TIZENEGYEDIK FEJEZET: A RÓMAI IRODALOM KEZDETEI

Mielőtt a római irodalom kezdeteire térnénk, érintsük röviden a művészet helyzetét. Úgy láttuk, hogy már az archaikus korban közös itáliai jelleg alakult ki, túl a törzsi különbségeken, és ugyanezt figyelhetjük meg az új korszak kezdetétől, tehát 300-tól fogva is. Egyenesen itálai „koiné”-ről beszéltek, amelynek főképviselői Alsó-Itália, Campania és Etruria. Ez határozta meg egész Itáliának és így Rómának is a művészi életét.

Ugyanezt a képet mutatja kezdetben az irodalom is. Amit az etruszkoknál és oszkusoknál találunk, ugyanaz ismétlődik Rómában is. Ismét bebizonyosodik, mennyire össze vannak kapcsolva a római fejlődés kezdetei az egyetemes itáliai helyzettel. Mindenesetre azonban különbséget látunk annyiban, hogy Róma művészete még sokáig nem jutott érintkezésbe a keleti görögséggel. Az irodalomban ellenben az új sokkal gyorsabban és behatóbban jutott érvényre.

Kezdetben Rómában is leginkább gyakorlati – technikai tartalmú könyveket találunk. Ide tartoznak – mint Etruriában – szakrális jellegű iratok: rituális előírások, mint a libri pontificii és augurales. Továbbá a magistratusok jegyzékei, a konzulok kommentárjai (hivatalos ügyekről való följegyzései), a cenzorok táblái, de különösen a pontifexek évenkénti följegyzései. Itt halmozódott föl az a történelmi nyersanyag, amelyet később évkönyvek megformáltak. Ezekhez járultak még a feliratok az ősök képmásai alatt, valamint a híres halottak temetésén mondott beszédek: sajátosan római jelenségnek leginkább még ezeket mondhatjuk.

Ezek mellett megjelennek a költészet kezdetei is: kultusz-énekek, mint a saliusokéi vagy a római Fratres arvales ránk maradt énekei, a halottak tiszteletére vagy lakomákon előadott énekek, amelyek az ősökről és hőstetteikről emlékeztek meg. De gúnyos és varázsló énekekről is hallunk; már a tizenkét-táblás törvény fellép az ellen, qui malum Carmen occentassit. (A malum mindkét fajta költeményre vonatkozhatik.) – Más műfajokat Etruriából vagy az oszkusoktól vettek át és fejlesztettek tovább. Így a színjáték már említett kezdeteivel Rómában fejlettebb alakban, mint saturával találkozunk; így a csipkelődéseket, amiket esküvőkor az új férjnek, vagy a diadalmenet alkalmával a győztes hadvezérnek énekeltek. A lakodalmi verseket eredetükről versus Fescennini-nek nevezték (Fescennium déletruriai városról) és versmértékük hasonló volt a legrégibb színjáték versmértékeihez; diadalmenet alkalmával ősidőktől fogva, mindenesetre már az irodalmat megelőző időkben, görög versmérték volt használatban.

Ennek a ténynek jelentőségére még visszatérünk. A hazai versformák között elsősorban a saturniust kell említenünk. Hogy általános itáliai forma volt-e, nem lehet eldönteni; azt a kétségtelen tényt, hogy a görög líra ősi mértékeivel és formáival sokban megegyezik, leginkább ősrokonságra magyarázzák; azonban ma, amikor görög hatások ősrégi esete Közép-Itáliára annyira ismeretes, ismét mérlegelni lehet azt a lehetőséget, hogy itt is görög mértékek ősrégi átvételéről van szó. – E mellett mind Rómában, mind az umber-szabellus népeknél, sőt az etruszkoknál is találkozunk a Carmen-nel, ezzel a kétségtelenül eredeti itáliai formával: ritmikus és stilisztikai eszközöket, mindenekelőtt alliterációt használó kötött beszéd ez és esküt, imát, engesztelő vagy varázsló formulát, egyáltalán mindenféle szakrális szöveget foglalt magában.

Kétségtelen, hogy a költészet kezdetekor ezekhez a meglévő formákhoz nyúlt, mikor új művészi nyelvet és emelkedett stílust akart teremteni. Hasonlóképpen felhasználta a törvényszéki és politikai beszéd művészetében kialakult kezdeményezéseket alakító, formáló törekvése céljaira. A könyvkiadás kezdetei is mutatkoznak már. De irodalomról azért még nem beszélhetünk – és nem is szoktak róla beszélni Rómával kapcsolatban, nem úgy, mint a többi törzseknél.

Ha most a görögből való átvételeket figyeljük, akkor megint az a kettősség tűnik fel, amely a görögség római befogadására általában jellemző. Csaknem százesztendős időszak választja el az archaikus, óitáliai korszakot attól az újabbtól, amely a 300. esztendő táján kezdődik. És ez az elkülönülés nemcsak időbeli, hanem lényegbevágó is. Az első korszakban, mint a jog kodifikálása mutatja, az átvétel főleg, vagy kizárólag technikai, később pedig olyan formák is találtak befogadásra, amelyeknél már az irodalomhoz való viszonyuk kérdése is fölmerülhet.

Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik egy görög versmérték: a katalektikus trochaikus tetrameter. Ez és talán a jambikus trimeter is már jóval Livius Andronicus előtt meghonosodtak Rómában. Azonban, bármekkora is ezeknek a versformáknak a fontossága a későbbi költői irodalomban, a legrégibb tetrameternek ez a különleges, négyes felosztású formája éppen nem irodalmi eredetű. Görög részről is teljesen népi területen találkozunk vele, Rómában szintén, a versus quadratus alkalmazása a diadalmenet gúnydalaiban, gyermekversekben, szólásformákban eléggé bizonyítja ezt.

Így tehát világosan elkülönül egy régibb réteg, ahol a görög befolyás még csak egy határozott körre terjed ki, ahol sem az irodalom szempontjait, sem a görög géniuszt a maga sajátos jellegében nem érzik kötelező mintaképnek. Mindössze azt veszik készségesen át és alkalmazzák, ami magától kínálkozik mint már kiformált, kényelmesen átvehető eszköz.

Ha az igazi irodalom nyomait keressük, akkor egyedül Appius Claudius nevét említjük. És itt nem annyira az a fontos, hogy valószínűleg a görög, könyvformába foglalt gyűjtemény volt az, amely művének az alapja volt. Hanem inkább az, hogy Appius Claudius alakító tevékenysége, amellyel anyagát új formába öntötte, mint egyéni, átgondolt, tervszerű tevékenység jelentkezik. A szaturnuszi vers általános alkalmazása mutatja, hogy a vers, mint megformázott és zárt alkat, nála tudatosan a szentencia lényegének egyedül megfelelő alak. Ez a mű már igazán könyv volt. Nemcsak külsőleg, mint ahogy szerzője kiadta és terjesztésre szánta, hanem még inkább belsőleg: az itt összefoglalt közmondásos gondolat-kincs egy kifejezett személyiség akaratából kapta az alakját.

De ez még csak elszigetelt próbálkozás volt, amely nem tekinthető még irodalom, azaz összefüggő, műfajok sokaságában kibontakozó organizmus megteremtésének. Livius Andronicusnak és utódainak korszakalkotó tette volt, hogy először kísérelték meg, hogy még egyszer megvalósítsák azt, amit a görög irodalom mint egész jelentett. Ami eddig csak a görögség jellegzetes alkotása volt, azt akarták ők Róma talajából is kicsiráztatni. Ez az akarat, amely páratlan az ókorban és a megvalósítására való képesség indította már a rómaiakat arra, hogy Livius Andronicustól számítsák nemzeti irodalmuk kezdetét.

Ilyen korszakok, sőt korszakokat megszabó évszámok kitüntetésében és lerögzítésében mutatkozik meg legkézzelfoghatóbban a régi és a mai irodalomtörténeti fölfogás ellentéte. Ezért meg kell vizsgálnunk, vajjon Livius Andronicus felléptében valóban új korszakot, igazi kezdetet kell-e látnunk, vagy csupán egy lassú fejlődés egyik állomását, fokozatát.

Azt hisszük, hogy kevés helyen tárul annyira egész jellegzetességében elénk az, amit korszakalkotó kezdeményezésnek lehet nevezni, mint éppen itt. Amit már az Appius Claudiusszal való összehasonlításnál is sejteni lehetett, az nyilvánvaló lesz, ha az új állapotot a korábbi rómaival és Rómán kívülivel összehasonlítjuk. Első megállapításunk az lehet, hogy Róma most már nem úgy jelenik meg, mint az egyetemes itáliai terület egyik tagja, hanem az ő nyelve és irodalma az, ami egész Itáliára rányomja bélyegét. Ami még kívüle létezik, dialektusok és művészi kezdeményezések, az vidéki vagy éppen parasztos jellegűvé süllyed. Sőt még Dél-Itália és Szicilia görög irodalma is csak elszórt esetekben gyakorol ezentúl hatást. Róma viszont a legkiválóbb egyéniségeket vonzza magához: a tarentumi Livius Andronicust, a campaniai Naeviust, az umbriai Plautust és nem utolsó sorban a nagy Enniust, aki a messapius Rudiaeből származott.

Ezzel együtt halad a következetes elfordulás mindattól, ami addig Rómában költői, művészi kezdeményezés volt. Livius Andronicus nem nyult a régi hőskölteményhez vagy a gnomikus költészethez sem, sőt az Atellana vagy a drámai szatíra népies színjátékához sem, hogy továbbképezze őket. Nem is figyelt rájuk és csakis a görög irodalom felé fordult. Ebben sokan a tarentumi szabados gyökértelenségét látták, aki a Rómában csirázó fejlődésképes hajtásokkal nem törődve tette a római irodalmat függővé a görögtől. De ennek épp az ellenkezője az igaz. Épp a görög mintakép felé való fordulás hívta életre a római szellem teremtő tevékenységét, most, amikor ez először érezte mintának és így kötelező erejűnek. Éppen ezzel a mintaképpel való nemes versenyzés hozta létre a legközelebbi nemzedékben Naeviusszal Róma történelmi eposzát, mint a görög heroikus eposz megfelelőjét, épp így a nemzeti fabula praetextatá-t a görög tragédiával szemben, sőt úgy látszik, ő tette az Atellanát is először irodalmivá. A látszólagos utánzás vezetett tehát tulajdonképpen valódi önállósághoz.

A harmadik mozzanat az elfordulás mindattól, ami pusztán aktuális. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen önálló, milyen független volt a római álláspont. És ez nemcsak a görög minták feldolgozásának módjára, hanem még inkább arra vonatkozik, hogy mit választottak mintaképül. Sehol nem láthatjuk, vagy csak egyes elszigetelt esetekben, a függést az egykorú hellenisztikus görög irodalomtól. Nemcsak a bonyolult formaművészetük miatt nehezen fordítható Kallimachos, Theokritos, hanem a könnyű, inkább népies műfajok is, mint a mimus, regény, csodás történetek, útleírások legalább kezdetben mind figyelmen kívül maradtak. Ami Livius Andronicusszal a római irodalomban megjelenik, nem a hellenizmus, hanem a görög szellem klasszikus alkotásai, amelyek időben sokszor messze estek már: a klasszikus tragédia, az attikai új-komédia (Menandros) és mindenekelőtt Homeros. Az érzék a nagyszerű, a súlyosan jelentős iránt, amely annyira jellemző a római szellemre, már itt a kezdetnél is kifejezésre jut.

De a nyelv is hasonló módon elfordul mindentől, ami aktuális. Már említettük, hogy az annyira szétkülönült itáliai nyelvek és nyelvjárások közt kezdettől fogva megvolt a tendencia a kölcsönös kiegyenlítődésre, egyesülésre. A legrégibb – irodalomelőtti – latin írásos emlékek nyelve és a későbbi vulgáris latinság közt föltűnők a megegyezések. A többi itáliai nyelveken is az látszik, hogy a 3. században a fejlődés náluk is az ilyen kiegyenlítődés felé haladt, amelyet azután a vulgáris latinság valósított meg teljesen. A most kezdődő irodalom nem úszott az árral, hanem inkább gátat emelt ellenében. Lassan, céltudatos fáradozással kiirtották a vulgáris latinság jelenségeit és az élőbeszédben használt hangformákkal szemben nemcsak az írásban, hanem jórészt a hanghordozásban is a régi, eredeti latin állapotot állították vissza. Sőt Livius Andronicus eposzában ezenfelül még tudatos kölcsönzések is vannak az archaikus szókincsből, amit csak arra magyarázhatunk, hogy epikus művészi nyelvet akart teremteni, amely méltóságában, távoliságában büszkén különül el a mindennapi élet formáitól.

Végül még valami, ami nem kevésbbé jelentős. Hogy az új irodalom érvényesülni tudott Rómában, az csak úgy volt lehetséges, hogy az uralkodó osztály nagyrésze és vele együtt mintegy az állam maga vette pártfogásába. A nemesség maga csak a történetírásban vett cselekvő részt, ezt mindig a saját hivatásának érezte. De magas pártfogók nélkül sem Livius, sem Ennius fellépése nem lett volna lehetséges. És hogy viszont mit jelentett egy nemesi nemzetség ellentétes magatartása, azt Naevius sorsa mutatja. Az állam maga vette a kezébe a színjátékok rendezését; Livius Andronicus iránt való tiszteletből megengedte a collegium scribarum et histrionum-nak, hogy testületet alkothasson és a költőnek nemcsak utolsó, hanem már első föllépte is állami megbízásból történt.

Ezzel a megjegyzésünkkel egy olyan eseményre céloztunk, amely átvezet ahhoz a kérdéshez: hogyan viszonylik a szellemi új korszak kezdete a politikai történelem korszakainak előbb vázolt beosztásához. Vajjon a Kelettel való összekapcsolódása a római politikának (a tarentumi háború óta) csak általános feltétele-e a római irodalom megszületésének és fejlődésének, vagy talán a két esemény időben is szorosabban függ össze, mint ahogy eddig gondolták? Ebben az esetben igazán egy olyan átfogó jelentőségű új korszak kezdetéről volna szó, amely politikára és a kultúrára egyaránt érvényes.

Eddig az irodalom terén döntő eseménynek Livius Andronicus drámájának első előadását tartották (240). Ezt az első karthagói háború végével hozták szükségképi kapcsolatba: hatalmas ellenfelének leverése után Róma hozzálátott, hogy nemzeti irodalmat teremtsen. De az irodalom kezdetei korábbi időkbe nyúlnak vissza. Az utóbbi években mind valószínűbbé vált ugyanis, hogy az a kardal, amelyet az első római évszázados ünnepen, 249-ben, énekeltek, már Livius Andronicus műve, aki állami megbízást kapott arra, hogy ezt megírja.

Költőnk tevékenysége tehát már az első pun háború alatt megkezdődött. Így azt kell feltennünk, hogy nem a pun, hanem a tarentumi háború – amely az odavaló Livius Andronicust is Rómába sodorta – volt az, amely alkalmat adott a római irodalom megteremtésére. Így még világosabbá válik ennek a háborúnak korszakalkotó fontossága: ez jelentette a döntő fordulatot a görög kelet felé.