MÁSODIK RÉSZ: A FORMÁK ÉS KIS ÁLLAMOK FEJLŐDÉSE

ELSŐ FEJEZET: A NÉMET FEJLŐDÉS

A NÉMET életforma külső kereteit az új német alkotmány határozza meg. Ez az alkotmány tulajdonképpen az északnémet Bund rendszerének kiterjesztése az egész birodalom területére, természetesen bizonyos változtatásokkal. A legfőbb végrehajtó hatalom a Bund elnöke helyett a birodalom császárának jogkörébe kerül, a szövetségi kancellárt a birodalmi kancellár váltja fel. Az új alkotmányban is megmaradt az az alkotmányos föderalizmus, melynek fenntartására annakidején, a teljes német egység kialakulása előtt, majd később is, azért volt szükség, hogy az új forma minél nagyobb vonzóerőt jelentsen a kisebb államokra, a csatlakozás minél símábban történjék meg. Nincs szó tehát egységes alkotmányról, az egyes államok megtartják berendezésüket, csak a vám, kereskedelem, ipar és postaügy, majd később a katonaság kerül egységes, „birodalmi” vezetés alá.

Az új birodalom belpolitikáját kezdetben a kancellár szervező tevékenysége irányítja s az ő akaratával áll szemben a népképviselet szervének, a Reichstagnak magatartása, az egyes pártok törekvéseinek eredménye. Az első kancellár természetesen Bismarck. A birodalom kül- és belpolitikája az ő egyéniségének kifejezése. A belső politikai harc a gazdasági, szociális és vallási élet területén folyik.

Időrendben előljárnak az egyházpolitikai intézkedések, melyekkel Bismarck rá akarja erőszakolni a társadalomra saját következetes és kíméletlen nézeteit a teljes állami szuverénitásról, teljesen megsemmisítve a katolikus szuverénitás maradványait. A harc 1871 július 8-án indul meg Poroszországban, a kultuszminisztérium katolikus osztályának feloszlatásával. Ezt az intézkedést december 10-én ama törvényszakasz követi, amely büntetéssel sujtja az egyházi kancellária állítólagos visszaéléseit. Erre az 1872 március 11-i iskolafelügyeleti törvény következik, amely megszünteti az Egyház felügyeleti jogát az oktatásügy felett és a vallásoktatás felügyeletét állami szervekre ruházza. 1872 június 4-én törvényt hoznak a jezsuiták kiutasításáról, majd 1873 és 74-ben az ú. n. májusi törvények az egyházi személyek kiképzéséről, alkalmazásáról, az egyházi büntetőhatalomról, az Egyházból való kilépésről és a polgári házasságról rendelkeznek, végül pedig befejezi az intézkedések sorát az 1875-i ú. n. zártörvény, amely egyházi ellenállás esetén megfosztja az egyházi tisztségek viselőit állami javadalmuktól. A törvényt a legszigorúbban érvényesítik, a passzív ellenállás miatt gyakran papokat is sujtanak börtönnel vagy pénzbüntetéssel. Később Bismarck úgy értelmezte ez intézkedéseket, mintha az Egyház szuverénitását nem kívánta volna megsemmisíteni, hanem csupán korlátozni. A rendelkezések célja azonban nem az Egyház hatáskörének „megszabása” volt, hanem e hatáskör megsemmisítése. A küzdelmet Virchow, a tudós nevezte el egyházellenes éllel „kultúrharc”-nak, ez azonban valójában nem a kultúra küzdelme az Egyház ellen, hanem a korlátlan szuverénitásra törő állam veszélyes beavatkozása olyan területekre, amelyek egyedül a hit számára vannak fenntartva, amelyek teljesen egyházi jellegűek, ahol az államnak természetszerűleg nincs keresnivalója. Amikor XIII. Leó lépett trónra, mód nyílt a küzdelem békés befejezésére. Az egységes katolikus állásfoglalás megakadályozta az egyházellenes törvények végrehajtását, a katolikus társadalom a centrumpárt keretében állt ellent s a választásokon nagy sikert aratott. Ebben az időben a konzervativ protestánsok is helytelenítették Bismarck erőszakos magatartását, a katolikus ellenállás ereje s Bismarck nehézségei a gazdasági intézkedések miatt elégedetlen liberálisokkal, arra kényszerítették a kancellárt, hogy fokozatosan visszavonuljon, elbocsássa katolikus-ellenes kultuszminiszterét s ne erőltesse a törvények végrehajtását. A májusi törvényeket, a polgári házasság kivételével, visszavonják, Bismarck a védővámért, a birodalom anyagi erejének fejlesztéséért megindult gazdaságpolitikai küzdelmet már a centrumpárttal való szövetségben vívja meg a liberális vezetőpárt ellen, mellyel alapjában soha őszintén nem rokonszenvezett.

A század közepétől fogva jelentékenyen erősödik az iparosodás, a nehézipar és vasipar nagy lendülettel fejlődik. Ugyanakkor azonban a kereskedelmi tőke, főként azonban az agrártársadalom, örömmel szemléli, hogy a hatvanas évektől kezdve az Északnémet Bund, majd a Német Birodalom, szabadabb kereskedelmi politikát folytat. Ez a kereskedők számára üzleti lehetőséget jelent, elsősorban az angolokkal lebonyolított élénk áruforgalom révén, az agrárkörök pedig szívesen látják, hogy a mezőgazdaság belterjes fejlődéséhez, a gépesítéshez szükséges angol mezőgazdasági gépek ára csökken. A hetvenes évek közepén kitört agrárválság erősen sujtotta a német iparcikkek piacát s az angol verseny az éppen fejlődni kezdő német nehézipart veszélyeztette. A vasipar és a textilérdekeltségek 1875–76-ban megalakítják a német iparosok központi szövetségét, mely ipari védvámot sürget. Az iparpártolás élére a nagyipar áll, a tönkrement kisiparosok állami támogatást kérnek. A védvám frontja kibővül az agrártársadalommal. Az ipari válság ezt is súlyosan érinti, a szesz-, gyapju- és cukorárak esésével a mezőgazdasági termékek árai is hanyatlanak. A védekezés önmagában is érdeke az agrárrétegnek, akkor amikor a gabonatermelés helyzete, főleg az orosz és osztrák-magyar verseny következtében, rendkívül megromlik. Az orosz, osztrák-magyar, olasz és francia területen ugyancsak védvámos törekvések jelentkeznek: A konzervativ elemek hevesen agitálnak a szabadkereskedelmi rendszer ellen, a védvám érdekében. Bismarck a Reichsratban szövetségesül tekinti ezeket az erőket, hogy olyan törvényeket alkothasson, melyek a birodalom pénzügyi egységére vezetnek, nevezetesen a birodalmi bevételek emelésére. Különféle politikai szempontok hatnak magatartására, amikor szakít a nemzeti liberális párt dogmatikus, szabadkereskedelmi irányú híveivel és kapcsolatot keres a nemrég még gyűlölt centrummal, valamint a konzervativokkal. 1878-ban átalakítja a vámrendszert, vasra, fára, gabonára és gyapjura magas védővámot szab, kávéra, teára, borra pedig a birodalom jövedelmét gyarapító „pénzügyi vám”-ot; bevezeti a régóta tervezett dohányadót és ezáltal lerakja az erős, egységes birodalmi pénzügyi rendszer alapjait. A támogatás fejében a centrum a föderális gondolat értelmében elnyeri az ú. n. Frankenstein-féle záradékot, mely szerint, amennyiben a pénzügyi vámokból és dohányjövedékből egy-egy ország területén nagyobb bevétel jelentkeznék, mint amekkora az ország területével és lakosságával arányban állna, a többletből maga az illető ország is részesül. A liberális párt ebben a küzdelemben megoszlik, Bismarck legjelentősebb parlamenti ellenfele meggyöngül.

A német fejlődés 1890-ig tartó korszaka lényegében tehát Bismarck kora, a szigorú államelképzelés jegyében, telítve az állam fogalmának szentségével, minden szélsőséges nacionalizmustól menten, óvakodva a német kérdés olyan értelmezésétől, mely külföldön zavart keltene, megbontaná az osztrák, vagy magyarországi németek felé való kacsingatás által a két birodalom jóviszonyát. Bismarckot a balti németség tekintetében is állami szempontok vezérlik, legyenek ezek hű alattvalói az orosz birodalomnak s az orosz udvarban jelentékeny befolyással rendelkező balti birtokos nemesség érvényesítse befolyását az orosz-német szövetség megerősítése érdekében. Bismarck nemzetiségi politikája ezt az állami szempontot otthon természetesen a német állam szuverénitása érdekében követte, elzászi és lengyelellenes politikájában arra törekedve, hogy vérrel-vassal megvalósítsa a német állameszme ideáját. A nemzetiségi kérdésben is, mint a vallási kérdésben, vagy a szociális problémák rendészeti megoldásában, államszemlélete döntött, annak minden hibájával és előnyével. A Bismarck-i felfogás magasabb jelentősége abban nyilvánul, hogy erre az államszemléletre építette külpolitikáját is, mely az európai egyensúly fenntartására irányuló törekvésében, a szövetségek rendszerének kiépítésében joggal mondható európai külpolitikának, az európai rend biztosításának.