ÖTÖDIK FEJEZET: A MÁSODIK PÚN HÁBORÚ

A most kitörő háború jobban, mint valaha, folytatása a politikának – más eszközökkel. A két ellenfél stílusában jellegzetesebben, ellentétesebben és tudatosabban áll szemben egymással, mint valaha.

Róma fölénye kétségtelen, ha birtokainak fekvését, minőségét, hatalmi eszközeinek tömegét nézzük. Zárt terület ez, északon az Alpesek sánca védi, majd a kelta provincia; a tenger felől három sziget veszi körül, amelyek mint előretolt erősségek oltalmazzák a birodalom magvát. Ezenfelül hatalmas seregei – 250.000 gyalogos és 23.000 lovas a római polgárokból, 340.000 és 31.000 a szövetségesekből – és egy hatalmas hajóhad, amely korlátlanul uralkodik a tengeren. És az ellenséges főváros csak csekély távolságra volt Szicilia déli partjaitól.

Ezen alapult a római haditerv. Az egyik konzulnak az volt a megbízatása, hogy Sziciliában készüljön fel egy afrikai hadjáratra; ezért rendelkezésére bocsátották a sereg és a hajóhad nagyobb részét. Úgy gondolták, hogy az ellenfél szívének irányítják a csapást, a harcot hatalmas lendülettel kezdik és fejezik is be. A másik konzul, P. Cornelius Scipio, seregével az Ebrónál fog megjelenni, hogy Hannibal támadását Itália ellen megelőzze.

Ritkán vált még nagyvonalú terv ilyen meglepően semmivé. A karthagói sereg nagyságban meg sem közelíthette a rómait, hogy a hajóhadról ne is beszéljünk. Ez a sereg mégis, ha kicsiny is, de kitűnő volt; és ott volt mögötte Hispánia, amely gazdag jövedelmet és kitűnő újonc-anyagot nagy tömegben tudott adni. Mindenekelőtt pedig a hadvezér bízott magában, hogy ügyességgel, vakmerőséggel, meglepő tervekkel, stratégiai koncepcióinak nagyszerűségével pótolja azt, ami hadierőben hiányzik. És úgy látszott, hogy a sors egyszer már igazolta őt. Saguntumnál megelőzte Rómát; most kellett eldőlnie, hogy egy másik, jóval nagyobb vállalkozásában is sikere lesz-e.

Amíg a rómaiak az előkészületekkel voltak lefoglalva, az imént meghódított kelta földön lázadás ütött ki. Scipio odairányította a rendelkezésére álló sereget; a hispániai vállalat céljára új légiókat szervezett. Ez a késlekedés tette lehetővé, hogy Hannibal az Ebro-vidékén és a Pireneusokon akadálytalanul átvonulhasson. A konzul már útban volt, amikor ennek hírét vette; gyorsan megváltoztatta tervét, de az sem sikerült neki, hogy a Rhône-nál föltartóztassa ellenfelét. Így Hispániába küldte serege javát – következményeiben nagyjelentőségű elhatározás volt ez. Ő maga pedig egyelőre Felső-Itáliába sietett, hogy ottmaradt régi seregének élén fogadja a betolakodót. A meglepetés tehát sikerült; és a másik római vállalkozásra, az Afrika elleni támadásra nem kerülhetett sor.

Mert most kezdődött Hannibalnak az a diadalútja, amelynek alig van mása a hadtörténelemben. Kevés és azt mondhatni: egyszerű stratégiai fogás volt az, amelyeket Hannibal újra meg újra alkalmazott és velük Rómát rövidesen a bukás szélére juttatta. De minden valódi nagy dolog lényegében egyszerű, annak kell lennie… így volt ez itt is. Egyébként eljárása annyira újnak látszott és mindig olyan meglepő variációban jelentkezett, hogy a védekezés csaknem lehetetlennek tűnt fel.

Itt van először is Hannibal megkerülő stratégiája; már Scipióval szemben is alkalmazta, mikor ez a Rhône-nál ő rá és kelta szövetségeseire várakozott. Nemkülönben 217 tavaszán, amikor a két konzuli sereg az Apenninek gerincétől délre, az egyik Arretiumnál, a másik Ariminumnál állott, hogy útját elzárják. De Hannibal megkerülte őket ott, ahol legkevésbbé várták. Nyugatra vezette seregét a Serchio és Arno csaknem járhatatlan lapályán keresztül; négy napon át vonultak mocsaras, elárasztott területen, kimondhatatlan szenvedések és veszteségek árán; Hannibal maga a láztól az egyik szemét elvesztette… De elérte, amit akart; mikor Faesulaenál Flaminius konzullal szemben tábort ütött, az ellenség védelmi helyzete tarthatatlan volt.

Jóval híresebb Hannibal másik stratégiai fogása, amely „megsemmisítő ütközet” néven korunkig érezteti hatását, sőt talán most a legjobban. Figyelemreméltó, hogyan mutatkozik már kezdettől fogva; még érdekesebb, hogyan nő a feladatok nagyságával együtt, amíg végül a legnagyobbra törekszik, az egész ellenséges sereg megsemmisítésére a csatatéren.

Már a Ticinus-i lovassági harcban megkísérelte az ellenség vonalainak körülzárását; és még tökéletesebben a következő évben a Trebiánál. De a római gyalogság taktikailag még legyőzhetetlen volt; zárt tömegben törte át a gyűrűt és tört magának, – bár csak egy része, az is megritkítva – utat. A Trasimenus-tavi győzelem következett: már nagyarányú próbája Hannibal hadi tudományának. Előre kiválasztott terepen az ellenséges sereg zömét csaknem ellenállás nélkül megsemmisítette; sikerült ugyan egy nagyobb csapatnak áttörnie, de ez sem kerülhette el sorsát. A karthagói lovasság utólérte és körülzárta: meg kellett magát adnia.

A 216. esztendő kezdetére esnek a rómaiak hatalmas erőfeszítései. Nyolc légió volt arra hivatva, rendes létszámukon felül megerősítve, a szövetségesek haderejével együtt, hogy a végzetet elfordítsa. Kétszeres túlerővel remélték, hogy legyűrik az ellenséget, már seregük tömegével minden körülzárást lehetetlenné tesznek. Ez volt Róma hagyományos harcmodorának legmagasabbra való fokozódása: ismét minden ereje latbavetésével akarta a döntést kierőszakolni. És amilyen az előkészület volt, olyan volt a végrehajtás is. Cannae mellett az apuliai síkságon, nem messze a tengertől, találkozott a két sereg. Alig vetette vissza a római légiók tömege a szembenálló ellenséges derékhadat, tömör ékben nyomult utána és energikus lökéssel akarta szétszórni az ellenséget, mielőtt még magához térhetne.

Éppen fordítva történt, mint ahogy tervezték. Éppen az a tömör lökés, melytől a győzelmet remélték, tette lehetővé, hogy Hannibal az összegyűlt tömeget előbb oldalról nehéz fegyvereseivel, majd hátulról is lovasaival megtámadja. A hatalmas sereg semmivé lett. 76.000 emberből 70.000 feküdt a csatatéren, köztük az egyik konzul; a többi pedig, a tábor őrsége, foglyul esett.

A győzelem messzire éreztette a hatását. Első ízben lazult meg a római szövetséges hálózat szilárd szerkezete; különösen Alsó-Itáliában talált Hannibal számos községet és törzset késznek a csatlakozásra, és Capua is, Itália második legnagyobb városa, a győzteshez pártolt. Makedonia is mellé állott, valamint hosszas ingadozás után Syrakusai is; úgy látszott, hogy még egyszer fölcsillan a szicíliai görögség előtt a szabadság reménye.

Ismeretes az elbeszélés Hannibal lovassági parancsnokáról, aki arra buzdította, hogy tüstént Róma ellen vonuljon; még öt nap és a Capitoliumon ülhet lakomát. Ki tudná eldönteni, ez a tanács volt-e helyes, vagy fordítva: Hannibal vonakodása volt-e a jobb belátású! Mindenesetre abból, hogy Hannibal egyelőre megelégedett azzal, hogy Róma ellen szövetséget szervezzen, segítségére siessen az elpártoltaknak vagy megjelenésével lehetővé tegye az elpártolást, arra következtettek, hogy Hannibal nem akarta Róma megsemmisítését a szó teljes értelmében. Nem az volt Hannibal célja e szerint a fölfogás szerint, hogy a várost eltörölje a föld színéről – így vélték a római történetírók – hanem csak az, hogy korlátokat szabjon neki, hogy meggyöngítse, szövetségeseitől megfossza és Latium határai közé szorítsa vissza. És azt remélte, hogy így kikényszerítheti Rómától hispániai és afrikai hatalmi állásainak elismerését.

Ez a fölfogás csak következetes továbbgondolása annak, amelyik a Barkas-család hispániai vállalkozásának nem a megtorló háború előkészítését, hanem csupán a Sziciliában és a többi szigeteken szenvedett veszteségekért való kárpótlást lát. Így Hamilkar és Hasdrubal, nemkülönben Hannibal egész törekvése arra irányult volna, hogy az egyensúlynak egy olyan rendszerét hozzák létre, amely a hellenisztikus Keleten már megvalósult.

De nem ilyen célokkal csináltak itt politikát. Hiszen Róma meggyöngítése, egy Róma-ellenes szövetség alakítása karthagói vezetés alatt nem gyöngítést, hanem, legalább világpolitikai szempontból, megsemmisítést jelentett volna. Szűk viszonyok közé szorul vissza a város, vagy teljesen eltűnik a föld színéről, – már alig jelentett különbséget: Karthago uralma a Földközi-tenger Nyugatán mindkét esetben kétségtelen. Legfeljebb az egykori uralkodó város fennmaradása Itália népeit annál szorosabban Karthagóhoz fűzte volna.

De vegyük fel újra az események fonalát. Róma most hatalmas erőfeszítéseket tett; ellenálló ereje csak fokozódott az utolsó vereség, valamint szövetségeseinek elpártolása folytán. Azzal persze tisztában kellett lennie, hogy egyelőre nem ő rajta áll, hogy a hadvezetés módját és ütemét meghatározza. Önvédelmi harc volt rákényszerítve, a harc taktikájában, meg színterében is.

Mert az a kísérlet, hogy Hannibalt döntő ütközet kierőszakolásával az egész támadó erő latbavetésével Itália elhagyására kényszerítsék, kétségtelenül meghiúsult; ismétléséről szó sem lehetett a nélkül, hogy az államot végső veszélynek ki ne tegyék. Így szükségből olyan eljárásra szánták el magukat, amely a római természetnek talán legkevésbbé volt megfelelő: tartózkodó, defenzív taktikára, a kifárasztás stratégiájára. A Fabius „habozó” stratégiája, amelyet a 218. és 217. vereségek után alkalmazott, akkor még mellékes jelenség; most azonban következetesen keresztülvitték. Legalább is Itáliában azzal kellett megelégedniök, hogy kicsiny és csak teljesen biztos előnyöket szerezzenek, minden kockázatot kerüljenek és minden nagyobb csata elől kitérjenek. Az ellenfelet csak tartalékai kimerülésével lehetett térdre kényszeríteni: másra nem volt remény.

E mellett arra is kényszerítve volt Róma, hogy Hannibal új szövetségesei ellen föllépjen és fölvegye a harcot a legkülönbözőbb hadszíntereken. Itália és Hispánia mellett Makedoniára és Sziciliára is kellett gondolniok. Mig otthon a védekezésnél maradt, ezeken az új terepeken megkísérthette Róma, hogy támadó háborút vezessen, annál inkább, mert félelmes ellenfele másutt volt lekötve.

Makedoniával szemben persze azzal kellett megelégedniök, hogy illyriai parti birtokukat megvédjék. Sziciliában azonban sikerült a visszavágás. Ámbár Karthago a szigetet teljesen vissza akarta szerezni, hamarosan elvesztette lába alól a talajt. 212-ben sikerült a döntő csapás, Syrakusai meghódítása; két évre rá az egész sziget ismét római kézen volt. De a legerősebb támadást Hispániában indították: Cn. és P. Scipio harcoltak itt a Hannibaltól hátrahagyott megszálló sereggel, lassanként hatoltak előre dél felé; 212-ben sikerült nekik Saguntum meghódítása, de nemsokára azután seregükkel együtt halálukat lelték. Az ifjú P. Scipio volt az, akire végül is örökségük szállott; ő hozta meg a fordulatot, nemcsak itt, hanem az egész háború számára.

Hozzá fűződött – mondhatjuk: már élete kezdetétől fogva – a monda, és ő maga sohase cáfolta meg, amit róla suttogtak; sőt fölhasználta ezt arra, hogy honfitársait még jobban magához fűzze. „Mindig ébrentartotta – mint Polybios mondja – a tömegben a hitet, hogy tetteit isteni sugallatra hajtja végre; így embereiben bizakodó hangulatot keltett”. Polybios maga nem csatlakozott ehhez a hithez; nem is csatlakozhatott… Racionális magyarázó szenvedélye nem ismerhette föl, „hogyan egyesülnek érdem és szerencse”; ott, ahol mások az isteni Tyche működését pillantották meg, ő csupán éleselméjűséget, világos és józan számítást látott.

Ilyen hit azonban nem támadhatott vaktában, ha már egy Polybiost is arra kényszerített, hogy vele szemben állást foglaljon és előadja saját, szerinte jobb magyarázatát. Különös dolgok voltak azok, amiket Scipióról beszéltek: maga a legfőbb isten nemzette, aki kígyó alakjában közeledett anyjához; érintkezésük állandó maradt, a fiú minden döntő elhatározás előtt a capitoliumi templom cellájában kért tanácsot… A modern, kritikai történetírás is követte Polybiost ilyen származás és vezetés tagadásában. És mégis, ezek a mondák többet, és pedig mélyebbet és igazabbat rejtenek magukban, mint az, amit helyükbe szoktak tenni.

A mítosznak más képe az, ami ma bennünk él. Nem puszta mesét és egy eleven, de zabolátlan képzelet termékeit jelenti többé. Hanem egy ragyogó és konkrét képben jeleníti meg és sűríti össze azt, amit a fejtegető értelem okok és következmények láncolatára szokott bontani. Egészen közömbös az, mennyire valószínűek és lehetségesek az egyes vonások; csak az a mértékadó, mi fejeződik ki bennük. És ebben a tekintetben kétségtelen, hogy Scipio valóban végrehajtója volt mindannak, amit az isteni vezetés Róma számára tervezett és eleve meghatározott.

Hannibal addig emelkedett, ameddig csak lehetséges volt olyan embernek, aki arra vállalkozott, hogy megfordítja a végzetet. Azt hihetnők, maga a végzet hagyott neki még egyszer egy rövidke időt, hogy géniuszát kifejthesse – jóllehet vagy éppen mert – végleges siker számára nem volt rendelve. Az Scipio nyomába szegődött… Ő vitte végbe azt, amit a római fata Jovis-nak nevez, – a jövendőnek az a folyása ez, amit az isten szab meg azzal, hogy kimondja és hirdeti. Így aztán jelentőségteljes volt, ha Scipiót éppen azzal a Juppiterrel tanácskozva képzelték, akinek szájából kinyilatkoztatás és végzet árad.

Scipiónak már első fellépése Hispaniában hallatlan sikert jelentett. 209. tavaszán, még a hadműveletek szokásos kezdete előtt, Új-Karthago, a hispániai birtok fővárosa ellen indult és rajta ütött, mialatt az ellenséges seregek messze táboroztak. Ez a hódítás a legsúlyosabb csapás volt az ellenségre. Mert eltekintve a hatalmas zsákmánytól, a keleti part fő támasztópontja veszett oda.

Most már délre, Andalusia felé fordulhatott Scipio. Itt verte meg a következő évben Hasdrubalt, Hannibal testvérét, Baeculá-nál; de nem akadályozhatta meg, hogy az ellenség áttörjön és megkezdje a menetelést északra, az Ebron és a Pireneusokon át az Alpok felé. Viszont a legjobb csapatok elvonulása után Karthago alig tarthatta többé az országot. Egy ideig még próbálkoztak ellenállani, de 206-ban Gades, az utolsó birtok is római kézbe került. Hannibal legifjabb testvére, Mago már előbb hajóra kelt Felső-Itália felé, hogy a Pó síkságán még egyszer lángralobbantsa a felkelést Róma ellen.

Így Scipio meghódította Hispániát, ha nem is akadályozhatta meg Hasdrubal útját. 207-re várták őt az itáliai hadszíntéren; megjelenése jelentette bátyjának a végső reményt, hogy még egyszer megfordítja a szerencsét. Mert közben Róma sem volt tétlen, visszaszerezte Capuát, de a Dél egy részét, mindenekelőtt Tarentumot is. Még egyszer kockán forgott minden. De ép most kellett a megmásíthatatlan döntésnek bekövetkeznie. Sikerült Hannibalt rászedni és az ellenséges sereget, amely északról közeledett, megállítani; bátor küzdelemben esett el Hasdrubal, serege megsemmisült. A halott fejét az előőrsök közé dobták: ez volt a jel, amelyről Hannibal fölismerte, hogy saját és Karthago sorsa most már elkerülhetetlen.

Így hozta meg Scipio vállalkozása szerencséjének végzése folytán Itáliában is a fordulatot. Mialatt Hannibal a bruttiumi félszigetre húzódott vissza, ahol a következő években még legyőzhetetlenül tartotta fenn magát, Róma visszanyerte egykori támadó erejét. Újra elővették a régi tervet, amelytől a háború elején el kellett állniok. Megszervezték az átkelést Afrikába, magát Scipiót bízták meg vezetésével. És itt is bebizonyult szerencséje. Azoknak a viszályoknak az ügyes kihasználásával, amelyek a két numida király, Syphax és Massinissa közt támadtak, sikerült az utóbbit a rómaiak pártjára vonni. Nemsokára olyan jelentős volt Scipio előhaladása, hogy Karthago kénytelen volt fegyverszünetet kérni és Hannibalt Itáliából a főváros védelmére visszahívni.

Így került a háború két nagy hadvezére szembe egymással. A fegyverszünet megszegésével Hannibal előrenyomult, Zamánál találkozott a két sereg. Az antik történetírás művészi törekvéseinek tartozott azzal, hogy a két ellenfél szembeállását beszélgetésük formájában tárja elénk. De akármilyen különböző is volt a sorsuk, jelen helyzetük, származásuk és koruk, akármilyen különböző volt is személyiségük lényege, – az a mód, ahogyan a csatát kezdték, ugyanaz volt. Hannibal már régen átvett egyet-mást az ellenféltől; még régebben, az itáliai hadjárat első éveiben római módra fegyverezte fel és gyakorolta be a gyalogságát. De Scipio is jónak látta, hogy azt a merev és zsúfolt csatasort, amely a korábbi vereségeket okozta, meglazítsa és a „manipulus”-rendszerrel cserélje föl. Úgyhogy a csatarend mindkét oldalon csaknem egyenlőnek látszott. Három egyenes harcvonalban nyomultak mindkét részen előre; a lovasság a szárnyakon, a könnyű fegyverzetűek és a karthagói elefántok az arcvonal előtt.

És mégis volt egyetlen eltérés közöttük: itt lép elő újból a római és karthagói jellem mély, alapvető különbsége. Hannibal gyönge oldala a lovasság volt; a numidák, akik hajdan csatáit eldöntötték, a másik oldalon állottak. Csak akkor lehetett győzelmet remélni, ha sikerül őket színlelt futással a csatatérről elcsalogatni. Hannibal nem riadt vissza ettől a fogástól, sőt erre építette föl tervét. Míg Scipio mindent csapatainak taktikai biztosságától és lökőerejétől várt, akiket csak irányítani, esetleg újra elrendezni és összetartani kellett, a merész és meglepő haditerv ebben az utolsó csatában is a karthagói vezéré. Csakhogy most, mikor a sors már megfordult, a merészség vakmerőséget jelentett, és a sors olyan kegyeltjével szemben állva, mint Scipio, csaknem kihívást. Már úgy látszott, hogy Hannibal terve sikerül: lovasai eltüntek a csatatérről és magukkal vonták a rómaiakét is. A két első karthagói harcvonalat visszavetette ugyan az ellenség, de az utolsó, az Itáliából hozott derékhad, legyőzhetetlennek látszott. De a római lovasok visszaérkeztek a karthagóiak üldözéséből és megjelenésük mindent eldöntött: a csatát, a háborút – és ezzel Karthago, mint Rómával egyenrangú nagyhatalom megszűnt.