, határozott alakulást mutatott; katasztrofális válság sohasem fenyegette. Területe, népessége ma is eléri Európáét. Mi lehetett az oka annak, hogy mégsem tudott az európaihoz hasonlítható fejlődésre jutni?

A kínai szellem, a kínai fajta tradícionalizmusával szokás kultúrájuk megkövesedését magyarázni. De a szokásszerűséghez való ragaszkodás nem született és faji sajátság, hanem a társadalmasodásnak egyik típusa, módszere, amelybe az emberek belenevelődnek. És a szokásszerűség erősebb érvényesülése alaposabb, eredetibb kultúrfejlődésre vezethet, mint a nyers, eleven racionalizmus, éppen azért, mert mindazt, amit az emberi érintkezés, szerveződés, munka alkotott, megóvja, intézményessé teszi, nem engedi át a pillanatnyi érdekek, politikai s gazdasági erők játékának. Egyenesen bámulatraméltó az, hogy Kína, amely utóvégre is meglehetősen kívül feküdt a népmozgalmak nagy útjain, mily jelentős és eredeti kultúreredményeket tudott teremteni. Mindenekelőtt már maga társadalomalakulása is csodálatos: idegen társadalmak kihasználása, rabszolgaság nélkül és modern technika nélkül a mai Európát is meghaladó népsűrűség igen szerény, de aránylag biztos eltartását tudta megszervezni. Százmilliókat, óriási területeket egyetlen államegységbe tudott összefoglalni. De szembetűnőek technikai eredményeik is. Már Kr, e. 1000 körül fejlett, művészi fém- és bronzöntőiparuk van s a vas feldolgozására is már ezidőtájt áttértek. A mágnestű alkalmazása is már a Krisztus előtti időkből ered. Ősrégi a lőpor ismerete is. A selyemhernyótenyésztés, selyemszövés is már régóta általános. A szervezett tömegmunka teljesítményeire jellemző, a kiterjedt csatornázáson kívül, a híres kínai fal is, amely már évszázadokkal előbb többezer kilométernyire megépülve, mai alakjában a Kr. u. IV–XIII. századokban készült el. Végül pedig jellemző az, hogy az írásnak használata már a Kr. e. második évezredtől folytonos; a papirost már a Kr. u. II. évszázadtól gyártják és használják, a IV. sz.-tól már a táblákkal való könyvnyomtatást is, de a rajzok kőmetszetsokszorosítása még régibb. Pekingben jelent meg a világ első „újságja”, a XIV. sz.-tól már nyomtatásban. Papirospénzt már a Kr. u. III. sz.-tól használnak s egyes korszakokban, pl. a XV. sz.-ban, az állam teljesen a papírpénzre tért át.

A gondos, szívós munka ezen eredményei mellett a tradícionálisan átdolgozott társadalomban eleven mozgalmak, átalakulások is mutatkoztak, gondolatok, amelyek megcáfolják azt, hogy a szokásszerű megrögzöttség a faji szellemhez tartoznék. Főként a Kr. e. 8. sz.-tól a Kr. u. III. sz.-ig terjedő korszak hasonlít az európai fejlődés középkorvégi-újkori alakulására. Feudális részállamok, hasonlóan a középkori Európa térképéhez; rendiség, lovagerkölcsök, fejedelmi-udvari kultúra; egyúttal azonban a városi élet fellendülése, a képzettségrétegek előnyomulása a születés-arisztokrácia ellenében, a fejedelmi kormányzat fokozódó racionizálása, a zsoldos seregekre való áttérés. Az intellektuális rétegek térhódításával kapcsolatban mindenütt eleven szellemi mozgalom: vallásos szekták és tudós iskolák képviselői, élelmes szofisták, gőgös rétorok, dicsvágyó tollforgatók vonulnak udvarról-udvarra, versenyezve, vitatkozva, az abszolutizmustól a kommunizmusig minden elvet hirdetve, a kormányzatba, a gazdasági életbe behatolva. Keveréke a mi humanizmusunk és reformációnk korképének. A III. sz.-tól a részállamokat magába olvasztó központosított abszolutisztikus birodalom alakult ki, mint Európa országai az újkor elején; itt is hivatalnokállam a rendiség helyett, a magánéletig lenyúló szabályozásokkal, monopóliumrendszerekkel. Marco Polo, a XIII. sz. olasz utazója ezt az államot szolgálta és csodálta. Materialisztikus jólét-állam, kinek-kinek megélhetését biztosítani akarja, megakadályozza a nagybirtok keletkezését s az apró parasztbirtok típusát segíti uralomra. A gazdasági élet fejlettebb formái is mutatkoznak már régóta: hatalmas kereskedő-gildék, kíméletlen nyereségre berendezkedve. A szerzésösztön kíméletlensége és szívóssága egyáltalán jellemző a kínaira. Az „újkori” fejlődést, racionális szellemet akadályozó tekintély-egyház sohasem alakult ki Kínában. A Kr. e. 7–4. sz. a nagy vallásalapítók korszaka. Kon-fu-cse, inkább kultúrfilozófus, a természet égi rendjének megfelelő racionális rendet akar a Földön, az intellektuális osztálynak tudáson és erkölcsön alapuló vezetésével. Lao-cse inkább a lelkiséget hangsúlyozza, szilárd szabályok helyett a benső szemléletet; iskolája s vallása – a taoizmus – inkább természetfilozófiának nevezhető. Meng-cse tanaiban a személyes Isten, a gondviselés eszméje jelentkezik; a legfőbb kötelesség s a külvilágra vezető út az emberszeretet. Tehát sok a rokonság a keresztény tanokkal s később a keresztény térítők ellen a többi vallás éppen e rokonságra való hivatkozással izgatott. Hivatalos vallássá, a literátus-réteg vallásává a konfucianizmus lett, de papi szervezet nélkül; az állam minden vallást tiszteletben tartott. Később a nép nagy tömege a buddhizmusnak hódolt, jelentékeny számban a mohamedánizmusnak is. De a filozófiai viták is szabadon folytak az ész s a természet jogairól, az egyetlen örök világerő pantheisztikus gondolatáról; fellépnek szélső naturalisztikus irányok is, a szokás, erkölcs megtagadásával; felvilágosodás-áramlatok, könnyed, gúnyos racionalizmus, szellemesen felületes, fényűző udvari élet, a művészetek édes játékával. A művészet, különösen tájképekben, remekműveket is alkotott és már tudatos elméletet is fejlesztett ki, amely szerint nem a külvilág másolása, hanem a lélekre tett hatás visszaadása az igazi művészi feladat.

A „modern” gondolat tehát nem idegen a kínai kultúrában, – a fejlődésnek bizonyos fokon mégis meg kellett állania. Társadalmi és szellemi reformáramlatok monotón egyhangúsággal ismétlődtek évezredeken át, de mély átalakulásokat, állandó fejlődést nem tudnak előidézni.

A nép tömege tovább is az ősi leszármazás-egységekben él, a földbirtok is nemzedékhez kötött marad, nem jut el a teljes magántulajdon fogalmáig. A kézművesség is nagymértékben nemzedékhez kötött, a falut, várost is nemzedék-önkormányzat igazgatja. Az egyén jogai nem különülnek el tisztán a leszármazáskötelékekkel szemben. Az államkormányzat, a mandarin-igazgatás és bíráskodás, tehát nem tud racionális, tételes jogot kifejleszteni, a mandarin a pillanatnyi helyzet és saját érdekei szerint rendelkezik s ítélkezik. Igazi forgalomgazdaság nem alakul ki, kiszámítható, biztos jog alapján szervezett piac híján. Legszembeötlőbb példa a pénzgazdaság alakulása: papírpénz, fémpénz van, de az adózás jórészt terményben történik, sőt a hivatalnokjavadalmazás is és még a XVI. sz.-ban is használják a primitív kagylópénzt is. A nagy vallások mellett a nép valódi vallása az ősök szellemének s a természeterőknek tisztelete. Lao-cse filozófiája a lélek és a természet belső erőiről babonává lett, a mágusok az ő könyvéből vették varázsigéiket. Az állam, a felsőbb rétegek is résztvettek a szellemtiszteletben, a császár rangfokozatokat osztogatott a régi hősök és a hegyek, folyók, szelek szellemeinek, vagy lefokozta őket, ha háborús vagy természeti csapásokat hoztak a népre. A császári udvar háremje, eunuchjai, varázslói örök s gyakran véres küzdelmet folytattak a literátus-elemmel. De kiválóan képzett fők sem tudták természetes következetességgel kialakítani eszméiket. Kitűnő társadalmi és pénzügyi reformerek egyúttal komolyan hisznek abban, hogy régi címek, rangok felújításával egy régi aranykort állíthatnak újra vissza. A gondolkodásnak ez a félszegsége, bénasága érezhető az irodalmi termékeken is, s a tudományokon is. Az orvoslás, a csillagászat, igen jelentős alapgondolatok mellett, varázslattá, jóslássá lett, a matematika, amely már a Kr. e. 4. sz.-ban eljutott a pozíciós számrendszer gondolatáig, szinte teljesen eltűnt a tudományok sorából.

A társadalom és a kultúra fejlődését a kínai intellektualizmus nagyszabású, intézményes kialakulása idézte elő; az európaival versenyző, modern fejlődést azonban ez intellektualizmus módszereinek, szervezetének aránylagos kezdetlegessége tette lehetetlenné.

Különösen a szokásszerűen fejlődött társadalmak fejlesztenek ki bizonyos kultúrfokon külön és intézményesen iskolázott rétegeket, a változatos társadalomképletek, viszonyok megrögzítésére, intellektuális kezelésére; racionális társadalmakban mintegy természetszerűen folyik az élet, nincs szükség külön szakszerű adminisztrációjára, a papság, hivatalnokság hosszadalmas beható iskolázására, még aránylag magas műveltségi fokon sem; hanem a szakszerű képzettség munkája helyett inkább a fölényes, előkelő műveltség, tájékozottság játszik szerepet. A tradícionális fejlődés a munkának, jognak, az emberek egymáshoz való viszonyának megrögződött szabályait alakítja ki, míg a racionális fejlődés az életnek apró viszonyait a működő erők kiegyenlítődésére bízza. Ha a szokásszerű társadalom a megrögződött eredmények, képződmények változatos tömkelegét mégis szerves egységbe tudja rendezni, összefoglalni, úgy kultúrfejlődése súlyosabb, mélyebben járó: a kínai fejlődés ily hatalmas kultúrmunkának az eredménye. Társadalom, amely keretek, szabályok közé szorítja az embert és így az erők szabad érvényesülése helyett a beható munkára készteti. Bámulatos népsűrűség s az apró földek intenzív kihasználása következik ebből és a hivatalnoki, társadalmat rendező intellektualizmus általános uralma. A literátus rétegnek ez uralma már a Kr. születése körüli századokban megalapozódott; nem vallásos képzettség, nem kiváltságos papi-rend, hanem a tudás racionális gondolatán alapuló. Nem is származáshoz kötött, tanulmányok útján parasztsorból is felemelkedhetni beléje. Az írásnak és iskolázásnak uniformizálása, a hirhedt vizsgarendszer kialakulása egységessé tette e réteget. A tanulmányok anyaga Kon-fu-cse társadalmat szabályozó, szociáletikai műveiből állott. A fővárosban akadémiaszerű testületük volt, amely még a császárt is ellenőrizte, cenzoraik voltak, akik rendszeresen bírálták a kormányzatnak és az egész hivatalnokságnak intézkedéseit. A literátusokat tanulmányaik, vizsgáik mind kivétel nélkül hivatalvárományosokká tették; a visszaélések elkerülésére mindenki csak bizonyos ideig hivatalnokoskodott, s aztán mások váltották fel egy időre őket. Akár hivatalban álló mandarin, akár egyelőre hivatalon kívüli literátus, valamennyinek együttes érdeke tehát uralmuk fenntartása. Bizonyos kiváltságok, pl. a robottól s a botbüntetéstől való mentesség is egységessé s előkelővé tették e réteget.

Tulajdonképpen modern elgondolás tehát, képzett hivatalnokság vezetése alatt álló társadalom, de az intellektualizmus tökéletlen módszerei egy bizonyos fejlődés után épp ezt a réteget teszik a haladás megkötőjévé. Mindenekelőtt maga az írás fejletlensége. Míg Elő-Ázsia felé, a népek nagy útján, évezredek tömeggyakorlata folytán egyre fínomodott az írás, az élőnyelvhez idomult, azt hangokra tagolta s ily módon kialakult a betűírás, amely a beszédet, gondolatot változatlanul fejezte ki s közvetítette, a kínai írásjegyek, a képírásból eredve, még csak fogalmakat fejeztek ki. Nagyjából tehát minden egyes fogalomnak külön jegye volt, a mindennapi használatra is vagy 4000 jegy ismerete volt szükséges, az irodalmi kifejezésre mintegy 40.000 írásjegyé. Az írás ily módon egészen más művelet, mint a nyelvi kifejezés, ha valaki felolvas, tulajdonképpen fordítómunkát végez. A fogalmakat és a megfelelő jegyeket a megállapodott közös tanulmányi anyag, a klasszikus irodalom szolgáltatta, valamely írás értelme tehát csak akkor világos, ha a klasszikus szövegekre emlékezünk. Már a köznapi íráshasználatra is csak nagyfokú memorizálás képezheti ki az embert; és az olvasó sohasem lehetett teljesen bizonyos abban, hogy mi az írásnak a gyakorlati életre átvitt pontos értelme. Még kevésbbé alkalmas ez az írásképzettség új átérzések, szellemi erőfeszítések természetes, következetes, fínom kifejezésére. A fogalmak merevsége, pontatlansága előbb-utóbb megköti a gondolkodást, kimerülve, eltévelyedve tér vissza az író a memorizált, tradícionális alapokhoz. A gondolat szélesebb körben való terjedése a torzulásnak még erősebb veszélyeivel jár, még a gyakorlati rendelkezések egységes értelmezése sincs biztosítva, általános, elmélkedő jellegűek maradnak azok. Ezzel összefüggésben pl. még az ősi mértékrendszerek sem tudtak soha fínomabb, egységesebb pontosságot elérni s a pénz is súlyban, összetételben aránylag otrombán váltakozó érme maradt.

Kína szélső helyzete a világban időt adott arra, hogy az írást használó intellektuális réteg a végletekig merev alapokon alakítsa ki saját szervezetét. A klasszikus irodalom nélkül mozdulni sem tudott; az élethez idomuló szakember-képzettséget, jogászokat, technikusokat, stb. nem tudott kitermelni. A hivatalnok csak a régi irodalom világrendbölcselkedései szerint igazodott. A vizsgarendszer e klasszikus irodalom mennyiségbeli ismerete szerint osztogatta tudós fokozatait, a mandarinrangsor képesítéseit. A társadalom szokásszerű képződéseit ez az intellektualizmus nem tudta tehát belső értelmükben megragadni, kifejleszteni. A közigazgatás tulajdonképpen a helyi területekre, nagycsaládokra, érdekközösségekre bízva maradt, még a rendfenntartás is, a mandarin inkább csak egyeztetője az érdekeknek; s miután kerületének jövedelmeiből csak egy meghatározott összeget kellett az államnak beszolgáltatnia, igyekezett hivatalnokoskodásának éveit a maga zsebére kihasználni. A gyakorlati, gazdasági, üzleti életben aránylag primitív, személyes módszereknél maradt a szerveződés, a képzettségnek itt bizonyos kezdetleges fokon túl nem lehetett hasznát venni. Másrészt azonban, évezredes fejlődéssel, az intellektualizmusnak, a literátus-rétegnek ez a szervezete biztosította a társadalom, az állam egységét, tette hatalmas építménnyé a külső veszélyekkel szemben. Elképzelhetetlen volt, hogy ezt a szervezetet idegen hatások átalakítsák, az egész kultúra válságát jelentette volna ez. Az intellektualizmus szervezete a kínai társadalom magas vára, az igazi kínai fal, amely idegen gondolatokat, idegen vallásokat befogad ugyan s az újításoknak nem lenne feltétlen ellensége, de mindent átalakít, merevvé tesz s megrögzít, saját belső természeténél fogva. Lomha kultúrtest, erősen összeforrott szerkezettel, nagy teljesítményekkel; nem teljes terméketlensége, kezdetlegessége teszi a modern ember szemében valóságos kultúrszörnyeteggé, hanem éppen az, hogy nagy mozgalmak, eredmények folyton ismétlődő eltévelyedését, modern értelmű kezdeményezések fantasztikus eltorzulását kell történetében tapasztalnia.

És mégis, Ázsia másik ősi nagy kultúrája, amely szintén óriási néptömegek szabályozott életét tette lehetővé s amely eredeti nagy kultúreredményekkel dicsekedhetett: India kultúrája, szintén szokásszerű társadalomfejlődés műve volt. A Kr. e. 1500–1000-ig terjedő időszakban, az árja hódítással kapcsolatban, véglegesen kialakulva, semmiféle idegen hatás sem tudta a társadalom masszív szervezetét megbontani, még a félsziget északi felét meghódító Iszlám is kénytelen idomulni hozzá. A kasztszerű tagozódás adja a kultúrkör egységes jellegét: a papi, a harcos és a földművelő rétegekből alakulnak ki általában véve a „tiszta” kasztok, míg a kevésbbé állandó, biztosított helyzetű rétegekből – köztük a kereskedő- és iparosfoglalkozásokból is – a „tisztátalan” kasztok. De nem egységes elvek szerint alakul ki a kaszt, hanem mindenütt sajátos helyi fejlődéssel, faji, gazdasági, politikai és más esetleges szempontok szerint; inkább sejtszerű alakulás, amely mintegy kétezer különféle kasztot termelt ki a nagy félszigeten. Nem okszerű szerveződés, hanem bonyolult történeti képződmények vadonja. A lélekvándorlás hite, amely szerint előző életünk érdemei és bűnei szerint születtünk e világra valamely kaszt tagjainak, erkölcsi jogosultságot adott a rendszernek. A tradícionalizmus itt is intenzív munkára készteti az embert, az iparos-kereskedő kasztok némiképpen a mi középkori céheinkre hasonlítanak s bizonyos elmélyülő gyakorlatot, technikát fejlesztenek ki a tapasztalatok szerves, zárt hagyományozása által. De ugyanígy a többi rétegek is; a vallásos filozófia mély problémákat érint, a lovagköltészet eposzai eleven szellemi és társadalmi mozgalmakra mutatnak. Az asztronómiában, matematikában igen figyelemreméltó eredményeket értek el, a pozíciós számrendszert tőlük kaptuk. A természettudományok terén a mi kései középkorunkhoz hasonlítható fokra jutottak el, az anatómia még fejlettebb, a boncolást nem tiltja vallásuk. Az építészet hatalmas és művészi alkotásokat teremtett. A fejedelmi kormányzat rendkívül fejlett, részletesen kidolgozott rendőri és pénzügyi módszereket alkalmazott. Igen fejlett a városi élet is, a kereskedelmi-hitelélet a bankszerű intézményig is eljutott.

Olyan pozitív eredmények, amelyeket lényegében a Földközi-tengeri-kultúrkör sem múlt felül, hanem inkább csak természetesebb elevenséggel, mozgékonysággal, kifejezőkészséggel s művészettel használt fel. India társadalomszervezete szilárdságra, ami az élet s a munka folytonosságát biztosította, mindenesetre felülmulta a görög-római társadalmat is, amelyet nem az önmagát kielégítő, hanem inkább az idegen társadalmakat kihasználó racionális fejlődés tett naggyá. Olyan új kultúreredményeket, amelyeket széles társadalomrétegek évszázados, intézményes elmélyülő munkája teremthet meg, alig mutathat fel az antik kultúra; e kultúra inkább a racionális, önálló egyéni szellemnek a kész kultúrjavakat megelevenítő, okszerűen felhasználó érvényesülésén alapszik.

Indiában a helyi, szokásszerű fejlődés még kifejezettebb, mélyebbre vágó, mint Kínában, – az egyes részek erősebben kidolgozott, határozottabb társadalmi és gazdasági együttesek. Egész India a részfejlődéseknek változatos tömkelege, csakis a hasonló társadalmasodás-módszer teszi egységgé, soha egységes politikai szervezetté, birodalommá nem tudott alakulni, sem pedig egységesítő kultúrközpontokat kialakítani. A számos külön nyelv fennmaradása, a számos önálló fejedelemség, a társadalomnak változatos tagoltsága a középkori európai fejlődésre emlékeztetnek.

Kínában a bizonyos fokon egységes szervezetté mechanizálódott intellektualizmus egységesít mindent; Indiában nagyobb a részek ellenálló ereje. Az állandó kultúrfejlődés akadálya éppen az intellektualizmusnak kiegyenlítetlensége, közös, általános szervező munkára való alkalmatlansága. Az írás technikája már sokkal haladottabb, már megközelíti a betűírást, de a képzett rétegek munkaszervezete még nem ment át oly hatalmas történeti fejlődésen, amilyennel később az európai kultúrában jelentkezik. Egységesnek látszó papi réteg irányítja a társadalmat, a brahmánok, a jövő jobb életre vezető helyes út kijelölésével. A brahmán őrzi és szentesíti helyi környezetének társadalomrendjét, kinyilatkoztatása, ami gyakran nem önérdeknélküli, határozza meg a kasztok rangját. A brahmánság öröklődő hivatás, tehát zárt rendet alkot. Képzettségük a Védáknak, a szent költeményeknek hosszadalmas memorizálása, a hódító árják szanszkrit nyelvén, ami már Kr. e. 1500 körül is holt nyelv volt. Egy-egy mester köré csoportosulva folyik a brahmánutódok nevelése, szélsőséges aszkéta gyakorlatokkal. Eredetileg tulajdonképpen írástalan képzettség, s az egész társadalom sokáig igen kevéssé használja az írást, még Nagy Sándor hódító görögjei is csodálkoznak azon, hogy India törvényeit csak szóbeli memorizálással örökítik meg. Az írás inkább profán kezekben, vidékenkint különbözően alakult ki, ma is mintegy 60–70 fajtáját ismerjük. A Krisztus-körüli évszázadok itt is eleven mozgalmakat mutatnak. Már a Kr. e. VI. században vallásos reakció támadt a merev brahmanizmussal szemben a buddhizmusban, amely a belső lelkiséget hirdette s a néptömegekre támaszkodott; erős uralomra is jutott egy időre, de mindinkább kénytelen volt alkalmazkodni a társadalom évezredes rendjéhez, elfajult, külsőségessé vált, s aztán ismét a brahmanizmus lett úrrá, a buddhizmus a Kr. u. VII. sz.-ban csaknem teljesen kiszorult Elő-Indiából, Hátsó-Indiában, Kínában terjedvén el. A brahmanizmust nyilvánvalóan átalakuló, megelevenedő képzettsége segítette újra hatalomra: a buddhizmus idején helyéről kiszorítva, gyakorlati pályákra adta magát, írásképzettségre törekedett, a fejedelmi kormányzatokban hasznosította magát, a szent könyvek tudatos reneszánszát indította meg. De még így sem volt képes arra, hogy a szokásszerű élet intellektuális fejlesztését általánosan s egységesen magához ragadja. Ifjúsága még mindig memorizálásban telt el, a szövegek tekintélye, a dagályos s homályos szónoklat az igazi fegyvere. Irodalmuk csodálatos keveréke a racionális kezdeményezéseknek és a szélső fantasztikumnak, áthatolhatlanul burjánzó gondolatok, akár a társadalomnak kiismerhetlen változatú tömkelege. Mindenütt aránylag fejlett. elmélyült munka, társadalomképződés, de mindenütt szinte fantasztikusan sajátos fejlődés, amelynek elemeit, fogalmait nem lehet az egész kultúrkörben általános, értelemszerű összefüggésbe hozni, a helyi képződmények mélyebb eredményeit közös jogi, gazdasági, állami szerveződésre felhasználni. Ez az oka, hogy India aránylag magas kultúrájú társadalma oly tehetetlennek bizonyult az európai terjeszkedéssel szemben.

Elő-Ázsia, Észak-Afrika határterületeinek hanyatló ősi nagy kultúráit véglegesen felbontotta az antik, görög-római kultúra hatalma. Ez a tüneményszerűen eleven európai antik fejlődés az ázsiai-afrikai után aránylag későn indult meg; alapja nem a szokásszerű társadalomalakulás, hanem a másutt évezredeken át kifejlődött eredmények racionális felhasználása, minden tradícionális tehernek, akadálynak kiküszöbölésével. Többek között a fejlődés folyamán teljesen racionizált, a beszéd hangjait követő betűírásban is itt törhetett először elő szabadon, természetesen az érzés és a gondolat. S mégis, a generációk munkáját, a társadalmasodásnak sokszerű, mélyértelmű jelenségeit kevéssé tudta megőrizni, érvényesíteni ez az antik kultúra, hiszen mindent felbontott mindjárt aktuális okszerűséggel, gazdasági, hatalmi érdekek kívánalmai szerint. Szilárd hivatásrétegek alig alakultak ki, beható gyakorlatra, hagyományos munkára alapozódva, biztosított helyzettel a gazdaságilag s politikailag erősebbekkel szemben. A munka intenzitása helyett a hódítás, a kizsákmányolás élteti a társadalmat, nagymértékben a rabszolgaerő kihasználása is, amit az ázsiai tradícionális társadalmak igen kevéssé ismernek. A hódítás és kizsákmányolás lehetőségeinek kimerülésével, amidőn a társadalom saját megállapodott belső rendjére kénytelen hagyatkozni, aránylag rövid pályafutás után megszűnik a fejlődés, önmagában omlik össze, martalékául barbár társadalmaknak. Egyoldalú, de szükséges, termékenyítő hulláma az emberiség fejlődésének. Utána az európai középkor erősen szokásszerű társadalma alakul ki, kezdetleges, szűk helyi képződésekkel: de a vidékek, rétegek, testületek sajátos belső szervezete eleven, értelemszerű, általános feldolgozásra kerülhet az antik kultúrában tökéletesedett intellektuális módszerek vezetése alatt. A középkor szokásszerűsége masszív, biztosított helyzetű társadalomrétegeket alakít ki, az intellektualizmus pedig ez alakulásokat okszerűen megszabadítja fölösleges, terhelő kötöttségeitől és munkarétegekké fejleszti, a gazdasági, ipari, kereskedelmi hivatások, a szervező munka rétegeivé: az egész társadalom oly összefüggő, üzemszerű szervezetet alkot, mint még soha az emberiség történetében.