ÖTÖDIK FEJEZET: A XVII–XVIII. SZÁZAD FORDULÓJÁNAK SZELLEMI ÉLETÉRŐL

Akár abszolutizmus, akár alkotmány – a szellemi élet mindenütt szabadabb, tágabb, kötetlenebb a XVII. sz. végén, az intellektualizmus általánosodása, a társadalomosztályok kiképződése nyomán. Csak a szabadság módjában, megnyilatkozásában nagyok a különbségek.

Franciaország abszolút államhatalma, egységes vallása nem akadálya a szabad fejlődésnek, mint azt a modern felfogás elképzelni szeretné. A szabadság fogalmának utóvégre nem lényege az, hogy valami ellen kell irányulnia. Racine, Molière, Lafontaine hatalmas középrétegek emberei voltak. Racine (1639–99) a francia klasszikus dráma betetőzője; az értelem uralkodói méltóságán keresztülizzik a költészet. S bármily különösnek is látsszék, ugyanebből a nagy színműből következett Molière (valódi neve J. B. Poquelin 1622–73) polgári színműve. Hatalmas mulatság, amikor a hideg ész, minden egyéb cél és szándék nélkül, a legkicsinyesebb emberiben mutatja be a tragikusan örök emberit. Shakespeare embereket adott zord teljességükben; a „jellem” fogalma most alakult ki, hűvös ésszel absztrahálva az életből s Molière szereplői tehetetlenül vergődnek szűkreszabott jellemük csapdáiban. Lafontaine (1624–95) sikamlósságokon kezdte, szenvtelen ésszel előadott szenvedélyeken, amely módon az ilyen műfaj legkönnyebben hatja át a társadalmat. Azután az állatokban mutatta be az emberek kicsinységét a világban.

Egész Európa rabja lett ennek a modern, mindenkihez szóló francia klasszicizmusnak. Boileau (1636–1711) ez ízlésnek törvényhozója, az egyszerűség, világosság, értelemszerűség felülmúlhatlan mintáinak keresője. Ide tartozik a nagy püspöknek, Bossuetnek (1627–1704) hatalmas pátosza is: minden kétség nélkül ismeri el a szellemi-lelki élet tényeit, jogait. Ezek egyszerűen nem állhatnak ellentétben az egyetlen Egyházzal, hanem minden kitárulásuk, fejlődésük szükségképpen csak annak diadalát emeli, – mint azt a püspök összefoglaló világtörténetében is bemutatta. A protestáns Bayle (1647–1706) hittársaival együtt szenvedi a katolicizmus kegyetlen csapásait, de azért kérlelhetetlen tudós ésszel keresi az igazságot nagy történetkritikai dikcionáriumában. Ő is szilárd abban, hogy a legészszerűbb végül is csak az ő vallását igazolhatja. Már egy kissé másféle Fénelonnak (1651–1715), a másik nagy francia főpapi írónak, szellemi szabadsága. A katolicizmusban lelki mozgalmat akar, a kvietista iránynak híve. Államregényében, „Télémaque utazásai”-ban, szintén az erők mozgalmára, a képviseleti rendszerre építené fel a társadalmat. Ezt a művet be is tiltotta a király. A társadalom szerkezetének észszerű analízise korlátlan lehet, de az észszerű szabályozással ellentétben áll az erők önállóságának elismerése. A jellemeket, érzelmeket boncolgató modern regény is ekkor keletkezett és széles rétegekre vitte ki az irodalmat. A polgári életen túl a népi életet is kezdték meglátni, – de nem a megváltás céljaival. Éppen a tendencianélküliség tette Európa-szerte irodalmi értékké a népi gondolkodás feltárását. Perrault (1628–1705) mesegyüjteménye terjesztette el az egész világon Csipkerózsika, Hamupipőke meséjét. A rációnak világérvényét útleírások, utasregények állapítják meg, hódolnak a „vadember eredeti jósága”, a kínai konfucianizmus kultúrharmóniája előtt.

Folyóiratok irányítják az irodalmi és társaságbeli ízlést, foglalják össze a világ tudományos eredményeit. A „Mercure Galant”, 1672-től csevegett társasági eseményekről, hivatalnokságról, hadseregről, könyvekről, divatról. 1724-ben hivatalos tájékoztató lett, az állam tulajdonában „Mercure de France” címmel. Jövedelmét írók támogatására fordították. Bármint is gúnyolták a felvilágosodás írói, megfelelt a francia társadalom érdeklődésének, átélte a forradalmat is és a XIX. század közepén már kétezerre ment megjelent köteteinek száma. A „Journal des Sçavans” (1665) az egész tudományosságot felölelő folyóirat; szinte francia nemzeti intézménnyé lett, a forradalom után is felújult, kialakítója az európai tudományos folyóirat-típusnak. De speciális szakfolyóiratok is sorra keletkeztek, pl. 1679-ben már külön orvostudományi folyóirat is. És a hivatalos fórumok, testületek kiadványai csaknem hasonló szereppel tájékoztatták a közönséget. Igaz, hogy magában Franciaországban is mindinkább a Hollandiában, a szabadon megjelenő irodalom érdekli az embereket, amely az észszerűt már a mozgalomra akarja átvezetni. Bayle itt kiadott folyóiratában a kérlelhetetlen igazságkeresés már politikai programm, szövetkezik az északi „természetjog” mozgalmával, Descartes „végső principiumát” a „lumière naturelle” pszichológiai fogalmával helyettesíti; és ez már az egyéni erők érvényesülésének gondolatát rejti magában.

A francia klasszikus művészet, XIV. Lajos stílusa is áthatotta egész Európát. Még a török síremlékeken is mutatkoznak jelei. A roppant súlynak-tömegnek művészete, amelynek feszes, hideg pompája azonban az értelemnek, a szerkezetnek mindenható uralma alatt áll. S itt sem ellentét, hanem következmény az, hogy a súlyos problémákat idővel hihetetlen könnyedséggel ragadja meg a francia szellem. Kezdődik a francia művészeteknek szinte mai napig tartó vezetése. Watteau (1684–1721) festészete jelzi az utat: soha még ily anyagtalan, lehelletnyi szinekkel nem fejeztek ki ilyen mélységeket. A verőfényes jelenetek mögött az emberi sors világtávlatai állanak. Az emberi élet csak suhanó színfolt, valami örök, végtelen törvényszerűségben. A valóság teljes megragadása és mégis kozmikus értelemmel áthatása. Mint ahogyan a francia tudomány is elvont finomságú elvekre analizálja a világ minden jelenségét. Ez az intellektualizált művészi érzés hatja át Európa-szerte a barokknak erőszakos mozgalmasságát a XVIII. sz.-ban, mint ahogyan a francia osztályképződés is a nemességnek és a vagyonnak nyers erejét az európai társadalmakban. Másrészt pedig a francia művészetben is felébred a vágy a mozgás iránt. A régi, hatalmas konstrukció megmarad s a hideg értelem uralma is, de fölöttük, könnyelmű biztonságban, erőfeszítés nélkül, már a század elejétől megkezdi bájos tündértáncát a rokokó művészete. A barokknak ez a hatása a francia művészetre külsőlegesebb, mint a francia művészet hatása egész Európára. A francia felvilágosodás nem szerette a rokokót, XV. Lajos stílusát, XVI. Lajos stílusa már egy új klasszicizmus felé haladt, amely már nem a valóságot akarta finom munkával értelemszerűen áthatni, hanem, a forradalom idején, kérlelhetetlenül észszerű, szabályos formákba akarta kényszeríteni az élet jelenségeit.

 

Angliában minden célokért mozog és mozgat. A restauráció idején maga a sikamlós színház, az irodalom erkölcstelensége is, a „cavalier poets” költészete is a puritánok zord uralma ellen; a kíméletlen szatíra is, mint Samuel Butleré (1612–80), Milton ellenlábasáé. Minden téren „konkrét” marad az angol szellemi élet, az élet erőit keresi és használja, az elvont törvényszerűségek is csak alkalmazásukban érdeklik. Ezért foglalkoztatja a vallás is, amit a francia szellem mindinkább az észszerűségen felül helyezett. Bunyan (1628–88), akit a vándor „üstfoltozó” névvel jellemeztek, regényében szimbolikus erkölcstájak között tévelyegteti az emberi lelket, fájdalmas-édes érzelmekkel. Maga is vándor-szónoklásra adta magát, az egyház és a közigazgatás kénytelen volt lefogatni őt, oly hatása volt az emberekre. A morális irodalom is egyik jelensége e konkrét szellemnek, valóságos élet-útmutatók keletkeztek az erkölcsös kereskedő, gazda stb. számára. De nem felületes mindez; finom vizsgálat szereli fel a gondolkodást. Shaftesbury lord (1671–1713) ép annak köszönhette nagy hatását, hogy francia környezetben vált filozófussá, könnyed pontossággal írt a polgári erkölcsöket akadályozó intézmények és hagyományok ellen. A morális irodalom benne talált filozófiai alapvetésre; bármint is ellenkezik, az erkölcs gyönyörűségében nála is titokban mindig ott rejlik az erkölcs haszna is, mint a népszerű szentimentális történetekben, az angyali voltukkal boldoguló családokról szóló regényekben.

Az erők itt tehát mély konstrukciókban mozognak s ezért látszhat az egész világ csupa mozgás-összetételnek, a nélkül, hogy Machiavelliféle felfogás következnék ebből. Ezért válik híressé az angol folyóirat; gyakorlati kérdésekkel foglalkozik, hasznos akar lenni s mégis szakszerű, a tudományosság határáig. Steele és Addison alapításai a XVIII. sz. elején, a „Tatler”, a „Spectator”, a „Guardian” európai mintákká lettek. A „Spectator” egy költött klub mindenféle felfogású, pártállású tagjainak beszélgetéseit lesi el, mindenről, ami csak a közönséget érdekelheti; s lassankint kibontakozik a riport „műfaja” az angol irodalomban. Az irodalmat hasznossága mindinkább üzletté teszi, az író megél tollából, – hogy nemsokára a vállalkozó éljen meg az íróból. Defoe-t szokás az első nevezetes „sajtókulinak” tekinteni.

Némelyek Defoe (1661–1731) Robinzonját is ilyen riportszerű, költött útleírásnak fogják fel: a természetben magára hagyatott ember boldogulásáról, természetes képességei által. Swift (1667–1745) nem olyan optimista a természetes képességek szabad érvényesülését illetőleg, mint Defoe. Ő az ember állati önzésének szatirikusa; maga is hol az egyik, hol a másik párt mellett írt, becsvágyában sértett pap volt, aki vallástagadó érvekkel védelmezte az anglikán egyházat. Gulliver utazása az angol állapotok maró szatirája. Nem izgat, arcrándulás nélkül mondja el a legmegdöbbentőbbeket, az olvasóba a könnyű meséből észrevétlenül szűrődik bele az emberi dolgok, igazságok szörnyű viszonylagossága. – Az angol művészet csak emberöltők mulva jutott teremtő eredetiségre, de még akkor is bizonyos morális érdeklődés vegyül a művészi ábrázolásba, nevelő cél, szatíra, vagy a portrékon az ember erkölcsi méltóságának kiemelése.

A német szellemi élet a franciára tekint, de mozgalmai mégis szívósabb összeköttetést tartanak a vallás kérdéseivel. A protestáns dogmatizmus ellen fordul a „pietizmus”, amit talán a janzenizmussal, kvietizmussal lehet párhuzamba állítani. Spener (1635–1705) és Francke (1663–1727) a vezérei e mozgalomnak, mindketten főként Poroszországban dolgozhattak az orthodox teológusok üldözésétől mentesen; ide, ahol parancsszóra megy végbe a társadalom racionális átalakulása, húzódnak a XVIII. sz.-ban is a szabadabb szellemek. A pietisták, nem úgy mint az angol deisták-moralisták, intézményességre törekedtek, nevelésreformra, új iskolákra is, végül meglehetősen merev, szektaszerű alakulássá lett mozgalmuk.

 

Descartes filozófiája Spinoza (1632–77) rendszerében már nem marad meg a tiszta módszertani céloknál, már erősen világmagyarázat is akar lenni. Portugál-zsidó származású, a tudomány magas rendeltetésébe vetett hittel élt s nélkülözött Hollandiában. Koncepciója ép azért hatott hatalmasan, mert egységbefoglalta Istent és a világot. Minden társadalom legvégső alapja a léleknek, – s nem az emberi életnek – létösztöne, tehát a vágy az Isten lényegében való részesedésre. A részletekben azonban gazdag ismeretelméleti eredményeket hozott munkája, különösen az érzés és a gondolat kapcsolatait illetőleg. Leibniz (1646–1716), a hannoveri, majd a porosz udvar tudósa, tisztább továbbfejlesztője Descartes-nak, még mélyebbre helyezi le az emberi értelem „alapformáit”. Minden kétséges, szubjektív, csak a dolgok egymáshoz viszonyulása az egyedüli tiszta logikai megismerhetőség. A tér, az idő, a mennyiség sem alapforma már tehát, hanem csak az a logikai tudat, hogy mindezek tagjai egy folytonosságnak, amelyben a végtelen kicsiny a végtelen nagy felé halad. Nyilt és termékeny összefüggésben állott ez a filozófia, – és a laikus ember csak így tudja felfogni a módszeres gondolkodás ily erőfeszítéseinek értékét, – a felsőbb matematikával, a végtelenségszámítással, amelynek ma is használt eljárásait Leibniz alakította ki. Az angol filozófia az életben alkalmazható valóság akart lenni. Locke (1632–1704), akit politikai viszontagságok Hollandiába sodortak, hazatérve jelentős szerephez jutott, a politika filozófusa lett. Az emberek gondolkodásának különbségeit tapasztalván, ő is az értelem vizsgálatához fogott. Ő azonban már nem a legmélyebb, közös alapelveket kereste. Szerinte nincsenek ily „velünk született ideák”. A gondolkodás funkciója az ember természetrajzához tartozik; érzéki észrevétel, tapasztalat nélkül nincs gondolat. Az empirikus filozófia tehát nem hisz abszolút törvényszerűségekben, csak mozgalmakban és funkciókban; külső hatásokban és az azokat felfogó reflexiókban. De bármennyire polemikus éllel írt is Locke Descartes ellen, mégis a Hollandiában megismert racionális módszernek köszönhette empirikus felfogása tudományos termékenységét. A „reflexió” dolgozza át a külső hatásokat, – s itt mégis csak több rejlik, mint a külső hatásoknak ösztönös követése. Az európai gondolkodás nem képzelheti el már a világot az ösztönök mechanizmusának. Locke küszködik e problémával s így mégis csak mély konstrukciót kell szerkesztenie a megismerés természetes folyamata alá, legalább is általános pszichológiai törvényeket keresnie.

Így képzeli el a társadalom szervezetét is: az erők képviselete, amely azonban mély üzemiességgel reflektál a mozgató ösztönökre, érdekekre. Ez a filozófia alakította ki a modern alkotmányosság elméletét, nagy hatással Európára, sőt Amerikára is.

 

Az exakt tudományok története a XVII. sz. végétől már igazi „tudománytörténet”. Ezek a tudományok mind épp azáltal értek el legmélyebb alapjaikhoz, mert a világ magyarázatának, vagy a hasznosíthatóságnak célja nélkül az ember egyszerű érdeklődése, az anyaggal való próbálkozás vezette őket. Most minden részletbe belopódzik az egykori hasznosíthatóságnak valami sejtelme. Ha nem is közelebbi célok, de általában „az emberi nem boldogulása”. A munka a részletek hihetetlen üzemében folyik, fejlődik tovább, de pár emberöltő mulva már kezdődik a tudományos üzemnek végső gyakorlati célok alá sorakozása s főként a technikai tudományok előtörése.

A XVII. sz. fordulója Isaak Newton (1643–1727) csodálatos eredményeinek hatása alatt állott. Ma már elképzelhetlen az a megdöbbent bámulat, amit a földi nehézségerő és az égitest-vonzás azonosságának kimutatása keltett. S mégis mintegy szimbóluma a következő évszázadok tudományos fejlődésének ez a felfedezés: mozgató erők világösszefüggéseit állapítja meg s nem kutatja az erők lényegét, eredetét. Newton maga sohasem tudta rászánni magát, hogy vonzóerőkről beszéljen. Ő még valósággal a kézművességen kezdte tudományos munkáját, ma is őrzik sajátkezűleg készített tükörteleszkópját, amellyel a csillagok megfigyelését megszabadította a színszóródás zavaraitól. Már régóta általánosult a földi és égi mozgások hasonlóságának, a nehézségerővel való magyarázatuknak gondolata. Newton, Galilei művének továbbképzésével, a mozgásnak összefogóbb törvényeit dolgozta ki, az anyag nagyságának-tömegének fogalmát is belevonva. Foglalkoznia kellett az egymásba átfolyó mozgásváltozások számításával, Leibniz-el egyidejűleg s bizonyos keserű rivalitásban vele, tökéletesítette a magasabb matematika módszereit. S végül, amikor a francia Picard a Föld alakját új műszerekkel-módszerekkel mérte föl, meg lehetett állapítani a szabadesés és a földközpont-távolság összefüggésének általános képletét. És azt, hogy e centripetális erőnek törvénye azonos az égitestek mozgására ható centripetális erőkével.

Világtörvény tehát ez, a nehézségerő, a tömegvonzás világtörvénye. Newton, roppant izgalomban, alig tudta befejezni számításait, de aztán évekig dolgozott a tétel általános igazolásán. A dagály-apálynak már az ókorban sejtett összefüggése a Hold-Föld kölcsönös vonzásával szintén számítással igazolt ténnyé lett. Newton 1687-ben megjelent műve izgalomba hozta a művelt Európát. A kartéziánusok módszerét elszürkítette az erőknek ez a világképe. Mozgások, hatások a végtelen világűrön át; konkrét, termékeny tudomány, az alapvető törvényszerűségek lassú kielemzése helyett. Az angol és a francia szellem ellentéte ez, Voltaire Londonban elbámult e különbségen: Párisban az emberek a világot szakadatlan összefüggésben látják, Londonban üresnek; amott az Univerzumot étheri áramlatok mozgatják, itt erők, iszonyú távolságokból. A kartéziánus-filozófiában a távolbahatás összeegyezhetlen a gondolkodás alap-principiumaival. Mint ahogyan a francia társadalomszervezetet sem erők, hanem az emberek személyes közeli viszonyai alakították ki. A vonzás: visszatérés a középkori fogalmakhoz, az anyag „titkos sajátosságaihoz”. A Newtont követő korszakokban az erők világszemlélete lett uralkodóvá, mint ahogyan társadalomfelfogásuk is megállott az erők elméleténél. Csak a legújabb atomelmélet sejtet, úgy látszik, valamit arról, hogy a mozgás, az erő és az anyag valami mélyebb, közös fogalomba foglalható össze.

Newton nem akart világmagyarázatot adni, pedig a modern természettudományos filozófia egyik megalapítója volt. Szerény körülmények között élt, míg Anglia hálája gondtalanságot és általános tiszteletet nem biztosított számára. De eztán is „gyermeknek érezte magát, aki a tenger partján kaviccsal játszadozik és az Óceán kifürkészhetetlenül terül el előtte”. A modern európai tudomány mélyen forradalmi ereje ezentúl sem a nagy célkitűzésekben, világmagyarázatokban rejlett, hanem a szerény módszerképzésben, amely a legkisebb eredményt is egy nagy üzemiesség alkotórészévé tudta tenni.