HARMADIK RÉSZ: A ROMÁN KOR

ELSŐ FEJEZET: A NÉMET „BUND”-TÓL NAGY OTTÓ ÁLLAMRENDSZERÉIG

AZ ÖNÁLLÓVÁ LETT keleti frank birodalom továbbra is a regnum Francorum nevet viselte. Tévedés volna azt hinnünk, hogy a szakadást a latin, gallo-román (francia) és a német fajiság ellentéte váltotta ki. Az egyes német törzsek még alig érezték faji egységüket és amennyiben ilyen tudat jelentkezett is – talán erre vall a regnum Teutonicorum kifejezés első felbukkanása 920 táján – legfőbb politikai hatóerővé nem ez vált. Arnulf époly kevéssé tekintette magát nemzeti királynak, mint ahogy I. Henrik sem kívánt azzá lenni. Legfőbb politikai vágyuk az univerzális értelmű császári cím elnyerésére irányult. De a birodalom túlnyomó germán összetétele mindenesetre lehetővé tette, hogy e politikai keretben lassanként nemzeti öntudat ébredezzen. Germánia saját lábára állt és önmaga kívánta intézni s rendezni politikai kérdéseit. Már ez is erős territoriális ráeszmélést tételez fel. Ám magát a territoriumot nem a faji hovatartozás alakította ki, hanem javarészt önkényes dinasztikus megállapodások. A 923–25 között több századra szóló érvénnyel meghúzott határ a Karoling-dinasztia egyik régebbi családi szerződésére megy vissza: a verduni békére. Már pedig a verduni békéről mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tekintetbe vette volna a nyelvhatárt. Így pl. Lotharingia egyaránt magában foglalt germán és gallo-román népelemeket.

Ha ennek a német birodalomnak összetételéről helyes képet akarunk kapni, akkor vegyük fontolóra azt, hogy 911-ben, illetőleg 919-ben az új politikai alakulat több törzsi hercegség, valamint önálló történettel és érdekkörrel bíró politikai központok laza halmazából állott. Szabad Germánia népvándorláskori törzsi alakulatait a frank uralkodók egységes birodalmuk érdekében megsemmisítették, ám a partikularizmus szellemét nem irthatták ki, mert tovább élt az egyes törzsek különálló jogéletében (törzsi jogok) és történelmük tudatában. Amint a politikai élet egyre kisebb körzetekre szorult, a törzsi partikularizmus újra politikai tartalommal telítődött és mint független államakarat jelentkezett. A X. század elején Németországban már ismét törzsi hercegségekkel találkozunk, amelyek saját maguk gondoskodnak a trón betöltéséről. Egyes tekintélyes családok egyenlő eséllyel küzdenek a politikai vezetésért s hogy melyik család képviselője lesz a törzs hercege, arról formailag a „nép” választása dönt. Természetesen a hercegi trónra ültetett dinasztia mindent megtett arra, hogy a trón birtokában maradjon. A herceg rendszerint még életében utódjául választatta fiát a nagyok gyűlésével. Ezek a hercegek már nem a királyi kinevezés jogán és hivatali minőségben gyakorolták az államhatalmat, hanem a törzsi partikularizmusnak voltak a képviselői, akik ha kellett, akár a királyság univerzalisztikus törekvéseivel is szembeszállottak.

Az új birodalom kisebb-nagyobb törzshercegségek rendszerén épült fel, melyben minden tag külön életet élt és sajátos politikai irányvonalakat követett. Nem szabad tehát egyszerűen a lázadás és hazaárulás vádját sütnünk azokra a hercegekre, akik szembehelyezkedtek a királyság birodalmi politikájával, mert életkörülményeiket látták veszélyeztetve. A birodalmi politika – amint arról alább meggyőződhetünk – a nagy-állam eszményéből indult ki, ezzel szemben a hercegségek a kis-állam gondolatát melengették és annak jogosultságáért szálltak harcba. Így ebben a politikai feszültségben surlódások kikerülhetetlenek voltak. A mai szemlélet akaratlanul a királyság politikájának ad igazat és a hercegeket csak rakoncátlankodó, hatalmaskodó nagy uraknak, a birodalom létét veszélyeztető ellenségeknek tekinti. Ilyen felforgató terveket a hercegek azonban aligha szőttek. A birodalomra épúgy szükségük volt, mint a birodalomnak rájuk. „A király ellen – ezt a tanácsot adja egy gróf fiainak a XI. század közepén – sohase lázadjatok fel, de ne is hívjátok be őt házatokba…” A partikuláris hatalmaknak a királyt bizonyos távolságra kellett tartaniok maguktól, hogy megőrizhessék függetlenségüket. Hűvös lojalitás: ez minden hercegi politika alfája és omegája.

Az erőviszonyokra nagyon jellemző, hogy a király is kénytelen volt mintegy a hercegek közé leereszkedni, egyes partikuláris erőkkel kellett szövetkezni – éppen a partikularizmus ellen viselt háborújában. A királyság versenyre kelt a hercegekkel, de ebben a párviadalban erőforrásainak javát nem a királyság intézményéből merítette, hanem az alapul szolgáló hercegi hatalomból. És a királyság csak annyiban bizonyult életképesnek, amennyiben elegendő partikuláris erő felett rendelkezett. Végtére is a birodalom élére egy-egy „herceg” került, aki azután természetszerűleg a maga családi hatalmára támaszkodott s ezen az alapon űzött birodalmi politikát. Amikor Arnulfot az egyes törzsek s királyi trónra emelték, Karinthia és a vele szomszédos Bajorország vált a birodalmi politika tengelyévé. Ehhez a déli hatalmi tömbhöz csatlakozott a sváb hercegség is. Liutpold bajor herceg Arnulf legközelebbi rokonának számított, Liutpoldot viszont sógorsági kötelékek fűzték a sváb hercegség leghatalmasabb uraihoz, a „Pfalzgraf” címet viselő testvérekhez, Erchangerhez és Bertholdhoz. Ezzel a déli hatalmi góccal szemben már kezdettől fogva egy másik állt szemben, mely északon alakult ki, a szász partikularizmus talaján. Az első „német” uralkodó, Arnulf (887–899) tehát déli bajor-sváb politikát folytatott, ami abban is kifejezésre jutott, hogy a kormányzat élére (udvari káplánság és kancellária) Liutbert mainzi érsek helyett, ki Német Lajos és III. Lajos alatt a „legfelsőbb miniszter” ügykörét töltötte be, törzsországának érsekét, salzburgi Thietmart helyezte. Régi szokás volt, hogy a főkáplán és főkancellár hivatalát a birodalom alapjául tekintett ország legelső egyházfője viselje. Arnulf uralkodása második felében, úgy 891 óta, a királyság súlypontját mindinkább a sváb és a frank vidékekre helyezte át. Leghívebb tanácsosai: Hatto mainzi érsek és ennek barátja, III. Salamon konstanzi püspök (előbb St. Gallen-i apát volt), freisingi Waldo, augsburgi Adalbero, az utóbbit választotta a királyfi IV. Lajos nevelőjének, stb. mind erről a vidékről kerültek ki. Arnulf politikai ügyességére vall, hogy hatalmát a sváb és a frank territoriumokban éppen a főpapi renden keresztül szilárdította meg.

Arnulf uralkodása elején a déli hatalmi körre (bajor-sváb) támaszkodott, néhány év leforgása után királyságának alapját már sikerült új hatalmi erőforrásokkal gyarapítania. Amikor királyi trónra lépett, öt törzshercegség volt éppen kialakulóban: 1. Lotharingia, ahol a régi dinasztia családi birtokai feküdtek és amely a verduni békére (843) visszamenőleg francia- és németajkú lakosságot foglalt magába, így a germánok közül az ú. n. Rajna-frankokat; továbbá 2. a frank hercegség, északon aztán 3. a szászok, délen 4. a bajorok és 5. alamannok (svábok) hercegsége. Az öt territorium erőviszonyai tulajdonkép két góc körül csoportosultak: az egyik hatalmi mag északon a szászoknál, „az északi királyság” birtokában volt, a másik délen a bajor-sváb vidéken feküdt. Minden idők birodalmi politikájának oda kellett irányulnia, hogy Észak és Dél egyesülését megakadályozza, azaz hogy a két góc között egyensúlyhelyzetet teremtsen. Ez a helyzet önkéntelenül is megszabta a királyság hatalmi bázisát, a Frank-területnek, Lotharingiának, Thüringiának, vagyis a birodalom középső részének birtokában a királyság válaszfalat tudott emelni Észak és Dél közé, egyben pedig kiutat, szabad kezet nyert a Középső-Elbához, Kelet barbár népei felé. A királyságnak a birodalom tengelyét hatalmába kellett kerítenie, hogy az erőgócok széthúzó mozgását egyensúlyba hozhassa. A királyságnak meg kellett továbbra is őriznie frank jellegét. Arnulf biztos szemmel ismerte fel a középső terület nagy politikai fontosságát és e szerint cselekedett. Elérte azt, hogy Lotharingia nagyjai természetes fiát, Zwentiboldot királyukká választották (895), amivel ez a határterület a királyság közvetlen, államjogi „kezelésébe” ment át. A királyság formája azonban módot nyujtott arra, hogy a partikularizmus szabadon, de a királyság kára nélkül, érvényesülhessen. Zwentibold ugyanis külön kormányzatot létesített: a kölni érsek mint udvari káplán és a trieri mint kancellár vezette az államügyeket. Ha elgondoljuk, hogy Lotharingia már ebben az időben épúgy franciának, mint németnek érezte magát és hogy fiai közül, főkép a moseliek, a Trier-i érsekkel az élükön, inkább nyugati szomszédukhoz húztak, – Lotharingia csatlakozása a német királysághoz Arnulf legnagyobb politikai sikerének tudható be. Politikájának leghűségesebb támogatóit a főpapságban kell keresnünk, amely a világi urakkal szemben a királyságnál keresett oltalmat. A frank hercegségben a püspöki karon kívül az uralkodóházzal nőágon rokon Konrádok dinasztiája, a kis Thüringiában, mely több őrgrófságból állott, maguk az őrgrófok, Poppo és Burchard nemzetsége képviselték a királyság érdekeit. Az őrgrófok csak így tudták megvédeni önállóságukat a szász nagyhatalommal szemben.

Amikor Arnulf meghalt (899), kiskorú fia, IV. Lajos már egy kialakult politikai rendszert vehetett át, mely a partikuláris erők össz-játékán nyugodott. A királyság IV. Lajos uralma alatt sem törekedett a partikuláris erők megsemmisítésére (ami nem is lett volna módjában), hanem politikai bölcseséggel megalkudott az adott helyzettel és maga is partikuláris erőkkel szövetkezett. A királyi politika sarkpontja továbbra is a bajor-sváb és lotharingiai–frank–thüringiai együttműködésen nyugodott. IV. Lajos tanácsosait és politikai szövetségeseit egytől-egyig apjától örökölte. Rokona, Liutpold bajor herceg a déli góctámogatását biztosította számára, frank-területen pedig a Konrádok nemzetsége tartotta fenn, mint ahogy eddig is, a királyság befolyását. A királyság legfőbb szövetségese mégis a főpapság volt. A keleti frank birodalomban is bekövetkezik tehát az egyház politikai előretörése, mint ahogy azt Nyugaton már Jámbor Lajos alatt megfigyelhettük. A király kísérete szinte kizárólag egyháziakból rekrutálódik, a királyság az egyházi nagyokat gyüjti maga köré, s ezzel a főpapi „Gefolgschaft”-tal vonul ki a világi nagyok megfékezésére. Mily nagy a változás a régebbi állapotokkal szemben! Valamikor hetyke, vasba öltözött harcosok serege sorakozott a király mögé, most e sereg helyét papi gyülekezet foglalta el, mely kard helyett az egyház büntetőhatalmával fenyegetődzött. És mily más formában tartja fenn a királyság hatalmát a társadalmi erők mozgásával szemben! A Karoling-birodalomban a királyság közegei útján közvetlenül gyakorolta az államhatalmat, most azt meg kell osztania lokális nagyságokkal: politikai alkudozások, szövetkezések, agyafurt sakkhúzások, a diplomácia rejtelmes erői szerzik meg a király számára az állami felsőbbséget. A belpolitika és a beldiplomácia az állami élet funkciójának elengedhetetlen követelménye lett és ebben a fel-le hullámzó politikai csatározásban az egyházat a királyság oldalán találjuk. De míg régente az egyház a „Landeskirche” keretében és szervezetében a királyságnak pusztán engedelmes ancillája volt, a mostani érában már a királyság egyenrangú politikai szövetségesének mutatkozik, aki, ha úgy tetszik, bármely pillanatban otthagyhatja szövetségesét.

Mi késztette a főpapságot arra, hogy a királyság univerzalisztikus törekvéseit támogassa? Szellemi kötelék és anyagi érdek egyaránt: a politika és a teória teljes összhangja. Az egyház nem felejtette el, hogy a király mint Krisztus helytartója a keresztény világ élén áll. A koraközépkori királyeszme túléli a Karoling-birodalmat, sőt az egyház és a királyság politikai érdekszövetkezésének korában szinte politikai jelszóvá lett. Arnulf a püspökök szemében „ecclesiae catholicae filius et defensor”, anyaszentegyház hű fia, Isten rendelkezéséből Krisztus egyházának védelmezője, a sacerdotium érdekeinek bátor bellatora. Az egyházat már ez az eszmei hagyomány is arra ösztönözte, hogy igazi urát ne a hercegben, hanem a királyban lássa. Ahogyan a Nagy Károly-utódok korában az egyház harcolt a leghívebben az összbirodalom eszméje érdekében, akként a partikularizmus ellen vívott küzdelemben is a főpapság az, amely a legtovább kitartott az univerzális feladatkörű királyság gondolata mellett. Az egyház már a Meroving-Karoling tartományi egyház korában hivatali funkciókat végzett és mint egy másik hivatalnok-osztály foglalt helyet a comites (Grafen) mellett. Idővel azonban a grófi tisztség felett a királyság már nem intézkedhetett szabadon, amennyiben az egyes dinasztiák kezén öröklődött tovább, s így az örökjog elsorvasztotta a király szabad kinevezés-jogát. Az egyház kebelében azonban az örökjog nehezen győzedelmeskedhetett. A vallási élet halálát jelentette volna, ha nem az alkalmasság és derekasság, hanem egy külső elv, az örökigény döntött volna a felett, ki legyen Krisztus nyájának pásztora. Ennek következtében a királyságnak továbbra is módjában állott a magas egyházi méltóságok betöltésénél befolyásának érvényesítése. A választás kánoni gondolata tehát hasznos volt a királyságnak és ezért vigyázott is arra, hogy a püspökök vagy apátok pásztori székébe megbízható emberei üljenek. A püspökségek és birodalmi apátságok élére rendszerint maga a király nevezte ki a neki tetsző embert. Ott, ahol a szabad választás jogát királyi privilegium biztosította a papság számára, természetesen a király nem nevezhette ki közvetlenül jelöltjét, de ilyenkor is sikerült a választást puszta formasággá süllyesztenie. A nélkül, hogy az egyházi hivatalt a hozzá tapadt világi javaktól és jogoktól különválasztották volna, az invesztitúrát, a beiktatást, a pásztorbotnak, később gyűrűnek is átnyujtásával maga a király végezte el, sőt gyakran csak bizonyos pénzbeli ellenszolgáltatás fejében (szimónia). Az invesztitúra jogához tartozott az is, hogy a király a püspököt vagy apátot elmozdíthatta méltóságából, vagy máshová helyezhette át.

A királyság az invesztitúra segítségével nehézség nélkül tudott gondoskodni arról, hogy iránta a főpapságot a hűség szelleme hassa át. Szinte majd mindig azok közül a papok közül került ki a király jelöltje, akik a házi, udvari káplánság kötelékében mint valami központi szemináriumban nevelkedtek fel. A királyságnak új hivatalnoki kart kellett toboroznia a partikuláris hatalommá növekedett grófi réteg helyébe. Azt az ügykört, amelyet eddig a világi nemesség töltött be az államkormányzásban, majdnem kizárólagos egyeduralommal a főpapság kerítette a kezébe. A királyság mind több és több kiváltsággal és joggal ruházta fel a főpapságot, mind nagyobb szerepet juttatott a birodalom vezetésében. A központi hatalomnak tehát létérdeke fűződött ahhoz, hogy az így világi hatalommá duzzasztott egyház ne váljon hozzá hűtlenné. Ennek azonban egyetlen biztosítéka az invesztitúra volt. Ameddig a koraközépkori királyeszme töretlen fénnyel ragyogott a birodalom felett, az egyház nem érezte tűrhetetlennek a király egyházi főségét és nem is lázadozott ellene, addig regnum és sacerdotium egy úton haladhatott. Megváltozott azonban a helyzet, amikor az egyház a hierarchikus elv alapjára helyezkedett s maga is autonóm monarchikus szervezetté tömörült. Ekkor a királyság elvesztette utolsó erőforrását – el kellett pusztulnia. IV. Henrik koráig azonban regnum és sacerdotium között még teljes érdekközösség uralkodott. A királyság az egyházi nagyokat játszotta ki a világi partikularizmus ellen, másrészt a főpapság a királyság mögé bujt, hogy a partikuláris erőkkel szemben önállóságát megőrizhesse. A királyság az egyházat birtokkal, jogokkal, nagy gazdasági és politikai hatalommal ruházta fel, de aztán meg is követelte, hogy erejét a birodalom rendelkezésére bocsássa. Így festett az új politikai szervezet, amely a karolingi rendszer bukása után keletkezett s amely Arnulf korában már főbb vonásaiban kialakult. Nem I. Ottó teremtette meg, ő már csak az építményt, több évtized munkáját tetőzte be.

Az új rendszer még alakulóban volt, amikor az egyes partikuláris erők utolsó csatáikat vívták a hatalomért. A királyság természetszerűleg nem nézte tétlenül, miként marakodnak a dinasztiák a hercegi koncért, hanem mint érdekelt harmadik, maga is részt vett a küzdelemben. Arnulf fiának, IV. Lajosnak (a Gyermek) kormányzatát nagyrészt ezek a harcok töltötték ki. Nagyon tanulságos utánanézni annak, hogy az egyes territoriumokban vetélkedő dinasztiák miképpen jutottak hatalomhoz. A partikuláris hatalmak majdnem kivétel nélkül mind a Karoling államszervezet legmagasabb hivatalnokaiból vedlettek át a királyság ellenségeivé. Így például Nagy Károly és Jámbor Lajos alatt a királyi udvar legmagasabb kormányzati és bírósági közegeit „Pfalzgrafen”-nek, comites palatii, nevezték. Ők döntötték el, hogy mily bírósági vagy adminisztratív ügy kerüljön a király elébe, ők tájékoztatták az uralkodót a felmerülő kérdésekről, mint ahogy a kisebb esetek elintézését is önhatalmúlag ők vállalták magukra. A birodalom egyes országait (regiones) külön comes palatii-k képviselték, akik idővel az udvarból a provinciába helyezték át székhelyüket. Ezzel missikhez hasonlóan a Pfalzgraf-ok (palotagrófok) mintegy gyökeret eresztettek és hivatali állásukat az örökösödés útján dinasztia-alapításra iparkodtak felhasználni. A IX. század közepén a palotagrófok már a provinciákban tevékenykednek, mint a korona jogainak védelmezői. Amikor aztán a hercegségért a törzseken belül megindult a versengés, a hadakozók első sorában, az őrgrófok, a missi s a grófok ivadékai között, a Pfalzgraf-okat is ott találjuk.

Frankföldön a Konrádok nemzetségének legveszélyesebb ellenfele a Babenberg-sarj Adalbert palotagróf volt. A döntő csatára Gyermek Lajos alatt került a sor. Miután Rudolf würzburgi püspök a Konrádok nemzetségéhez tartozott, az uralmon levő főpapság s vele a királyság a Konrádoknak nyujtott segítséget és Adalbertet lefejeztette. Ez a győzelem Frankföldön a királyság helyzetének megerősödését jelentette. Gyermek Lajos tehát egy lépéssel tovább jutott szerencséskezű apjánál: a szövetséges Konrádok családjának két tagja, Konrád és Eberhard számára megszerezte a frank hercegséget. Ugyanezt az eredményt könyvelhette el sváb földön is. Itt a két Pfalzgraf-testvér, Erchanger és Berthold (alighanem Richarda császárnő rokonai) a királyi kormányzat lelkével, III. Salamon konstanzi püspökkel szövetkeztek a „princeps Alamannorum”, Burchard, Chur-Raetia őrgrófja ellen. A vállalkozást siker koronázta: Burchard és testvére, Adalbert gróf, életükkel lakoltak. Így történt, hogy a déli partikuláris front még szilárdabban olvadt össze a királyság érdekeivel, mint valaha.

Az egységes front azonban nem volt hosszú életű: már IV. Lajos alatt a bomlás tünetei mutatkoznak itt is, ott is. Egy türk kultúrájú lovas-nomád nép, a magyar, szinte évenkint végigpusztította Észak-Olaszországot, Thüringiát, Szászországot, főleg azonban Bajorországot, melynek hercege, Liutpold 907-ben az Enns mellett seregével együtt a nomádok nyilainak esett áldozatul. Liutpold saját magát még őrgrófnak titulálta, fia Arnulf azonban már fennhéjázóan Isten kegyelméből való hercegnek nevezi magát. Arnulf nem akart továbbra is a birodalomnak szolgálni és elég erősnek érezte magát arra, hogy csak saját érdekeit kövesse. A bajor-karinthiai részek kiválása a királyság politikai szövetségeseinek köréből megingatta Arnulf király művét: a két hatalmi góc, Észak és Dél egyensúlyát. A déli hatalmi góc bomlásával egyidőben megindult a középrészek szétesése is. Lotharingiában Zwentibold halála (900) után sikerült ugyan a birodalmi kormányzatnak a szövetséges Konrádok nemzetségének egyik tagját, Gebhardot az ország élére állítani, midőn azonban Gebhard 910-ben a magyarokkal szemben halálát lelte, Reginar palotagróf személyében a királyság ellenfele ragadta magához a hercegséget, aki a francia párt támogatásával, Gyermek Lajos halála után (911) hátat fordított Németországnak s Együgyű Károly francia királyt ismerte el hűbérurának. Ebben az időben Szászországban, amely a maga külön világát élte, a Liudolfingerek nemzetségéből való Ottó uralkodott korlátlan hatalommal. Most az északi hatalmi góc is megmozdult és kinyujtotta kezét Thüringiára, melynek őrgrófja, Burchard ugyancsak a magyarok ellen küzdve vesztette életét (908).

Recsegett-ropogott a királyságnak alapváza, amikor 911-ben IV. vagy Gyermek Lajos személyében a Karolingok keleti frank ága kihalt. Soha rosszabbkor nem zúdulhattak a királyságra egy ősrégi uralkodó dinasztia kihalásának következményei! A keleti frank, vagy ahogy már hívni szokták, a német királyságnak tulajdonképpen a nyugati frank Karoling-ágra, Együgyű Károlyra kellett volna visszaszállnia, miként annak idején a nyugati frank nagyok Kopasz Károlynak ítélték oda a koronát (885), de a német részek már sokkal nagyobb önállósághoz szoktak, semhogy el akarták volna ismerni a francia Karoling-ivadék dinasztikus örökjogát. Így aztán a négy törzs, a svábok és bajorok, a frankok és szászok – Lotharingia átpártolt Együgyű Károlyhoz – választás útján maguk gondoskodtak királyról. Természetesen az eddigi kormányzó párt, a mainzi érsekkel, Hattóval az élén, nem volt hajlandó másnak átengedni a hatalmat. Így esett a választás a Konrádok nemzetségének kimagasló tagjára, a frank Konrád grófra, akit az elhúnyt király tanácsosaihoz, főleg Hattóhoz, a legmelegebb baráti szálak fűztek. Esélyeit növelte még, hogy az uralkodó frank törzsnek volt a vezére s hogy nőágon rokonságban volt az elhúnyt utolsó Karoling-ivadékkal. Alkalmasabb egyént a frank-sváb-bajor püspöki kar aligha találhatott volna. Arnulf bajor herceg épúgy, miként a szász Ottó nem bizonyult a királyság túl megbízható csatlósának. A királyválasztást Forchheim-ben, frank földön, 911 novemberében ejtették meg, amin Ottó szász herceg is megjelent püspökeivel, Arnulf bajor herceg azonban csak egy évvel később ismerte el Konrádot királynak.

I. Konrád (911–918) a legkétségbeejtőbb körülmények között vette át a birodalom kormányzását. A királyság politikai alapjából, amelyet Arnulf hordott össze, Konrád törzsi országán, a frank földön kívül egyéb nem maradt. Épp ezért Konrád királyságának súlypontját a középső sáv utolsó maradékára, a frank hercegségre helyezte. A változás abban jutott kifejezésre, hogy az eddigi kormányfő, a bajor Pilgrim salzburgi érsek, udvari káplán és kancellár helyébe Hatto mainzi érseket emelte. A királyságnak azonban soha ennyire még nem volt szüksége a bajor és sváb püspökök és apátok támogatására, mint I. Konrád alatt. A politikai okosság parancsolta, hogy Pilgrim Hatto, a király barátja, kezéből visszakapja legalább a főkáplánságot (912), mert a kancellária vezetését biztonság okából Hatto legbizalmasabb barátja, Salamon konstanzi püspök látta el. A papi kormányzat tehát I. Konrád alatt is megmaradt a maga embereivel és irányelveivel. A frank hercegséget kivéve, a királyságnak világi támasza már sehol sem volt. Bizonyosra kell vennünk, hogy a német birodalom ekkor már teljesen átalakult a törzshercegségek rendszerévé, melyben a királyt pusztán a legfelsőbb hűbérjog illette meg. Az egyedüli kötelék, mely a partikuláris hatalmakat a királysághoz kötötte, a hűbériség volt. I. Konrád dícséretére legyen mondva, hogy nem ijedt meg a lehetetlennek látszó feladattól s nem csekély bátorsággal ő volt az első, ki támadott. A királyság – jól tudta – csak úgy képes szerepét betölteni, ha újra visszaszerzi Lotharingiát és Thüringiát. A birodalom szíve, a „Középső-ország” nem válhatott más hatalmak prédájává. Már 912-ben megtette az első kísérletet Lotharingia visszacsatolására; ám siker nélkül. Ugyanebben az évben meghalt Ottó szász herceg s I. Konrád kapott az alkalmon, hogy Ottó fiától és trónutódjától: Henriktől Thüringiát, mint a birodalom hűbérét visszakövetelje. Természetesen Henrik nem kívánt lemondani a szász hercegség birtokáról, s fegyverrel állott ellent a királynak.

Ezekben az években a hercegségek hatalma mind korlátlanabbá vált. Már a királyság utolsó fellegvárát, a főpapságot kezdték ostromolni. Henrik királyi jogokat követel magának egyháza felett s mint tartományúr megtiltja püspökeinek, hogy a király synodusain részt vegyenek. A partikularizmus, már az egyházat is hatalmába keríti, mindenütt kialakulóban van hercegi tartományegyház (Landeskirche). Arnulf bajor herceg magának kívánja biztosítani az invesztiturát, próbálkozása azonban a dél-németországi egyháznagyok ellenállásán, főleg Pilgrim salzburgi érsek bátor fellépésén, meghiusult. A bajor és a sváb püspökök is kitartottak a király mellett. Konrád eleinte még gondolt arra, hogy Arnulf bajor herceget – szeparatisztikus törekvései ellenére – saját pártjára vonja: házassága Arnulf anyjával kétségkívül ezt a célt szolgálta. De Arnulf önálló politikát akart követni. 913-ban nagybátyjaival, a sváb palotagrófokkal együttesen megveri Passaunál a magyarokat, kiket eddig legyőzhetetlennek tartottak. I. Konrád csakhamar egy bajor-sváb szövetséggel találta magát szembe, melyhez rövidesen Szászország is csatlakozott. A nyilt háborúság a király és a partikuláris hatalmak között a királyhű egyház miatt robbant ki. A hercegek ugyanis hozzáláttak egyházuk vagyonának nagyobb arányú szekularizációjához, mire a püspökök még jobban simultak a királysághoz és még élesebben elítélték a világi nagyok politikáját. Amikor III. Salamon konstanzi püspököt a sváb palotagrófok fogságba vetették (914), Konrád többé nem nézhette ölbetett kézzel az eseményeket s seregével a helyszínre sietett, hogy rendet teremtsen. De mint valami adott jelre, fellázadtak összes nyilt és titkos ellenfelei, a meggyilkolt sváb őrgrófnak, Burchardnak hasonnevű fia, megmozdult Arnulf, a frank földre viszont a szászok törtek be, sőt hogy a felfordulás még nagyobb legyen, a magyarok is megjelentek és egészen Brémáig jutottak. Végül is Konrád győzött és vele győzött az egyház a hercegek felett. Jellemző a királyság kormányzatában uralkodó papi szellemre, hogy a lázadók és engedetlenek megbüntetésére Hohenaltheimben (Ries) egyházi synodus gyűlt össze, amelyen pápai legátus is részt vett (916). X. János pápa maga is beleszólt a küzdelembe és a német egyház és a királyság pártját fogta. Így a synodus szinte az egész nyugati keresztény világ nevében ült törvényszéket a fogságba jutott sváb palotagróf Erchanger, továbbá az elbujdosott másik Pfalzgraf Berchtold, végül Arnulf herceg és emberei felett. A püspökök kara általában a legsúlyosabb egyházi büntetéssel fenyegette meg mindazokat, akik a királynak tett hűségesküt megszegik s az Úr felkent fia, a király ellen felkelnek. Épígy megdorgálta a synodus a szász püspököket távolmaradásuk miatt. Erchangert és társait életfogytiglani penitenciára ítélték s kolostorba küldték. Berchtold-ot és Arnulf-ot pedig felszólították, hogy egy Regensburg-ban tartandó synodus ítéletének vessék alá magukat.

Konrádnak a győzelmet meg kellett fizetnie: az egyház újabb adományokat kapott. Elismerte a pápa hierarchikus igényeit, megengedte a fellebbezést a Szent Székhez s a klérust még az eddiginél is nagyobb mértékben függetlenítette a világi bíráskodás alól. Konrád ezzel hatalmas rést ütött a „Landeskirche” épületén. A hohenaltheimi synodus már mintegy távolról jelzi a királyságot fenyegető veszélyt: az egyház a győzelem mámorában cserbenhagyja a királyságot, föléje kerekedik s igazi fejének majd Rómát tekinti. Konrád hiába hozta meg ezt az áldozatot szövetséges főpapjainak: a győzelem csak látszólagos volt. Berchtold ugyan kiszolgáltatta magát, Arnulf azonban a magyaroknál keresett menedéket. Konrád bosszúvágyában nem elégedett meg a synodus egyházi büntetésével s a két palotagrófot lefejeztette (917). De ez csak olaj volt a tűzre. A svábok II. Burchardot választották hercegükké és Arnulf a magyarokkal tért vissza Bajorországba, északon pedig töretlen erőben állt a szász hatalom, Henrik hercegnek, Konrád ellenlábasának vezetése alatt. A királyság hatalmi bázisa teljesen összeomlott. A középterületek, amelyekre támaszkodni kellett volna, kicsúsztak kezei közül. Dél és Észak, e két hatalmas politikai góc szövetkezett egymással és a királyság ellen támadt. Abban a pillanatban, amikor a királyság elvesztette Bajorország és a sváb vidék támogatását, két tűz közé szorult s előbb-utóbb el kellett merülnie a partikularizmus hullámaiban. Konrád halála (918 dec. 23) a királyság Arnulf-féle rendszerének bukását jelentette. Amikor meghalt, a királyság már nem képvisel hatalmat. A porondon két küzdőfél maradt hátra: Szászország és Bajorország.

A királyság gyöngeségére vall, hogy I. Konrád a koronát nem tudta fitestvére, Eberhard, számára biztosítani. Hogy Konrád még életében testvére mellőzésével a szász herceget, ellenfelét szemelte volna ki utódjává, kétségkívül a legendák birodalmába tartozik. A regnum Teutonicorum-nak új választással kellett szembenéznie. Arnulf bajor és Henrik szász hercegek egyaránt jelöltették magukat. Ez volt az első eset, hogy a választáskor sem a frank törzs igényét a vezetésre, sem a Karoling-rokonság körülményét nem vették tekintetbe. A szászok és a frankok 919 májusában I. Henriket emelték trónra és vele a szász dinasztiát, mert elfogadott gyakorlat szerint a választásra csak akkor került sor, ha az uralkodó család kihalt. A bajorok (a délnémet front) viszont Arnulfot választották királlyá. I. Henrik az „északi királyság” élén állt, semmiféle szálak sem fűzték az eddig uralkodó délnémetfrank egyházi kormányzathoz, mely különben is az utolsó évek forgatagában teljesen felőrlődött. Így I. Henrik az egyházra, mint politikai szövetségesre nem is kívánt támaszkodni. Olyan territoriumból került Németország trónjára, ahol még kezdetleges, szinte Karoling-kori állapotok uralkodtak s ahol az egyház még nem nőtt független politikai hatalommá. Szász egyházának nem az érdekelt szövetséges, hanem az engedelmes alattvaló szerepét szánta. Még más tekintetben is új irányelveket hozott a szász herceg a királyság életébe. Megválasztásakor a birodalom a föderalizmus rendszerén nyugodott: az önálló, szuverén hercegek felett a király pusztán mint hűbérúr, senior trónolt. A keleti frank birodalom is mindjobban arra az útra tért, amelyen nyugati, jóval előrehaladottabb szomszédja már régóta járt: feudalizálódott a hűbériség formáiban. A nyugati hűbériség a német területek közül leginkább és legkorábban, már Tassilo herceg idején, Bajorországot hatotta át. A későbbi fejlődés folyamán a hercegeknek leginkább itt sikerült a hűbériség piramis-rendszerének szervező erejét kihasználni. A hűbéri gondolat legkevésbbé Szászországban vert gyökeret; itt kudarcba fulladt minden kísérlet a hercegi hatalom hűbéri kiaknázására (lásd: Oroszlán Henrik esetét, aki bajor elveket akart Szászországban meghonosítani). Szászország a feudalizmustól talán teljesen érintetlen maradt volna, ha a Száli uralkodók a XI. század harcaiban a nemességet vazallus-védszervezetbe nem kényszerítik. Szászország volt – ne feledjük el – Nagy Károly imperium christianum-ának legkésőbbi hódítása.

A történelem sokszor látott iróniája mutatkozik meg abban, hogy Nagy Károly hagyományát az a német törzs karolta fel, amelyik a legádázabbul küzdött a nagy király ellen. I. Henrik és vele az egész szász uralkodóház a karolingi állameszméből indult ki, ő a királyság számára minden territorium felett közvetlen államhatalmat követelt. A hűbérföderalizmussal az egységes birodalom államjogi gondolatát szegezte szembe. Természetesen az idő nem érett még meg arra, hogy ez a Karoling-politikai renaissance kibontogassa szárnyait. I. Henrik alatt a partikularizmus még virágkorát élte. II. Burchard sváb herceg és Arnulf ellen-király szuverén uralkodók módjára viselkednek, politikai szövetségeket kötnek, hadjáratokat vezetnek, trónutódukról gondoskodnak és parancsolnak egyházuknak, amely hercegi tartományi egyházzá alakul át, mintha nem is volnának a birodalom tagjai. Az erőtől duzzadó dél-német hercegek szűknek érzik országuk határát s a szomszédos országokban expanzióra törekszenek. Külpolitikai becsvágyukat szabadon elégíthették ki; a királyság még nem vágta el előlük a terepet. I. Henrik nem tudta megakadályozni a hercegek önálló politikáját, de ügyességére vall, hogy ennek a hercegi politikának kedvező esélyeit saját javára kihasználta. A felső-burgundiak már 911-ben Svábországra rontottak, most is, hogy Németországot egy trónváltozás izgalmai tartották fogva, újabb támadást intéztek sváb földre. Ugyanekkor I. Henrik is felvonult II. Burchard sváb herceg ellen, aki így két tűz közé került. I. Henrik egyebet nem kívánt II. Burchardtól, mint hogy királyságát elismerje. A sváb herceg, hogy hadi erejét osztatlanul a burgundok ellen vezethesse, gyorsan kiegyezett I. Henrikkel: valószínűleg a hűbériség formái között behódolt neki, Henrik viszont részben lemondott királyi jogairól (919): a sváb egyházat a herceg hatalmában találjuk. II. Burchard elszigetelése a másik dél-német hatalomtól, Bajorországtól, megadta a lehetőséget arra, hogy I. Henrik ellenfelével, Arnulf ellen-királlyal leszámoljon. Fegyveres összeütközésre azonban nem került sor. A bajor herceg jobbnak látta, ha szintén behódol a királynak (921). Míg azonban Svábország hercege pl. okleveleit a király uralkodási éveivel adta ki, addig Arnulf továbbra is saját uralkodási évei szerint keltezett.

Ugyanez a mesteri politikai manőverezés juttatta Lotharingiát ismét német kézre. Itt Reginar halála után (915) ennek fia, Giselbert örökölte a hercegséget. Mint minden ütköző állam, Lotharingia is azzal akart mindig előnyöket kicsikarni, hogy átpártolással fenyegetődzött. Giselbertet 920-ban már Henrik vazallusai között találjuk. Amikor emiatt Együgyű Károly francia király hadjáratot indított Németország ellen, a győztes Henrik a bonni békében (921) ugyan visszaadta Lotharingiát Franciaországnak, ám ennek ellenében keresztülvitte, hogy Együgyű Károly, mint Nagy Károly kései unokája ünnepélyesen lemondjon a Karoling-dinasztiának a keleti frank birtokrésszel szemben fennálló jogigényéről és Németország önállóságát elismerje. A francia trón birtokáért kitört belső viszálykodás csakhamar visszahozta Giselbertet Henrik táborába (925) s ha Giselbert még több ízben hol ide, hol oda állott, Henrik fáradozását végül is siker koronázta: Lotharingia Németországhoz csatlakozott (925). A régi frank királyságnak ezt a törzsországát meghagyta Giselbert kezén, ám azáltal, hogy leányát feleségül adta a herceghez (928), szorosabb kapcsolatokat teremtett az új szerzemény és a német királyság érdekei között.

A királyság tekintélye fokozatosan növekedett s Henrik 926-ban már elég erősnek érezte magát, hogy nyilt sisakkal szálljon szembe a hercegi partikularizmussal. Már egészen I. Ottó politikájának szellemében járt el, amikor a Novara-ban szerencsétlenül járt II. Burchard sváb herceg helyébe egy királyi „hivatalnokot” nevezett ki a frank Hermannak, a hű Eberhard herceg nagybátyjának (Konrádok nemzetsége) személyében. Jól értsük meg, miről van itt szó. A törzsi hercegek utódlását a törzs választása és az uralkodó hercegi dinasztia örökjoga döntötte el. Most a királyság önhatalmúlag helyez a törzsi hercegség élére herceget, aki pusztán közigazgatási közeg s akit ezért a király tisztségétől bármikor megfoszthatott egyszerű közigazgatási úton. A herceg többé nem a törzsi partikularizmus képviselője, hanem egyszerű királyi közeg. Mindeddig a hercegségek mint külön államok a hűbérjog keretében a király mint legfőbb hűbérúr vezetése alatt tömörültek Bund-ba. Ezzel szemben I. Henrik 926-ban megfosztja Svábországot állami különvalóságától és a sváb partikularizmust már csak mint közigazgatási egységet engedélyezi. A hűbéri Bund egyik tagját a Karoling-rendszer alapján újra bevonja a közvetlen államjogi igazgatásba és a sváb egyház ettől fogva ismét bekapcsolódik a birodalmi egyház életébe. Az invesztiturát a király gyakorolja, a herceg az egyházi állások betöltésénél nagyobb szerepet nem játszik. Az erfurti birodalmi synoduson (932) a sváb püspöki kar szinte teljes számmal vesz részt, míg a bajor egyház távolmaradásával tüntet. Ugyanebben az évben történt, hogy Arnulf bajor herceg a Dingolfingerben megtartott külön synoduson rendezi egyháza ügyeit a hercegi tartományegyház (Landeskirche) szervezetében. Hermann, az új sváb herceg alatt már nem hallunk külön sváb törzsi külpolitikáról, ami annál szembetűnőbb, mert II. Burchard még Burgundia és Itália ügyeibe is ismételten beavatkozott. Amikor I. Ottó megindítja pusztító hadjáratát a törzsi hercegek ellen, Svábország az egyedüli, amely a királyságot ebben a küzdelemben megsegíti. A munkát itt már Ottó apja, a símakezű Henrik végezte el – vér és fegyver nélkül.

I. Henrik négy fiút hagyott hátra. Thangmar volt köztük a legidősebb, de miután az egyház Henriknek, e fiú anyjával, egy apácával kötött házasságát semmisnek nyilvánította, Thangmar törvénytelen gyermeknek számított. Így I. Henrik utódjelölése az erfurti birodalmi gyűlésen (936) legidősebb törvényes fiára, Ottóra esett. Ottó két testvére, Henrik és az egyházi pályára lépő Brunó, nem kaptak apjuktól külön országrészeket – ezzel a karolingi szokással a német uralkodók szakítottak, – hanem az egész királyság egységesen a trónutódnak jutott. I. Ottó (936–973) a koronázásra Aachenbe ment, Nagy Károly városába, oda, ahol a nagy előd csontjai pihentek s ahol kőtrónusa állott. A helyválasztásban a 24 éves király egész életre szóló kormányzati programmja jutott kifejezésre. A szász-dinasztia Nagy Károly kultusza már nála kezdődik: számára Aachen „a legelőkelőbb királyi székhely az Alpokon túl” (966) és fiát is mielőtt még római útjára kelt volna, Aachenben koronáztatta meg. III. Ottó Nagy Károly csontjait már mint szent ereklyét tiszteli. A Nagy Károly kultusz mögött politikai hitvallás húzódik meg: egy igazi Karoling politikai renaissance akarása. Ottó szász vére minden ellenszenvével fordult a hűbéri állameszme és ezzel együtt a birodalom eddigi „Bund” jellege, kis-állam halmaz volta ellen. Lelki szemei előtt Nagy Károly műve lebegett, a mindent átfogó és a központból közvetlenül kormányzott nagy-birodalom, melyben a partikularizmus csak politikai jelentőség nélküli színfolt az összbirodalom egységes keresztény tömegében. A hercegek a koronázási ünnepségeken még hódolólag járultak a király mint senior elé, de már a következő évben a birodalom minden részén, kivéve a sváb hercegséget, a lázadás zászlója lengett. A partikuláris hatalmak önállóságuk és sajátos érdekeik védelmére fegyverbe öltöztek. Itt nem volt szó többé királypárti és szövetséges partikularizmusról, mert maga a partikularizmus, mint olyan, legyen az királyhű vagy királyságellenes, forgott veszélyben. Így érthetjük meg, hogy nemcsak a királyság érdekkörén kívül eső Bajorország forrongott, hanem maga a frankföld is, amely a királyság érdekeit mindig szívén viselte (l. a Konrádok dinasztiáját!), maga Szászország is, a királyság törzsországa. Csak természetes, hogy ebbe az ellenállásba belekeveredtek Ottó fitestvérei is, Thangmar és Henrik. Frigyes mainzi érsek, a kormányzat oszlopos tagja, szintén átment a pártütők táborába. Itt két rendszer, két politikai felfogás ütközött össze s Ottó ellenfeleinek egy jó hányada nem a partikularizmus önző politikusai, hanem a partikularizmussal is számoló királyság hívei sorából került ki.

I. Ottó kormányzatát mindjárt azzal kezdte, hogy egész ridegen „hivatalnokokkal” cserélte ki a független „hűbérurakat”. Ezentúl a hercegeknek és őrgrófoknak királyi helytartók módjára kellett betölteni tisztségüket. A szászok elégedetlenkedtek, mert nyakukra ültette az északi részek védelme céljából Hermann Billung-ot; a középső Elba vidékére, a szláv határőrgrófságba egy másik emberét, Gero-t küldte. A Konrádok hatalmuknak és szerepüknek alkonyát érezték közeledni: Eberhard szövetkezett Thangmar és Henrik királyfiakkal és Lotharingia hercegét, Giselbertet is megnyerte ügyének. Bajorországban Arnulf herceg Eberhard nevű fiát jelölte ki utódjának, Ottó azonban nem akarta tovább tűrni, hogy a hercegségek soráról a királyság megkérdezése nélkül egyes dinasztiák rendelkezzenek. Felszólította tehát Eberhardot a királyi invesztitúra átvételére. Eberhard azonban hallani sem akart arról, hogy a trónt a király kegyéből és nem a dinasztia jogán foglalja el s nyiltan szembehelyezkedett Ottó követelésével. Az ilymódon kitört viszályban Eberhard maradt alul: Ottó önhatalmúlag az elhúnyt bajor herceg, Arnulf öccsét Berchtold-ot állította a hercegség élére, melléje pedig „Pfalzgraf”-nak, mintegy királyi küldöttnek Arnulf ifjabb, hasonnevű fiát nevezte ki. Az új hercegnek le kellett mondania mindazokról a királyi jogokról, így az egyházi főségről, amelyeket I. Henrik alatt Arnulf herceg élvezett. A hercegség ugyan még a régi dinasztia kezén volt, igazában azonban már a királyság birtokába ment át. Amikor 947-ben Berchtold herceg meghalt, Ottó még ennyi engedményt sem tett a régi hercegi dinasztiával szemben, hanem a hercegséget saját királyi családja számára tartotta fenn és a többször fellázadt, végül azonban kiengesztelt öccsének, Henriknek juttatta.

Ugyanilyen sors várt a többi hercegségre is. A frank Eberhard és a lotharingiai herceg, Giselbert – Thangmar már 938-ban halálát lelte az egyik ütközetben – partikuláris ellenállásukban IV. Lajos francia királyra támaszkodtak. Ám IV. Lajos a lázongók érdekében mitsem tehetett, mert Ottó régi ellenlábasát, Hugó Capeting herceget – aki különben sógora volt – mozgósította ellene. Mindazonáltal Ottó ezekben az években igen-igen válságos helyzetbe került és csak Svábországnak köszönhette, hogy a győzelmet ő aratta le. Eberhard dulakodás közben esett el, Giselbert a Rajnába fulladt. A partikularizmus és a királyság küzdelme az utóbbi diadalával végződött (941). Frankföld mint különálló hercegség végleg megszünt (939), a megmaradt hercegségek pedig elvesztették politikai függetlenségüket. Ottó visszatért a késői Karolingok politikai módszerére, akik a hercegségeket csakis családjuk tagjaival töltötték be. Lotharingiát Vörös Konrád, Ottó veje kapta, Bajorország – amint már említettük – öccsének, Henriknek jutott, Svábországgal pedig fiát, Liudolfot elégítette ki. Még később is találkozunk küzdelmekkel a királyi hatalom és a partikuláris erők között. Ezek a küzdelmek abból támadtak, hogy a birodalom külpolitikája a territoriumok terjeszkedési lehetőségeinek útját állta. A birodalom mintegy vesztegzár alá helyezte a territoriumokat, amelyek aztán érdekeik védelmére expanziós területük birtokáért a birodalmi császárpolitikát megbuktatni törekedtek. A partikularizmus azonban ebben az időben már nem rendelkezik szuverén politikai formával, mint államfogalom elvesztette jelentőségét.

I. Ottó a Karoling politikai renaissance erejével diadalmaskodott a partikularizmus hétfejű sárkányán és ezzel a jövőre nézve is eldöntötte a királyság és a partikuláris hatalmak viszonyát, amely egészen IV. Henrikig változatlan maradt. Mindeddig a birodalom a partikuláris erők összjátékán nyugodott, ami egyrészt azt jelentette, hogy maga a királyi hatalom is egy törzshercegség partikuláris erejéből táplálkozott, másrészt pedig azt, hogy a birodalom politikailag önálló egységek „Bund”-jából rakódott össze, amely „Bund”-ban a királyt csak a legfőbb hűbérúr szerepe illette meg. Az Ottó-féle rendszer szakított a kis-állam gondolatával, újra a nagy-birodalom eszméjéből indult ki és ennek következtében a partikularizmust a lehetőséghez képest politikailag elfojtotta. A „Bund” megszűnt, helyébe az egységes birodalom lépett, amely szinte egyenletesen nehezedett az államterület minden részére. Épp ezért az Ottók királysága ledobott magáról minden frank-szász jelleget, s partikuláris mellékszínezet nélkül a szó igaz értelmében véve univerzális birodalommá szélesült. Valóban Nagy Károly-i arányokat láttunk benne megvalósulni!

Az egyes tartományok fejedelmei tulajdonképpen nem jutottak a teljes királyi hatalom birtokába, ugyanis a legfelsőbb államhatalmat nem maguk, hanem csak a király helyett gyakorolták. Innen van, hogy a bírói pálcát tartományúri törvényszékükön azonnal le kellett tenniök, ha a király megjelent. Ép így a király továbbra is fenntartotta magának az idézés és fellebbezés jogát. A korona-fejedelem királyi törvényszéket tarthatott tartományában, ám ennek jogát közegeinek vagy hűbér-grófjainak nem adományozhatta tovább. Mindazoknak, akik nem közvetlenül a királytól kaptak felhatalmazást a legfelsőbb bírói hatalom gyakorlására, még külön esküt kellett tenniök a király kezébe és ki kellett kérniök a bannus regis adományát. Lehetett a gróf tartományúr embere (hűbérese), azért még a király elé kellett járulnia, hogy a bírói hatalmat tényleg gyakorolhassa. Az eskü azonban, amelyet a király vagy megbízottja kezébe tett le, nem hűbéreskü, hanem puszta hivatalnokeskü volt. Így joggal mondhatjuk, hogy a bannus regis kikérése folytán a tartományurak közegei is közvetve a király hivatalnokai közé tartoztak. Más volt a helyzet az őrgrófságokban (Marken), ahol az őrgróf saját nevében bíráskodott. Itt az őrgróf közegeinek külön bannus regis adományért nem kellett folyamodniok.

A küzdelem azonban nemcsak a partikularizmus ellen folyt, hanem a hűbéri szellem ellen is. I. Ottótól kezdve a rendszer összeomlásáig II. Konrád kivételével nem akadt német uralkodó, aki kormányzatát a hűbérgondolatra alapította volna. Fent, a királyság oldalán, mindig csak az „Amtsrecht” gondolatának akartak érvényt szerezni, s a „Lehnrecht”-ben szunnyadó központosító lehetőségeket kiaknázatlanul hagyták. A német király nem kívánt a hűbéri piramis élére állni, hanem király akart maradni a karolingi keresztény király eszme mintája szerint. Ezzel az állásfoglalással a királyság nem pusztította el, nem is pusztíthatta volna el a hűbériséget, pusztán azt akadályozta meg, hogy a hűbériség rendszere a legfelsőbb állami helyet is elérje. Ez azonban súlyos következményekkel járt. Miután a német király teljesen elhanyagolta a hűbériség által neki juttatott szerepkört (a király, mint legfőbb hűbérúr!), a hűbériség a partikuláris fejlődés áramába került és a lokális hatalmakat helyezte a hűbéri piramis ormára. Így aztán Németországban a hűbéri rendszernek nem összekötő, univerzális ereje bontakozott ki, hanem az, ami ebben a rendszerben a széthúzó erőt képviselte. Mindaz az előny, amelyet a hűbériség a legfőbb hűbérúrnak biztosított, nem a királyság, nem a nagy-birodalom, hanem a hercegségek, a kis territoriális államok javára szolgált. Amikor végre eljött az új központi monarchia megteremtésének napja, a hatalmi kijegecesedés a territoriális fejlődés alapján ment végbe. Ez magyarázza meg azt a sajátságos körülményt, hogy a nyugati monarchikus új államtípus (l. Franciaországot) a német territoriális államokban valósult meg – és nem a birodalomban, amelyet összeomlásra kárhoztattak.

De ez magyarázza meg azt is, miért alapította már Ottó az államszervezetet mindinkább magára a birodalmi egyházra. I. Henrik nem vonta be a püspöki kart a szervező munkába, I. Ottó alatt azonban a birodalmi egyház újra a királyság alappillérévé vált. A királyság uralmát az egyházon a koraközépkori királyeszme igazolta, tehát az nem állt a hűbérjoggal kapcsolatban. Az egyházi főméltóságok betöltése nem a hűbérjog alapján, hanem tiszta államjogi keretek között, hivatali módon történt. A püspökök szemében a király nem hűbérúr, hanem legfőbb világi parancsolójuk, Krisztus helytartója. Már I. Ottó mind több és több államfunkcióval ruházta fel a birodalmi egyházat; már ekkor egész grófságok szálltak egyházi főemberek kezére. A felségjogok adományozását nem szabad a királyi hatalom gyöngeségének betudnunk; sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha benne a királyság tudatos, helyesnek talált törekvését ismerjük fel. I. Ottó uralkodása alatt indul meg az egyházi hierarchia átalakítása a birodalom legmegbízhatóbb hivatalnok-karává. Az egyház a birodalom „Beamtere”: ebben jut leginkább kifejezésre az új rendszer új szelleme. A királyi udvar, főleg a kancellária és a királyi káplánság, mint valami nevelőiskola gondoskodott az alkalmas, birodalomhű „hivatalnokok” utánpótlásáról. Jellemző, hogy I. Ottó alatt a királyi ház két tagja, Bruno kölni és Vilmos mainzi érsek látta el az udvari káplánság, illetőleg a birodalmi főkancellárság élén a kormányzat vezetését. Ahogy a hercegek a királyi dinasztia tagjai köréből kerültek ki, akként a klérusok vezetése is királyi vérből származott érsekek kezében nyugodott. Az invesztitúra megadta a királyságnak azt a lehetőséget, hogy a legmagasabb és legfontosabb egyházi méltóságok saját embereinek jussanak. E tekintetben I. Ottó nem alkotott újat, hiszen már előbb is, I. Henrik alatt a királyság az egyházra támaszkodott. Új volt azonban I. Henrikkel, a közvetlen múlttal szemben az egyháznak ily mértékű bekapcsolása az állam gépezetébe. Ameddig a koraközépkori királyeszme a lelkeket hatalmában tartotta, a birodalmi egyház annak a fontos feladatnak, amelyet a regnum osztott ki neki, mindenben megfelelt. A pápaság kialakulásával azonban az egyház egy teljesen különálló monarchikus szervezetet nyert, mely nem volt többé összeegyeztethető a király vicarius Christi elvével. Az invesztitúraharc megfosztotta a birodalmat egyedüli támaszától – a birodalmi egyháztól. Míg Franciaországban a király a hűbéri elv alapján rendezkedett be és ép ezért ott az egyház sohasem vált a királyság pótolhatatlan pillérévé, addig Németországban VII. Gergely mozgalma létalapjában ingatta meg a királyságot. A birodalomnak össze kellett omolnia. Így a győzelem, amelyet a királyság aratott, a hatalom, amelyre aztán fokról-fokra emelkedett, már a bukást és az enyészet csíráit rejtette magában.