ÖTÖDIK FEJEZET: A NÉMET KATONAI DÖNTÉS MEGHIÚSULÁSA;
ÖSSZEOMLÁS A FRONTOKON

A döntő pillanat 1917. év végén áll be, amikor nyilvánvaló lesz, hogy az amerikai utánpótlás aránylag rövid idő leforgása alatt elviselhetetlen túlsúlyt fog jelenteni emberben és anyagban az antant számára. Ebben az időben a lázadás tünetei mutatkoznak a német hadiflottánál és sztrájkok törnek ki egyes hadiüzemeknél. A Monarchiában az utánpótlás okoz nehézséget. A belső hadszintér bizonytalansága mellett fennállt a német fölény biztosításának lehetősége a nyugati hadszintéren. Puskalétszám tekintetében a németek mintegy 200.000 emberrel erősebbek ellenfeleiknél, ez a számbeli fölény a háború kezdete óta első ízben mutatkozott a németek javára. Ezt a fölényt még jobban fokozni lehetett volna, ha a hadviselő felek egyetértése nem bomlott volna meg és a Monarchia nagyobb segítséget nyujtott volna a döntő támadáshoz. Hindenburg most már okulva az eddigi eljárás tanulságain, nem kívánta egy helyen koncentrálni az erőket. A nagy támadás 1918 március 21-én, az angolok déli szárnya és Amiens felé irányult. Hindenburg azért választotta az angol arcvonal jobbszárnyát, mert el akarta egymástól választani a szövetségeseket és az angolokat a tengerpart felé akarta szorítani. A nagy küzdelem 75 kilométer széles fronton folyt április 4-ig, a németeknek sikerült 100 km szélességben és 50 km mélységben betörni az angol arcvonalat, két angol sereg katasztrófális vereséget szenvedett, a németek 90.000 foglyot, 1200 ágyút zsákmányoltak. A rést az angol tartalékok betömték, a front 50 km-rel meghosszabbodott, mindenesetre jelentős sztratégiai eredménynek számított, hogy az antant tartalékainak tetemes része Amiens környékére került. A második német roham április 9-én az angol balszárny ellen indult meg és ebből fejlődött ki a Lys-menti ütközet. A frontot itt is sikerült benyomni, a győzelem kiaknázása azonban az antant tartalékok maradványainak felhasználása miatt elmaradt. A franciaországi nagy csata lesujtó hatása alatt létrejött az antant közös hadvezetése, Foch tábornagy legfelsőbb irányítása alatt s ennek az egységes eljárásnak sikerült végül is a veszedelmet elhárítania. A harmadik nagy támadást a németek Párizs felé tervezték. Nehéz tüzérségük és rohamhadosztályaik egy része a Chemin des Dames magaslatok környékén felhalmozva, május 27-én indult rohamra. Foch csak 10 órával a támadás előtt értesült a tervről s már nem tudott idejében tartalékokról gondoskodni. A németek tehát a Soisson és Rheims melletti ütközetben már első nap 20 km mélységben törték be a francia állásokat és június 2-ig elérték a Marne-folyót. Foch motorizált szállítással 30 hadosztályt vetett a támadók elé és a Marne mellett sikerült megállítania az előnyomulást. Ezután tartotta meg Clémenceau híres beszédét a képviselőházban, tanúságot téve a franciák törhetetlen akaratáról, amely folytatni fogja a harcot, ha kell Párizs előtt, vagy ha kell, Párizs mögött. A hangulat mindenesetre pánikra vallott az antant részén, Clémenceau azonban ragaszkodott Fochhoz. Ezután következett Noyonnál a negyedik, majd Rheimsnél az ötödik hatalmas német támadás, Pétain francia fővezér új módszerét alkalmazta, kiürítette az első vonalat és a hátsó állásokból intézett ellentámadásokat. A pergőtűz tehát üres állásokat ostromolt. Az első öt roham nem hozta meg a németeknek a várt eredményt, a döntő győzelmet. Hindenburg már a hatodik támadást készítette elő, amikor Foch megkezdte ellentámadásait a Mangin vezetése alatt álló tartaléksereggel. Hindenburg kívánságára a Monarchia offenzivára indult az olasz fronton. A kezdeményezés most a franciáké lett, július 18-án tüzérségi előkészítés nélkül, többszáz tankkal rohanta meg Mangin serege a Marne-nál álló németeket. A támadás sikerült, a franciák visszaszerezték a májusi offenziva elveszett területeit. Augusztus 8-án a franciák ismét nagy erővel, 400 tankkal támadtak Amiens felől. Tíz napi véres küzdelemben sikerült a németeknek az ellenséget megállítaniok. Augusztus 8-a végzetes nap volt, a német vezetés belátta, hogy a háború elveszett. A küzdelem még tovább folyt, de már csak a becsületért s nem az ellenség megsemmisítésére. A német sereg visszavonul az Arras és Rheims között épített „Siegfried”-állásba. Elveszett a nagy erőfeszítés, négy hónapos támadás eredménye. Az amerikai csapatok már önálló győzelmet is arattak. Az antant túlereje kialakulóban volt, a helyzet a németek számára reménytelenné vált. A német hadvezetőség eleinte kitartott a Siegfried-állásokban s csak később, október második felében vonult vissza az ú. n. „Herrmann”-állásokba.

Az élet-halálharcot folytató német szövetséges támogatására a Monarchia hadvezetősége már márciusban elhatározta, hogy offenzivát indít az olaszok ellen. Arz május végére tervezte a támadást, remélve, hogy az ellenséget az Etsch mögé szoríthatja vissza és esetleg elérheti az olasz erők felbomlását. Ezt az offenzivát a Monarchiának német támogatás nélkül, egyedül kellett megvívnia, ami már magában kedvezőtlen jelenség volt. Ezenkívül az erőviszonyok sem mutatták a Monarchia fölényét.

Június 15-én indult meg hatalmas pergőtűzzel a nagy offenziva, az egész kiterjedt fronton. Conrad csapatai az asiagoi fensíkon elfoglalták az ellenséges állásokat, a Monte Grappa-nál a magyar csapatok az olasz síkság szélére jutottak. Boroevic frontján a támadók három helyen jutottak át a megáradt Piave-folyón. József főherceg egyik hadteste csodálatos lendülettel foglalta el a Montello-t. Mindennek ellenére sehol sem sikerült olyan eredményt elérni, mely az ellenségre végzetessé válhatott volna. Közben Hindenburg segítséget kért Arztól. Az offenzivát Conrad frontján beszüntették, s a támadás csupán a Piavenál haladt tovább. Itt azonban a megáradt folyó s az ellenség technikai fölénye lehetetlenné tette a csapatok átkelését és további előnyomulását. A támadó sereg kilenc nappal az offenziva megindulása után eredeti állásaiba tért vissza, az ellenség pedig ellentámadásba ment át. 150.000 főnyi veszteség mellett ez az utolsó, hiábavaló nagy erőfeszítés megsemmisítette a győzelemben való hitet. Ezek az erőfeszítések azonban immár nemcsak a háború sorsát döntötték el, hanem az elfogadható béke reményét is megsemmisítették. Szeptember közepén összeomlott a bolgár front és az egész balkáni arcvonal, október közepén Törökországot kényszerítették különbékére,. s amikor az antant szeptember végén nyugaton támadásra indult, Ludendorff maga javasolta a béketárgyalások megindítását. Október 3-án a német kormány Wilsonhoz fordult, közvetítését kérve. Az amerikai-francia támadás közben a jobbszárnyon visszavetette a német csapatokat, középen az angolok törték át a Siegfried-állást s október második felében a balszárny is visszavonult. November 4-én Hindenburg seregeit az Antwerpen–Maas-vonalba rendelte vissza, abba az állásba, amelyet az alvezérek már a támadás elején védőállásként javasoltak. Amikor a visszavonulást elrendelte, másnap Wilson közölte a német kormánnyal, hogy az antant hajlandó a fegyverszünetről tárgyalni. November 11-én megkötötték a fegyverszünetet. Ugyanekkor az olasz fronton másfélmillió osztrák-magyar katona állt ellenséges földön. Október 24-én az olaszok a Grappa környékén támadtak, az első vonalban álló csapatok kitűnően védekeztek, a tartalékok azonban már megtagadták az engedelmességet. Először egy horvát dandár lázadt fel, majd egy magyar és egy székely ezred jelentette ki, hogy hajlandó a magyar földet megvédeni, de idegen földön nem harcol. József főherceg vezette a vizsgálatot és a csapat fegyelmét kifogástalannak találta, javasolta tehát, hogy a csapatokat küldjék haza. Kisebb küzdelmek után október végén a hadvezetőség kiadta a parancsot az olasz terület kiürítésére. A haderő felbomlott, egyes csapatokat azonban még fel lehetett volna használni a nemzeti határok védelmére. A hadvezetőség november 3-án kénytelen volt elfogadni a Diaz-féle fegyverszünetet, melytől függetlenül a magyar forradalmi kormány felesleges módon, sokkal kedvezőtlenebb feltételek mellett kötött fegyverszünetet a balkáni antanthaderők főparancsnokával.

A szárazföldi és európai küzdelem mellett aránylag mindvégig másodrendű jelentőséggel birtak akár a távolabbeső mellékhadszínterek, akár a tengeren folytatott küzdelmek. A monarchia tengerészete kénytelen volt a védelemre szorítkozni, nehéz helyzetében mindig megállta helyét, támogatta a szárazföldi haderőt a balkáni hadműveletekben, Montenegró meghódításában. Az olasz hadüzenet idején a Monarchia flottája megrohanta az adriai olasz partokat, nagy anyagi kárt okozott és pánikot keltett. Az olasz tengeri forgalom megakadt s az osztrák-magyar flotta harci fölénye beigazolódott; kezdetben úgy, mint később, a legnevezetesebb tengeri ütközetben, mely 1917 nyarán az otrantói szorosban folyt le, ahol Horthy admirális a szorosban felállított ellenséges záróvonal megsemmisítése után, hazatérőben egy jóval erősebb ellenséges hajórajra bukkant és e fölött győzelmet aratott. A háború végén a kattarói-öbölben három hadihajón lázadás tört ki, a flotta fegyelme megrendült.