HARMADIK FEJEZET: KRIM, A DEMOKRATIKUS EURÓPAI AKCIÓ

A történelmi fejlődés kérlelhetetlen folyamata logikus következetességgel hömpölyög tovább a maga útján a nyugtalan időket, a forradalmak kirobbanó eseményeit követő években. Ebben az időben, az egész kontinensen nagyjában azonos berendezésű, parlamentáris, alkotmányos elven nyugvó, modern államok alakulnak ki. A polgárság az iparosodás folyamata során hatalomra emelkedik és érvényesíteni kívánja a maga alkotmányos felfogását. Ebben a korszakban, a gyakorlati megvalósítás, a kompromisszumos megoldások korában, a polgári szellem érvényesül. A vezető egyéniségek kénytelenek e szellemi emberek által támogatott, anyagi erőforrásokkal rendelkező réteg által óhajtott, korszerű megoldás felé haladni. A különböző rétegek forrongó és változó társadalmi elgondolásaiból, a reformtörekvésekből egyedül a polgárság elgondolásai valósulnak meg. A polgári nemzetállam és a demokrácia formájában szervezik át a társadalmat, avagy legalább is átültetni kényszerülnek a formákat. Tehát a kor nagy egyéniségei, akik egyszersmind nagy diplomaták, arra a felismerésre jutnak, hogy az előző korszak álmaiból bizonyos elemek feláldozásával kell használható formát, kompromisszumot kialakítaniok. Az elképzelésekben ott rejtőzik az eljövendő kor formáinak magva s az elképzelések megvalósítására irányuló kísérletekből, az ellentétes erők küzdelméből keletkeznek azok a diplomáciai játszmák, melyeknek eredménye egy-egy nemzetállam kialakulása.

Ilyen demokratikus irányú tevékenységre viszont III. Napoleont a siker hajszolása kényszeríti, hiszen az ő uralmának hagyományos varázsa hiányzik, hatalma egyedül a népfenség elvében talál támaszra. A diplomáciában tehát mindig a siker lehetősége felé fordul. A liberalizmus és konzervativizmus két jelentékeny irányzata között egyensúlyozva, egyik végletből a másikba csap át. Ha belföldön konzervatív politikát folytat, kifelé demokratikus gesztusokban tetszeleg, többnyire arra ügyelve, hogy tevékenységét úgy tüntesse fel, mintha a konzervatív érdekeket is ki akarná elégíteni. Ez a szempont jut kifejezésre a krimi háború megindításánál vállalt szerepében is. Előbb mint a katolikus zarándoklat helyének, a Szent Sírnak védője kerül összeütközésbe a cárral, népszerűséget keresve a francia katolikusoknál. Majd a demokratikus közvélemény tapsaira számítva, csatlakozik az oroszellenes, tehát demokratikus szólamokat hangoztató angol diplomáciai akcióhoz. Angliának e fellépése természetesen reális érdekeket leplez. Amikor Oroszország a Törökbirodalom felbomlasztására törekszik, a szigetország sajátos érdekei következtében éppen a Törökbirodalom integritásának védelmezője. A cár hasztalan célozgat az angol követ előtt arra, hogy a beteg ember testét amputálják, közös sebészi munkával. Anglia kitart az érdekei által megkövetelt diplomáciai irány mellett, persze az érdekei által meghatározott tevékenységet „demokratikus akciónak” tünteti fel.

III. Napoleon indítékai között egyik legjelentősebb, hogy Franciaország az 1815-i béke revíziójának legmakacsabb és hatalmasabb ellenfelét látja az északi kolosszus köré tömörülő konzervatív államcsoportban. A francia közvélemény állandóan követeli az igazságtalan békék revízióját, Napoleon tehát megkísérli, hogy ezen a téren is összeegyeztesse az eszmét a valósággal. Szeme előtt lebeg a tanulság, milyen végzetessé vált a polgárkirályság sorsára az, hogy a revízionista polgári nacionalizmussal szemben a királyság úgy szerepelt, mint aki hűtlenül elhagyta a revízió frontját. A negyvennyolcas mozgalmak idején a lengyel és más elnyomott nemzetek küzdelmét kísérő lelkesedés, a forradalmi felvonulások, meggyőzhették arról, milyen illúziókat táplál Párizs. Fiatalkori kapcsolatai, forradalmi összeköttetései megtanították arra, milyen veszélyes törekvések, világboldogító eszmék fűtik a forradalmárokat, a nemzetek felszabadítása, a világszabadságra irányuló francia küldetés tekintetében. A helyes középutat abban vélte felfedezni, ha sikereket tud elérni az 1815-ös szerződések védelmét jelképező konzervatív hatalmakkal szemben.

A krimi háború felidézésében tehát Anglia féltékenysége találkozik a revízionisták ellenszenvével. Törökország látszat-reformokat léptet életbe és azzal is felkelti az európai közvélemény rokonszenvét, hogy nem szolgáltatja ki (persze angol utasításra) a magyar emigránsokat a bécsi udvarnak.

Mecsnikov orosz követ 1852-ben Konstantinápolyban arról értesíti a nagyvezért, hogy a cár a balkáni keresztény népek érdekében érvényesíteni akarja a Kucsuk-Kajnardzsi szerződésben nyert jogokat. E fellépés angol–orosz összeütközéssel fenyegetett, hiszen Anglia nem tűrhette az erős orosz beavatkozást, a török hatalom meggyengítését. Először európai módon keresik a megoldást, amikor a nagyköveteket 1853 nyarán Bécsbe hívják össze. A porta azonban kereken elutasítja Mecsnikov javaslatát, az orosz csapatok bevonulnak a dunai fejedelemségekbe. Ausztriát Oroszország balkáni csapatmozdulatai félelemmel töltik el, melyet a cár ígéretei sem oszlatnak el. Az európai nagykövetek a III. Napoleon által szerkesztett török jegyzék tartalmában állapodnak meg, melynek lényege, hogy a szultán mindig készséggel tesz eleget a cár kérésének, hogy keresztény alattvalóival emberségesen bánjék. A cár e választ hajlandó lett volna elfogadni, a porta azonban jegyzékében kifejezésre akarta juttatni, hogy a szóbanforgó jogokat önként adja meg. Az európai hangulat először a törököt ítéli el, a támadó orosz lépés után azonban, amikor nyilvánvaló lesz, hogy az oroszok milyen erőszakos módon értelmezték a bécsi határozatokat, a közvélemény hirtelen az oroszok ellen fordul. Az angol-francia tárgyalásnak a töröknek szóló orosz hadüzenet vet véget és az új helyzetben III. Napoleon az angolokhoz csatlakozik. 1854 március 12-én írják alá az Anglia, Franciaország és Törökország közötti szerződést.

Nem érdektelen, hogy a Balkán-kérdésben a különben statikus beállítású Oroszország képviseli a maga módján a dinamikus elvet. A cár ugyanis úgy véli, hogy 1815 békeműve nem vonatkozott a törökökre s ő Európában lehet konzervatív, ugyanakkor demokrata a Balkánon. Oroszország nem kívánja fenntartani a török birodalom épségét, ebben a kérdésben összeütközésbe került Angliával, sőt e felfogás megbontotta a keleti konzervativ blokk egységét. A cár különböző engedményeket ajánlott fel I. Ferenc Józsefnek, ha Törökország felosztásába beleegyezik. Azt javasolta, hogy a dunai fejedelemségek orosz megszállása esetén a monarchia cselekedjék hasonlóan Szerbiában és Hercegovinában. 1853 július 2-án a cár azt a tervet vetette fel, hogy a két hatalom osztozzék a Balkán protektorátusán és együtt döntsön Konstantinápoly sorsa felett. E terveknek Ferenc József főként azért mondott ellent, mert tartott a nyugati hatalmak megtorlásától, akik a magyar és olasz emigráció felhasználásával végzetes bonyodalmakat kelthettek volna az orosszal tartó monarchiában. Ferenc József szerint Anglia, de főként Franciaország, arra kényszerülne, hogy „azonosítsa magát a forradalom pártjával”. A felszabadított Balkán ezenkívül melegágya lenne a monarchia ellen irányuló délszláv törekvéseknek. Ferenc József a háború kitörésekor nagyon csalódott a konzervatív elvek érdekazonosságában s 1854 január 7-én kénytelen volt közölni a cárral, hogy a török birodalom sértetlensége a monarchia érdeke. A konzervatív hatalmak egysége a krimi háború kitörésekor megbomlik, aminek következménye a következő évtizedek nemzetközi eseményei során jelentkezik.

A háború, a másik oldalról tekintve, a török birodalom fenntartása s az angol érdekek biztosítása mellett, nagyszabású elvi küzdelem akart lenni a nyugati demokratikus államok akciója, az autokrata cárizmus ellen. A nyugati hatalmak az európai demokrácia kereszteshadjáratát szerették volna felidézni. A Keleti-tengeren lejátszódó angol-francia flottatüntetés az északi államok csatlakozását célozta s ezek az államok hajlandók is lettek volna beavatkozni, ha biztosítva látják messzemenő igényeik kielégítését s az akció valóban európai jellegét. A mozgalom ilyen arányú kibontakozása Poroszország és Ausztria magatartásától függött. Ausztria jelentékeny haderőket vont össze az orosz ellen, az oroszok azonban csak abban különböztek a monarchiától, hogy másként értelmezték a konzervatív elvet, míg ezzel szemben Anglia és Franciaország nyiltan a liberális demokrácia eszmei alapjára helyezkedett, ilymódon az európai forradalom frontjával való találkozást érintve. Ferenc Józsefnek tehát lehetetlen volt a nyugati hatalmakhoz csatlakoznia s miután 1854 szeptemberében az oroszok – vérig sértve érezve magukat annak a monarchiának hálátlanságától, kit 1849-ben megsegítettek – a dunai fejedelemségeket kiürítették, a monarchia megőrizte semlegességét. Poroszország féltékenyen figyelte III. Napoleon növekvő hatalmát, nem csatlakozott az akcióhoz s így az északi államok beavatkozása sem valósult meg.

Az európai keresztesháborúból tehát angol-francia demokrata akció lett. A szövetséges sereg Bulgáriában, Várna körül helyezkedett el, míg az elég nagyszámú, mégis defenzív célokra szolgáló török sereg Szumlánál várt. Mintegy negyvenezer francia és harmincezer angol alkotta a szövetségesek balkáni erejét, mellyel az osztrák támogatás elmaradása következtében nem lehetett nagyobbszabású támadást kezdeni. A Bund nemcsak semleges maradt, hanem a területén való átvonulást sem engedélyezte a franciáknak, így tehát más katonai megoldást kellett keresni.

Az európai sztratégia ekkor, a napoleoni tradíciók hatása alatt, a támadásra volt beállítva. Nagy problémát jelentett, hogy ilyen körülmények között miképpen hajtsák végre a támadást. Minden érv Szebasztopol, a Konstantinápolyt fenyegető sztratégiai gócpont ostroma mellett szólt. Megindul a nagyszabású vállalkozás, eredetileg a támadás szellemében és gyors döntés reményében. Szeptember 5-én és 7-én folyik le a világtörténelem addig ismert legnagyobb tengeri csapatszállítása, félszázezer francia és angol, továbbá hétezer főnyi török haderő kihajózása a Krim-félszigeten, az angol-francia flotta biztos védelme alatt, viszont megnehezítve az időjárástól való félelem okozta sietséggel. Az ötvenhétezer ember szeptember 18-án állást foglal, megkezdődnek a hadműveletek az orosz kolosszussal szemben, amely kiterjedt határai biztosítására hatszázezer embert, az országban pedig háromszázezer embert állított fegyverbe. E háború a napoleoni háborúk után a század legnagyobb jelentőségű hadjárata. Az orosz Mencsikovval és Gorcsakovval szemben az angolokat az arisztokrata származású lord Raglan vezeti, a megtestesült nyugalom, egyszersmind azonban végzetes ragaszkodás Wellington hagyományos sztratégiájához, gyenge vezér, makacs epigon. A franciák élén St. Arnaud marsall áll; jeles sztratéga, kalandos, hányatott mult után kibontakozó katonai egyéniség, nyugtalan francia kisember. A francia vezér azonban a kezdeti sikerek után meghal s a gyors győzelem egyetlen lehetősége, Szebasztopol megrohanása, lehetetlenné válik. Totleben, a kor egyik legkiválóbb katonája, lázas sietséggel erősíti meg a várat s bár a nyilt ütközetekben a szövetségesek győznek, Totleben lángesze és bátorsága arra kényszeríti a támadókat, hogy az egész telet ott töltsék. Támadó és védő kénytelen magát elsáncolni, feltűnik a történelem első állásharca, a tényleges taktika, melyet végül mindig a harcosok valósítanak meg, szembefordul a régi vágású katonai vezetők által megállapított sztratégiával. A katonai vezetés még korántsem tud ekkora feladatokkal megbirkózni. Főleg az egészségügyi szolgálat minden kritikán aluli és ezt csak részben sikerül az angol Miss Florence Nightingale által megszervezett önkéntes betegápolásnak enyhítenie. A súlyos veszteségeket részben a török segédcsapatok, részben a Viktor Emánuel által küldött tizenötezer főnyi szárd sereg pótolja. Közben március 2-án meghal Miklós cár, az ostrom mégis tovább folyik. Niel francia tüzérezredes, Totleben méltó ellenfele, irányítja az ostrommunkálatokat. Canrobert francia vezért Pélissier marsall váltja fel, aki tavasszal teljes erővel folytatja az ostromot. A Malakov külső védőművét sikerül a franciáknak elfoglalniok s minden ellentámadással szemben megtartaniok. Az aláaknázott erődben mondja Mac Mahon tábornok: „Itt vagyok, itt maradok.” Szeptember 8-án folyik le a döntő ütközet, Gorcsakov kivonul a várból, légberöpítteti a bástyákat és elégeti a flottát, a szövetségesek a romhalmaz birtokába kerülnek. Angliában a sikertelen hadműveletek a tél folyamán rendkívüli felháborodást keltenek s Aberdeen lordot Palmerston váltja fel. Miklós cár utóda, II. Sándor hajlik a békére, Napoleonnak gazdasági okokból be kell fejeznie á hadműveleteket, Ausztria közvetít. 1855 decemberében a monarchia nagykövete fenyegetőleg lép fel a cárnál. Feltételei, a Fekete-tenger semlegessége s a Duna torkolatának orosz befolyás alól való mentesítése. E követeléseket Poroszország is támogatja. Úgy látszik, a küzdelemből a semleges Monarchia kerül ki megnőtt tekintéllyel, ha német folyammá teszi a Dunát, megerősödnek német kapcsolatai is. A békekongresszust azonban nem Bécsben tartják, hanem Párizsban s Ausztria mindent megtesz, hogy azon a poroszok is résztvegyenek. Ferenc József el is éri ezt, a poroszok azonban rendkívül népszerűtlenek a kongresszuson. Annál népszerűbb Ausztria ellenfele, a kis Szardinia, amely az ostromban való bátor részvételével jogot biztosított magának arra, hogy beleszóljon a tanácskozásokba. A békeszerződésben európai szempontok érvényesülnek. A nagy európai közösség kibővül s annak tagja immár a török birodalom is. Integritását a hatalmak közösen biztosítják. A Fekete-tenger semleges lett, megnyílik az összes államok kereskedelmi hajói számára. Hadihajók azonban nem jelenhetnek meg területén. Ez utóbbi kedvezőtlen rendelkezést az oroszok később, a porosz-francia háború idején felmondják s Bismarck egész ügyességének latbavetésére van szükség, hogy ebből háború ne keletkezzék. A Duna-hajózás teljesen szabad, Oroszország elveszíti Besszarábia egy részét, melyet Moldva és Oláhország, a szultán fennhatósága alatt álló két fejedelemség nyer el. A porta viszont kénytelen elismerni e két fejedelemség független nemzeti önkormányzatát. A bukaresti 1812. évi béke rendelkezéseit felújítva, biztosítják a szerb fejedelemségben is a nemzeti közigazgatás önállóságát, a vallásgyakorlat és törvénykezés szabadságát.

Nyugat-Európát tekintve a krimi háború nem jelenti az európai tudat gyengülését, hiszen ez közös angol-francia akció volt. Keleten azonban, orosz részen Európa-ellenes áramlatok kerekednek felül. Ha a krimi háború a nyugati demokrácia szemében az európai gondolat kereszteshadjárata, ugyanez keleten a szlavofil irányzatnak nyit újabb erőforrást. A szlavofilizmus bizonyos értelemben kozmopolitának mondható eszmevilága megérlelődik és kapcsolatba kerül a reális hatalmi törekvésekkel. Nemcsak ködös elképzelések sarjadnak, hanem a balkáni nemzeti államok kialakulásával egyidejűleg az a törekvés is megjelenik, amely ezeket az új államokat az orosz nagyhatalmi érdek szolgálatába kívánja állítani, a hűtlen Ausztria ellen. A krimi háború tehát megbontotta a konzervatív hatalmak együttműködését, elkeseredést ébresztett Ausztria ellen az oroszokban s megkönnyítette az olasz s később a porosz diplomácia helyzetét, amely az ilymódon meggyengített Ausztriával állt szemben a nemzeti egységmozgalmakban, sőt propagálóra, európai eszmei szövetségesre talált a III. Napoleon által hirdetett nemzeti elvben, a népek önrendelkezési jogának elméletében.