MÁSODIK FEJEZET: A KAROLING RENAISSANCE

Megszoktuk, hogy a középkor és az antik között áthidalhatatlan szakadékot érezzünk. Ép ezért akaratlanul is úgy tűnik fel nekünk, mintha a középkorban sohasem ébredeztek volna antik-felújító áramlatok. Abban a hiedelemben élünk, hogy a középkor teljesen elvesztette kapcsolatát az antikkal és hogy a XIV–XV. századig renaissanceról nem lehet beszélni. Számunkra a renaissance akkor kezdődött, amikor az ész újra elnyerte szabadságát és az ember felfedezte magát s a környező világot. Michelet szavai csengnek fülünkben: „La découverte du monde et la découverte de l’homme”. A quattro- és a cinquecento azonban márcsak a renaissance-ok egyike volt, nem az első és nem is az utolsó. A középkornak is megvoltak a maga renaissance-ai. Hiszen a középkor állandó küzdelemben állott az antik szellemmel és ebben a viaskodásban természetszerűleg akadtak időszakok, amikor az antik erősebben mint valaha követelte a jogait. Ilyen antikizáló kornak kell tekintenünk a Karoling-kort is. A Karolingok vezetik be az első nagyszerű renaissance-t. Bizonyos értelemben renaissance-nak értelmezhető már az V. századi római patriótáknak, egy Cassiodorusnak, egy Ennodiusnak vagy Boëthiusnak humanizmusa. Náluk azonban még oly erős a folytonosság az antikkal, ekkor még annyira él, uralkodik mindenkiben az antik érzés- és látásmód, hogy renasci-ról a maga tulajdonképpeni értelmében, az elveszett, betemetett antik ideál multból való felelevenítéséről még nem beszélhetünk. De a VI. század közepén meginduló anti-humanista mozgalom, Szent Benedek és Nagy Gergely szelleme végleg leszámol az ókorral és visszavonhatatlanul új világba visz bennünket. Ezután már tényleg a multba kellett annak nyúlnia, aki Cicero nyelvén kívánt beszélni.

A Karoling-ház felemelkedése Heristalli Pippin (a Középső) maior domusságával indult meg, vagyis a VIII. század elején, ezzel szemben a kultúrváltozás első jelentkezése csak a század közepére esik, kibontakozása pedig a következő, IX. század első felére. A kezdés nagyon jellemző magára az egész renaissance-mozgalomra. Ír, s főkép angol-szász missziós-papok lepik el a keleti frank birodalmat, hogy pótolják a Meroving-kor nagy mulasztását: a frank birodalom kötelékébe tartozó rajnántúli germán törzsek megtérítését. Kolostorok alakulnak kolostorok mellett, s megindul a mai Németország egyházi és kulturális bevonása a Nyugat kultúrközösségébe. Ez az inzuláris missziós mozgalom csakhamar szélesebb hullámokat vert, s visszahatott magára a frank anyaországra. Karlmann, a keleti frank részek ura 742-ben egy nagy reform-zsinatot hív össze és lépését Pippin nyomon követi a maga nyugati birodalom-felében. Az egyházi reformmunka mintegy felszántotta a földet, s alkalmassá tette egy kultúrmozgalom befogadására. Renaissance és egyház-reform? Az összefüggés furcsának tetszik, de csak azok számára, akik még nem tudják, hogy a középkor-végi renaissance is mennyire át és át volt szőve egy vallásos újjáéledés, új emberré válás érzésével. A Karoling renaissance a maga teljében sem veszítette el a kapcsolatát a keresztény élet reformjával. Ez a renaissance, sok mindent leszámítva, alapjában véve mindig keresztény, s egyházi maradt.

Ami ezt az egyházi reform-mozgalmat idővel egyetemes renaissance-mozgalommá mélyítette, az nem volt más mint a Nagy Gergely óta elátkozott humanista keresztény műveltség felkarolása. A reformerek nemcsak az egyházi élet tisztasága, a vallásos élet erősítése, a hierarchikus rend helyreállítása, sőt továbbépítése érdekében munkálkodtak, hanem arra is törekedtek, hogy ez a megújhodás az artes liberales, a szabad művészetek szellemében történjék. Egy új intellektuális hullám borítja el a keresztény életet; a „studium” újra követeli jogait a „scienter nescius et sapienter indoctus” gyakorlati programmjával szemben. A Meroving-kor – mint láttuk – az élményt, a szívet fölébehelyezte az észnek, s szembe fordult a világi, jórészt pogány tudományossággal és művészettel. A hét szabad művészet tanítása megszűnik, a klasszikusok elbújnak a kolostorok eldugott sarkaiban és nem vonzzák többé az elméket, hogy foglalkozzanak velük. Róma és Közép-Itália, Gallia különöskép megérezte ennek az anti-humanisztikus iránynak a hatását, amivel szemben egyedül a profán élet végvárai: a langobárd és a spanyolországi nyugati gót királyságok őrizték féltve tovább az egykori antik műveltség maradékát. Keresztény vallás, s antik műveltség azonban seholsem forrott oly szervesen együvé mint Írországban, Európának azon földjén, ahol sohasem állomásoztak római katonák. Írországnak ősrégi kapcsolatai Hispaniával, ennek viszont a Földközi-tenger déli partjainak műveltség-központjaival, s Konstantinápollyal érttetik meg velünk, hogy a görög nyelv az ír kolostori műveltségnek igen fontos alkatrészévé vált. Amikor tehát Észak-Nyugateurópában frank területen megindul a humanista visszahatás Nagy Gergely korával szemben, akkor elsősorban ezeknek a „széleknek” kellett a mozgalom segítségére sietniök. Kétségtelen, hogy a nyugati keresztény világnak politikai és kulturális súlypontja egyaránt már a Meroving-korban a frank anyaországra helyeződött át. A kor attitüdjét azonban a Nagy Gergely-féle ideál fejezte ki, a kor legjobbjai ezt az ideált melengették lelkükben, úgyhogy az artes tanulmányozásának gyökerei éppen itt s Rómában száradtak el a leginkább.

Az ilyképpen meginduló „kultúrozmózisnak” a langobard királyság bekebelezése (Pavia, 774) s a nyugati gót uralom megsemmisülése (711) alkotta mintegy politikai keretét. Nagy Károly testestül-lelkestül a humanista irány mellé állott és mindent megtett, hogy az elárvult langobard s nyugati gót műveltség-oszlopos tagjait udvarához kösse. Így hívja meg előadások tartására Észak-Itáliából Paulus Diaconust, Pisa-i Pétert, Aquileja-i Paulinust, Fardulfot udvari iskolájába. A szaracénok birtokába esett Spanyolországból került Nagy Károly környezetébe Theodulf, akit aztán a frank király kegye Orléans püspökévé emelt. Nem véletlen az sem, hogy Nagy Károly egyik római tartózkodása alatt ismerkedett meg tudósai legtudósabbjával, Alkuinnal (Alchvin). A „rhetor Britannicus” – mint ahogy Alkuint nevezték – a híres yorki érseki iskolában (Northumbria) sajátította el nagy enciklopédikus tudását, melynek szellemi dédapját – a Beda-tanítvány Egbert közvetítésével – joggal magában Bedában kell keresnünk. Körülötte egy egész északi kolónia rajzott, az íreken kívül sok angol-szász, mint pl. Modoin, Wito, Beornrad, Sigulf s a későbbi kancellár: Fridugis. Természetes, hogy az „idegenek” mellett neves frank humanisták is szerepet visznek. Elegendő, ha Einhard – ő írta meg Nagy Károly életrajzát – Angilbert, Adalhard, Amalar nevére gondolunk. A literátorok Károly körül egyfajta tudós társasággá verődtek össze (academici) s magukat előszeretettel díszítették fel – angol-szász szokást követve – antik pseudonyme-okkal. Volt köztük Naso, Pindaros, Homeros, Flaccus, Maro, Thyrsis, Damoetas s így tovább, ám maga a „Nap-király” szívesebben látta, ha Dávidnak szólítják, bár fia, Pippin már Julius nevet kapott. Az antik névadás sajátos humanista szokás (v. ö. Erasmus korát). Összejöveteleiken grammatikai, teológiai s filozófiai témák körül csevegtek, vagy egyikük-másikuk elővett egy-egy klasszikust s abból olvasott fel. Jellemző ezeknek az „irodalmi délutánoknak” udvari levegőjére, hogy a résztvevők soraiban hölgyeket is találunk. Az uralkodó nővére, lányai körül költők legyeskednek. A versírás kötelező volt: még az öreg Alkuinnak is verset kellett gyártania.

Ugyanígy a XV. századi humanisták módjára végtelen szeretettel csüngtek régi klasszikus kéziratokon, melyeket nagy gonddal gyüjtögettek, aztán leírtak, a kézirat-variánsokat egybevetették egymással, szinte filológiai kritikát gyakorolva. Megható, mikép kutatnak ezek az emberek kolostorról-kolostorra menve nemcsak új, de az ismertnél jobb, hibátlanabb kéziratok után. Ferrières apátját, Servatus Lupus-t, (született francia, működése 841–862 közé esik) „felfedező” szenvedélye a német Fulda, az angol York könyvtáraiba hajtja s személyes sértésnek veszi, mikor azt mondják szemébe, hogy Fuldát a német nyelv elsajátítása végett kereste fel. „E miatt bizony – felelte – nem lett volna érdemes ily nagy utat tennem. Olvasással töltöttem ott időmet s könyveket másoltam „ad oblivionis remedium et eruditionis augmentum” (Epist. 6). Az amor litterarum íratja vele azt a levelet, amelyben III. Benedek pápától (855–58) Cicero: De oratore, Quintilianus: Institutiones s Donatus Terentius-kommentárjának elküldését kéri. Természetesen nemcsak „klasszikusokat” keresnek; humanista gerjedelmük szépen megfért az egyházatyák tiszteletével. Ugyanez a Lupus pápához írt levelében a kért könyvek közt elsőnek Hieranymus Jeremiás-kommentárját sorolja fel. Maga Nagy Károly sern nyugszik addig, amíg a regula Benedicti-nak egy hiteles példányát Monte Cassinoból meg nem szerzi. A fokozott érdeklődés a kéziratok, könyvek, különösen az antik profán írók munkái iránt ösztönzőleg hatott a scriptoriumok, a másolóhelyek működésére. A sokszorosításnak ez a primitív formája, amely ebben az időben a könyvnyomtatást pótolta, biztosította a kultúra örökségét a jövő számára. A kultúra ügyének felelősségteljes tudatában Nagy Károly már 789-ben óva inti a kolostorokat attól, hogy a másolást tudatlan tacskók végezzék. Nem egy klasszikus író munkáját a Karoling humanizmus másolószenvedélye mentette meg számunkra. Suetonius egyetlen fennmaradt példánya Tours-ból való, ahová viszont Servatus Lupus hozta el magával Fuldából lemásolás végett. Aztán Róma, Dél-Itália, Spanyolország zsibvásárain az éber humanista szem még ráakadhatott klasszikusok kézirataira. Másolás és vásárlás útján viszonylag nagyterjedelmű könyvtárak keletkeztek. A legnagyobbak közé kétségkívül Nagy Károly palotakönyvtára tartozott, mely már egy nyilvános könyvtár benyomását teszi, miután az uralkodónak magának külön könyvtára volt. Utána a sorban az Alkuin által alapított Tours-i, s Hrabanus Maurus fuldai gyüjtése következett. Könyvtárkatalógus egyedül St. Wandrille (francia), s Reichenau (német) -ból jutott korunkra; az utóbbi kolostor könyvállománya meghaladta a 450 kéziratkönyvet (820–42).

A kor kedvelte a könyveket s a velük való meghitt foglalkozást. És a kor megbecsüléssel tekintett a költőkre, tudósokra. Alkuin levele egy távoli tanítványához jellemző az egész korszakra: „Aligha fogsz még rám gondolni. Bezzeg, ha Vergilius lennék, naponta kerülnék szemeid elé…” (ep. 13). Tagadhatatlan, sohasem szakadt meg az antik műveltség fonala, még a Meroving-korban sem, amikor a pogány antik műveltség az utolsó döfést kapta. Az egyház hivatalos latin nyelve, az elsajátítással járó grammatikai studium, a szentírásmagyarázat, mindezek az antik kultúranyagnak bizonyos formájú fennmaradását biztosították. De a Karoling humanizmusnak kellett eljönnie, hogy a keresztény műveltség antik elemeit felfrissítsék, gazdagítsák. A Karoling-kor tudatosan fordult az antikhoz, rajongó odaadással, szenvedéllyel, olthatatlan szomjjal, mert vágyainak, elképzeléseinek mintáját látta benne. Minden erővel utánozni kívánták az antikot nyelvben, mozdulatban, gondolatban s mint látni fogjuk, világfelfogásban. Nem tudni, hova vezetett volna az irodalmi nyelv elbarbárosodása, ha a Karoling humanizmus fel nem veszi a harcot vele s meg nem tisztítja az irodalmat a vulgáris latinból kialakult román nyelvek hatásától. Az auctorok, főleg Cicero, tanulmányozásának mértékében megtisztul a latinság a grammatikai hibáktól, a köznyelv elferdült alakjaitól, a nélkül azonban, hogy a nyelv természetes fejlődésének eredményeit mind kigyomlálták volna. Így létrejön egy iskola-nyelv, amely szigorúan elkülönül a beszélt nyelvtől s amelyet csak az iskola útján lehetett elsajátítani. A nyelv klasszikus, Vergilius, Livius, Cicero nyelvére idomított s mégis hajlékony, úgy az új líra, mint az új tudomány (skolasztika) kifejezésére alkalmas. A középkorvégi humanizmus sokkal szolgaibb, sokkal merevebb latinságot alkotott magának. A középkori latinság ezen a Karoling alapon épült fel.

Még egy más viszonylatban is nagy szolgálatot tett a Karoling humanizmus a későbbi fejlődés ügyének. Miután a magasabb oktatásban visszaállította a keresztény humanizmus programmját, az egyházi és világi tudomány összeolvadását az antik eredetű artes liberales keretében, végkép eldöntötte, mi legyen a középkori iskola anyaga. A különféle irányok, amelyek a középkor folyamán támadtak, hol az „antik”, hol a „keresztény” eszme zászlója alatt, a Karoling-kor által megvetett alapon nem változtattak. Az eszmék harcát nem miatta vagy ellene folytatták, hanem mindkét fél – vele. Eretnek és hivő, szerzetes és világi ember ebbe az iskolába járt s innen vitte magával a keresztény műveltség legszükségesebb elemeit. Ez az iskolatípus pedig a humanista ideált testesítette meg. Harmóniára, egyetemes pallérozottságra törekedett. Vázát, a „hét szabad művészetet”, még a későantik teremtette meg (v.ö. Martianus Capella), de már Izidor Etymologiájában s Cassiodorus Institutiones-ében magábafoglalta az egész keresztény műveltséget, természetesen a teológia és szentírástudomány vezetése alatt. Tekintélye Ír- és Angolországban sohasem hanyatlott le. Így bizonyára, régi hagyomány alapján tanította Alkuin tanára, Aelbert, mind a hét szakot a yorki székesegyházi iskolában. Alkuin, kit példaadó működése, tanárkodása miatt a „praeceptor Franciae” névvel illettek, hazájából frank földre hozta „a rendszert”, hogy aztán ennek alapján Toursban mintaiskolát rendezzen be. Ebben az iskolában járt a Mainz-i születésű frank Hrabanus Maurus, a „praeceptor Germaniae”, kinek fuldai iskolája lett Németországban a humanizmus fellegvára. Így történt, hogy Németországot a humanizmus nevelte fel a nyugati keresztény kultúrközösség tagjává.

Azáltal, hogy a humanista-iskola a világi studiumot sem hanyagolta el, lehetővé tette egy világi tudományosság s műveltség kialakulását a világiasabban gondolkozó századokban. A középkor lovagi s városi műveltsége ennek az iskolának falai között fejlődhetett ki, eszmélhetett magára. Még egy másik körülmény is ösztönzőleg hathatott idővel ebben az irányban. Tulajdonképpen sem a székesegyházak, sem a kolostorok iskolái lényegben nem különböztek egymástól. Hiszen a világi papok is a vita canonica révén szerzetesi formák között éltek. Aniane-i Benedek szerzetesi reformja (Jámbor Lajos alatt) azonban elrendelte, hogy a kolostoriskolákat csak az oblati, vagyis a leendő szerzetes ifjak látogathatják (817). Ennek következtében a belső iskola (schola interior) mellett még egy másik külső iskola (schola exterior sive publica) is keletkezett, mely könnyen válhatott nemcsak a világi papság, hanem a szélesebb laikus rétegek iskolájává. Maga a tanítás jórészt, legfőkép az általános könyvhiány miatt, a dialogus formájában élőszóval folyt le s tekintettel volt a tanuló egyéni képességeire. A trivium és quadrivium csoportjába felosztott tananyag általános műveltséget kívánt adni: a trivium (grammatica, rhetorica, dialectica) tulajdonkép nem volt egyéb, mint – mai szóval élve – gimnáziumi anyag, a quadrivium (arithmetica, astronomia, geometria, musica) viszont a mai reáliáknak felelt meg. Hiba volna tőlünk, ha a grammatikát egyszerűen nyelvtannal fordítanók, mert hiszen az a költői és prózai munkák interpretálásának művészetét is jelentette, tehát egyfajta „klasszika filológiával” volt egyértelmű. Tankönyv: alsófokon – Aelius Donatus római rétor (350 körül) műve, felsőfokon – az ugyancsak ókorból való Priscianus-féle Institutio de arte grammatica (500 körül), ezen alapul Alkuin s Hrabanus műve. Ugyanígy a retorika sem maradt „scientia bene dicendi in civilibus quaestionibus”, a szónoklás tudománya, hanem mintegy a közéletre készített elő (hivatalos nyelv elsajátítása, oklevelek fogalmazása, jogi ismeretek). Tankönyv: Alkuinnak Nagy Károly számára írt vezérfonala Cicero: De inventione felhasználásával. Dialecticán filozófiát kell értenünk, melyet Boëthius Aristoteles-fordítása és magyarázatai és Augustinus (Categoriae) alapján tanítottak. Az arithmetikai ismereteket, az asztronómiát, musicát Boëthius közvetítette, geometriai segédkönyvül Martianus Capella szolgált. De ahogyan a grammatika végül is a történeti munkák interpretálásán át az emberiség történetévé szélesült, akként a geometria is inkább a kozmografia, természet- és országleírás számba ment, úgyhogy nevének helyesebben „Bevezetés a természettudományokba” kellett volna hangzania. Tankönyv: az ír Dicuil „Liber de mensura orbis terrae” című műve (825), főleg Plinius nyomán. Ezen az alapon, mint a „bölcseség hét oszlopán” nyugodott a divina sapientia, a teológia. Ugyanis a hét szabad művészetnek csak előkészítő szerepet szántak, de másrészt igazi humanista módra a teológiai studiumot előzetes, egyetemes képesítéshez kötötték.

A kor a nagy pedagógusok kora volt s maga Nagy Károly, ki különben személyesen is részt vett a palotaiskola tanóráin, a pedagógus szigorával rendelte el, hogy minden székesegyház s kolostor ilyen magasabb fokú iskolákat tartson fenn. Ép így uralkodása alatt beszélhetünk először a főiskolai oktatás kezdeteiről. Egyes nagy mesterek iskolájukat országos hírre emelték, így Alkuin Tours-t, Hrabanus Fulda-t, Walahfrid Reichenau-t, Notker (szül. 840 kör.) St. Gallen-t, úgyhogy messze vidékről sereglettek oda tudásra szomjas tanítványok. Az udvari iskola már Nagy Károly óta szívesen hívott meg kimagasló literatorokat előadások megtartására, ami az intézménynek egyetemi jelleget kölcsönzött. A püspökök 829-ben egyenesen felszólítják Nagy Károly fiát s trónutódját, Jámbor Lajost, hogy a birodalom három helyén királyi auktoritással „egyetemek” (scolae publicae) létesüljenek. A terv terv maradt, ám semmi sem mutatja ennél jobban, hogy a humanista Karoling-kor mily nagy eredményeket ért el a művelődés terén. Természetesen nem mindenütt állt egyazon magasságban a szellemi élet szintje. Gallia vezetett. Tours, Reims, Ferrières, St. Denis, Corbie, Auxerre, Lyon, Laon, Metz, mind egytől-egyig jelentős szellemi központok. Németország, mely ép ekkor rázta le magáról a germán népvándorláskori kultúrát, magas átlagos kultúrával még nem dicsekedhetett. A primitív környezetből azonban már ekkor kimagaslik egy-egy kultúrközpont, hogy aztán az új humanista irány legkeletibb őrhelyei legyenek: Fulda, St. Gallen, Reichenau, Salzburg érseki székhely, ahol Arn püspök működött, Echternach, az angol-szász misszió kiindulási pontja (698, Willibrod), a szomszédos Trier-rel, továbbá Corvey, Lorsch és Prüm. Mint az angol-szász s ír misszió filiáléi kezdik meg szellemi életüket, de csakhamar nyugati frank hatás alá kerülnek.

Észak- és Közép-Itáliában (Dél-Itália a görög kultúrkör része!) a reform már csak a frank példát követi, mégpedig a nagy kezdő: Nagy Károly halála után. A frank Lothar, aki Jámbor Lajos nevében kormányozza ekkor Itália ügyeit, 825-ben a kilenc legnagyobb olasz városban az artes liberales tanítását rendeli el. A frank kormányzattal szoros kapcsolatban álló pápai kúria már a következő évben kezébe veszi Lothar kezdeményezését, sőt egyes plébániákon is ilyen humanista iskolák felállítására gondol. Erről természetesen nem lehetett szó s 853-ban újra kizárólag székesegyházi iskolákról hallunk. Annyi tény, hogy a IX. század közepén már Itália is érzi az új humanizmus áldásait. Nyelvi durvaságok az írásokban nem fordulnak elő s a vezető emberek már mind erős litterae-műveltséggel rendelkeznek (pl. I. Miklós pápa, szül. 810–820 kör.). A sors különös szeszélye folytán Itália humanista szülötte, Cassiodorus senator Institutiones c. enciklopédiájának elveit két frank szerzetes, Hildemar és Leutgar reformjai (Milano, Brescia) vezetik be – saját hazájába.

A Karoling humanizmussal kapcsolatban beszélnünk kell még Karoling renaissance-ról. E kettő olyan, mint az érem elülső és hátsó lapja – elválaszthatatlanok egymástól. A Karoling humanisták úgy érzik, hogy Róma szemük láttára feltámadt évszázados álmából s hogy maguk is rómaiakká változnak. Frank királyuk, aki lábai alá veti egész Európát, mint valami római Caesar, Augustus jelenik meg előttük: birodalma határtalan, csak az óceán korlátozza terjedelmét s olyan népeket foglal magába, amelyeknek nevét a rómaiak nem is ismerték. Az augustusi béke, a pax Augusta szárnyait hallják csattogni a levegőben. Nagy Károlyuk a rend és törvény képviselője, a világbéke hírnöke, kinek harsonáira újra felragyog a latinok arany birodalma:

Aurea securis nascuntur regna Latinis.
Alta reversuros iam cernit Roma tropheos.
                              (Modoin)

Aachen: a világ feje (caput orbis), helyes tehát, ha Új-Rómának hívjuk – jelenti ki a költő Modoin (Muadwin). Egy nagy eposz, „Nagy Károly és Leó Pápa”, Karthago építésének vergiliusi leírását követve, elmondja, mint áll Károly augustusként a várfokon az épülő második Róma, Aachen előtt s mint vezeti az építés munkáját. Ujjongva fedezik fel nagyságukban Róma megújulását vagy miként a már fent említett Autun-i Modoin, akit barátai Ovidius után Naso-nak neveznek, énekli: „Újból visszatért a forgandó idő a régiek szokásaihoz s lásd, a föld magának új Arany-Rómát szül”:

Rursus in antiquos mutataque saecula mores,
Aurea Roma iterum renovata renascitur orbi.

A császári udvarban nyüzsgő poéták és filozófusok Károlyban ihlető mecénásukat látják, hőst és filozófust egyszemélyben, aki elől jár a hadban épúgy, mint a művészetben. És ahogy a caesarok kegyelt költői, akként ők is meg kívánják énekelni a császár fegyvereit (Ermoldus Nigellus). Mi több, úgy tudják, hogy a régiek utánzásában megújuló Nova Roma (Aachen) sokkal, de sokkal túlszárnyalta antik elődjét. Nova Roma szebb, mint a pogány Örök Város, már azért is, mert keresztény. Károly imperiuma Krisztus által meghaladja Róma fényét. Nagy Károly a békefejedelem (dominus pacificus), birodalma a romulusi imperium – ez a gondolatkör természetszerűleg a császárság felújításához kellett, hogy vezessen 800 karácsonyán.

És tényleg ezek a humanisták odáig mentek a római világ külsőségeinek utánzásában, hogy szinte azt hiszi az ember, rossz helyen jár, pár századot elvétett, nem a frankok, hanem a régi rómaiak birodalmába tévedt. Mindent megtesznek a római sajátságok eltanulására. Paulus Diaconus Károly számára Pompejus Festus-t emendálja, hogy az új augustus Róma városának utcáit, tereit, beosztását név szerint ismerje. Einhard Suetonius római császár-életrajzainak mintájára megírta Nagy Károly életét („Vita Karoli magni”), szigorúan klasszikus, hibátlan nyelvben és stílusban s ebben az utánzásban annyira rómainak érzi hősét s korát, hogy legnagyobb csodálkozásunkra szövegében lépten-nyomon elavult, jó régi római katonai s udvari kifejezéseket használ. Einhard a frank sereg téli táborairól beszél, a szászok senatus ac populus-áról tud, a normannokat sueones-re kereszteli s Niumaga, Moin városok nevét latinosan Noviomagus, Moenus-nak írja. Számára a frank hősi énekek barbara carmina s saját magát homo barbarus-nak nevezi. Angilbert a vadászaton résztvevő Nagy Károly leányát így festi le: „Sophoklesi kothurnus díszíti a hajadon lábát”. Ilyen hangnemben verselnek „az angyalok jámbor cohorsairól”, az Égről, mint Olympusról, stb. Hrabanus Maurus II. Lothar-t a normann betörések idején a római hadíró Vegetius alapján azzal traktálja, hogyan képezték ki a rómaiak a rekrutákat. Einhard a királyi építésekhez Vitruviusnak az architektúráról szóló munkáját tanulmányozza, maga Károly a pápa engedélyével antik oszlopokat s márványdarabokat szállít Aachenbe Rómából és Ravennából, hogy azokat – miként a költők a klasszikusok szóalakzatait s fordulatait – a készülő műbe beillessze. Az antik holmi szeretete szól hozzánk, amikor Theodulf, Orléans püspöke, verset ír egy Herkulest ábrázoló vázáról, vagy gyönyörködve festi le a hét szabad művészet allegóriáját, amelyet egy antik tárgyon látott. Más alkalommal egy művésztől antik formájú Tellus-szobrot rendel. És ahogyan a XVI. sz. német humanistái a nemzeti nyelvhez fordulnak s a nemzeti tudatot erősítik, úgy a német irodalmiság, az „althochdeutsch” irodalom megindulása is a Karoling humanizmus korára esik. Nagy Károly régi germán hősi énekeket gyüjt s magának St. Denis-ben faházat építtet germán ősi formára: „more veterum avorum”.

Mivel mentegették ezek a humanisták antikimádatukat keresztény érzületük előtt? A bölcs megértésnek azzal a tanításával, amelyet a ciceroniánus humanista-nemzedék még a patrisztika korában (l. pl. Hieronymus) alkotott magának mentségül és igazolásul hasonló szellemi körülmények között: a pogány költők és bölcselők műveiben sok aranyszem található, bár gyakran a tévedések iszapja alatt. Theodulf így mentegeti magát, hogy pogányok „frivol” (frivola) dolgaival foglalkozik: „Sokszor olvassuk pogány bölcsek írásait, akik bizonyos dolgokban igazán elsőrangúak. Írásaikban – bár sokhelyt, bizony, ördögiek – mégis hamis héj alatt számos igazság lappang”. (Sub falso tegmine vera latent: Carm. 45.). Örömükbe valami ördögi borzongás vegyül. Természetesen roppant nagyra vannak antik tudományukkal, mint minden humanista-renaissance mozgalom, hiúak, tetszelegnek maguknak római ruhájukban s hallatlan dicsőségről, hírnévről álmodoznak. A monachus sti. Galli szerint Alkuin nagy tudománya oly gyümölcsöket hozott tanítványaiban, hogy a mai gallusok s frankok pirulás nélkül összemérhetik magukat a régi görögökkel és rómaiakkal. Munkájuk termését nézve, fennhéjázásuk alaptalannak tűnik fel előttünk. De nem is arról van szó, hogy mennyire híven utánozták az antikot, hanem hogy utánozták, a maguk számára, mint a norma kinyilatkoztatását felfedezték, és hogy ennek a rinascimento-nak minden részegségét átérezték. „Ha még az asztronómiában semmit sem vittünk véghez, úgy azért, mert még nem foglalkoztunk vele. De ha egyszer majd akaratunk megfeszítésével ráfekszünk az asztronómiára, akkor egykönnyen utólérjük a régieket, miként a többi tudományban”. Ezt írja Dungal Nagy Károly érdeklődő levelére s ebben az önbizalomban benne lüktet az egész kor szíve.

Minden renaissance- és klasszicista-kor az antikot véli felfedezni, pedig csak magát keresi, magát ünnepli benne. Így járt a Karoling humanizmus antikhódolatával. Tulajdonkép már antikkeresése vallomásszámba megy: magát az antikot egylényegűnek veszi. A kérdés mostmár: mit tekintett antiknak? Milyen ideált formált magának az antikról? Általában az antik mintát nem a klasszikus stílus emlékei közül vették, hanem pusztán Symmachus, Boëthius és Cassiodorus késő-római humanizmusának korából, másrészt – egyes helyi, hazai behatásokon kívül – legfőkép az egykorú bizánci-orientális művészet folyton-folyvást Nyugatra átcsapódó áramlatából. Ismeretes, mennyi szír s zsidó kereskedő fordult meg a Karolingok alatt is Marseille közvetítésével (Rhône) Galliában. Dél-Itáliáról pedig tudjuk, hogy már régtől kezdve az orientális-bizánci kultúra szerves része s ennek következtében alkalmas rakodóhely volt Nyugat és Kelet között. Így történt, hogy a Karoling elefántcsontmunkák abban a stílusban készültek, amelyet az utolsó nyugat-római konzulok dyptichonjain láthatunk. Nagy Károly pedig aacheni templomát a bizánci Ravenna ragyogó kupolás központi temploma mintájára építette fel (805) s a fuldai Szt. Mihály-kápolna is (820) a római körtemplomok (Sta. Costanza, S. Stefano Rotondo) formáját utánozta.

Már az alapul vett minták arra intenek bennünket, hogy a Karoling renaissance-ot ne fordítsuk klasszicizmusnak. Semmisem esett távolabb a Karoling-kortól, mint a hűvös eszményítés, a forma és arány kultusza. Ez a renaissance tényleg magában hordozott valamit már a későbbi nagy renaissance élet- és világfelfogásából. A természetet nem az eszmény fátylán keresztül nézi, hanem szinte durva közelségből. Ezek a karolingkori mesterek ujjongva fedezik fel az élet testi megjelenését, párolgó melegségét, amely megfacsarja orrcimpájukat. Minden, amire csak szemüket irányítják, azonmód a maga valóságszerűségében, természeti formájában és működésében jelenik meg. Innen a hajlandóságuk a naturalizmus iránt. A merovingkori miniatürök merev, testetlen ornamentikája mintha egyszerre csak élettel telítődött volna! A VIII. század közepe óta testiebbé, melegebbé válik a szalag-ornamens, életet lehel a pálmalevél s az indamotívum, feloldódik az állat-ornamentikáról a Meroving-kor jege s egészen naturalista, természethű szárnyasok, madarak kerülnek a díszek közé s fölé. A térbeli és a tárgyi világ felfedezésével együtt a művészet újra feladatának tekinti az ember ábrázolását. Bizáncban és a Földközi-tenger déli partvidékén a hellén „szellem” uralma nem törött meg annyira, mint Nyugaton, ahol a VI. század közepétől kezdve száműzték az embert s ami vele összefüggött, az ember domború szobrászatát a késő-antik, illuzionista, természet- és emberábrázoló hagyományból és egy puszta ornamentális-allegórikus irányra tértek át, melynek egyenletes ritmusa minden tárgyi valóságot elnyelt. A VIII. század közepe körül ismét felbukkan az ember rajza, eleinte még az ornamens tekintélye alatt, ír és angol-szász módra (v. ö. ír és angol-szász misszió!), a század vége felé azonban már áttöri az ornamentika kereteit és mindinkább testszerűbb hatásra törekszik.

Ha eddig az ornamentika tartotta rabságban az embert, most az ember került az ábrázolás középpontjába és az ornamentika csak arra való, hogy az embert méltóan bekeretezze. A síkbeli rajz kitágul a térbe s újra felébred az érzék a perspektiva iránt. A térbeliség követelményével függ tovább össze az építészet előtörése. A Meroving-kor az építészetet a kisművészet (iparművészet) szempontjainak vetette alá, sőt mondhatni teljesen elhanyagolta. A Karoling-kor ismét tud építeni monumentális stílusban.

Kezdetben az új humanisták méltóságteljes nyugalommal viselik az antik öltözéket. Mintha csak magukat ábrázolnák szellemi munka közben, evangelistákat látunk a miniatür lapokon, amint ép gondolataikat akarják odavetni a pergamentlapra. Az alakok méltóságteljesen ülnek, de oly könnyed kellemmel s az arcnak oly gyöngéd derűjével tekintenek reánk, hogy méltóságuk nem hat se merevnek, se hidegnek. A palota festőműhelye a maga erősen festőies s a Bécsi Genesis modorára (V–VI. sz.) emlékeztető irányával s az ú. n. Ada-csoport (székhely Trier?), melyben viszont erősebben érvényesült a rajzoló elem és alighanem szír mintára megy vissza, a nemes, antikizáló stílust vezették be a miniatür festészetbe közvetlenül a századforduló előtt, Nagy Károly személyes ösztönzésére. Ám abban a mértékben, ahogy egyre beljebb jutunk a IX. századba, a kép veszít az ábrázolás monumentalitásából s mindinkább elhatalmasodik rajta az élet izgalma, mozgalmassága. A nyugodt festői, modelláló modort a reimsi iskola már nyugtalan, ideges rajztechnikával pótolja; a ruha redőzetei megtörnek, kontúrjai meg-megszakadnak. Németországban különösen az alamann központok, Fulda, St. Gallen törekszenek arra, hogy mozgalmas jeleneteket ábrázoljanak. Erőtől duzzadó harcosok mérik össze fegyvereiket, mozdulataik szertelenek, izomzatuk megfeszül, testüket „barokkos” túlzással adja vissza a rajzoló. Érthető, hogy ennek a vitalitásnak ábrázolására a fedőfestés túlnehézkes volt s helyette inkább a tollrajzot részesítették előnyben. A St. Denis-iskola munkáiban a mozgalmasság már barokkos formákban tobzódik.

A mozgás ábrázolása áll a középkorvégi renaissance homlokterében is. Igazi renaissance-erény, – nem kell meglepődnünk azon, hogy a Karoling-irodalom is leginkább ezt hangsúlyozta ki. Einhard, Nagy Károly életrajzírója, mintául Suetoniust választotta. Amiben azonban a frank humanista a császárok történetírójától annyira eltér, az éppen vitális történetfelfogása. Számára a nagy személyiség a cselekvésben mutatkozik meg igazán – innen az elbeszélő hang nagyobb szerepe, mint Suetoniusnál. Az akció, a res gestae hátterében pedig a személyiség jelenik meg, amelyet mintha csak márványból vésne ki egy heroikus-harcos, nem a vallás, hanem a politikai élet forgatagából kiemelkedő etika. Nagy Károllyal kapcsolatban alkalmunk volt látni, hogy hadjáratait mily nagy mértékben ihlette a rex christianus, a keresztény vallásáért harcoló király eszménye. Ezzel szemben Einhard az egyházi motiválást egyszerűen mellőzi az események ábrázolásában s mindent a politikai élet autonómiájából kíván megértetni. Einhard előadásában Nagy Károly a nagy hódító, kinek arcvonásai, fénylő szemei, alkatának óriási arányai lángoló tetterőről tanúskodnak, ki karddal a kezében népeket igázott le, országokat hódított meg s birodalmát megkétszerezte terjedelmében magáért a fényért, a dicsőségért, a hatalomért. Ennek a renaissance-uralkodónak legnagyobb erénye is, mintha ércből volna: a magnanimitas, az erkölcsi öntudat méltósága, önmagában találja meg igazolását. Nem szabad elfelednünk, hogy Nagy Károllyal egy olyan korba léptünk, amely az egész politikai életet erkölcsi normák szigorú rendszerére, a hűség világára építette. A politikai fejlődés menetéből a kezdődő hűbériség villan elénk, a hűbéri eszme azonban elválaszthatatlan az erkölcsi személyiség kultuszától. Így ismerkedünk meg a Karoling-kor egy másik renaissance sajátságával: az erkölcsi autonómiából táplálkozó személyiség-kultusszal. A magnanimitas Nagy Károlyt, mint egyéniséget jellemzi. Einhard még képtelen arra, hogy az egyéniséget élő szerves egésznek fogja fel s a cselekedeteket az egésznek kifejezéseként tekintse. De kétségtelen, hogy Vita Karoli-ja az első, bárdolatlan lépésnek számíthat a jellemfestés s személyiségábrázolás útján, amelynek végén a korarenaissance és a renaissance nagy olasz emberábrázolói s a XVII. és XVIII. századi francia mémoire-írók állanak.

Az egyéni jelleg értékelését a Karoling képzőművészet alkotásain is megfigyelhetjük. Az arcok elvesztették sématikus egyképiségüket s a művész minden telhetőt megtesz, hogy az embert egyéni sajátságaiban, a kifejezés sokféleségében, szinte pillanatnyi változásaiban szemléltesse. Önként felvetődik a kérdés: nem vezetett az egyéniség „felfedezése” komoly összeütközésekre a vallási auktoritás világában? És egyáltalán mennyiben vált e kor renaissance-a e kor filozófiájában, tudományában tudatossá? A feleletet erre a kérdésre a Karoling-kor talán egyetlen nagy bölcselő-egyéniségének, Johannes Eriugena-nak műveiben találhatjuk meg. Ragadványneve, Scotus, már magában véve arra utal, hogy őt is azok között az ír és angol-szász „tudósok” között keressük, akik csapatostól – mint ahogyan Auxerre-i Heinric (szül. 841) mondja – vándoroltak a frank királyok s nagyok, főleg püspökök (Lüttich, Salzburg, Metz, Köln stb.) mecénás-udvarába s akik aztán igazi humanista módra „hivatal nélkül” pártolójuk zsebére éltek, egészen a múzsáknak hódolva. Eriugena, a minden szépnek és tudománynak nagy pártolója, Kopasz Károly udvarába került s a nélkül, hogy egyházi méltóságot viselt volna, mint az uralkodóház „házi filozófusa” vezette az udvari iskolát, lefordította uralkodója megbízásából Maximus Confessornak Nazianz-i Gergelyhez írt Ambigua (Kétes Szövegrészek) c. görög művét latinra (864 kör.) más görög egyházatyák (Dionysius Areopagita, Nyssa-i Gergely) munkáin kívül, megírta főművét: „De divisione naturae” (867), mely nem egyéb, mint egy hatalmas panteista vallomás. Eriugena tisztában volt gondolatai eredetiségével. Büszkén helyezte szembe „igazságát” az egyház, elsősorban Szent Ágoston, elveivel. Amikor Hincmar Reims-i érsek felszólítására könyvet írt az „eretnek” szász szerzetes, Gottschalk, predesztinációs nézetei ellen, legkevésbbé sem riadt vissza attól, hogy mostmár őmaga jusson a vádlottak padjára. A gondolkodók valóban mintha nagyobb szabadságot engednének maguknak s mintha az Észnek jobban hinnének, mint a Tekintély szavának. Már Alkuin panaszkodik a „fiatalokról”: „Ha azt felelem, hogy ezt és ezt az egyház így tanítja és Róma tekintélyével megerősítette, úgy tetszik, mintha válaszom nem elégítené ki elméjüket…”

A naturalizmus és vitalizmus korának filozófiáját teljesen áthatotta a világ mozgalmasságának és szépségének nagy élménye. Eriugena elődei és mintái Isten és világ közé válaszfalat emeltek, ő minden teremtményt, a láthatatlanokat épúgy, mint a láthatókat, az ideákat épúgy, miként az érzéki világot, Istenbe helyezi s öröknek tartja. Mindenben Isten jelenik meg, Isten mutatkozik. És hogyha Isten arcát e jelenségvilágban nem mindenkor, csak az extázis perceiben tudjuk kivenni, ebből csak gyarlóságunk következik. Eriugena az istenség magaslatára állítja a térben és időben hullámzó jelenségvilágot, nemcsak lényegbeli alkotórészét, hanem materiális, egyedi sajátságait, mert mindebben Istent fedezi fel. Számára a Látható és a Testszerű mindig valami Láthatatlan és Testetlen valóságot érzékeltet; Isten és a teremtmények világa nem két különböző valami, hanem egy és ugyanaz (sed unum et id ipsum). Mindez nem mond egyebet, mint az élet és világ, a mozgás és testi megjelenés „megistenítését”. De ha Isten és a világ egy, örök és változatlan, ez csak úgy lehetséges, hogy viszont a világfolyamatot, az élet mulandó forgandóságát puszta érzéki csalódásnak vesszük és tőle minden objektív létezést megtagadunk. A világ Eriugena szerint – nem kezdődik és nem végződik, kizárólag mi emberek kezdjük a világot észrevenni s megszűnünk azt látni, mihelyt megtanuljuk minden dologban Istent ünnepelni! Eriugena panteizmusát szubjektivizmus egészíti ki. Amit mi világnak tartunk, az magunk alkotása. Íme, így válik a kor natura-imádata, lobogó szubjektív-aktivitása Eriugenában filozófiai rendszerré!

Eriugena működése kb. 850–870 közé esik. Már ez a dátum egymaga arra mutat, hogy a Karoling renaissance idejét nem szabad Nagy Károly (768–814) uralkodására korlátoznunk. Nagy Károly pusztán csak megindította a renaissance-mozgalmat, de nem tetőzte be. A kor igazi renaissance-arculata csak fia, Jámbor Lajos (814–840) és unokája, Kopasz Károly (II.) (840–877) uralkodása alatt nyer határozott vonásokat. Politikai beállítottságunk önkéntelenül azt a hiedelmet ébreszti fel bennünk, hogy a királyság politikai összeomlása Nagy Károly halála után az egész szellemi életet maga alá temette. Mekkora tévedés! Maga a politikai kép sem oly sötét Nagy Károly halála után, mint ahogy azt általában feltenni szokás. Igaz, a központi hatalom egyre gyöngül, anarchiáról azonban csak Kopasz Károly halála után beszélhetünk (877). A művészi és tudományos élet igazában csak most virágzik fel, csak most fejti ki teljes lényegét; sokrétűbb lesz. Ahogyan a politikai hatalom is mintha egykézből, a királytól, több kézbe, a társadalom birtokába menne át, úgy a művészi és tudományos élet is nem támaszkodik többé pusztán a királyi udvarra, hanem decentralizálódik s jobban áthatja a társadalmat. Ugyanez áll az új szellemi éra megindulására. A központi hatalom erőgyarapodása, a Karoling-ház felemelkedése már a VIII. század első tizedeiben bekövetkezett, holott kulturális téren a változás csak a VIII. század közepén jelentkezik s az „új” csak a század végére érik be. Másrészt a Karoling-kor szelleme túléli magát a Karoling-házat s még a X. század első felében is a művész szemét és kezét, a tudós gondolatvilágát egészen magának követeli. Különösen a keleti frank birodalom kultúrcentrumai (Fulda, Szt. Gallen) sokáig élnek a Karoling humanizmus levegőjében. Az új korkezdés dátumát kb. 950-re tehetjük. Az új szellem Cluny felől hadat üzen a Karoling renaissance-nak és világiasságnak s a Karoling-kor hagyományát átalakítja a szerzetesi eszme, a keresztény transzcendentizmus követelményei szerint. Az antik múzsáknak s isteneknek el kell némulniok, a bukolikus idillek eltűnnek, Pán sípja bereked: felülkerekedik újra Gergely korának anti-humanista szelleme. Kezdetét veszi a tulajdonképpeni „román” kor. A Karoling-alap megmarad, de a fejlődés új irányt vesz fel, más eszméknek kifejlését tekinti feladatának. A világ új értelmet nyer.