NEGYEDIK FEJEZET: A NÉMET BIRODALOM. KELET-EURÓPA

A német birodalom természetesen nem alakulhatott nagy, abszolútisztikus egységgé az osztályképződés folyamata által, sem pedig nagy nemzetvállalkozássá, az erők szabad érvényesülése által. A császári központ még csak az Orániaiak hollandiai vezetőszerepéhez sem jutott el, a birodalmi gyűlés sem a Generaliteit kormányzati szerepéhez. Az új idők hatása csak annyiban mutatkozott, hogy a birodalmi gyűlés 1663-tól állandóan együtt ült Regensburgban s hogy szervezete megállapodott: a választófejedelmek kollégiuma alatt a fejedelmeké, amelyhez tartozott a kisebb, grófi-lovagi territóriumokat képviselő négy „kúria” és a kisebb egyházi territoriumok két kúriája, mindegyik kúria egy-egy szavazattal. A fejedelmi kollégium ezekkel együtt mintegy száz szavazatot számlált. Az új időknek, a polgári osztályképződésnek jele az is, hogy a mintegy 50 birodalmi város kollégiuma egyenrangú lett a két fejedelmivel. Csaknem végleges ez a helyzet; a császár még 1654-ben nagy számmal emelhetett birodalmi fejedelmi, grófi rangra, a kollégiumok tagjaivá osztrák főnemeseket, de ezután csak olyanokat fogadtak el az önálló birodalmi rendek közé, idővel még a lovagok közé is, akik valamely elismert „reichsunmittelbar” territóriumnak uraságát megszerezték. Az „uralkodó” családok változhattak, a territóriumok nem.

A rendiség minden territóriumban általános rétegeződésbe ment át, mindenütt államegység következett ebből. De nem elég a rendi önállóság több-kevesebb elmosódását megállapítani; az új államok belső természetét az szabja meg, hogy szervezetük, igazgatásuk, hivatalnokságuk mily társadalmi feladatokat vett át a régi alakulásoktól.

Bajorországban 1669 után már sohasem hívták össze a territoriális rendek gyűlését. Nem erőszakos elnyomás volt ez, hanem a franciához hasonló belső fejlődés, a nemesség, a városok hatóságjogainak lassú feldolgozása a hivatalnokság által. A hűbéri hatóságjogok kezelője, az „Amt”, mint a francia „office”, ránőtt a nemességre, elsorvasztotta szerepét. Ez „Amt”-oknak államhivatalnoksággá általánosodása az osztályképződés kísérője. Az államhivatalnokság s a társadalomosztályok tovább viselik magukban a rendiség mély adminisztratív feladatait. A német államok között ezért alakult ki legelőször itt a franciához hasonló modern osztályhadsereg is. Európai tekintélyű, de elsősorban adminisztratív állam, inkább dinasztikus, mint hódító célokkal. Délnyugaton, a bajor szomszédságában viszont nincs abszolút állam. Württembergben mindvégig erős rendi képviselet diktál a fejedelemnek. Közelről megnézve azonban ez már nem is rendi képviselet, a territóriumnak már nincs is nemessége. Hollandiához hasonlóan a régi rendi képletek egymásmellettisége, de már mindegyikben teljesen a helyileg kifejlődött adminisztratív előljáróságok kezében vannak a hatóságjogok. A „rendi képviselet” tagjai az előljáróságokat képviselő hivatalnokok.

Keletebbre, Szászországban, szintén fennmaradt a rendi képviselet, de nem sok bajt okozott a központi kormányzatnak, itt már azonban az osztályképződés mégsem tudta teljesen felülmúlni a nemesség politikai jelentőségét. Közigazgatási tisztségre csak „landtagsfähig” nemes kerülhet, tehát akinek képviseleti joga van a rendi gyűlésen. Tehát a társadalomnak tiszta adminisztratív képződésébe mégis idegen elemek játszanak bele. Körülbelül hasonló az alakulás az osztrák tartományokban is. Északnyugat-Németországban nemes és patricius fogalma egybeolvad és a születésnek és a vagyonnak ez az egyesült rétege éles jogokkal tartja a vezetést a társadalom fölött. Legszélsőségesebb a helyzet Hannoverben, ahol 70–80 ily nemescsaládé minden köztisztesség. Az új nemes elérhet alsóbb fokokat, de régi családnak ifjú sarja vonakodik attól, hogy alatta kezdje pályáját. Még a XIX. században is rangelső volt a régi nemes az ugyanazon fokozaton álló újnemes-tisztviselővel szemben. Keletebbre pedig, Mecklenburgban, alig mutatkozik az adminisztratív fejlődés hatása, az erőteljes osztályképződés; a született nemesség éles politikai szervezet maradt a fejedelemmel szemben. A legjelentősebb változás a német államok jövő sorsára egyrészt Ausztria, másrészt Poroszország gyors emelkedése. Ausztria mindinkább külön államcsoportként szerepelt, külön célokkal, inkább keletnek fordult arccal. Váratlanabb a sokáig eléggé jelentéktelen Brandenburgnak nagy, egységes porosz királysággá alakulása. Nem is annyira a német, mint inkább az északi, skandináv-lengyel államrendszerből emelkedett ki, sok tekintetben azoknak belső uralmi módszereivel. Frigyes Vilmos (1640–88), aki a svédek kiszorítása után a „nagy választó” nevét kapta, a harmincéves háborúból megtépázott, ellenségjárta, a svéd és a császári hatalom között kínosan szorongó territóriumokkal került ki. Hollandiában töltötte ifjúkorát, mert apja féltékeny volt rá, – az uralkodónak és örökösének ez az ellentéte később is gyakran megújult a porosz történetben, s általános jelenség az olyan államokban, amelyekben nem korlátozza mély üzemiesség az egyéni ambíciókat. Hollandia mindenesetre jó iskola volt a húszéves korában trónrajutott fejedelem számára. Eleinte, apja módjára, a távoli Preussen-ben tartotta székhelyét, váltakozó szövetségben és háborúban az északi hatalmakkal. A svéddel szövetségben háborúskodott a lengyel ellen, egészen Varsóig, aztán a svéd ellen lengyel-dán szövetségben. Legfőbb eredménye az, hogy a lengyel lemondott Preussen hűbérfelsőségéről, a tartomány a választó szuverén fejedelemsége lett, kívül a német birodalmi kötelékeken. A nemesség itten a lengyelhez hasonló sekélyes szervezet, amikor feltámadt az új szuverén ellen, fegyver nyomta el. Most viszont német, brandenburgi territóriumaiban léphetett fel erős tekintéllyel a rendiséggel szemben. Növelte tekintélyét részvétele a török háborúkban, majd, hosszas taktikázás után, csatlakozása a franciaellenes koalícióhoz. Nem német célok, csak territoriális érdekek vezették, nyugati birtokainak biztosítása a francia terjeszkedés ellenében. A francia háborúban nem nagy sikerrel harcolt, de a francia szövetségben benyomuló svédeket Fehrbellin-nél visszaszorította (1675), ideiglenesen, a dánnal szövetségben, kiszorította őket német tengerparti birtokaikról is. De a nymwegeni béke után e birtokok, a választó leghőbb vágyainak tárgyai, mégis svéd kézen maradtak. Most francia szövetségben akart célhoz érni a svéd ellen, úgyhogy XIV. Lajos részben az ő fedeztével foglalgatta a német határterületeket. Csalódván itt is, lassan átállott megint Hollandia és a császár mellé. De a svédektől haláláig sem tudta megszerezni Elő-Pomeránia kikötőkben gazdag területét. Utóda, III. Frigyes (1688–1713), 1701-től I. Frigyes néven porosz király, a franciaellenes szövetségben harcolt, harcolt a török ellen is; a ryswicki béke (1697) azonban semmi nyereséget nem hozott. De a spanyol örökösödési háború előtt kierőszakolta a császártól a „König in Preussen” címet. Koronázása is Königsbergben történt. A nagy háborúban csak kisebb nyugatnémet területeket szerzett; s közben az akkor folyó nagy északi háborúban sem követhette erőteljesen tengerparti érdekeit. Csak 1720-ban, XII. Károly halálával, jutott porosz kézre Elő-Pomeránia egyrésze, a többi a XIX. sz.-ig svéd birtokban maradt. A XVIII. század Poroszországa Ausztria után a legnagyobb német territórium, de nyugaton, a Rajnáig, messze különvált darabokkal, keleten pedig a lengyel terület választja el Pomerániát Preussentől.

X. POROSZORSZÁG KIALAKULÁSA

Brandenburgban és tartozékaiban a XVII. század derekán még számos különfejlődött rendi területtel, képviselettel kellett küzködnie a fejedelemnek. Az „Amt” igen kevés, voltaképpen a rendi képviselet állandó bizottsága, a „Landrat” kormányoz mindenütt és ennek tagjait választják meg egyúttal a kerületi közigazgatás tisztviselőivé. Az alsó közigazgatás egysége pedig nagyjából maga a lovagbirtok. Az államegység egyrészt a nemességgel szövetségben épült ki, másrészt a francia intendáns-rendszerhez hasonlóan, kommisszáriusok rendszeresítésével. A nagy választó erősen dolgozott képzett, polgári biztosokkal. De a kerületi biztosok, később már nem polgáriak, nagyjából azonosak lettek a nemesi „landratokkal”: a nemesség és a fejedelem kompromisszuma ez; nem pedig a társadalmias tartalmú „Amt”, „office” győzelme. A XVIII. sz. végéig ezzel befejeződött az államszervezet alsó építkezése. Ezen alul a nemesség kezében volt minden hatóság. A nemesbirtok hűbéri jellegét a XVIII. sz. elején törvényesen is megszüntették, a lovag teljesen tulajdonosa földjének, egyúttal pedig hatósága népének. Nincsenek bonyolult kölcsönös jogviszonyok úr és nép között, amelyeket független bírói magisztrátusok gondoznának. A nagy választó nem is gondolt az állami bíráskodás rendszeres kiépítésére, amivel Franciaországban a hivatalnokság fejlődése voltaképpen megkezdődött. Egyes főtörvényszékek létesültek ugyan, de nem az apró élet szabályozására. Ezekben is határozott számarányban osztozkodott a nemesség a polgári jogtudósokkal, mégpedig tőlük elkülönült testületet alkotva. Minthogy így a közigazgatás, az államhivatalnokság mindinkább nemesi életpálya lett, az egyetemeket elárasztották a nemesifjak, bár sokan nem használták doktori címüket, nem tartották „standesgemäss”-nek. Nagy Frigyes idején az államhivatalnokság, a hadsereggel együtt, nagyjából már elvszerűen is nemesivé vált. A rendi képviseletek megszűntek e kompromisszum következtében, az államegység nemesi érdekké vált. Többnyire kollégiális hatóság minden tisztség, mint Angliában, ellentétben a francia hierarchikus üzemmel; még a hadügyi hatóságok is kollégiálisak. A nemesi hivatalnokság lefelé kemény tekintéllyel dolgozott, de teljesen a racionális államérdeknek; a fejedelmi kormányzatnak parancsa alatt áll, elszakadt helyi gyökereitől. Egyideig a Landrat nem akart tűrni „idegen”, más vidékről való tisztviselőt, de csakhamar dobálták a hivatalnokot az ország egyik végéből a másikba, a XVIII. sz. elején be is börtönözték azt, aki le akart mondani, semhogy áthelyezzék. A hivatalvásárlás, kinevezési taksák színe alatt, itt sem ismeretlen, természetesnek vették, ha valaki pénzt kínált a tisztségért, de nem lett rendszerré. Tehát, a juristák hosszú vitája után, győzött az az elv, hogy a fejedelem bármikor leteheti a hivatalnokot. A fixfizetés sem játszott sokáig nagy szerepet az illetékek mellett, a bíráskodás ezért, az angolhoz hasonlóan, drága volt. A nemest az érvényesülés vágya vitte a hivatalnoki pályára, s az érzés, hogy az államegység a junker-uralom érdeke. Ezért viselt el rideg bánásmódot felsőségétől, bár gyakran panaszkodott, még idegen követségek előtt is. Tény azonban, hogy az állam parancsszava most már mélyebb közérdekeket szolgál, a hivatalnoki utasítások erősen szociális tartalmúak, jólét-államot akarnak. S egyúttal mind kimerítőbben szabályozzák magának a hivatalnokságnak helyzetét, ügymenetét, felelősségét is. Még a paraszt sorsába is beavatkoznak, ha nem is rendszeresen, s ha többnyire óvatosan is a nemesi érdekekkel szemben. A nyugati fejlődésnek kemény fegyelemmel való átültetése ez, gazdag tartalmának akadálytalan, racionális érvényesítése.

De a porosz államegység kialakulása nem érthető meg a hadsereg kialakulása nélkül. Részben nyugati módon történt ez, osztályképződésként, részben északeurópai módon, érdekszövetségen alapulva. A nagy választónak nem volt szándékában, hogy a nemesség tulajdonává tegye a katonai hivatást. Hadseregének egyik legnagyobb újjászervezője parasztfiú volt. A Landratok és a nemesi közigazgatás államosításával azonban természetessé lett, hogy minden tiszti állás a nemességé. Tulajdonképpen itt kezdődött, a hadügyi szervezettel, Brandenburg egysége, a közigazgatás többi ágai mellékesek. A kerületi rendi biztosok tisztségei, amelyek a háború idején a megszavazott adót behajtották és a népet katonáskodásra kényszerítették, most mind kifejezettebben állami „Kriegskommissariat”-okká lettek. Mégpedig a kontinensen példátlan hatáskörrel, kezükbe került csaknem az egész pénzügy, a közrendészet, sőt a nép adózóképességének fokozása szempontjából a városigazgatás ellenőrzése, az ipar-kereskedelem szabályozása is. A legfőbb Kriegskommissariat a belügy, pénzügy legfőbb intézője is, fontosabb minden más központi kormányszervnél. vezetőállásokra, a fejedelem mellé, többnyire a Kriegskommissariatusok tisztviselői emelkedtek. Így lett Poroszországból igazi katonaállam és „Polizeistaat”. I. Frigyes király fényűző és elég könnyelmű uralkodó volt, az egységállam fejlődése mégis feltartóztathatatlanul haladt tovább. Az állam merkantilizmusa is megfelelt e fejlődésnek: a városi nagypolgárság és a céhek merev jogainak elismerése, tehát szövetkezés érdekeikkel; de parancsszóval támogatott „koncessziók”, új iparok létesítésére, törték át az állam érdekében a céhjogokat, s idegenek, hugenották tömeges betelepítése. A nagy közmunkák, utak, csatornák is az állami parancsszó művei, de a vezető társadalom lelkesedésétől kisérve. Még a flottaépítésben is követték a nyugati merkantilizmus példáját, nagy a lelkesedés, amikor az egy-két hadihajó sikeresen szerepelt az északi hatalmak tengeri harcaiban. A nagy választó az egyedüli német fejedelem a maga korában, aki tengerentúli, afrikai gyarmatosítást kísérelt meg, amit azonban a XVIII. század elején fel kellett adni a hollandokkal szemben. Sok a rokonvonás a fejlődésben az angollal is, de ami ott a társadalom műve, az itt az államakaraté. A fejedelem szerepe a vallás kérdésében is némikép hasonló az utolsó Stuartokéhoz. A dinasztia kálvinista, a nép túlnyomórészt lutheránus; de mivel az egyház az államba tagozódik, a lelkészt, tanítót hivatalnokként lehet kezelni, a központi konzisztórium, lelkészekből és hivatalnokokból, az államkormányzat egyik szerve. Az uralkodó pedig a vallásegyenlőség gondolatának képviselője – kivéve természetesen a katolikus vallást, amely megtűrt helyzetében maradt. Főként a nagy választó fáradozásának köszönhető az, hogy a wesztfáliai béke a kálvinizmust felvette a birodalmi vallásbékébe. A szellemi életnek a protestáns orthodoxiától való szabadulása tette jelentőssé a porosz egyetemeket, különösen Halle egyetemét. Berlin kultúrközponttá fejlődött, erős érzékkel a racionális nyugati szellemi-tudományos eredmények iránt. Művészakadémia létesült, s Leibniznek, a nagy természettudós-filozófusnak fáradozásával itt keletkezett az első német tudományos akadémia is. Leibniznek egyik leglelkesebb életcélja különben a protestáns vallások egyesítése volt.

A közcélokra, parancsszóval fegyelmezett szabadság volt ez, a felvilágosodott abszolutizmus előkészítője. Oly feszítőerő, amely idővel új irányt, jelentőséget adott a német fejlődésnek, s nagymértékben az egész európai fejlődésnek is. Gazdaságilag kifelé a német társadalom sokáig nem érvényesült, állítólag mély süllyedés korszaka lenne ez. A harmincéves háború pusztításait hozzák fel okul, ami természetesen nem állhat meg. Egyes adatok valóban a népesség szörnyű apadását mutatják némely vidéken, viszont a népmozgalom erős lendületet vett, mindenütt nagyarányú telepítések, amik a német merkantilizmusnak a „populációs” jellemvonást adták. A territoriális és egyéb vámhatárok tömkelege, a céhrendszer merevsége akadályozta a forgalomgazdaság általános mozgalmát, angol megjegyzés szerint „a németek börtönrácsokon keresztül kereskednek”. De a merevségnek, a korlátozásnak társadalmat konzerváló hatása is volt, a politikai erők ezért nem hatalmasodhattak el a polgári munkán, mint pl. Lengyelországban. A „süllyedés” képét e korszaknak bizonyára főként a nagy mozgalmak hiánya, a nemzetközi versenyből való kimaradása adja. Egyedül Hamburg a kifelé is hódító város, lassankint a hollandnak is komoly riválisa. Egyébként Németország csak másfélszáz év mulva tört elő a világgazdaságban nagyszerűen fegyelmezett szervezettel.

Az Okcidens új államfejlődése ad feszítőerőt az osztrák Habsburg-monarchiának kelet felé, most már biztos fölényt az idegen, török államtípussal szemben. Az osztrák tartományokban is beletagozódott a rendiség az államba, a központi kormányszervek kiépítése lehetővé vált. A török 1664-ben, a vasvári békében, a háborút nem dicsőségesen, de nyereséggel fejezte be; 1683-ban új nagy támadásra indult. De XI. Ince pápa buzgalma keresztény segítséget hozott, Sobieski János és Lotharingiai Károly vezetése alatt tönkreverték Kara Musztafa nagyvezérnek Bécset ostromló seregét, benyomultak a másfélszáz év óta rendíthetetlen török uralom alatt álló területekre. A szent liga, amelyhez Velence s protestáns hatalmak is csatlakoztak, s amely Oroszországot is együttműködésre bírta, 1686-ban elfoglalta Budát, s a szegedi, mohácsi győzelem után Belgrádot is. Bádeni Lajos seregei Nis-ig, Viddinig nyomultak, a Balkán felszabadítása reális tervvé lett. Az európai seregekben volt már valami erő, amit a töröknél a legjobb technikai felszerelés és kegyetlen fegyelem sem tudott pótolni. Velence, Morosininek, Kréta hős védőjének vezetése alatt, 1685-ben délről támadta meg a Balkánt, meghódította Moreát, elfoglalta Athént is, amelynek Akropoliszát ez az ostrom rombolta szét véglegesen. I. Lipót császár (1658–1705), aki despota híre ellenére inkább tétova nyárspolgár volt, ezúttal bámulatba ejtette az európai diplomáciát elszánt kitartásával, nem adta fel a török háborút akkor sem, amikor XIV. Lajos 1688-ban ismét nyilt támadásba ment át. A török ismét támadt, Belgrádot is visszafoglalta, csak Bádeni Lajos szalánkeméni győzelme (1691) állította meg egyelőre. Velencének is fel kellett adnia Moreát (1690), kereskedői békére vágytak. A lengyel is lanyhán háborúskodott, csak az oroszok sikere, Azow elfoglalása könnyített némileg a nyugati hadviselésen. A török ismét Magyarországon harcolt, Lugosnál, Temesvárnál győzött. Ekkor kezdődött Savoyai Jenő nagyhadvezéri-államférfiúi szerepe a Habsburg-monarchiában. A savoyai herceg ifjabb fia volt, papnak szánták, de ő katonának ajánlkozott XIV. Lajosnál, aki nem sok figyelemre méltatta őt. A savoyai politika változásának megfelelően állott be a császári seregbe, Belgrádnál súlyosan megsebesült. Ezután Itáliában nagyszerű hadvezérnek bizonyult, majd a magyarországi fővezérséget átvéve, 1697-ben Zentánál döntő győzelmet aratott a törökön. A ryswicki béke (1697) után Lipót császár szívesen fordult volna teljes erővel a török ellen, de a spanyol örökösödés ügye kirobbanással fenyegetett s így 1699-ben, Karlovicban békét kötött, amely a temesi bánságot a török kezén hagyta. Morea Velencének, Azow Oroszországnak birtokában maradt. I. József császár idején (1705–1711) a spanyol ügy nagy európai háborúja kötötte le a császári hatalmat és XIV. Lajossal összeköttetésben Rákóczi Ferenc felkelése. Magyarország teljes felszabadítása eltolódott, a Balkáné nem a Habsburg-hatalom által történt meg. Magyarország 1687-ben örökös királysággá lett, e fogalomnak akkori súlyos értelmében: kétségtelenül nemcsak politikai esemény, hanem jelzi a magyar rendi társadalomnak csatlakozását is a nyugati osztályképződéshez. A nemesi képviselet politikai éle hirtelen eltompult, le egészen a nemesi vármegyéig, az adminisztratív szerep vált itt is lényegessé. Mégis jelentősebb maradt a politikai képviselet, mint nyugaton; Lengyelország bukása után Anglián kívül egyedül Magyarország érte meg valóságos „alkotmánnyal” a francia forradalmat. Savoyai Jenőnek nagy volt a szerepe az osztrák központi kormányzat modernizálásában, amelyben az ő szülőhazája Itáliára később oly döntőjelentőségű példát mutatott. Az utrechti békében (1713) Ausztria Nápoly, Milánó, Németalföld birtokát szerezte meg, ezután az osztrák Habsburgok Franciaországnak európai versenytársai. De már nem mint a német birodalom császárai. Bécs már Keleteurópának nagy kultúrközpontja, sajátos barokk-műveltséggel, a XVIII. sz. derekáig inkább az olasz, mint a francia kultúrával összefüggésben.

Míg a XVIII. sz. elején Európa déli, nemrég még vezető kultúrterületeinek felosztásáért folyt a küzdelem, addig az északi államok egymást marcangolva szorultak le véglegesen régi hatalmi jelentőségükről Európában. Egyrészt új hatalmak, Brandenburg, Szászország, jelentek meg döntő szereppel egymásközti tusájukban, másrészt pedig, évszázados próbálkozás után félelmetes sikerrel, az orosz birodalom.

Dánia amúgyis mindinkább nyugatnak fordult, mindinkább kivált az expanzív északi államrendszerből. A francia típus győzött itt; abszolút monarchia, a polgárságra támaszkodva a nemesség ellen. V. Keresztély (1670–1699) XIV. Lajos fényűző udvarát utánozta, vezetőminisztere is polgárember volt, mint a francia királyé. A németországi terjeszkedésben azonban most már Brandenburg állotta útját, az tiltotta le Hamburg elfoglalásának kísérletéről is. Svédországban XI. Károly (1660–97) kiskorúsága idején gyámkormányzat árusította a fegyveres segítséget Franciaországnak, Hollandiának. Mint XIV. Lajos szövetségesét verte ki a svédet Hollandia, Dánia, Brandenburg a német partokról, magából Svédországból is csak végső erőfeszítéssel sikerült a dán sereget kiszorítani (1675–79). A nymwegeni békében a francia segítsége mégis visszajuttatta a svédeknek német birtokaikat. XI. Károly most rendet teremtett otthon, legyűrte a nemességet, hivatalnokuralom került felül, általános hadkötelezettséggel. Az országgyűlés 1693-ban abszolút szuverénnek nyilvánította a királyt, aki csak Istennek felelős és országgyűlés nélkül is kormányozhat. Svédország ismét nagy lendülettel indulhatott neki a XVIII. század történetének.

Lengyelország II. János Kázmér (1648–68) idején a svéddel és orosszal küzdött; Brandenburgnak át kellett engednie Preussen felsőségét, az orosznak már régi lengyel vidékeket is. A nemesi uralommal való küzdeilmben kifáradt a jezsuitából lett király, 1668-ban lemondott trónjáról, hogy francia földön vallásos buzgalmának élhessen. A Wasa-dinasztia utolsó tagja volt, tehát hosszú választási küzdelmek következtek. Az országgyűlés, amely régebben még azt is eltiltotta, hogy a királynak már életében válasszák meg utódát, most a folytonosság hiányát is igazi nyers okszerűséggel akarta pótolni: eltiltotta, hogy a jövőben a király lemondjon trónjáról. Idegen fejedelmi sarjak egész sora pályázott a trónra, végül egy lengyel urat, Wisniowiecki Mihályt (1669–73) választottak meg. A kozákság feltámadt az orosz-lengyel közt történt kettéosztása ellen, a törökkel szövetkezett, az így keletkezett lengyel-török háborúban Köprili Achmed elhódította Podóliát és a kozák területeket (1672). De az országgyűlés elvetette a békekötést, Sobieski János nagy győzelmet aratott a törökön és Mihály halála után őt választották, III. János néven, királlyá (1674–96). Változatos harcok után a törökkel következett Sobieski dicsőséges szerepe Bécs felszabadításában; a kozákság és a karlovici békében (1699) Podolia is visszakerült Lengyelországhoz. A király már előbb meghalt, utolsó nagy uralkodója Lengyelországnak. Európa egész diplomáciája dolgozott ismét a lengyel trón birtokáért. XIV. Lajos francia vérbeli herceget erőszakolt, Conti Lajost, a császár pedig a katolikus hitre tért szász választót, Erős Frigyes Ágostot. Mindkettőt megválasztották a lengyel pártok, de Conti elkésett, a szász seregek urai maradtak az országnak és a választót II. Ágost néven (1697–1733) királlyá koronázták.

Mindezen északi államokat általános nagy háborúba bonyolította a XVIII. sz. elején Svédországnak váratlan új katonai előtörése. XI. Károly ifjú utóda, XII. Károly (1697–1718) tizenhétéves korában lerázta magáról a gyámkormányt; erre a dán, a lengyel, az orosz, bízva a svédországi belső zavarokban, 1700-ban rávetette magát a tengerparti svéd birtokokra. Az újkori történetnek egyik legregényesebb epizódja következett, XII. Károlynak, a kicsiny északi nemzetnek káprázatos fegyvermenete a normannok egykori hódítás-vidékein. XII. Károly meglepetésszerűen átkelt Dániába, pár hét mulva Kopenhága előtt diktálta a békét (1700). Még ez évben az észt partokon, Narwanál győzött az oroszon, Nagy Péter seregén. Ez ellenfelét még nem sokra becsülvén, a Livlandra pályázó lengyel ellen fordult, benyomult az országba, 1702-ben Varsót, majd Krakkót is elfoglalta. A lengyel országgyűlés 1704-ben trónvesztettnek nyilvánította II. Ágostot és svéd pártfogoltat, Leszczinski Szaniszlót, választott királlyá. Közben azonban Nagy Péter cár sorra foglalta a svéd parti birtokokat, Ingermanlandot, Estlandot, Livlandot. II. Ágost is újjászervezte pártját, szász erőkkel Varsót is meglepte. XII. Károly kiverte őt lengyel földről s miután az oroszt visszaszorította a lengyel határokról, 1706-ban Szászországba nyomult, Lipcsénél békére kényszerítette, a lengyel trónról lemondásra II. Ágostot. Egy évig időzött itt a svéd sereg, a lengyel síkságok-mocsarak háborús szenvedései után e versaillesi fényben sugárzó fejedelemségben. A szász udvar pompájával éles ellentétben álló egyszerű, fegyelmezett ifjú svéd király körül forgolódott ekkor minden nyugati állam diplomáciája. A császárra, a szásznak protektorára, végső veszedelem lett volna a svédnek támadása, csatlakozása XIV. Lajoshoz a spanyol örökösödési háborúban. A tengeri hatalmak mindent megmozgattak ez ellen, maga Marlborough is eljött XII. Károlyhoz. Ő végül, a császártól vallástürelmet eszközölvén ki a sziléziai protestánsok számára, utolsó ellensége, az orosz ellen vonult, Moszkvát tűzte ki célul és 1708-ban már Szmolenszknél járt győzelmesen, amikor a kozákok biztatására hírtelen délnek fordult, erőltetett menetben, esős-havas úttalan-utakon. A kozákokban csalódott és amikor 1709 tavaszán megfogyott sereggel, tűzérséggel az ukrajnai Poltava ostromához fogott, Nagy Péter seregétől döntő vereséget szenvedett. Sebesülten, mintegy kétezer emberrel török földre kellett menekülnie. Évekig időzött itt, a beszarábiai Bender város mellett táborozva, azzal az erős meggyőződéssel, hogy a törököt az orosz ellen bírhatja. Közben II. Ágost elűzte a lengyel trónról Leszczinskit, Nagy Péter tovább hódított a finn öböl vidékein. De úgy látszott, XII. Károly mégis jól számított, a török valóban háborút indított az orosz ellen és Nagy Pétert 1711-ben a Pruth mellett körülzárta. A cár a végzetes helyzetből csak súlyos békefeltételekkel s valószínűleg a nagyvezér megvesztegetésével tudott szabadulni. Ujabb háborús kísérletek után a török 1713-ban véglegesen megbékült az orosszal. XII. Károly azonban nem akart eltávozni, legyőzötten hazatérni, úgy hogy a töröknek végül erőszakot kellett alkalmaznia ellene, megostromolni a svéd tábort, a felgyujtott házából elszántan kirohanó királyt foglyul ejteni. Még ezután is megrögzötten ellenkezett, már elmeháborodottnak kezdték tartani. Csak amikor híre jött, hogy Svédországban kormányzót akarnak helyébe állítani, indult útnak, gyors lovaglással Magyarországon át Stralsund felé. Ekkor, az utrechti béke után, az orosz, a porosz, a dán már a németországi svéd birtokokat hódította és Hannover, Angliával perszonálunióban, szintén részt kért a zsákmányból. XII. Károly nem tudta megfordítani sorsát, de megnyugodni, lealázó békét kötni sem tudott. 1718-ban, egy norvég erőd éjjeli ostrománál, golyótól találva végezte be életét.

Utána ismét a nemesség kezébe került a hatalom Svédországban, a királynak alig volt több joga, mint kettős szavazata a tanácsban. A svéd nagyhatalomnak vége volt. Az 1719–21. években kötött békék Bréma, Verden egyházfejedelemségeit Hannovernek, Elő-Pomeránia jórészét Poroszországnak juttatták, Dánia bekebelezhette Schleswig-Holsteint. Oroszország a keleti-tengeri tartományok ura lett, ide, Európa felé forduló arccal, építette a cár új fővárosát is.

A török birodalmat IV. Murád (1623–40) a bürokrata-abszolutizmus szellemében igyekezett reformálni. A szultán azonban nem tehetett mást, mint hogy a meglevőt, a készet használja fel, szigorúan, kegyetlenül. A vallásos-jogi törvények szigorú betartását követelte, a hivatalnokságot maga vizsgáztatta, a tugra rajzolásában maga is túltett a leggyakorlottabb kalligrafuson is. A hanyagokat, tudatlanokat keményen büntette, kivégeztette. Csak fegyelmezett uralom volt a célja, egyébként maga sem volt mélyen vallásos, a tradiciókat gúnyoló irodalommal is szívesen foglalkozott, igaz, hogy amikor ily alkalommal véletlenül villám ütött le közelében, felakasztatta a felolvasót. Az alsó nép bízott benne a nagyok zsarnoksága ellenében, a keresztények gyermekadóját is eltörölte. Derék katona volt, Bagdadot ő biztosította véglegesen a perzsák ellenében. De aztán ivásnak adta magát, uralkodása rémuralommá vált, a kivégzések tízezreivel. Utóda, I. Ibrahim, az ulemák és janicsárok lázadásában vesztette el ismét trónját, majd életét is. De Murád rendszere folytatódott IV. Mohamed (1648–87) idején, a két Köprili-nagyvezér kegyetlen fegyelmező kormányzatában. A szentgotthárdi vereség ellenére is Magyarországon a vasvári béke (1664) területnyereségeket hozott, aztán Lengyelországtól déli részeit, Velencétől Krétát sikerült elragadni. A nagy vállalkozás Bécs ellen azonban összeomlott, a keresztény sikerek után janicsár-lázadás fosztotta meg a szultánt trónjától. A következő röviduralmú szultánok idején a harmadik Köprili-nagyvezér ismét lábraállította a sereget, de azért 1699-ben, a karlovici békében, először mondott le a török európai területekről: Magyarország jórészéről, a lengyel Podóliáról, az orosz számára Azow-ról, Velence számára Moreáról. Egy negyedik Köprili hiába kísérelt meg általános reformot, ami már az iskolázásra is kiterjedt volna, az ótörökök megbuktatták, majd a szultánt is megfosztotta trónjától a főváros lázadása. III. Achmed (1703–30) idején a keleti tenger kijárataiért dolgozó Nagy Péter cártól, a Pruth-melletti hadjáratban (1711) sikerült Azowot visszaszerezni, majd (1715–18) Velencétől is Moreát, de a passarováci békében az osztrák hatalom, egész Magyarországon kívül, már szerb és oláh területeket is szerzett. A váltakozó küzdelem aztán folyt tovább a XVIII. sz.-on át. Mindinkább az orosz lett a török igazi ellensége, most már Perzsia felé is versenytárssá; az európai diplomácia lassankint az orosz hatalom ellensúlyozására támogatta a roskatag török birodalmat.

Az orosz társadalomnak mégis sokkal erősebb közössége volt a nyugati keresztény kultúrfejlődéssel, mint a töröknek. Az első Romanowok, Mihály (1613–45) és Alexej (1645–76) cárok idején mélyebb szellemi mozgalmak is bizonyítják ezt. Az egyház a tanok tudományosan megalapozott egységére törekedett, a vallásos szövegek revíziójával. Nikon patriarcha e célból összegyüjtötte az orientális orthodox egyházak görög szövegeit, egyúttal a papképzés reformjára is törekedvén. Ez iránnyal szemben, amely hivatalosan egységesített tanokat akart rendszeresíteni, a régi, másolásokban, magyarázatokban változatossá lett szövegekhez ragaszkodott a hivők egyrésze, sajátos módon ép konzervativizmusával képviselvén a szabadabb felfogást, többnyire oly rétegek, amelyek maguk akarták olvasni s megérteni az írást. E „szakadárok” („raskolniki”) a nyugati reformációhoz hasonló elveket is hirdettek, az imával való kolostori üzérkedés, a „jótettnek” önmagában való üdvözítő hatása, az egyház gazdagodása ellen, egyes csoportok ki is küszöbölték a papság üdvközvetítő intézményét, csaknem laikus vallásközösséggé alakultak. Társadalmi, intellektuális forradalom azonban nem keletkezett a mozgalomból, amelynek, az állam üldözése ellenére, ma is vannak hívei. Nikon patriarcha túlságos hatalmat kívánt magának az államban, az 1666-ban tartott moszkvai zsinat, amelyen Antiochia és Alexandria patriarchái is résztvettek s amely a görög egyház utolsó általános zsinata volt, magáévá tette újításait, de a cár nyomására megfosztotta őt méltóságától.

A kormányzat kísérletezett az iskolázás fejlesztésével; a kiewi görög-keleti akadémia közvetítésével Moszkvában a nyugatihoz hasonló retorikai, azaz görög-latin fogalmazói iskolát állított, különösen a központi hivatalnokság céljaira. Ennek az „akadémiának” növendékei aztán elbizakodottan becsméreltek mindent, ami hazai, orosz és így a társadalom állandó ellenszenve kísérte őket, zavargásokkal, botrányos pörökkel. Gyakorlatiasabb célokra, főként nyomdászok nevelésére is alapítottak egy iskolát, görög és egyházi szláv tanítással, ami az akadémiának előkészítő fokául is szolgálhatott. De másrészt épp ez az iskola szervezkedett minden nyugati latinos képzettség üldözésére is, rendőri jogokkal. Egyéb középiskolához hasonló intézmény nem volt Oroszországban a XVII. sz. végéig, ellenben az udvari színház céljaira állítottak szinészképző iskolát.

Mint nyugaton, a XVII. sz. itt is a nagy terveké, a bizalomé a törvényhozás társadalomalakító erejében; a keresésé ötletek után, amelyek különösen az államjövedelmeket növelnék csodálatosan. Egyideig csodákat vártak az országos tanácskozásoktól is, a sobor egyízben tízévig űlésezett, de aztán eljelentéktelenedett, a kéznél levő előkelők alkalmi gyülekezetévé lett, sohasem igazi országos képviseletté. 1649-ben nagy törvénykönyvet állítottak össze, az „uloshenia”-t, lényegében a byzánci császároktól kezdve minden cár rendeletgyüjteményét. Ez a kodifikáció kétszáz évig, a XIX. sz. közepéig, érvényben maradt. Mind mélyebb gyökereket vert a „harmadik Róma” gondolata; és mindinkább pánszláv jelleget öltött. Irodalmi képviselője a XVII. sz.-ban egy nyugati ember, Krishanits horvát pap, aki sajátos módon végeredményképpen a katolikus unióért akart itt dolgozni alattomban és ezért egyelőre a balkáni szlávok felszabadítására izgatott. Nyersen, őszintén írt az orosz műveletlenségről, arról, hogy még kifejezni sem tudja gondolatát az orosz úr, a kereskedő még számolni sem tud; az öntudat felébresztése a nyugati műveltség, iskolázás előnyeinek hangsúlyozásával párosodva történt.

A széles európai osztályképződésnek hatása abban nyilvánult, hogy eltörölték a családi leszármazáson alapuló nemesi rangsorozást, amely az állami szolgálatban is mérvadó volt, ünnepélyesen elégetve a genealógiai ranglistákat. A hadseregben is a szolgálati érdem elvére helyezkedtek, a strelitzek családokhoz nőtt, veszedelmesen önállósodott testületiségét megbontván ezzel s mellettük modern, nyugati mintára szervezett ezredeket is állítván. Reformbarát nagyurak vezették e racionizálást, igyekeztek egyúttal nyugat felé irányítani a hódító politikát. A lengyel veszedelem megszünt, sőt 1667-ben régi lengyel részek is jutottak orosz birtokba, Kiew is, az orosz kultúra eredeti fészke. De a Keleti-tengertől még mindig svéd és lengyel birtokok zárták el az oroszt, a Fekete-tengertől pedig a török; a nagy orosz birodalom Nagy Péterig belföldi hatalom maradt.

Nagy Péter 1682-ben gyermekkorában örökölte a trónt, illetve meg kellett azt osztania gyengeelméjű mostohabátyjával, majd pedig az apja két feleségének családja közt támadt viszályok mostohanővérét, Zsófiát, tették régensnővé fölöttük. A konzervatív- és a reformpárt küzdelme is rejlett e mögött s a strelitzek új lázadása is kísérte. Péter vidékre menekült az intrikák elől, autodidakta tanulmányait itt folytatta tovább. Elsősorban katonai s technikai kérdések érdekelték s idegen mesterei sem tartoztak a legképzettebbek közé. Szélsőséges szenvedéllyel szervezett játékhadsereget, egy kicsiny tavon flottát, véres hadgyakorlataiban maga is megsebesült, de keze különben is mindig sebekkel borított volt a kézimunkától. Amikor Zsófia hadserege a törők ellenében, a magyarországi hadjárattal kapcsolatban sikertelenül kísérelte meg Krim elfoglalását, az ifjú cár feltámadt nővére ellen, a Toritzko-kolostor falai közé gyüjtötte híveit. Végül Zsófia kénytelen volt kolostorba vonulni s a tizenhétéves Péter egyeduralkodóvá lett (1689–1725). Nem lehet mondani, hogy hatalmas koncepcióval jött volna, inkább belső ösztöne vitte mindig új s új tevékenységre. Nyers, féktelen, zseniális, nyughatlan alkotásvágya új korszakot hozott Oroszországra, ha nem is mély átalakulást. Sikere főként abban rejlett, hogy nem az elmélet vezette; mint a maga nevelését, úgy minden mást is kezdetén kellett kezdenie, valósággal a kézimunkán. De elsősorban a hatalomkifejtés a célja, a társadalomszervezést is technikai munkának fogta fel. A nemességet, régi fejedelmi családok sarjait is közlegényi sorba kényszerítette tiszti alkalmazásuk előtt, kényszerítette őket a tengerészetre is, bár a legtöbben irtóztak a tengertől. A nemesek összeírását az adózóké követte, a fejadó kíméletlen rendszerével, a kóborló, bizonytalan rétegeket, amelyek Oroszországban egész nagy társadalomként szerepeltek, ezzel, de egyenes sorozással is, munkára kényszerítette és egyúttal a földesúri hatalom alá is. A paraszt helyzete a XVII. sz. folyamán némikép enyhült az állami szempontok érvényesülésével, nevezetesen a rabszolgaság felszívódott a jobbágyság általános fogalmába, de a terhek növekedtek, a nemesség államszolgáló réteg lévén, fenntartása, a jobbágyság alávetése, dolgoztatása által közérdek volt: a cárnak fájt ugyan, de a parasztot sorsára kellett hagynia, még az ellen sem tett semmit, hogy a parasztcsalád tagjait egymástól elszakítsa a földesúr, idegenbe is eladja. A kormányzatot, közigazgatást teljesen bürokratikussá akarta tenni, a bojárok csak külön bizalmából juthattak vezetőhelyre, alacsonyszármazású vagy külföldi államférfiak mellett. A duma helyett szenátust alkotott, kinevezett tagokkal. Új kerületi beosztások, ellenőrző hivatalok, a hivatalos mulasztások kötelező feljelentése, kiterjedt kémrendszer: mindez függetlenítette az államapparátust a helyi társadalmaktól; másrészt azonban folytonos „okszerű” változtatásokkal, zaklatásokkal bizonytalanná tette az élet folyását. Mert a cár impulzív elképzelésekkel dolgozott, a hasznos ötlet előtt nem tűrt akadályokat, amíg újabb gondolatai nem ébredtek. A hivatalnoki végrehajtás így tehetetlen s lelkiismeretlen maradt. Hiába járt a cár mindennek maga utána, hiába alkalmazott durva, kegyetlen eszközöket: „Egy ember ő, egyedül igyekszik a hegynek felfelé s milliók húzzák vissza”, – írja egy kortársa. Nem is volt elegendő képzett embere még a szenátus betöltésére sem; nyugati-szláv, cseh és sziléziai jogtudósok behívásával akart új embereket felnevelni. A központi prikázokat, amelyek eddig nagyjából egyes területek igazgatására tagozódtak, ügyszakokra szervezte át, ami hatalmas központosítást jelent, de az eleven talajtól való elvonást is. Valamennyi várost így foglalta össze külön kormányzati egységgé, élén a pétervári főmagisztrátussal. A mesterségek egyes ágait is külön-külön országos gildékbe foglalta. Százszámra alapított manufakturákat, de csak jobbágyfalvak örökös hozzájukkötésével láthatta el azokat munkásokkal. Külföldi mestereket ezerszámra hozatott be; – egyedül Amszterdamból ezret. De az ipar nem tudott igazi társadalmat teremteni magának. A magasabb üzleti élet túlságosan bonyolult volt az orosz számára, a vállalkozók hamisítással, sikkasztással dolgoztak.

Az egyházat véglegesen kiszorította az önálló társadalomvezetésből; a patriarchátust eltörölte, helyette „szent szinódust” alakított, a hivatalnok-kollégiumok mintájára, az egyházjövedelmek jelentékeny részét államcélokra fordította. A szerzetesben gyűlölte a maradi, népies ellenállás képviselőjét s dologtalan élősködését, de elnyomta a raszkolnikokat is. Talán legjellemzőbb a cárra az iskolázás ügyének kezelése. A latinos irány az ő idején egyre erősödött s ő maga tervezte ki a kyrill-írásnak reformját a latin betűk olvashatóságához közeledve, de ez írást főként a gyakorlati, technikai művek nyomtatására szánta, nem is lett általánosan használt írássá. Elrendelte püspöki iskolák állítását, a teológia mellett nyelvtani-fogalmazási s némi fizikai oktatással is, de a végrehajtásnak alig van nyoma. Alapított tengerészeti-mérnöki „akadémiákat” is, amelyek azonban nem voltak nyugati értelemben vett főiskolák, kitűnő külföldi tudósoknak is az írásoktatáson kellett kezdeniök a tanítást. Nagy gondot fordított a „számolás-iskolák” alapítására, gyakorlati pályák céljaira. Mintegy félszáz ily iskolát sikerült is életben tartani a birodalomban a sok tervezett és alapított között. Voltak írók, akik már általános népoktatást hirdettek, valójában azonban a kormányzat az elemi oktatással nem sokat törődött, magánosok állottak össze tanítók fogadására, egyes tanfolyamokra. Az állam vállalta az alapított iskolák költségeit, de hiányzott a tanuló. A nemesifjakat úgy sorozták a szakiskolákba, akár a regimentekbe s aztán tömegesen szöktek meg a szokatlan szellemi fegyelmezéstől. A számolás-iskolákba is katonákkal fogták a tanulókat s végül főként dják-családok látogatták, mert a hivatalnoki pályát is ehhez kötötték. Végül a cár minden nemes ifjút kötelezett az iskolára 10–15. életéveiben, bizonyítvány nélkül nem lehetett tisztté, sőt nem is házasodhatott. Viszont az iparos, a kereskedő fiának tilos volt tizenötödik életévén túl iskolába járnia, mert ez elvonta a szakmunkától és az adóztatástól. A társadalomnak szokott életet élő, mozdulatlan úri s paraszti tömegei továbbra is megmaradtak a régi, primitív vallásos-liturgikus oktatásnál, szent történetek mesélésénél, az egyházi nyelv s írás bizonyosfokú elsajátításánál, a szertartásokban való részvétel céljaira.

Pedig a cár üldözte a régi szokásokat. A bojárok nagytekintélyű szakállát sajátkezűleg segített lenyírni, majd adót vetett a szakállviselésre is. A nyugati szalonéletet szintén rendeletileg igyekezett bevezetni. Valóban egészen „felvilágosult” okszerűséggel dolgozott. Nem hiányzott belőle a nemes indulat, de a reformjai ellen zendülőket megkínoztatta fogságukban s maga is résztvett kínzásukban. Kicsapongásai, az egyház gúnyjára alakított „részeg szinódusa” a kor nyugati úri dorbézolásait messze felülmúlták. Az orosz történetírás sokat vitatkozik reformjainak hasznán s kárán; kétségtelen, hogy erőszakosan vitte bele társadalmát a tágabb nyugati távlatokba, az abszolutizmus kereteiben. Hadisikerei igazolták őt, 1696-ban, most már flottája közreműködésével, elfoglalta Azowot a töröktől, de 1711-ben ismét elvesztette ezt a tengeri kijáratot. Ezután járta be Európát nagy kísérettel, bár magánemberként. A német kikötővárosok meglátogatása után hónapokat dolgozott Amszterdamban kézművesként egy hadihajó ácsmunkáin, beállott egy kovács műhelyébe is, akit Oroszországból ismert. A városokban, amelyekben megfordult, százszámra árusították aztán sajátkezű asztalosmunkáit és egyéb készítményeit. Megfordult Angliában is; mindenütt közvetlen, nyilteszű érdeklődő, intézmények s tudományok iránt is, de különösen az angolok botránkoztak meg távozta után kíséretének bemocskolt, dorbézolások nyomait viselő szállásain. Bécsben is járt, aztán Velencébe készült s európai útját később megismételte, de most a strelitzek lázadásának hírére hazasietett, borzalmasan elbánt velük s feloszlatta testületüket. Reformmunkája eztán lett kíméletlenné, a nagy északi háborúban már erős állammal, modern sereggel s flottával vett részt. A svédektől elragadott finn parton emelte új fővárosát, Pétervárt, az ősi Moszkvát elhagyva. Egy évtizedig tartott a harc, míg szövetségeseivel együtt megbirkózott a svédekkel, csak a törökkel való háborúja volt szerencsétlen. Utolsó éveiben Perzsiától elhódította a Káspitenger déli partjait (1722–23), bár itt is a törökkel kellett osztozkodnia. A szibériai előnyomulás már 1689-ben elérte Kínát, összeütközések után egyezkedni kellett az érdekterületeken; 1697-ben kozák sereg elfoglalta Kamcsatkát, az ázsiai Oroszország legszélsőbb pontjait.

Művének biztosítása a jövőben sok gondot okozott neki; ukázt adott ki a cárok jogáról utódjuk kinevezésére. Első feleségétől született fiát, aki reformjainak ellenszegült, megkínoztatta, hogy belehalt. Második felesége, Katalin, egy kurlandi parasztlány, a moszkvai idegen kolónia egy lelkészének szolgálója volt, akit végül cárnővé is koronáztatott s akitől fia is született. A reformpárt vezetői halála után nemsokára megbuktak, de a konzervatív oroszok is az ő intézményeivel kormányoztak tovább.