IV.

Hazai forrásaink – Anonymus és a Krónika egyaránt – Erdély területére telepítenek egy törzset, melynek vezérei közt, a X. század folyamán több Gyula nevűt említenek. Ezek közül az utolsónak Szent István törte meg hatalmát. Mivel az újabb történeti kutatások eredményei szerint Erdély nem tartozott a honfoglalásban megszállt területek közé és miután a nyolc törzs valószínű szálláshelyét forrásainkból megállapítottuk, felmerül a kérdés: történeti alak volt-e a krónikák Gyula vezére s ha igen, melyik törzs főnökének kell tartanunk?

Kézai Simon szerint a honfoglaló hét vezér egyike Gyula volt, aki „miután a többiekkel Pannóniába költözött, később az erdélyi részeken lakott”. Szent Istvánról mondja ugyancsak Kézai, hogy „miután Koppány vezért megölte s anyai nagybátyját, Gyulát, feleségével és két fiával Erdélyből Magyarországba hozta s Erdélyt Magyarországhoz csatolta, ezután Keánnal, a bolgárok és szlávok fejedelmével hadakozott, kit legyőzvén, kincseiből a boldogságos szűz székesfejérvári egyházát, melyet ő alapított, nem mulasztá el gazdagítani”.

A Képes Krónika megegyezik a Kézaival, de bővebben írja le az eseményeket: „A harmadik vezér Gyula volt, – kitől Gyula, László fia, származik. Ez a Gyula nagy és hatalmas vezér vala, ki Erdélyben vadászat közben egy nagy várost talált, melyet még hajdan a rómaiak építettek vala. És vala egy Sarolt nevezetű gyönyörű leánya, kiről a környékbeli fejedelmek sokáig beszélgetnek vala; kit is Géza vezér Beliud tanácsából és segélyével, ki Kulán földjét bírja vala, törvényes feleségül vett. Ennek a Beliudnek Kulán saját leányát adta nőül, hogy testvére Keán ellen harcoljon s Kulán halála után földjét Beliud örökölte. Végre, midőn Gyula a Pannóniában lakozó magyarokat bosszantotta és sokféleképpen háborgatta, Szent István király Pannóniába hurcolta, de nem ezt a Gyula kapitányt, hanem utána a harmadikat.” Később a 37. fejezetben: „Szent István király továbbá, miután Istentől a királyi felség koronáját elnyerte, híres és nyereséges háborút folytatott Gyula nevezetű anyai nagybátyja ellen, ki akkor az egész Erdélyország kormányát bírja vala. Urunk születésének ezerkettedik esztendejében ugyanis Szent István király elfogá Gyula vezért feleségével és két fiával együtt s Magyarországba küldé. Ezt pedig azért tette, minthogy Szent István király által gyakorta megintetve sem Krisztus hitére nem tért, sem a magyarok háborgatásával föl nem hagyott. Igen széles és gazdag országát pedig egészen a magyar királysághoz kapcsolta. Ezt az országot magyarul Erdőelőnek hívják, melyet sok folyóvíz öntöz, melyek fövenyében aranyat szednek s azon föld aranya a legjobb.”{123} A következő (38.) fejezetben írja, hogy „azután seregét a bolgárok és szlávok fejedelme Keán ellen indítá, mely népek a természet által igen megerősített fekvésű helyeken laknak, holott is az említett fejedelmet sok fáradsággal és harci izzadással végre nagy bajjal legyőzé s megölé és megbecsülhetetlen sok kincset nyere, különösen aranyban, gyöngyökben és drágakövekben.” „Ezzel a roppant kinccsel azután Szent István király nagyon meggazdagodván, a székesfehérvári egyházat, melyet maga alapított vala … bőven megajándékozá.” Szól ezután a fejérvári egyházról s végül: „és mivel azon Gyula (?) pénze gonoszul gyűlt vala, azért égett le gyakorta az egyház”.

A Névtelen jegyző szerint a hét vezér egyike volt „Tuhutum, Horka apja, Gyula (Geula) és Zumbor nagyapja, kiktől a Moglout nemzetség származik”. Tuhutum a Nyírség vidékén telepedett le s a Meszesi kapunál az országhatárt kijelölve, gyepűket emeltetett. Itt hallott az erdőelői föld jóságáról s ezért Ogmánd vitéz kémkedése után a Szamos-menti várában székelő Gelou oláh fejedelem ellen indult, azt legyőzte. A föld lakói Tuhutumot urukká választották és „azon helyen, melyet Eskuleunek hívnak, hitöket eskűvel erősíték”. „Tuhutum pedig nemzette Horkát, Horka nemzette Geulát és Zumbort, Geula nemzett két leányt, kiknek egyikét Karoldunak, a másikat Saroltunak hívják vala és Sarolt volt István szent király anyja. Zumbor pedig nemzette a kisebb Geulát, Bua és Bukna atyját, kinek idejében a szent király, István meghódította az erdőelvi földet; magát Geulát kötözve Magyarországba hozta s egész élte folytán tömlöcben tartotta, mivel a hitben gyenge vala s kereszténnyé lenni nem akara és sokat ellenére tett István szent királynak, jóllehet anyjának vérségéből való volt.”{124} Keánról Anonymus is tudott, de megtette őt a honfoglaláskori Szalán vezér ősének, ki Duna-Tisza közi bolgárok és szlávok fölött uralkodott. Tud ezenkívül István hadjáratáról az Al-Duna menti Ajtony bolgár fejedelem ellen.

A két elbeszélés összevetéséből kitűnik, hogy azok közös forrásból szerezték értesítésüket. Mellőzve mindazt, ami Anonymusnál és a Krónikában önálló, megállapíthatjuk, hogy a kettő közös, XI. századi ősforrásában Gyula egész történetének csak igen csekély része lehetett meg. Megvoltak az őskrónikában (Gesta vetera Hungarorum){125} a következő részek:

1. A honfoglaló vezérek egyike Gyula volt;

2. Szent István hadat vezetett anyai nagybátyja, Gyula ellen, kit két fiával együtt legyőzött;

3. Gyula legyőzetése után István hadat viselt a bolgárok fejedelme (Keán! Anonymusnál: Ajtony) ellen és azt megverte.

A XI. században székely telepekkel benépesített és nyugati vidékein vármegyei szervezetet nyert Erdély a XII–XIII. század folyamán némileg önálló – az anyaországtól helyi kormányzattal szétválasztott – tartomány volt.{126}

A királyi család hagyományaiban a XII. században még élt annak emléke, hogy Erdély nyugati része Szent István alatt került szorosabb kapcsolatba Magyarországgal.{127}

Az őskrónika szűkszavú feljegyzése semmi támpontot sem nyújtott arra nézve, hogy Gyula országrésze hol terült el. Nagyon természetes, hogy későbbi krónikásaink éppen ezt a különálló területet tartották olyannak, hol Gyula a központi hatalomtól független uralmat alapíthatott.

A Felső-Tisza-vidéki hagyományok alapján dolgozó Anonymus tartotta fenn emlékét annak, hogy a honfoglaláskor őseink nem szállták meg Erdélyt, hogy az országhatár először a Meszesi kapunál volt s hogy csak később nyomultak be a Szamos völgyén át Belső-Szolnok, Doboka és Kolozs megyék későbbi területére. A Gyula-Zsombor nemzetség, mely magát egy testvérpártól, Gyulától és Zsombortól származtatta,{128} a Szamos mentén volt birtokos; ősi szállásföldjei – köztük az Anonymus elbeszélésében nagy szerephez jutott Esküllő – a Szamos-völgyön, Doboka és Belső-Szolnok megyében terültek el.{129} Az Agmánd nemzetség Kolozs és Belső-Szolnok megyék egyedüli törzsökös nemzetsége volt.{130} Névtelenünk ismerte e két család hagyományait, melyek szerint az ő őseik voltak a Szamos-völgyön át Erdély megszállói. Mi sem természetesebb, mint hogy az előtte fekvő XI. századi szűkszavú ősforrásnak a honfoglaló Gyula vezérről s Szent István nagybátyjáról, a másik Gyuláról szóló elbeszélését a névhasonlóság alapján összekapcsolta a Gyula-Zsomborok Erdély megszállását fenntartó helyi és családi hagyományaival.

A XIII. század második felében keletkezett újabb Krónikának, az összes korunkra maradt változatok ősének{131} írója nem ismerte Anonymus művét s az abban fennmaradt hagyományokat. Gyuláról csak annyit tudott, amennyit az ősforrásban olvasott. Nevezetes szerepet játszottak hazánk XIII–XIV. századi történetében a Kán (Keán) nemzetség tagjai,{132} kik magukat az egyik honfoglaló vezértől, kétségkívül a Dráva mentén Baranya, Valkó megyék területére telepedett törzs vezérétől származtatták. Ezt a nemzetséget – a II. Endre uralkodása alatt fontos országos tisztességeket betöltő „öreg” Gyuláról (1219–35: nádor és bán, több vármegye ispánja) – a XIII. században „progenies magni Jula bani” néven is kezdik emlegetni.{133} A családban divatos volt a Gyula név{134} s az eredetileg dunántúli nemzetség a XIII. században nagy adománybirtokokat szerzett Erdélyben. Gyulafehérvártól keletre, a Küküllő és Ompoly mentén Gyulamedgyes, Mikeszásza, Hosszúaszó s más birtokok voltak tulajdonukban.{135} A XIII. századi krónikás ismerve a Kán nemzetség hagyományait a honfoglaló vezértől való eredetről, a családban divatos Gyula nevet, Erdélyben Gyulafehérvár körül elterülő birtokaikat (köztük Gyulamedgyest), miként Anonymus a Gyula-Zsomborokat – ő a Kánokat kapcsolta össze a forrásául használt őskrónika Gyula vezéreivel.

Kézai Simon rövidebb szövegezésű krónikája még csak annyit mond, hogy a honfoglaló Gyula vezér „előbb a többiekkel Pannóniába költözött, de később az erdélyi részeken lakott”. A Képes Krónika világosít fel arról, hogy Kézai kivonatos megjegyzése a Gyulától származtatott Kán nemzetség ősi Baranya megyei birtoklására vonatkozik. A Képes Krónika szerint Gyula vezér Erdélynek Maros-vidéki részén szállt meg, „melyet sok folyóvíz öntöz, melynek fövenyében aranyat szednek s azon föld aranya a legjobb”; továbbá, hogy Gyula „vadászat közben egy nagy várost talált, melyet még hajdan a rómaiak építettek vala”, t.i. Gyulafehérvárat. E leírás éppen a Kán nemzetség erdélyi uradalmai fekvésének felel meg. A Képes Krónika kiemeli, hogy Gyula vezértől származik László fia, Gyula. Ez a Gyula a Kán nb. Gyula (1257–63), László erdélyi vajda testvére, vagy pedig ez utóbbinak 1278–80 körül szerepelt fia, a híres „királyfogó” vajdának testvére volt.{136}

A Krónika és Anonymus különböző vidékek hagyományai alapján dolgozva bővítették ki a XI. századi ősforrást és Erdélynek más-más részét tartják Gyula országának. Anonymus a Szamos-völgyén Kolozs, Doboka és Szolnok vármegyék területén telepíti le Tuhutumot, a Krónika ezzel szemben Alsó-Fehér és Küküllő megyék területére, a Maros vidékére helyezi Gyula országát. Egyik a Gyula-Zsombor (Maglód), másik a Kán nemzetséget származtatja tőle s különféleképp vezeti le Szent István anyját a honfoglaló vezértől.{137} Mindez csak azt bizonyítja, hogy hazai krónikásaink elbeszélése a honfoglaló és a Szent István korabeli Gyula vezér erdélyi birtoklásáról különböző családi és helyi hagyományokon nyugvó, a XIII. század elején, illetve végén keletkezett legenda.

* * *

Gyula vezér történeti szerepének megállapításánál teljesen figyelmen kívül kell hagyunk krónikásainknak családi eredetű mondákon alapuló elbeszélését. Anonymus és a Krónika összevetéséből hozzávetőleg megállapíthattuk, hogy a XI. századi krónika az egész kiszínezett történetből csak három ténynek szűkszavú elbeszélését tartalmazta. Ezek közül egyik az altaichi évkönyvekből került a XI. századi őskrónikába, mely azt forrásul használta.

Az altaichi, illetve hildesheimi évkönyvek szerint István 1003-ban hadjáratot vezetett anyai nagybátyja (avuncullus) Julus rex ellen, akit két fiával és feleségével elfogott és kinek országát keresztény hite térítette.{138} Krónikánk ezt szó szerint átvette, de a Julus nevet a hazai hagyományok alapján Jula-ra (Gyulára) javította.

A IX. században Lebediában járt keleti utazók említik, hogy a magyarok fölött a dsila uralkodik, ki a fővezéri hatáskörrel bíró kendeh mellett a békés időkben, s a belső ügyekben döntő szóval bírt s kinek tanácsára intézték a támadó és védő háborút.{139} Bíborbanszületett Konstantinus császár értesítéséből tudjuk, hogy a magyarok örökös fejedelme mellett a X. században két bírói méltóság is állt fenn, melyek nagyobbika gulaV, kisebbike karcaV nevet viselt. A dsila és gilasz nevek a magyar kiejtést nehezen értő idegen íróknál kétségkívül a magyar Gyulának megfelelői. A régi gyula méltóság a királyság alapításával megszűnt, a köztudatban azonban maga a név fennmaradt és azt – a XI. század végén és később a magyar és a rokon besenyő, kun népnél is gyakori Gyula személynévvel azonosítva – a nyugati német írók s a magyar krónikások egyaránt személynévnek tartották. Ezek szerint a krónikákban az egyik törzs vezéreként szereplő Gyula a törzsszervezetben élő magyarok főbírája, gyulája volt.{140} Az utolsó gyula hatalmát István király haddal volt kénytelen megtörni.

Szent Istvánnak Gyula legyőzése után a bolgárok és szlávok fejedelme, Keán ellen vezetett hadjáratát az 1064 körül írt Fundatio S. Albani Namucensis erősíti meg. Ennek írója Leodvin bihari püspök előadásából tudja, hogy a pogányból kereszténnyé lett István, a pannónok királya, a görög császárral szövetségben hadat viselt a bolgárok ellen. Ezeknek Cesaries nevű városát elfoglalták s István onnan magával hozta Szent György és Szent Miklós hitvalló ereklyéit Pannóniába.{141}

Konstantinus császár művének az Árpád-család leszármazásáról szóló részében mondja, hogy Árpád ivadékai közül él még dédunokája, Tevel (Tebelh) fia, „Termács (TermatzouV), aki nemrég tért haza s aki Bulcsúval (BoultzouV) – Turkia harmadik fejedelmével és karkhaszával – együtt vendégbarátunk”.{142} A XI. századi Szkülitzész és Kedrenos [Kedrénosz] görög írók szerint: „a turkok (magyarok) mindaddig nem szűntek meg a római birodalomba ütni s azt pusztítani, míg fővezérük Bulcsú (BolesodhV) Konstantinápolyba nem jött, tettetve, hogy a keresztény hitet fölveszi; ki is Konstantinus császár által fogadtatva, megkeresztelkedett s patriciusi ranggal megtiszteltetve s kincsekkel elhalmozva tért vissza hazájába. Nemsokára ezután Gyula (GulaV) is, ki hasonlóan fejedelmök volt a turkoknak, a császári városba jön és megkeresztelkedik s ugyanazon jótéteményekre és tisztességekre lőn méltatva. Ez elvitt magával egy kegyességéről híres Hierotheosz nevű szerzetest, kit Theophülaktosz Turkia püspökévé fölszentelt, ki is a barbár tévelygésről sokakat a kereszténységre térített. Gyula azután megmaradt a hitben … stb.” Bulcsú azonban megszegte Istennel kötött szerződését, többször betört a birodalomba, de később Ottó frank király elfogatta és karóba húzatta.{143} Gyula megtérését írja le bizánci források alapján egy XIV. századi szláv forrás is, mondván, hogy a paeonok [paion] – (kik magukat mageroknak mondják) – két vezére Konstantinápolyban felvette a kereszténységet s egyikük – (István nevű) – igaz keresztény hitben halt is meg. Később a latinok, kihasználva a görögök tétlenségét, a paeonokat istentelen hitökre térítették.{144}

Konstantinus a 949–951. évek közt írta művét,{145} ő még csak Bulcsú és Termács látogatását említi, még pedig mint nem régen történt eseményt. Viszont a jólértesült Szkülitzész{146} szerint nem sokkal Bulcsú látogatása után jött Konstantinápolyba Gyula fejedelem a keresztséget fölvenni. Ez tehát csak a 951–959. évek közt történhetett, mert Konstantinus 959-ben meghalt.

A görög császár és a gyula szövetsége és az utóbbinak megkeresztelkedése pár évvel a nagy fejedelem családjával és Bulcsú karkhásszal kötött vendégbarátság után – külpolitikai szempontból is – nagy jelentőséget nyer, ha a gyula országrészét a bizánci császárság politikai érdekszférájának szomszédságában keressük. A X. század közepén a kelet-római birodalom legkellemetlenebb szomszédai, a magyarok régi ellenségei, a bolgárok voltak. A gyula konstantinápolyi látogatása és megkeresztelkedése – miként előbb Termácsé és Bulcsúé – kétségkívül a bolgár hatalom elleni szövetkezés megpecsételésére irányult. Ilyen körülmények közt országrészét csakis a bolgárok szomszédságában kereshetjük, a délvidéki törzsek egyikének szálláshelyén, mert semmi értelme sem lett volna az északi törzsek valamelyikével kötött szövetségnek. Az egyik déli törzs, Bulcsúé, önként elesik, mert ő volt a másik törzsfő, ki pár évvel azelőtt megkeresztelkedett. Hazai krónikáink mit sem tudnak Gyula megkeresztelkedéséről, ami nem valószínű, ha a Dráva mentén, Baranya és Valkó megyék területén megszállt törzs feje lett volna, mert – mint kifejtettük – a Krónika írója dunántúli hagyományokon dolgozott s ily nevezetes esemény emléke száz év alatt nem igen veszett volna ki a köztudatból.{147}

A csanádi helyi hagyományokon épült Gellért-legendának Ajtonyról szóló XI. századi elbeszélése sok rokonságot mutat a görög íróknak Gyuláról adott értesítésével. A Gellért-legenda szerint „Marosvárában vala az időben egy Ajtony nevezetű igen hatalmas fejedelem, ki a görögök szertartása szerint Viddin városában keresztelkedett meg…{148} Hatalmát pedig a görögöktől vevé s az említett Marosvárában monostort építe Keresztelő Szent János tiszteletére, apátot helyezvén bele görög barátokkal az ő törvényük és szertartásuk szerint.”{149}

Az a körülmény, hogy a görög császár és a gyula szövetségének csakis úgy volt jelentősége, ha ennek törzse a bolgárok szomszédságában lakott; hogy a XI. századi krónika – nyugati írók műveit és dunántúli hagyományokat használva forrásul – semmit sem tudott Ajtony marosvári birtoklásáról s keresztény térítéséről; hogy Szent István hadjáratairól szólva, a Gyula ellen vítt harcokról a német forrás alapján ír, de Gyula országrészét nem tudja megjelölni; végül, hogy hazai, még pedig egykorú források Ajtony országában és csakis ott tudnak görög térítésről, feljogosít bennünket arra, hogy a gyulák országrészét Ajtony törzsének szálláshelyén, a Maros mentén s az attól délre eső vidéken keressük.{150}

Szent Istvánnak Ajtony ellen vezetett hadjáratát tudósaink többnyire a király uralkodásának utolsó éveire teszik, így Karácsonyi s utána Pauler 1028-ra.{151} A főérv erre az, hogy István 1018 táján s 1019 után, Bolgárországnak bizánci hódoltsága után még kevésbé támadhatta meg a görög császár védnöksége alatt álló Ajtonyt. Ezt az állítást azonban teljesen megdönti a görög császár és István szövetségéről és közös bolgár hadjáratáról szóló – említett – külföldi tudósítás. Ezek szerint 1018 táján – mert a bolgár háborút ez időre kell tennünk – a bizánci császár a hatalma tetőpontján álló magyar király szövetségét kereste a besenyőket segítségül hívó{152} bolgárok ellen. A szövetségesek betörtek Bolgárországba s a hadjárat eredményeképp Bulgária és a Szerémség görög kézre kerültek,{153} viszont István már előbb – a szövetségkötéssel – szabad kezet nyert az addig görög védőség alatt álló Ajtonnyal szemben.{154}

A Julus rexről író altaichi évkönyv – a magyar krónika forrása – legyőzetését 1003-ra teszi, krónikánk 1002-re, de feltűnő, hogy a Krónika közvetlenül Gyula legyőzetése után szól a Keán bolgár fejedelem ellen vezetett hadjáratról s ezt amazzal összekapcsolja. Mivel Keán legyőzésében a német forrásban említett bolgár hadjárat emlékét kell keresnünk, közel áll a gondolat, hogy Gyula Ajtonnyal azonos volt. Legalább is egy – a XI. században még élénk – hazai hagyomány létezését kell feltételeznünk, mely a gyulák országrészének teljes meghódítását egy bolgár háborúval kapcsolatosnak tartotta.

A történeti és mondai elemeket gyönyörűen egyesítő Gellért-legendában Ajtony legyőzőjének, Csanádnak vitézei közt szerepel Gyula, még pedig egy szép népies elbeszélés központjában. A levágott fej és kivágott nyelv története ismert keleti monda, mely majdnem minden nemzet népmeséi közt megtalálható. Nagyon valószínű, hogy a nép a gyula méltóságnév jelentését már nem ismerve, mikor azt Ajtony nevével kapcsolatban hallotta, a közhasználatú Gyula személynév hatása alatt, külön személynek tartotta. A névhez – történeti adatok róla nem lévén – hozzáfűzték az ajkról-ajkra szálló legendás mesét s azt Gellért életrajzírója – mint kialakult történetet – elbeszélésébe foglalta. Eszerint a legenda Gyulája Ajtony méltóságnevének a nép által történt megszemélyesítése volna.

A Keán elleni harc leírásában krónikáinkban nagy szerepe jut a bolgár fejedelem kincseinek, melyeket a szent király egyházi célokra fordított. Leodvin bihari püspök elbeszélése szerint István Szent György és Szent Miklós ereklyéit hozta magával a bolgár háborúból. Kétségkívül érdekes találkozás, hogy a marosvári (csanádi) püspökséget éppen Szent György tiszteletére alapították, amiből sejthető, hogy az ereklyéket a marosvári székesegyházban helyezték el, ezt viszont megmagyarázza az Ajtony és a bolgár fejedelem, vagyis Gyula és Keán ellen vezetett hadjárat kronológiai egymásutánja.

Gyula nevű helységének az ország minden részében vannak{155} s így inkább kuriózumképpen említem fel, hogy Ajtony országrészében – a Kőröstől az Al-Dunáig terjedő vidéken – hat Gyula található.{156}

A X–XI. századi források adatainak összevetése után nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy „a magyarok második fejedelmének”, a gyulának törzse azonos Ajtony törzsével és Ajtony volt az utolsó gyula.

A csanádi hagyományokon épült legenda fenntartotta Ajtony nevét, míg a külföldi forrásokba s innen a hazai krónikába csupán címe került személynév alakjában. Ajtony és Gyula azonossága magyarázza meg azt a sajátságos jelenséget, hogy a Krónika hallgat a „nagy következményekkel járó” Ajtony-féle háborúról.{157}

Anonymus használta úgy a legendát, mint a XI. századi krónikát, de nem ismerte fel a két – Ajtonyról és Gyuláról szóló – elbeszélés azonosságát. Itt is, mint annyi más kérdésben, zavart csinált következtetéseivel. Ajtony viddini megkeresztelkedését félreértve, őt bolgárnak tartotta. Személyéhez kapcsolta Istvánnak a bolgár fejedelem ellen viselt hadjáratát és ezzel tévútra vezetett sok jeles történettudóst, kik „néhai jó emlékű, dicső Béla király jegyzőjének” elbeszélését e pontban akaratlanul is elébe helyezték az egykorú görög császár és a Gellért-legenda föltétlen hitelességű értesítéseinek.