HARMADIK RÉSZ: A BRIT VILÁGBIRODALOM ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI FEJLŐDÉS

ELSŐ FEJEZET: VILÁGKIÁLLÍTÁS ÉS VILÁGBIRODALOM

A FORRADALMAK lezajlottak. A középeurópai kormányok politikájában a közvélemény a reakciót látja. A későbbi III. Napoleon diktaturája gyűlölettel tölti el a világ liberális polgárait, az orosz abszolutizmus erősebbnek látszik mint valaha, Poroszországban megbukott a forradalom, Schwarzenberg kormánya teljesen ura a monarchiának. A szellemi emberek javarésze emigrációba került, Kossuth Lajos világkörüli útra indul a magyar szabadság érdekében, Mazzini Párizsban szövi terveit Napoleon Lajos ellen, majd svájci tevékenységének színhelyét Londonba helyezi át, ahol a világforradalom előkészítésén fáradozik.

Amikor a kontinens nemzeti-polgári vagy nemzetközi-polgárellenes forradalmárai a kontinentális reakciós kormányok által kiűzve, sőt olykor halálraítélve, békés menhelyet találnak Londonban, ugyanakkor nyílik meg a Hyde-park hatalmas üvegpalotájában az első világkiállítás 1851-ben.

A korábbi országos kiállításokat is jogosan találták a polgári életstílusra jellemző eseménynek. De még sokkal jellemzőbb a nagyszabású londoni világkiállítás, amelyen a polgári kor a maga diadalünnepét üli, a szabadkereskedelmi eszmék légkörében. A kiállítás világot átfogó méretei bámulatba ejtik a szemlélőt. A kontinens ipari államai éppúgy megjelennek a maguk termékeivel, mint a messze világtájak gyarmatai a maguk nyersanyagaival. A kiállítás megrendezése az egyéni vállalkozás bátorságának tanújele, a hatalmas vállalkozás összes költségeit magánúton jegyzett részvények útján teremtették elő. A kiállítást hat millió ember szemlélte meg! Nem csodálható, ha a kor újságíró krónikása a keresztény transzcendencia híveinek római zarándoklatával, a jubileumi évek lelkes tömegeivel hasonlítja össze a polgári szellemnek az ipari század delelőjén felvonuló hatalmas polgári tüntetését.

A modern élet nagy értékének, a XIX. század majdan istenített elvének, a polgári civilizációnak tiszteletére gyűlnek össze a világ vándorai Londonban. Elragadtatással bámulják az angol civilizáció vívmányait, a találmányokat és felfedezéseket, amelyek mind a polgári élet kényelmét szolgálják. Talán ezen a kiállításon kapcsolódik össze elsőízben az iparosodás és a kapitalizálódás a modern civilizáció kényelmével, nagyszabású demonstrációban.

A kiállítás szenzációi között nagy meglepetést keltett az angol Talbot eljárása, a Daguerre által 1839-ben feltalált, fémlemezre történő fényképezési eljárás tökéletesítése. A felvételeket immár fényérzékeny papírra lehet másolni, ezáltal tömegcikké válhatnak s e fényképek idegen helyek, személyek, a civilizáció s a különböző területek megismerésének hű tükreivé lehetnek. A felfedezések, ötletek csodálatos sora vonul fel a XIX. század első felében, a technika minden terén továbbfejlesztve az angol ipari forradalom eredményeit, gyarapítva a nevezetes találmányok, a fonógép, gőzgép, mechanikus szövőgép, hidraulikus sajtó, gőzhajó, csavargőzös, mintaszövőgép, gyorssajtó és mozdony sorát, mindazokét a vívmányokét, melyeknek eredeti fejlődési menetét, kialakításának és elterjedésének körülményeit, értelem, ember és munkaerő kapcsolatát az olvasó az előző kötet során megismerhette. E korszakban jelentkeznek Ampère alapvető elektrodinamikai kísérletei, 1831-ben fedezi fel az angol Faraday az elektromos indukció tüneményét és 1832-ben találja fel az amerikai Morse az elektromágneses telegráfot. Immár új anyagok is helyet kérnek az iparban, mérhetetlen távlatokat nyitva. 1824-ben gyárt Portland-cementet az angol Aspdin, 1827-ben állít elő aluminiumot a német F. Wöhler, 1839-ben vulkanizál gumit az amerikai Goodyear. 1843-ban sikerrel járnak a német Keller kísérletei, papír készítésére fapépből. Mennyi erőfeszítés azért, hogy a találmányok a civilizáció hasznára szolgáljanak, hogy az ötletek kényelmesebbé és kellemesebbé tegyék különösen a városi életet. A közlekedés vívmányai sorában jelentős az osztrák Ressel találmánya, aki 1826-ban csavarral hajt gőzhajót, az angol Thomson viszont 1846-ban pneumatikus gumiabroncsot készít s szinte korlátlan mértékben fokozza a gumi lehetőségeit Goodyear eljárása, mellyel 1842-ben kemény gumit sikerül gyártania; 1853-ban pedig a német Fischer találja fel a lábbal hajtott kerékpárt. Az utcai gázvilágítás elsőízben való alkalmazása 1802-ben az angol Winzler nevéhez fűződik, 1850-ben gyullad ki a német Bunsen gázégőjének „vakító” fénye. Az élet kényelmét szolgálja a magyar Irinyi, a gyufa felfedezője, 1832-ben használ a német Hammerer foszforos és 1848-ban a német Böttcher foszformentes gyufát. A villanyvilágítás jelentős dátumai: 1840, amikor az angol Grove feltalálja az elektromos izzólámpát; 1847: a német Siemens által guttaperchával szigetelt kábel-villanyvezeték készítésének éve; 1854–1859 között szerkeszti Sindsteden és Plante az elektromos ólomakkumulátort, 1854-ben az amerikai Goebbel gyárt ugyancsak elektromos izzólámpát. 1837-ben az osztrák biedermeier légkörében születik meg Nadersperger varrógépe, a német találékonyság nagy mértékben fejleszti a haditechnikát is: 1836-ban állítja össze a német Dreyse a hátultöltő puskát, 1845-ben fedezi fel Schnölbein a lőgyapotot és 1847-ben önt először ágyúcsövet acélból Krupp Alfréd. Ebben az időben a német szellem minden téren eredményekkel jelentkezik: 1851 és 64 között dolgozik a német Bauer a tengeralattjáró tervén, 1859-ben már működik Siemens acélolvasztókemencéje, 1867-ben pedig korszakalkotó dinamója. A szemészetben Helmholtz szemtükre (1850) jelent forradalmat, 1846-ban viszont az amerikai Jackson első éternarkózisa a sebészet döntő jelentőségű újítása. A természettudományos elméletben nevezetes Mayer tétele (1841) az energia megmaradásának elvéről, Bunsen és Kirchhoff színképelemzése (1859) és az angol Maxwell elektromágneses fényelmélete (1865). A technika, a tudomány és a szervezés mindent elkövet, hogy kényelmesebbé, tökéletesebbé tegye az életet. Ezek mellett a vívmányok mellett tüntet az angol kiállítás. Nagyszabású angol propagandát jelent maga London, a fejlődő város, civilizációjával és elsősorban az egész szigetország fölényes nyugalma a forradalmakkal szemben, a forradalmak menekültjeinek befogadásával.

Mindez a nagy felfedezések, az ipari fejlődés légkörében látványos polgári tüntetés, de már felcsillan a fejlődés veszélye: a nagy versengés, főként német vonatkozásban.

A részekre tagolt Németország még nem adhatta tanúbizonyságát teljes szervezőképességének, a német ipar felvonulása mégis impozáns volt. A német szorgalom továbbra sem pihent, a kiállítás körül szerzett tapasztalatokból levonva a tanulságokat, három kötetes jelentést adnak ki, hogy a német ipar az eljövendő évek versenyében még tökéletesebb fegyverzetben vonulhasson fel. Mintha ez a mozzanat az eljövendő évtizedek egyik jelentős motívumára vetne fényt, az eljövendő ipari versenyre s a német ipar fellendülésére.

A jórészt angol gyarmatokról származó áruk tömege és sokfélesége ugyancsak meglepetést keltett. A modern iparosodásnak csupán egyik ága alakítja a kontinentális gazdasági életet és befolyásolja a politikai fejlődést. Ezzel az iránnyal jelentőségben versenyez a kapcsolatoknak az a rendszere, amelyet az angol tőke az Európán kívüli gazdasági területekkel létesített. Ezeknek a kiterjedt hálózatoknak hatása következtében, főként az európai s nevezetesen az angol gazdasági fejlődés hatására, az Európán kívüli területeknek nemcsak gazdasági helyzete változik meg, új életformák is létrejönnek. A távolkeleten, Indiában, Kínában, Japánban, Afrikában, Ausztráliában és a végtelen kanadai síkokon szakadatlanul átalakul minden. A modern kapitalizmus, a század elején fellendülő indusztrializmus következményeiből kell kiindulnunk. Ember és föld, gyarmati természet és európai városok iparának szükségletei hatnak itt s teremtenek változásokat. Mielőtt azonban ezeket az Európán kívüli problémákat szemügyre vennénk, ismernünk kell az európai, főként angliai felfogást a gyarmatosítás kérdésében.

Sajátságos nagyvonalú elgondolás alakul ki, amely a távoli területek iránt való érdeklődést összekapcsolja a gazdasági érdekkel és mindezt valami birodalmi missziós tudattal támasztja alá, melyet néhány évtizeddel később a Disraeli-féle imperialista irány valósít meg a politikában. A romantikus író, főleg Carlyle, a gyarmatokról szólva, a hősi lelket hangsúlyozza, ennék kiélését keresi a koloniális tevékenységben, ily módon válik a messze gyarmat, az idegen ország új romantikus lehetőségek harcterévé. De a koloniális tevékenység nemcsak az egyén számára nyujt lehetőséget, hanem romantikus feladatok, magasabb kötelességteljesítés színtere a nemzet számára is. Az erősnek, hatalmasnak alkotott nemzet az alacsonyabb színvonalú gyöngébb nemzettel szemben nagyszerű hivatást tölthet be.

A romantikus elméletek sokszor laza elgondolásai hozzájárultak a közhangulat s különösen az ifjabb politikus nemzedék szemléletének kialakulásához, annál is inkább, miután a tényleges fejlődés Anglia létkérdésévé tette az anyaországnak a gyarmatokkal való szorosabb összekapcsolását. A gazdasági élet XIX. sz.-i új szempontjai azt parancsolták, hogy immár hatalmas szárazföldi birodalom váljék abból a gyarmatvilágból, mely azelőtt elsősorban tengeri birodalom, Imperium Maris volt.

Eredetileg a tenger feletti uralom tulajdonképpen a magánvállalkozásból nőtt ki. Összeköttetést jelentett a kereskedelem számára India és Spanyol-Amerika felé. A kereskedelemnél is fontosabb volt az a lehetőség, amelyet ezek a merész vállalkozók a tengerentúli nemesérctermelés gazdagságából merítettek. A merkantilizmus korában, amikor a hitelgazdálkodás még a kezdet kezdetén tart, készpénzre volt szükségük a gazdaság menetéhez. Ilyen körülmények között a gyarmatok tekintetében nem annyira a területi szempontok és a lélekszám bírtak jelentőséggel, mint inkább a kereskedelmi mérleg nyeresége, a tőke-akkumuláció és a hajók száma. Jellemző erre, hogy a hétéves háborúval kapcsolatban Amerikától sokan nem Kanadát kívánták megszerezni, hanem a területi szempontból jelentéktelen, azonban a cukortermelés következtében értékelt egyik cukortermelő szigetet.

Az Imperium Maris sorsa a XVIII. század folyamán, majd a XIX. század elején végleg Anglia javára dőlt el. A bécsi kongresszust követő béke korszakában Anglia zavartalanul élvezhette a tengeri birodalom birtokát. Jelentős gócpontokat szerzett meg a békekötésnél, Oroszország nem fenyegette a tengeri uralmat, hisz az összeütközések egyelőre inkább az ázsiai szárazföldön robbantak ki. Amerika ugyancsak nem jelentett vetélytársat, vagy ellenfelet.

A fejlődésnek azon az útján, amely a merkantilizmusból a kapitalizmusba vezet, új színt és értelmet nyert a Tenger, amely immár nem csupán az anyaországból elköltöző telepesek, vagy az üzleti hasznot kereső kereskedők útvonala, hanem módot ad a kapitalista iparnak, hogy a termeléshez annyira szükséges gyarmati nyersanyagot hazaszállítsa. És itt emelkedik jelentőségben a Tenger fölé maga a gyarmati Őstalaj.

Az angol világbirodalom szárazföldi igényeit és berendezkedését a XIX. század folyamán több társadalmi, gazdasági és politikai mozzanat jelentkezése tette aktuálissá. A tengeri hatalom túlnyomó jelentőségét ebben az időben az a tény csökkenti, hogy a gazdasági élet a kizárólagos pénzgazdálkodás rendszerétől eltér, a merkantilizmustól távolodik és mindinkább a hitelgazdaság felé fejlődik, minek következtében a messze országokból áramló ezüst már nem játszik többé olyan kimagasló szerepet az államháztartásban. E mellett az angol ipari forradalom iparosodása okozza a tenger és a szárazföld ezen értékcseréjét. Az angol ipar legfontosabb kérdése az ipari nyersanyag s az ipari fejlődés során fellendülő termelés a maga nyersanyagát elsősorban a tengerentúli területekről szerzi be. Főként a század elején nagy lendülettel fejlődő textilipar nyersgyapot szükséglete teszi fontossá a gyapottermelésre alkalmas területek birtokát. A nyersgyapot forgalma ugyanis rendkívül megnövekedett a tengerentúli területek és Anglia között a francia forradalom évtizedeiben. Miután az angol tőkepiac kontinentális kölcsönei Hollandia, Franciaország és Poroszország textiliparának kialakulásához nagymértékben hozzájárultak, a harmincas években fokozódik az angol textilipar kivitele a kontinensre, főként a belga, francia, porosz és szász textilgyárak fonallal való ellátása révén. A tengerentúli területekre irányuló angol export és a fokozott fonalgyártási tevékenység hihetetlen mértékben megnövelte az angol textilipar termelését és annak nyersanyagszükségletét. A napoleoni háborúk után a gyarmatok egy része, részben a misszionáriusok civilizációs tevékenysége következtében, már alkalmas piacot is jelent az angol kapitalizmus számára. Az angol gyarmatosítás indítékai között természetesen nem egy olyan tényezőt is találunk, amely nem a modern értelemben vett kapitalizmus törekvéseit képviseli. Ilyen társadalmi szempont az angol népiséggel, a legkülönbözőbb helyeken elszórtan élő angolok életigényével és exisztenciális vágyaival függ össze. A gyarmati problémákkal azonban nemcsak a világban szétszórtan élő angolok, hanem a kapitalizmus fejlődése során magában Angliában talajt vesztett, vagy a válságok következtében kenyér nélkül maradt rétegek elhelyezése is összefügg. A kapitalizmus következtében elszegényedett réteg ugyanis szintén a Talajt keresi, mikor az óceánontúli területekre tekint.

A tengerrel szemben ekkor tehát már minden vonatkozásban a föld jelentősége emelkedik. Ezzel egyidejűleg olyan szervezési és foglalási feladatok merültek fel, amelyek régebben, az Imperium Maris korában nem voltak időszerűek. A feleletet ezekre az új kérdésekre kereskedők, romantikus és radikális szellemi emberek, hithirdetők és gyarmati tisztviselők fogalmazták s a megoldások javarészében az Ember szempontjai játszották a főszerepet. A szellemi emberek elgondolásaiból először a gyarmati önkormányzat elve valósul meg Durham kormányzó 1839-es „kanadai jelentése” után, később ezen önkormányzati rendszer fokozott kiterjesztése és Disraeli romantikus elemekből táplálkozó, színes elképzelése nyomán alakul ki a brit világbirodalom új, grandiózus rendszere.

Ebben az időben tehát az angol terjeszkedést társadalmi, gazdasági és politikai tényezők együttműködése mozdítja elő, bár egyelőre gyakran csupán expanzióról beszélhetünk és tévedés lenne ezekben a mozgalmakban a tudatos politikai imperializmus kijegecesedett tételeit keresni. Ellenkezőleg, e kérdésben számos elmélet, vita állt egymással szemben, egyes társadalmi tényezők oly élesen reagáltak a polémiákra, hogy a vérbeli politikus még jóval a század derekán túl is meglehetős óvatossággal kezelte ezt a kényes kérdést. Jellemző, hogy amikor Palmerston megalakította kormányát, senkit sem talált párthivei között, aki a gyarmatügyi államtitkárságot elvállalta volna. Haragjában így kiáltott fel: „Úgy látszik, kénytelen leszek ezt az ördögadta munkát magam elvállalni, hozzatok ide egy atlaszt…” Csakugyan sok nehézség merült fel a két leghangosabb expanzióra törekvő tényezővel kapcsolatban. A misszionáriusok, főleg Afrikában sürgették a terjeszkedést, azzal érvelve, hogy a feketéket megkeresztelni és saját érdekükben helyesen kormányozni csak erőszakkal lehetséges. Ezt az igazságot a flotta vezetői is régóta hangoztatták, rámutatva arra, hogy a rabszolgakereskedelem elleni küzdelem csak akkor lehet hatályos, ha a kikötők angol kézbe kerülnek. A másik tényező, a kereskedelem, ugyancsak hozzájárul a területgyarapításhoz, még pedig sokszor az angol hatalom igazi birtokosainak és a kormánynak akarata ellenére. A kereskedelem állandóan nyersanyagot hajszol s az Indiában hanyatló Kelet-Indiai Társaság helyett újabb meg újabb területeket von be érdekkörébe. Ide tartozik többek között a Nyugat-Afrikában 1824-ben alapított Kereskedelmi Társaság, amely arany után kutat és állandóan terjeszkedik, miközben kormányzati feladatokat is vállal. A bennszülöttekkel a legnagyobb összeütközéseket a pálmaolajért való küzdelem okozza, amikor az állapotok már tarthatatlanok, 1843-ban kimondják a nyugatafrikai protektorátust. A terjeszkedés 1866-ig tart, s maga a kormány küld ki bizottságot, hogy az állapítsa meg a követendő helyes politikát. A bizottság pedig 1866-ban egyhangúlag kimondja, hogy a területnek bármekkora növelése, vagy az angol kormánynak bevezetése helytelen volna. A kereskedők a bennszülöttekkel szinte állandó harcban állnak, ami néhány év mulva, a Niger-völgyében az asanti háborúra vezet.

Egyesek szerint „Anglia pillanatnyi öntudatlanságában szerzett birodalmat”. Ez a sokszor idézett, történeti közhellyé vált megállapítás a századeleji angol expanzió jellemzése. Ez azonban csak akkor volna helytálló, ha az „öntudatot” a mai, modern imperializmussal azonosítanák, azzal a hatalmi törekvéssel, amely nagy területek megszerzésére törekszik. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ebben a korban az angol terjeszkedésben a kereskedelem tudatos érdeklődése és munkája nem szerepelt, tévedés volna ezt az expanziót, kalandvágyó egyének által felidézett véletlen jelenségnek feltüntetni. A probléma nem ragadható ki az angol gazdasági szükségletek, az angol fejlődés következtében kialakult szellemi tényezők összefüggéséből. Az angol romantika idevonatkozó felfogásáról már némi fogalmat nyertünk. A második mozzanat, az elvi humanizmus szempontja, mely a misszionáriust a bennszülöttek kérdésében vezeti. Elsősorban a bennszülöttre gondoltak. Az a fontos, hogy a bennszülött megkeresztelkedjék, ne maradjon rabszolga s emberi sorsa javuljon. Az eszmék harmadik iránya a romantika és a misszionárius humanizmus mellett a nagy erővel fellobbanó angol klasszicizmus, amely feleleveníti a görög mult emlékeit. A politikai radikalizmus összefonódik az elvi klasszicizmus hangulatával, hiszen mind a kettőnek fő tárgya az ember. Isten hirtelen és jókor jött ajándékában: a tengerentúli végtelen területben valami mélyebb emberi megoldást keresnek a politikusok. Abban az időben terjed el Grote görög történetszemlélete, mely ragyogó fejezetekben tárja fel a görög leányállamok faji közösségének életét. A radikalizmus ugyanekkor a demokratikus rendszert eszményíti, a tömeg jóléte emberi boldogsága foglalkoztatja ezeket az írókat. A merkantilista gazdasági rendszer pedig éppen ebben az időben mondott csődöt. Ezek a klasszikus elképzelések tehát a század elején zsákutcába vezető merkantilista gyarmatpolitika likvidálása után a legjobbkor jelentkeztek, új megoldások teremtésére. „A harmincas évek teoretikusainak” nevezik ezt a csoportot, melynek élén a klasszicizáló Grote mellett találjuk Wakefield Eduard-ot társaival, kik eszméik terjesztésére megalakítják a kolonizációs társaságot. Ez a társaság radikális politikusokkal kerül kapcsolatba, közöttük Durham-mel, kik egyaránt lelkesednek az emberi szabadságért és a gyarmati lehetőségek felhasználásával széles tömegek szociális helyzetén kívánnak javítani. A megoldás formáját az önkormányzatban látják, e mellett azonban a görög „polis” állam módjára hívek a laza, nem territoriális egységű birodalmi gondolathoz. Véleményük szerint az ausztráliai, újzeelandi, kanadai és délafrikai területeken kellő tőke felhasználásával mód nyílik arra, hogy az angol gazdasági nehézségeken, a pauperizmuson segítsenek. Javasolják a gyarmati földek eladását jómódú emberek számára, hogy az így szerzett pénzen segítsék elő a lakosság jobb, de szegény elemeinek kivándorlását. Wakefield, a kitűnő teoretikus, híres művében, a „View of the Art of Colonisation”-ben olyan rendszert akart teremteni, amely nem egyezett a hivatásos kolonizálók felfogásával, akik azt vallották, hogy a még el nem foglalt terület a birtokos tulajdonába kerül, ha azt elfoglalja.

E szellemi emberek elképzelése csak lassan érvényesült. Az angol gyarmati hivatal tulajdonképpeni tényleges vezetői a bennszülöttekre tekintő misszionáriusok voltak, akikkel ezek az angol szociális szempontoktól vezérelt ideologusok kemény harcban álltak. A parlamenttől bizonyos mértékig független hivatal a misszionárius körök befolyása alá került s ezeknek felfogásában az egész angol társadalmat átalakító protestáns renaissance, az angol evangelista mozgalom elve tükröződtek. A XVIII. század során az anglikán egyház formalizmusba süllyedt s ezt a külsőséges irányt váltotta fel az új áramlat, amely a vallási élet központjába a humanizmust, a szociális érzületet helyezve, a keresztény etika fokozottabb alkalmazására törekedett. Ez az irányzat, amikor elsősorban a bennszülötteknek kívánt védelmet nyujtani, összeütközésbe került a szociális szellemi emberekkel is, kik a gyarmatokban nagyszabású telepítési területet, az angol faji-birodalom lehetőségét látták. A misszionáriusok nagyszabású elképzeléseinek központjában a bennszülöttekkel foglalkozó megoldás állt. A Csendes-óceán déli részén számos szigetet szálltak meg, céljuk azonban ez esetben is az volt, hogy a lakosságot az esetleges francia kizsákmányolás ellen megvédjék. Az új területek belső szervezetét azonban legszívesebben a bennszülöttek nemzetté való alakulásában látták volna. Dél-Afrikában például a misszionáriusok alá rendelt törzsfőnökök közreműködésével kívánták felépíteni az államszövetséget. Olyan területek, amelyeken bennszülöttek nem laktak, nem érdekelték a misszionáriusokat.

E két irány küzdelmében a sikerek territoriumok szerint váltakoztak. A meg nem szállt Ausztrália, de főleg Új-Zeeland, a „harmincas évek teoretikusainak” kísérleti telepe lesz. Afrikában viszont gyakran érvényesül a misszionáriusok elgondolása. Hasonlóképpen a misszionáriusok irányítják a fejlődést azokon a helyeken, melyeket ők szálltak meg. Kanadát belső fejlődésének megfelelően és a radikális irányt képviselő Durham jelentése szerint rendezik be. Ez a jelentés azért is emlékezetes, mert később szinte a bibliája lesz a gyarmati kérdésekkel foglalkozó angol bürokráciának.

Hogy ez az irányzat a gyarmati bürokrácia körében érvényesüljön, arra valóban nagy szükség volt, hiszen a negyvenes évek után az angol radikális gyarmatpolitikusok halálával hatásuk is megszűnt, ugyanakkor pedig az angol szabadkereskedelmi irányzat került előtérbe, mely arra törekedett, hogy likvidálja a birodalmi preferenciák átmeneti korszakát, sőt sokan a gyarmatok egész – még ilyen laza – rendszerével is leszámoltak, amikor megállapították, hogy a gyarmatok katonai védelme évente négy millió fontot emészt fel, ugyanakkor, amikor a gyarmatokkal lebonyolított forgalom nem nagyobb, mint az Egyesült Államokkal fennálló kereskedelem volumenje, ahol pedig a szigetország évente csupán 15.000 fontot költ a konzulátusokra. A radikális irányzat egyik erős képviselője ugyanakkor kifejti, hogy az angol helyőrségek az önkormányzat akadályai s maga a miniszterelnök, Gladstone, aki nem a szabadkereskedelmi irány híve, hanem a birodalom görög formáját tartja helyesnek, kijelenti, hogy gyarmati véderő nélkül igazi önkormányzat nincs. A szabadkereskedelmi iskola elméleti túlzásokra ragadtatta magát s ugyanakkor a görög faji államkoncepció is bomlasztólag hatott a szervezett állam eszközeinek lebecsülésével. Az eredmény mégsem az angol gyarmatbirodalom felbomlása és teljes leépítése volt, hanem a laza szövetség rendszere. E tendencia érvényesülését azonban már nem érthetjük meg egyedül az angol szellemi fejlődés menetéből, hanem figyelembe kell vennünk a gyarmatok endogén erőit is, és az angol világbirodalom kialakulása során végig kell kísérni fejlődésükben az egyes tengerentúli birtokokat, melyeknek nagysága olykor egy egész világrész s amelyek sokszor évezredes kultúrfejlődés otthonai.