TIZEDIK FEJEZET: ASSZÍRIA ELŐRETÖRÉSE

Az egyetlen nagyhatalom, amely a tengeri népek megjelenésének hasznát látta, Asszíria. Amióta Assur-uballit (1380–1341) Asszíriát Babilónia mellé emelte, Mezopotámia története jórészt e két állam birkózásaiból s a birkózásokra való nekikészülésekből áll. Hiába kísérli meg Assur-uballit a problémákat a két uralkodóház összeházasításával kiküszöbölni, a nyers asszír s az ősi kultúrájában elvakult babiloni természetes ellenségei maradnak egymásnak. S az ellenségeskedés megnyilatkozásai ugyanolyanok itt is, mint bárhol, ahol az egyik oldalon az erő, a másik oldalon a történeti jog az argumentum. Ha béke van a két állam között, az csak úgy képzelhető, hogy Babilónia enged valamit a történeti jogból Asszíria igényei javára. Így biztosítják Enlil-nirári (1340–1326) és Adad-nirári (1310–1281) egy-egy időre a mezopotámiai békét. Szemmel látható, hogy ha csak a két állam ekkori erőviszonyait tekintjük, Asszíriának rövidesen a hegemónia birtokába kellene kerülnie. Ám e természetes folyamatot akadályozzák a külpolitikai viszonyok. Babilóniára nézve nem közömbös, hogy minő érzületet tanusít keleti szomszédja, Elam, Asszíria félszemének pedig állandóan a hatti birodalmon kell lennie. A még tágabb látókörrel politizáló Hattusilis magától értetődően felismeri a mezopotámiai helyzetet és a két versenytársat is beállítja terveibe. Természetes ellensége Asszíria, amely terjeszkedési szándékaival a hatti birodalom érdekköreit érinti, jó szolgálatokat tesz mint állandó fenyegetés a nem túlságosan szilárd hűségű államok hátában. Babilóniával pedig azért kell szerződéses viszonyba lépnie, hogy Egyiptom felé való elfoglaltsága idejére Asszíriát sakkban tarthassa vele. Babilónia örül is a hatti barátságnak Asszíria miatt, ellenszolgáltatásokra azonban nem igen hajlandó, vagy nem is képes. Ha ilyen irányban felszólítják, sértett önérzettel tér ki a megtiszteltetés elől. Mikor Hattusilis II. Kadasman-Enlilt (1276–1271) arra akarja bírni, hogy támadja meg Asszíriát, a ravasz babilóni így felel: „Hiszen te nem mint testvéredhez írsz hozzám, hanem mint szolgáiddal intézkedel velünk”.

Asszíriába belekötni ugyanis éppen ez időtájban nem látszott reményekkel biztató vállalkozásnak. Adad-nirárit még erősebb kezű uralkodóként fia, I. Sulmán-asarédu (1280–1261) váltotta fel, aki a hatti támogatással megalakult hani (v. hali?) galbat (v. rabbat?)-i – a mai Malátja vidéke – és arámi szövetséges seregekre a túlerő s helyzeti előnyök dacára is megsemmisítő csapást mér fölényes stratégiai és taktikai tudásával s személyes bátorságával.

A tengeri népek betörése azután Asszíriát megszabadította a hatti birodalomban rejlő fenyegetéstől. Így I. Tukulti-Ninurta (1260–1232) végre megvalósíthatta elődei álmát: meghódíthatta s vazallusává, majd – a bábeliek lázadását ürügyül használva – asszír provinciává tehette Babilóniát. Marduk bábeli szobra ez alkalommal, mint a Babilónia feletti hatalom jelképe – Assurba került.

Bábel büszke istene azonban nem bírt egykönnyen belenyugodni a megaláztatásba. Amit fegyverrel nem tudtak, elérték a babiloniak propagandával: sikerült Asszíria nagyjait az erőskezű uralkodó ellen összeesküvésben tömöríteniök s Babilóniában egyidejűleg lázadást támasztaniok. A lázadás során Tukulti-Ninurtát saját fia gyilkolta meg: s Babilónia nemcsak függetlenítette magát, hanem évtizedekre vazallusává tette Asszíriát. Az apagyilkos Assur-nádin-apli (1231–1214) – úgy látszik – minden további nélkül elismerte az őt trónra segítő Bábel főségét. Bár egy emberöltővel később Enlil-kudurri-uszur (1207–1203) szeretne a függő viszonytól harc árán is szabadulni, a döntő ütközetben ő is, meg a bábeli Rammán-sum-nászir (1232–1203) is halálát leli.

Az uralkodó elestekor az asszír hadak parancsnokságát I. Ninurta-apal-ékur (1202–1176) vette át s Assur városáig visszavonulva,, az őt követő babiloni sereget megverte, majd kikergette Asszíria területéről. Ninurta-apal-ékur egy új asszír dinasztiát alapít, amely többszáz évig ül Asszíria trónján s az országot nem egy nagyszabású uralkodóval ajándékozza meg.

Nem sokkal utóbb dinasztiaváltozást ér meg Babilónia is. A babilóniak – úgy látszik – már régebbi idők óta nem voltak túlságosan elragadtatva a kassu uralkodók passzív magatartásától. Elkeserítette őket az a körülmény, hogy Asszíria alacsony sorból a hatalom magas polcára emelkedett, míg ők a történeti jogok hangoztatásával, a régi dicsőségre büszkén, lesüllyedtek egykori vazallusuk mellé, sőt alá. A Tukulti-Ninurta halálával beállott javulás talán mérsékelte az elkeseredést, de teljesen már nem szüntethette meg. S mikor azután az elámiak – akik a közelmultban még Bábel szövetségeseiként viselkedtek – 1174-ben megtámadták és végigpusztították az országot, betelt a kassu-dinasztia mértéke. A dinasztia utolsó tagját, Enlil-nádinahhé-t (1173–1171) a babiloni nacionalisták elűzik a trónról s Marduk-sápik-zéri (1170–1153) személyében nemzeti királyt emelnek maguk fölé. A dinasztiaváltozás a nemzeti erők fokozottabb működésével járván együtt, Bábel nemzetközi helyzete egy időre megszilárdult. A javulás azonban nem tartott sokáig. Asszíriát többé nem lehetett megállítani azon az úton, amely álmai megvalósulása felé vezetett.