A magyarság megtelepülése
(1919)^[1]

A magyar nép a IX. század derekán tűnik fel a Don és Dnyeper közt elterülő síkságon, mint egyike a Dél-Oroszország területén kialakult nomád törzsszövetségeknek.

Az ugor és török fajú népeknek a népvándorlás mozgalmaiban Délkelet-Európában előtűnő törzsszövetségei nem alkottak egységes népet, nemzetet. Egymás mellé sodródott, közelebbi-távolabbi etnikai rokonságban álló törzseknek időleges szövetkezései voltak s időnként részét alkották a dél-orosz síkságon kialakult nagy nomádbirodalmaknak, aminők a hun és avar birodalom voltak. Mint ezek a birodalmak, a törzsszövetségek sem voltak hosszú életűek. Belső viszályok, külső katonai okok következtében szétestek, helyükben újak alakultak. A népvándorlás forgatagában egy-egy törzs elszakadt a többitől s más törzsekhez csatlakozott; amazok mellé ismét más törzsek sodródtak, kikkel új szövetségeket kötöttek. Megtörtént, hogy hosszabb ideig tartó együttélés után az összetartozás érzése és katonai szükségessége annyira megnövekedett, hogy a laza törzsszövetség szorosabb politikai közösséggé tömörült, hosszabb-rövidebb időre egységes néppé alakult, de évtizedekkel később ismét alkatrészeire bomlott. Kevés ily módon kialakult nemzet volt hosszú életű s e kevesek közé tartozik a magyar nemzet.

A IX. század második felében már történeti források világánál látjuk egységes néppé, nemzetté tömörülésének utolsó jelenségeit. A nemzetté alakulás folyamata a Dnyeper és Duna közén, Etelközön fejeződött be, mikor a hét törzs s a hozzájuk nyolcadikul csatlakozott kazár néptöredék: a kabarok népe örökös fejedelemmé választotta a legnépesebb, leghatalmasabb s az egész népnek nevet adó Megyer vagy Magyar törzs fejét: Árpádot.

Már mint a fejedelemválasztással politikai egységgé kovácsolt nemzetet érte a magyart a bolgár-besenyő szövetség megsemmisítő támadása és csakis ennek az imént kialakult egységnek volt köszönhető, hogy nem érte el a nomád törzsszövetségek rendes sorsa, nem bomlott alkatrészeire, hanem fejedelme vezérlete alatt szilárd egységben indult nyugat felé s keresett új hazát a Tisza és Duna termékeny völgyében.

A magyarok vezérei s elsősorban Árpád fejedelem, ha nem is sejthették a népükre Európa történetében váró végzetszerű hivatást, a honfoglalás tényének jelentőségével tisztában voltak. Etelközről elűzetvén, új hazát kellett keresniük s ezt a feladatot úgy igyekeztek megoldani, hogy mennél távolabbra jussanak régi veszedelmes ellenségeiktől, a besenyőktől és bolgároktól. Az Etelközről Morvaország ellen intézett hadjáratban megismerték a mai hazát s mégis a honfoglalással egyidejűleg nyugat és délnyugat felé intézett kalandozó hadjáratok azt mutatják, hogy szívesebben költöztek volna messzebbre nyugat felé. E felderítő kalandozások azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a Magyarországot észak-nyugat, nyugat és délnyugat felől környező, szilárd államalakulatokban élő, megtelepedett népek gyűrűje a továbbvándorlást lehetetlenné teszi. Tudniuk kellett, hogy a nyugat felé hajszolt magyarság elérkezett vándorlásai utolsó állomásához, hol az etelközihez hasonló katasztrófa megismétlődése a teljes pusztulást jelentené. Épp ezért az új hazát tudatos tervszerűséggel szállták meg.

Igyekeztek az életmódjuk folytatására gazdaságilag legalkalmasabb területeket birtokukba venni s annak állandó birtoklását minden eszközzel biztosítani. Mint ló- és szarvasmarhatenyésztő, de már a földmívelés felé hajló nomád nép a folyók nedvdús, szinte mocsaras, ligetes és legelőkben gazdag vidékét s a termékeny alföldi és dombos vidéket szállták meg. Előszeretettel telepedtek a nagyobb folyóvizek két partjára, szigetközök vidékére, biztosítva maguknak a háztartás téli ellátásához szükséges alkalmas halászterületet.

A vándorló pásztor- és vadászéletmód mellett óriási földterületre, hatalmas fűtermő vidékre volt szükségük s ehhez képest rengeteg területet szálltak meg. Mindamellett úgy a határszélek felé, mint az ország belsejében igen nagy területek, a ló- és nagymarhatenyésztésre alkalmatlan hegyvidék, őserdőségek és sivár homokos-szikes pusztaságok megszállatlanul maradtak.

A megtelepülés módjának gazdasági célszerűsége nyilvánvaló, mégis a szállástelepek megválasztásában a honvédelmi szempontoknak jutott döntő szerep.

Az új haza megszállása a törzsi, nemzetségi szervezetnek megfelelő formában történt, mert a fejedelemválasztással a nyolc magyar törzs politikailag egységes nemzetté alakult ugyan, de régi törzsi és nemzetségi tagoltsága korántsem szűnt meg. Az örökös fejedelemség nem jelentette a törzsi önkormányzat feladását. A fejedelemnek a törzsek belső ügyeibe, a törzsfőnökök hatáskörébe nem volt beleszólása, csak a saját törzse belső ügyeiben s a törzsközi viszályokban volt döntő szava, s az egész nemzetet érdeklő, közös hadivállalatokat intézte. A törzsek az ő vezérlete alatt foglalták el az új hazát, törték meg a felvidéken pár év óta uralkodó Szvatopluk morva fejedelem, a dunántúli és szlavóniai kis szláv fejedelemségek hatalmát és hódoltatták meg az ország területén lakó néptöredékeket. E közös vállalatokon túl azonban a nemzet tagjai – törzsek és nemzetségek – a régi származási elkülönözöttségben maradtak. A törzsek egymástól függetlenül éltek a törzsfők uralma alatt, sőt önálló hadivállalkozásaik is voltak. E szervezetnek megfelelően minden törzs külön szállt meg egy-egy nagyobb területet s ezen belül a várközösségen alapuló nemzetségek ismét külön-külön ütöttek tanyát.

Az egyes törzsek megtelepülésében legjellemzőbb a vezető nemzetség elhelyezkedése. A törzsfő nemzetsége rendszerint valamely nagyobb víz mellé, nagy folyók két partjára, szigetközökre, mocsaras vidékre telepedett. A Csepel-sziget – illetőleg a kétparti sárvizek alkotta, nagyobb mocsaraktól védett szigetjellegű terület –, továbbá a Csallóköz keleti csúcsa, a Zalavár körüli mocsarak a Balatonnal, a Dráva-torkolat mocsarai, a Maros-torkolat mocsarai, a Körös-torkolat és Sárrét mocsaras vidéke, a Tisza-kanyarulat Sajó-Eger-vidéki morotvás vidéke, a Tisza-Kraszna-vidéki nagy láp egy-egy törzs vezető nemzetségének természetes mocsár- vagy szigetváraivá lettek, hol állandó telepük volt s hová háznépükkel és barmaikkal minden meglepő támadás elől bármikor visszavonulhattak.

E természetes védőváron kívül, mint eleven bástya védte a törzsfő nemzetségét a törzsnek többi – körülte gyűrűalakban elhelyezkedő – nemzetsége.

A törzsszállásokat szélesebb lakatlan földsávok, természetes határok választották el egymástól. E természetes határok sohasem voltak folyók, mert a legnagyobb folyó sem volt képes gátat vetni a könnyű lovas pásztornépség becsapásainak. Határokul csakis hegységek, erdőségek, tavak és nagyobb járhatatlan mocsaras vidékek kínálkoztak. Ahol ily természetes határ nem volt, szélesebb puszta területek szolgáltak határul.

Árpád törzsét például északkelet és észak felől a Mátra, továbbá a Cserhát–Pilis–Vértes–Bakony-hegységek láncolata, délkelet és dél felől a Balaton, illetőleg a Mecsek-hegység, keleten a Duna-Tisza közén a későbbi Kis- és Nagykunság és Jászság homokos és szikes puszta területe választotta el a környező törzsektől. Lél és Vérbulcs[ú] törzseit a Kemenesalja, emezt a Dráva-menti törzstől a Mecsek választotta el. A Dráva-menti törzset a Közép-Tisza-mentitől pusztaság, ezt a gyulák törzsétől a Sárrét és a Maros-torkolat járhatatlan mocsarai; a kabaroktól a későbbi Nagykunság és Hortobágy betelepítetlen pusztaságai. A Szamos völgyén tanyázó törzset nyugat felé a nyíri és bihari nagy erdőségek határolták.

Ezek az ország szívében lakatlanul maradt területek a nomád életmód mellett a törzsek közt könnyen felmerülő összeütközések meggátlására, belső életük zavartalan biztosítására, de egyszersmind a külső támadások ellen is védelmül szolgáltak.

A törzsfőnek a szigeten vagy mocsárvárban székelő nemzetségét külső támadás esetén hármas védőgyűrű vette körül: a víz és mocsár alkotta természetes bástya, a törzs többi nemzetségeinek élő gyűrűje és a hegyek, erdőségek, pusztaságok alkotta természetes határ.

Mint a nemzetségek a törzsfő nemzetségét, úgy fogták körül a fejedelmi törzset a többi törzsek.

A Duna két partján, a későbbi Fehér [Fejér] megye területén, a Sárvizek közt letelepedett Árpád nemzetség szállásbirtokát környező területen teljesen központi helyzetet foglalt el a fejedelmi törzs s ezt gyűrűalakban fogta körül hat másik törzs, melyek mindegyikére fontos honvédelmi kötelezettség hárult.

A Felső-Duna-menti törzs szállásterületére vezettek a Morva-, Csehország és Németország felől a Vág, Morva és Duna völgyén át vezető utak. A Balaton-menti törzs szállása gócpontja volt a Rába mentén Németország, a Dráva-völgyön Itália s a valkói síkon, Száva-völgyön át a Balkán és Bizánc felé vezető hadiutaknak. E két törzs vezérei – Zovárd, Lél, Bogát, Vérbulcs – vitték az előőrs és előharcos szerepét a nyugati és bizánci kalandozó hadjáratokban. A Dráva-menti törzsre hárult a szerbek s részben a bolgárok és Bizánc elleni védelem. Ehhez tartozott a bizánci kalandjairól ismert legendás Botond vezér. A gyulák hatalmas törzse a Maros-torkolatnál a bolgárok Morava-völgyön át s a besenyők Erdélyben s a Marosvölgyön át várható támadásainak feltartóztatására volt hivatva. A Körös torkolatánál a Tisza két partján elhelyezkedett törzs és a Tisza-kanyarulatnál ugyancsak két parti helyzetet elfoglaló kabarok védték ki a Meszesi-hágó és a bihari erdőség felől a Körös völgyén át várható besenyő becsapásokat s ugyancsak a kabarokra hárult az északkeleti határ szorosok felőli esetleges támadások visszaverése.

S mivel a veszedelem keleten volt a legnagyobb, merre a régi kegyetlen ellenség – a besenyő – tanyázott, túl ezen a törzsek alkotta gyűrűn s túl a járatlan bihari és nyíri erdőségeken, a Felső-Tisza és Szamos völgyének bejáróit mint hátvéd védelmezte a Szamos két partjára telepedett nyolcadik törzs.

A keleti veszedelemtől, a besenyő támadástól való félelemnek volt köszönhető, hogy a megszállás súlypontja a Dunántúlra esett, ami annál feltűnőbb, mert annak idején a hunok és avarok fejedelmei s népük zöme a Tisza-mentén szálltak meg. A magyar törzsek közül négy – köztük a legnépesebb fejedelmi törzs – a Duna mellékén, illetőleg túl a Dunán telepedett le, míg a Dunától keletre s északkeletre eső hatalmas területre szintén csak négy törzs jutott. Kétségtelen, hogy gazdasági okok, a dunántúli vidék kultúráltabb volta és sűrűbb szláv, avar földmíves telepei is kívánatosabbá tették annak birtokát az őserdőségekkel, sivár pusztákkal és járhatatlan mocsarakkal borított keleti országrésznél. Mégis az elhatározás főokát a katonai célszerűségben kell keresnünk. A fejedelmi törzset északnyugat, délnyugat és dél felől a törzshatároló természetes határokon túl csak egy-egy törzs védte, kelet felé azonban ötös védőgyűrű vette körül, a Duna-Tisza-köz jobbára lakatlan területe, ezen túl a kabarok, Ond és a gyulák törzse által alkotott tiszai védővonal, ezen túl a Bodrogköz mocsarai, a nyíri erdőség és a bihari erdőség alkotta természetes bástya, ezen túl a Szamos-menti törzs hátvédje s végül a járhatatlan erdélyi havasok.

A törzsek letelepedésekor stratégiai tervszerűséggel kiépített honvédelmi rendszert betetézte a határok nagyszerű védelme: az összes törzsszállásokat körülfogó lakatlan területekből alkotott védőgyűrű. Északnyugaton, északon, keleten és délkeleten a természetalkotta hatalmas bástya, a Kárpátok erdőkkel borított széles övezete, a tövükben elterülő irdatlan őserdőségekkel, a Temes-folyótól délre eső járhatatlan mocsárvidék és pusztaság, Szerémség és Nyugat-Szlavónia erdős és hegyes vidéke, a nyugati határon a Muraköztől a Fertőig és Hanságig húzódó erdős földsáv a pusztázó nomád népeknél szokásos országválasztó közök voltak, aminőket – bár nem ily erős természetes várfalakat – de gyakran többnapi járóföldre terjedő pusztaságokat találunk a IX–XI. században Dél-Oroszország pusztáin tanyázó besenyők, kazárok, bolgárok, magyarok, kunok és más szomszédaik közt. E széles övezetek, gyepűelvék, vagyis gyepűntúli területek, melyeken át a kivezető utak mesterségesen elzárható országkapukon, gyepűkön vezettek, megóvták a magyar népet minden meglepetésszerű külső támadástól, viszont neki módot adtak, hogy a gyepűkapukon átvezető s általa jól ismert rejtett utakon át váratlan támadásokkal lepje meg a szomszéd népeket.

A megtelepülésben érvényesülő tudatos stratégiai tervszerűségnek volt köszönhető, hogy a magyarság ellen tudott állni a népvándorlás utolsó hullámaként nyugat felé törő besenyők és kunok támadásainak s a bizánci hódító törekvéseknek és így elkerülte rokonnépeinek, a Magyarország és Balkán területén elpusztult, illetőleg felmorzsolódott hun, avar, besenyő és kun népeknek és a keleti kultúrába ékelődött, elszlávosodott bolgárok, kazárok s más ugor és török népek sorsát.

Azáltal, hogy a törzsek inkább az ország belsejében hagytak pusztán nagyobb területeket s honvédelmi okokból az Alföld széleit – a folyóvölgyeknek a hegyvidékbe torkoló részét, a gyepűkön át vezető hadiutak bejárásait – szállták meg, már a foglaláskor mintegy kijelölték a később magyar maradt, zárt egységet alkotó belső terület határait s egyben birtokukba vették az ország határai felé irányuló telepítések természetes útvonalait, megteremtve a politikai, gazdasági, kulturális és etnikai egység alapfeltételeit.

A honfoglaló magyaroknak az az elhatározása, hogy településük súlypontját a Dunúntúlra helyezték, már az első foglaláskor megpecsételte a nemzet jövő sorsát. A latin kultúra emlékeivel és hagyományaival terhes, Németországgal közvetlenül szomszédos dunántúli föld s ennek behódolt keresztény vagy legalább is a kereszténység felé hajló, megtelepedett, földmíves életmódot folytató szláv és avar lakossága ellenállhatatlanul sodorták a magyarokat nyugat felé. A nyugati népek érdekkörébe, a latin keresztény kultúrába való bekapcsolódás, a megtelepedett, földmíves életmódra való áttérés csak a XI. század elején – Szent István korában – vált ténnyé, de legfontosabb előfeltétele, a földrajzi elhelyezkedés, már a honfoglaláskor megvalósult.

A foglaló magyarok az őshazából hozott rabszolgáikkal együtt is alig lehettek 2–300.000-nél többen. Ezekhez járultak az új haza területén talált s behódolt földmíves néptöredékek.

A Dunántúl északnyugati részén az avarok maradványai, a Balaton nyugati és déli partjait környező részeken Privina [Pribina] egykori zalavári fejedelemségének szláv lakói húzódtak meg. Az északnyugati felföld nyugati részén – a későbbi Trencsén, Nyitra, Bars vármegye területén – már ott laknak a tótok ősei, kik fölé a IX. század végén rövid időre a morva Szvatopluknak sikerült hatalmát kiterjesztenie. A Dunától keletre és északkeletre eső hatalmas terület jóformán teljesen lakatlan volt. Az Alföldet egykorú nyugati írók „az avarok pusztasága” néven emlegetik. Ittott kezdetleges mocsár- és földvárak – Nógrád, Csongrád, Bodrogvár – környékén kisebb szláv nemzetségek tanyáztak; a Tiszántúl fennmaradt néhány dák és gepida telep, s a Maros–Tisza–Al-Duna közére s a későbbi Bács és Szerém vármegye területére bolgár nemzetségek húzódtak.

Távol keleten, az erdélyi havasok alján, a Felső-Maros és Küküllő völgyein a honfoglalást megelőzően szállt meg a maroknyi székelység, legnagyobb valószínűség szerint a magyaroknak egy, a bolgár-besenyő támadáskor elszakadt kis töredéke.

E vegyes nemzetiségű népséggel együtt az egész ország lakosságát körülbelül félmillióra becsülhetjük.

Az idegen néptöredékeket a magyar nemzetségek behódoltatták és terményadókkal rótták meg. Régi hazájukból hozott rabszolgáikat közéjük telepítették s az avarok, szlávok, gepidák, dákok maradványai ezekkel összevegyülve, rövidesen beolvadtak a magyarságba. Nemzetiségüket csupán a nagyobb tömegben együtt élő tótok és az Al-Duna-menti bolgárok tudták megőrizni.

A X. század folyamán az ország lakossága a természetes szaporodás révén lényegesen megszaporodott. A nyugati kalandozások korántsem jártak oly nagy vérveszteséggel, mint azt általában feltüntetik. Rendszerint néhány száz, ritkán 1–2000 lovasból álló kisebb seregek, egyes törzsek harci vállalkozásai voltak, s a legnagyobb szabású 955. évi nyugati hadjárat, mely a Lech-mezei csatában oly véresen végződött, szintén nem az egész nemzet vállalkozása volt s a nagy veszteség voltaképpen csak két törzset – Lélnek a Felső-Dunamentén és Vérbulcsnak a Balaton-vidékén tanyázó törzsét – érintette. Bent az országban nyugat felől alig érte komoly támadás a magyarokat s a besenyők és bolgárok nagyobb arányú támadásairól is hallgatnak krónikáink. A szaporodó népesség a törzseket terjeszkedésre kényszerítette. A XI. század első éveiben a gyuláknak a Maros mentén megszállt törzse már messze keletre nyomult az erdélyi hegyvidék felé s szállásai a Köröstől az Al-Dunáig terjedtek. A Szamos-menti törzs elérte Kolozsvár és Torda vidékét, hol már Szent István uralkodása első éveiben rendszeres sóbányászat folyt. A kabarok a Hernád- és Tiszavölgyén északkelet felé terjeszkedtek s a fejedelmi törzs keleti nemzetségei a lakatlan nagykunsági pusztákon túl elterülő bihari vidékre bocsátanak teljes rajokat.

A Dunántúl népe még nem mozdult, noha a lakosság itt volt a legsűrűbb. A század közepe táján azonban a dunántúli magyarság már leveti nomád pásztorjellegét s a földmíves szláv-avar lakosság és a német szomszédság hatása alatt áttér a megtelepedett földmíves életmódra. A földmívelésre pedig még a Dunántúl is elég kultúrátlan terület kínálkozott.

A XI. század elején a keresztény királyság megalapítása gyökeresen megváltoztatja az ország képét. Az új államszervezetben nem volt többé helye a törzsi autonómiának. A törzsszervezet helyét a centrális királyi közigazgatási szervezet foglalta el és központi irányítással egy századokig tartó nagyarányú telepítő munka veszi kezdetét.

A királyi hatalommal szembe nem helyezkedő nemzetségek megtartották tényleg birtokolt szállástelepeiket és szolgáikat, de egyébként a király az egész ország területén minden lakatlan földet és minden a nemzetséggel szoros függőségi viszonyban nem álló alsóbbrendű népelemet, a hódolt lakosság ivadékait, birtokába vette.

Nagyszámú nép és rengeteg terület került így a király közvetlen földesúri hatalma alá. Dunántúl a fejedelmi törzset környező pilisi és bakonyi erdőségekben, Csallóközön, Somogyban, Segesd vidékén és Pozsegában Szent István és utódai a Csepel–Solt–Fehér megyei szállásbirtokhoz hasonló szervezetű családi magánuradalmakat hasítottak ki, melyeket nemzetségük szolgáival – udvarnokokkal – és nyugati telepesekkel népesítettek be.

Egyébként Szent István az egész országban a törzsi szállások s azokat elválasztó közök területén katonai, gazdasági és közigazgatási rendeltetéssel várispánságokat, vármegyéket – kb. 45-öt – alapít s a nemzetségeknek a király szolgálatában álló elszegényedett tagjait, továbbá a várak környékén lakó és a népes királyi törzs területéről kitelepített szolganépet a várak szolgálatára rendelte. A nemzetségek és szolganépeik közé ékelve s az eddig lakatlan részeken az egész országot behálózva jelennek meg a várak szolgálatára rendelt népek – várkatonák és várnépek – telepei. István uralkodása vége felé már Pozsonytól és Nyitrától Kolozsvárig és Zarándig, Vasvártól és Pozsegától Ungvárig húzódnak ezek a telepek.

A keresztény királyság államszervező munkájának főtámaszai: az egyház és az új arisztokrácia, túlnyomó részben a törzsi szállásokat övező lakatlan terület kaptak adománybirtokot.

A püspökségek székhelyei: Kalocsa, Pécs, Veszprém, Győr, Esztergom, Vác, Eger, Bihar, Gyulafehérvár, Nyitra és Zágráb, a Benedek-rend monostorai: Pannonhalma, Bakonybél, Pécsvárad, Tata, Zobor, Garamszentbenedek, Dömös stb. mind a törzsszállások területének szélén s a törzseket elválasztó, addig lakatlan erdős-hegyes vidéken helyezkednek el s ugyanitt kapták birtokaikat. A honfoglalóktól meg nem szállt belső területek betelepítésének, az őserdők irtásának, a mezőgazdasági kultúra terjesztésének, a földmívelés meghonosításának feladata elsősorban a várispánságokra és az egyházra hárult. A várnépek és egyházi szolganépek telepeinek összefüggő láncolata kapcsolta egybe a törzsek eddig egymástól lakatlan földterületekkel elválasztott szállásait. De kijutott a telepítő munkából az arisztokráciának is.

Szent István államszervező működésével csak két törzsfő szállt szembe fegyverrel, Ajtony, az utolsó gyula és Koppány, az utolsó horka, a két leghatalmasabb törzs vezérei. A harcban azonban elbuktak, mert ekkor már a nemzetségek nagy része s a legtöbb törzsfőnök is belenyugodott a változott helyzetbe s munkatársaivá, támogatóivá lettek a királynak. Belőlük s a külföldről – különösen Németországból – nagyszámban bevándorolt s a magyar nemzetségekkel összeházasodó lovagokból kerültek ki a király főtisztviselői s ők lettek őseivé az új tisztviselő-arisztokráciának. Ezek is többnyire a megszállatlan területeken kaptak birtokot. A törzsszállásokon és az ezeket elválasztó sávokon létesült új telepek mellett a fejedelmi törzs területéről már a X. század végén megindult s a XI. században fokozott ütemben folytatódott a rengeteg kiterjedésű bihari erdőség s más tiszántúli vidékek – így Szabolcs vármegye – betelepítése.

A határszélek felé lakó és más foglaló nemzetségek, valamint az idegen lovagok és ivadékaik az országszéli erdőségekre szereznek adományt. A Dunántúl s a nyugati határszél lakatlan területei hamar benépesülnek s már a XI. században megindul a két századon át folytonosan tartó – kelet és északkelet felé irányuló – dunántúli kivándorlás. A Felső-Tisza északi mellékfolyóinak völgyei, a Rima- és Ipoly-völgyi erdőségek s a XI. század végén hazánkhoz csatolt Szerémség és Szlavónia megnépesülnek az adományos birtokosok jobbára Dunántúlról jött szolganépeivel. A Maros- és Szamos-völgyön át a telepesek elérik Erdély szívét. Érintkezést találnak a Felső-Maros mentén tanyázó székelyekkel, kik királyi fennhatóság alá kerülve és meggyarapodva a közéjük telepedett dunántúli kivándorlókkal, lassanként megszállják a Feketeügy völgyét s a Felső-Olt völgyén észak felé kezdenek nyomulni.

A királyi várbirtokok népe, csakúgy, mint a magánbirtokosok, nemzetségek szolganépe, a természetes szaporodás és telepítés révén folytonosan gyarapodott s községeik már a XI. század folyamán mindig újabb és újabb telepes rajokat bocsátanak a szomszédos területekre. A törzsek által egykor megszállt területet ellepik az apróbb-nagyobb telepek s a földmíves életmódra áttért nép községei lassanként egy-egy meghatározott terület, a falusi határ mívelésére korlátozódnak. A régi törzsszállások lakosságát a külföldi telepesek is gyarapítják s a lakosság kivándorlásra kényszerül. Egyes várispánságok népei a harmadik-negyedik megye határán ütöttek szállást s egészen új várispánságok válnak ki a régiekből. Így szakadt ki Abaúj vármegye Újvár megyéből (Heves), Gömör megye Nógrádból, Kishont Hontból stb.

A magyarság telepei mind közelebb jutottak az országhatárokhoz s a telepítő kultúra művéből legrégibb nemzetiségünk – az északnyugati felföld derék tótsága – is kivette részét. A XI–XII. század folyamán lassan, de biztosan nyomult nyugatra a Kis-Kárpátokon, északra a Vág- és Nyitra-völgyön át a határok felé, keletre a Garam-völgyön a Zólyomi nagy erdő belsejébe.

E belső telepítés mellett a külföldről is számos bevándorló jött hazánkba. A XI. században nyugatról – az említett lovagok mellett – még csak szórványosan jönnek telepesek. A kereskedelmi központokon – Esztergomban, Fehérvárott, Pesten, stb. – találunk a magyarokon kívül német, olasz, bolgár, mohamedán és zsidó kereskedőket, de ez az idegen városi elem a tatárjárás előtt egészen jelentéktelen volt. A gyéren beszivárgó földmíves-telepesek pedig a magyarság közt mihamarabb elvesztették nemzetiségüket és beolvadtak a magyar népbe. Ugyane sorsra jutottak a keleti rokonnépek – besenyők és kunok – mind számosabban jelentkező töredékei. Az ország nyugati határára s a Csallóköz és Zsitva vidékére már a XI. században besenyők szálltak és Szent László korában települt be a Jászság s a Nagykunság egy része is besenyő és kun pásztornépséggel, kik nyelvileg hamar beolvadtak a magyar népbe.

A szélső perifériák erdős-hegyes vidékére, Erdélyben a Küküllő, Olt, Beszterce és Felső-Szamos, északnyugaton a Felső-Vág és Hernád völgyeire nagy tömegekben érkeztek meg a XII. század közepén, II. Géza korában, a szászok ősei.

A Dunántúl nyugati határán húzódó lakatlan földsávra osztrák németek s ezektől délre szlovének (vendek) szivárognak be. S a XII. század végén a szörényi, szebeni és fogarasi havasok északi lejtőin, azon a vidéken, mely sem magyarnak, sem németnek, sem tótnak nem kellett, hívatlanul megjelentek Traján [Traianus] erdélyi népének, az oláhoknak félvad ősei.

A XI–XII. századi magyar királyság legfontosabb államgazdasági problémája, a mezőgazdasági telepítés, a XII. század végére megoldáshoz jutott. Az ország túlnyomó része be volt telepítve, de a lakosság korántsem volt mindenütt egyforma sűrű. Nem szólva a határvidéken s az ország szívében elterülő teljesen lakatlan területekről, a magas hegyvidékről, a zólyomi és máramarosi őserdőségekről, a Kiskunság pusztaságáról és Bihar délkeleti részéről, a Dunától keletre és északkeletre eső területen még mindig volt sok lakatlan, hegyes, erdős vagy járhatatlan mocsarakkal borított terület.

A termékeny rónaságon, a dunántúli dombos vidéken s a folyók völgyein azonban sűrűn követték egymást a magyarok apró – 40–50 házas – községei.

Az ország lakosságának túlnyomó része, mondhatjuk 90 %-a magyar volt. Északon a Fátraalja, a garam-szepesi hegység, északkeletre a Hernád, Laborc és Ung völgyében a határhegység, keleten az Avas és Lápos, a Görgényi-hegység, illetőleg a határhavasok, délen a Feketeügy és Küküllő völgye, a hunyadi és szörényi havasok, az Al-Duna, Száva, illetőleg Dráva, s nyugaton a határhegyek határolta nagy területen belül a lakosság színmagyar volt, melyet ugyan nagyobb lakatlan területek szakítottak meg, de csak itt-ott tarkítottak egyes jelentéktelen besenyő, kun, német, szláv és bolgár nyelvszigetek, melyek a teljes beolvadás felé tartottak.

Idegenek nagyobb számban és zárt tömegben csak az északnyugati felföldön tótok, a Szepességben, az Erdővidéken és Beszterce vidékén szászok laktak, nem szólva a nyugati határszélekre, illetőleg a hunyadi, fogarasi havasokra ekkor még gyéren beszivárgó németekről és oláhokról.

A természetes fejlődés útja az lett volna, ha a szépen gyarapodó magyarság lassanként benépesíti a még mindig gyér lakosságú hegy- és erdővidéket és magába olvasztva a határszélek tót és német lakosságát, zárt, kompakt tömegben tölti be az emberi lakásra alkalmatlan határhegységtől övezett ország egész területét. Ennek a fejlődésnek azonban útját állta egy borzalmas nemzeti katasztrófa.

A tatárjárás hosszú időre megfosztotta a magyarságot annak lehetőségétől, hogy az ország etnikai egységét megteremtse s mintegy megrögzítette az 1241-ben fennállott néprajzi határokat.

A tatárdúlás elsősorban a magyar lakosságot pusztította el. A hegyvidék tótjai és szászai aránylag kevesebbet szenvedtek, jobban tudtak védekezni és elrejtőzni, mint a síkságon és dombos vidéken lakó magyarok. Az országon három oldalról végigszáguldó vad hordák teljesen kiélték és tönkretették a Duna-Tisza-köz és a Tiszántúl területét, végigpusztították a Dunántúlt és valósággal kiirtották az alföld, a dombos vidék és a folyóvölgyek színmagyar lakosságát. A községek egész sora elpusztult a föld színéről s voltak területek, hol távozásuk után napi járóföldre sem lehetett embert látni.

A tatárjáráskor, majd nem sokkal utóbb az oligarchák véres küzdelmeiben szenvedett vérveszteségek megakadályozták a magyarságot a további terjeszkedésben, minek következtében a XIII. század közepéig lakatlanul maradt területeket idegenek szállták meg.

A felvidék birtokosai s maguk az uralkodók örömmel látják, sőt csalogatják a külföldi bevándorlókból s a hazai tótság köréből kikerült földmíves telepeseket. A XIII–XIV. században benépesül – jobbára tótokkal s közébük ékelt telepes németekkel – a zólyomi erdőség, melynek területén négy új vármegye alakul. A tótok a Gömör-Szepesi érchegység lejtőin a Szepesség déli vidékére s az Abaúj vármegyéből kiszakadt Torna és Sáros vármegyék területére is áthúzódnak. A szepesi szászok is terjeszkednek kelet felé s a XIV. század közepén Máramaros és Bereg határvidékein megjelennek a Kárpátokon túlról betelepített rutének. A XIV–XV. században a Moldva és Havasalföld területét, majd a határhavasokat az utolsó két században ellepő oláhokat kelet, illetőleg észak felé szorítja a tatár, majd a török nyomás, amely elől menekülendő, a besztercei szászok szomszédságába és Hunyad, Krassó vármegyék területére, majd észak felé a bihari lakatlan vidékre húzódnak.

A Dráva-Száva közének nyugati részén lakó szlovének kelet és délkelet felé terjeszkednek, viszont a Szerémségbe s az Al-Duna balpartjára a török elől menekülő szerbek és bolgárok húzódnak.

A Kiskunság pusztáit s a Nagykunság lakatlan részeit még IV. Béla népesítette be a tatároktól régi honukból kiszorított pásztorkodó kun törzsekkel, kik nyelvileg teljesen beolvadtak a magyar népbe.

Az a terület azonban, melyet korábban magyar lakosság népesített be, a tatárjárás után is magyar maradt. A tatároktól kevesebbet szenvedett vidékről – a felvidékről és különösen a Dunántúlról – magyar telepesek jönnek a Tiszántúl elpusztult részeire s a magyarság magába olvasztotta az Alföldön létesült idegen, német és szláv földmívestelepek lakosságát is. Csupán a tatárjárást követő időben gazdasági és katonai célzattal országszerte sűrűn alapított városok lakossága, a bevándorolt kereskedő, iparos és bányász német polgárság őrizte meg – széleskörű kiváltságaira támaszkodva – századokon át nemzetiségét s alkotott idegen nyelvszigeteket a magyarság zárt tömegébe ékelve, de a XIV. század vége óta a környező falvakból bevándorló és polgárjogot nyert parasztság s a városi javakat szerző nemesség folytonos gyarapodásával a magyar elem mind nagyobb szerephez jut városainkban s a nyelvszigetek az elmagyarosodás felé haladnak.

A XV. század közepén ismét a tatárjárás előtti kép áll előttünk. Magyarországnak a XII. század végén fennálló magyar nyelvhatárokon belül eső része, meggyarapodva a Kis- és Nagykunság egész területével és a Felső-Olt völ-gyével, ismét sűrűn lakott színmagyar lakosságú terület. A különbség csak az, hogy a perifériák akkor lakatlan területén és – sajnos – a magyar telepek folytonosságát megszakító délbihari területen is idegen nemzetiségű lakosság helyezkedett el. Mindazonáltal az ország összlakosságának, mely minimális számítással is négy-öt millióra tehető, 75–80 %-a magyar volt. Az erőskezű Hunyadiak korában már újra létrejöttek az előfeltételek, melyek – ha a természetes fejlődés útja érvényesülhet – szükségképpen az ethnikai egység kialakulásához vezettek volna. Kétségtelen, hogyha Mátyás királyságából erős örökös nemzeti királyság fejlődik, a megerősödött magyarság néhány száz év alatt túlnyomó részben magába olvasztotta volna a kisebb kultúrájú és kedvezőtlenebb természetes szaporodású nemzetiségeket.

Fájdalom, a fejlődésnek ismét útját állta egy nagy nemzeti katasztrófa, mely hatásaiban még károsabb, még végzetesebb volt, mint a tatárjárás.

A török háborúk és a hódítás korának két százada borzalmas pusztulást jelentett a magyarság számára. A XVI. század eleje óta a parasztlázadásban, a török hadjáratokban, a királyi Magyarország és Erdély közt vítt hosszas háborúkban, az örökös határvillongásokban és a felszabadító hadjáratban az ország magyar lakossága iszonyút szenvedett. A pusztulásról némi fogalmat ad, ha elgondoljuk, hogy a Dunántúl és Tiszántúl néhány megyéjét és a Felvidéket magában foglaló királyi Magyarország harminc vármegyéjének lakossága már az első ötven évben, 1553-ig éppen felére apadt. Pedig ezt az országrészt nem érték közvetlenül a török támadások s az igazi nagy pusztulás csak a XVII. században következett be! A XVI–XVII. század zavarait, háborúit elsősorban ismét csak a magyarság szenvedte meg. A színmagyar Dunántúl nagy része, az Alföld és Erdély magyar vármegyéinek lakossága csaknem teljesen kipusztult. A falvak ezrei tűntek el a föld színéről s néhány, a hódoltság korában kialakult népes alföldi várost nem számítva, a megmaradtakban is alig lézengett ember. A pragmatica sanctio korában – 1720-ban – megejtett népszámlálás eredménye szerint Magyarország összlakossága csak két és félmillió lélek volt, fele a 300 év előtti számnak. Az egykor színmagyar lakosságtól sűrűn lakott vidékek kihaltak. A Maros–Tisza–Al-Duna szögének egykori magyar megyéiben egy négyzetkilométerre egy lakos jutott, Bács-Bodrog, Csanád, Csongrád, Békés, Hajdú, Somogy, Tolna vármegyében kettő és négy, Arad, Baranya, Pest-Pilis és Solt, Fejér, Szolnok, Heves, Nógrád, Borsod, Abaúj, Szabolcs vármegyékben öt és hat, Hunyad, Bihar, Szilágy, Szatmár, Zemplén, Veszprém és Zala vármegyékben nyolc és tíz közt ingadozik az egy négyzetkilométerre eső lakosság száma. Az össznépességnek már csak 45 %-a, 1.160.000 lélek volt magyar, s az ország legnagyobb része alig lakott terület.

A XVIII. században azután a nagy méreteket öltő bevándorlás még kedvezőtlenebb arányszámokra vezetett. Keleten tömegesen lepik el az erdélyi magyar vármegyéket és a szász székeket a moldvai és havasalföldi zsarnokság elől menekülő oláhok. Telepes rajaik a Szamos, Körös és Maros mentén nyugatra húzódva eljutnak Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes vármegyéig, körülölelve Nyugat-Bihar és Hunyad régebbi román lakosságát. A magyarság és székelység nyelvszigetekké váltak az oláhtenger közepette. A délvidékre – a Bánság és Bácska termékeny vidékére, a Szerémségbe – az udvar s a birtokosok sváb és később elsvábosodott francia, olasz, spanyol telepeseket hoznak, s már a XVII. század végén bevonulnak a török elől menekülő szerbek 80.000 főre tehető tömegei.

Szlavóniában kelet felé terjeszkednek s a drávántúli három magyar megyét is ellepik a Száván a XVI. század óta átszivárgó és Nyugat-Szlavónia régi szlovén lakosságát magukba olvasztó horvátok, kik a Dráván és Murán átkelve, a Dunántúl nyugati határvidékére is bocsátottak ki telepes rajokat. E tömeges településeken kívül az Alföld és Dunántúl kipusztult vidékeire szórványosan jönnek a Felvidékről tót, rutén, külföldről württembergi és osztrák telepesek. A Felvidékről, a magyar nyelvhatár széléről magyarok is jönnek délre, s helyüket tótok foglalják el. A városok, melyek a XV. században már az elmagyarosodás felé haladtak, a XVIII. század elején újra német bevándorlókkal telnek meg, kiket nyomon követtek a magukat az akkori német uralomnak megfelelően németnek valló zsidók.

Az egykori magyar nyelvhatár szűkebbre szorult s még e szűk határon belül is erős idegen nyelvszigetek keletkeztek. Az 1787-i népszámláláskor az ország nyolcmillió lakosának csak 39 %-a, 3.120.000 lélek volt magyar, pedig e számban már bennfoglaltatnak a magyarok közé telepedett és már az első két emberöltő alatt elmagyarosodott bevándorlók ivadékai.

A török idők pusztításait s az azt követő bevándorlások nyomán támadt bajokat teljesen máig sem heverte ki népünk. A nemzetiségeknek kedvező, azokat a magyarokkal szemben favorizáló udvari politika, majd nemzetiségeinknek a XIX. század közepe óta feltámadt s mesterségesen is szított nemzeti öntudata megakadályozta, hogy a magyarság legalább a régi magyar nyelvterületre telepedett idegeneket teljesen magába olvassza. Mindennek dacára a magyarság bámulatos fejlődésen ment keresztül az utolsó kétszáz évben. Nemcsak a színmagyar lakosság közé ékelt kisebb tót és német, rutén és rác (bunyevác) nyelvszigeteket szívta fel, hanem az oláht és erdélyi szászt kivéve, összes hazai nemzetiségeink legkulturáltabb elemeit is. Nem is szólva a teljesen elmagyarosodott városi lakosságról, a svábok, szepesi szászok, tótok, rácok, rutének intelligenciája csekély kivétellel teljesen beolvadt a magyar középosztályba s részesévé lett a magyar kultúrának. A magyarság arányszáma – hála kedvező természetes szaporodásának és beolvasztó erejének – 1787-től 1910-ig 39 %-ról 54 %-ra emelkedett s az utolsó hetven esztendőben nemcsak az ország határán belül nyerte vissza feltétlen vezető szerepét, hanem – mint a világháború folyamán kiderült – az egész osztrák-magyar monarchiának is gerincévé, fenntartójává lett.

Fájdalom, a magyar történetben oly végzetes következetességgel megismétlődő katasztrófa ismét lesújtott nemzetünkre. Mint egykor Etelközön a besenyő-bolgár támadás, majd a tatárjárás és törökhódítás, úgy most is a fejlődés oly fokán éri a magyar fajt a cseh-román-szerb rablótámadás, midőn csak egy lépés választotta el teljes megerősödésétől, faji hatalmának kiépítésétől. A történelem arra tanít, hogy a magyar faj mind e csapásokat kiheverte, erejét összeszedte, hatalmát visszaszerezte, sőt gyarapította. Helyzetünk ma mégis súlyosabb, mint valaha. Szemben a hazánk lakosságában faji kapcsolatokra nem támaszkodó s minden faji beolvasztási kísérlettől tartózkodó keleti hódítókkal, tatárral és törökkel, mai ellenségeink hazánk területén élő fajrokonaik felszabadítását hangoztatva, a nemzetiségi elv alapján követelik maguknak országunk egy-egy részét. Ez a körülmény, s az a tagadhatatlanul vigasztalannak látszó kép, mely Magyarország néprajzi térképéről elénk tárul, alkalmasak a szomorú csüggedés és lemondó érzések felkeltésére.

A kétségbeesésre még sincs okunk. A történet ismerője e szomorú ténynek tudatában sem gyengülhet meg hitében, hogy hazánk magyar egysége nem fikció, nem frázis, hanem a történeti fejlődésben gyökerező törvényszerű igazság, minden erőszak és mesterkedés felett diadalmaskodó valóság.

Magyarország területe a történeti korszak kezdete óta állandó színhelye volt a hazát kereső néptörzsek és nemzetek küzdelmeinek. A honfoglalást megelőző másfél ezredévben vagy harminc különböző nép szállt meg, illetőleg terjesztette ki hatalmát hazánk területének egyes részeire, de közülük egynek sem sikerült tartós uralmat teremtenie, az ország természetadta egységét politikai egységgé kovácsolnia. A honfoglalás óta is számos nép tapodta meg Magyarország földjét, mint békés telepes, vagy erőszakos hódító, de egyik sem tudta a magyar fajnak a történeti fejlődésben gyökerező uralmát kérdésessé tenni s az ország egységét tartósan veszélyeztetni.

Hazánk tarkabarka néprajzi térképe mintha tükre volna ez ország harmadfélezeréves történetének, melynek legnevezetesebb tanulsága az, hogy ezen a természettől egységesnek alkotott területen történetileg belátható időben csak egy nép, egy nemzet – a magyar – tudta a politikai, gazdasági és kulturális egységet megteremteni és fenntartani.

A nemzetiségi elvben, a hazai nemzetiségek és a szomszédos népek ethnikai összetartozásában rejlő erő eltörpül a magyar faj által képviselt, a történeti fejlődésben igazolt és a természeti adottságtól támogatott, tényleges kulturális és gazdasági egységben rejlő hatalmas erő mellett.

Magyarországot szétdarabolhatják, feloszthatják, megcsonkíthatják, politikai egységét megbonthatják, de az ország területének természetadta földrajzi és gazdasági egysége, az ország népének történetileg kialakult kulturális egysége megbonthatatlan, s a politikai egységet – a legrövidebb időn belül – ismét létre fogja hozni a természeti és történeti törvények hatalmas ereje.

[1] (Előadás 1919. december 30-án. Első kiadása: Magyar Gazdák Szemléje, 1920. és Néptanítók Lapja, 1920. évfolyamában.)