MÁSODIK FEJEZET: NAGY OTTÓ CSÁSZÁRSÁGA

Lambert császárral kihalt a Karolingokkal rokon spoletói Wido-dinasztia (898). Berengár most már egyedül maradt azon a küzdőtéren, ahol II. Lajos itáliai császár halála óta (875) szakadatlan folyt a harc Itália trónjáért. Ám mégsem élvezhette sokáig a királyi hatalmat, mert már 890-ben Itália nagyjai megmozdultak és új trónjelöltet állítottak vele szembe. Az okot nem annyira Berengárban kell keresnünk, aki a küzdelmektől, mint ahogy azt viszontagságos élete bizonyítja, sohasem riadt vissza, hanem az áldatlan itáliai viszonyokban. Minden országban az államhatalom gyors felaprózását, parcellázását figyelhetjük meg, de ez a bomlási folyamat seholsem öltött oly ijesztő méreteket, mint éppen Itáliában. Talán még csak a két szomszédos Burgundia vetíti a hűbér-rendszernek ekkora felbomlását a szemlélő elé. A királyság egykori közegei a trónviszályok idején teljesen önállósították magukat a központi hatalomtól és hercegségüket, őrgrófságukat, vagy grófságukat a hivatali jelleg teljes megtagadásával, dinasztiájuk birtokállományához, patrimoniumához csatolták. Akárcsak a Karoling-birodalom más területén, úgy Itáliában is ezek az uralkodó helyi dinasztiák valamikor mint a királyság közegei kerültek az országba; legtöbbjük nem is volt itáliai származású. Egyik-másika, mint pl. a friauli őrgróf Berengár, vagy a spoletói hercegi ház, Karoling kapcsolattal is dicsekedhetett. A királyság további sorsára végzetes csapást jelentett, hogy a helyi hatalom nagykiterjedésű birtoktömegre támaszkodva, a territoriumon belül mindent közvetlen függésbe vont. Ennek a következtében a király és az alvazallusi réteg között minden erősebb szál megszakadt, pedig más országokban ép ezt az alvazallusi réteget lehetett a koronavazallusok ellen kijátszani. A territoriumok urai saját magukat helyezték a hűbér-piramis élére és a királyban inkább szövetséges társukat, „barátjukat”, szerződő, egyenrangú felüket, mint legfőbb seniorukat és királyukat látták.

Ehhez járult még, hogy az egyházi nagyok a királyt minduntalan cserben hagyták és a partikuláris fronthoz csatlakoztak. Hiába gyakorolta a király az invesztitúrát és hiába halmozta el az egyházat busás adományokkal, amelyek Lambert óta grófi jogokat is magukbafoglaltak. Az egyházi méltóságok hordozói a világi dinasztiákhoz tartoztak, vagy ha nem tartoztak, velük éreztek, s velük szövetkeztek a központi hatalom ellen. Míg Németországban a királyság az egyházban segítőtársat talált, addig az itáliai egyház szembehelyezkedett a királysággal és teljesen feudalizálódott. Ez a folyamat Németországban csak a wormsi konkordátum után következett be. Így aztán a királyság minden életnedvét és erejét abból a hatalmi állásból szívta, amelyet a dinasztia még mint partikuláris hatalom (őrgróf, herceg) szerzett magának. Berengár pl. Friaulban, Veronában uralkodott ténylegesen, királyi módra, ott tehát, ahol egykori őrgrófsága feküdt. Innen indult el annak idején még mint őrgróf Paviába a királyi koronázásra és ide tért ismét vissza, ha a sors mostoha járása őt hosszabb-rövidebb időre királyságából kiforgatta. Mindezek eredőjeként az itáliai király tehetetlen volt a territoriumokkal szemben, s tűrnie kellett, hogy országa nagyjai mint valami bábbal kényük-kedvük szerint bánjanak vele. Nem Isten, hanem a partikuláris hatalmasságok kegyelméből uralkodott Itália felett. Szinte máról-holnapra arra eszmélhetett rá, hogy trónja elveszett. Azok, akik kevéssel előbb királyukká fogadták, voltak az elsők, akik új király után áhítoztak. A király-jelölt jellemző módon pusztán maroknyi kísérettel vonult be Paviába, hiszen nem arról volt szó, hogy Itáliát leigázza, hanem, hogy eleget tegyen a pártoskodó főemberek kívánságának. Már pedig ezek az urak csak úgy érezték magukat és hatalmukat biztonságban, ha a királyt nem engedték megmelegedni a trónuson. Cremonai Liutprand, a kor krónikása, mint az itáliai nagyok politikai szabályát említi fel, hogy az egyik király által félelemben tartották a másikat. A királyjelöltek természetesen mind híveket próbáltak szerezni és javakkal árasztották el az amúgy is gazdag és hatalmas főnemességet.

Miután Itáliában a trónra senki sem vállalkozott, az arisztokrácia a „gazdag” toscanai őrgróf, Adalbert és felesége Berta, II. Lothár Karoling-király leánya vezetése alatt, sőt magának Berengár vejének, Adalbert ivreai őrgrófnak támogatásával, a provencei királyság megalapítójának, Bosónak fiát: Lajost hívta meg a trónra. Provence és Burgundia régtől fogva beletartoztak az észak-itáliai érdekkörbe politikailag, mint kulturálisan, úgyhogy Lajos meghívásán senkisem ütközhetett meg. És ha Berengár büszkén hivatkozott Karoling leszármazására, úgy akkor Lajosnak sem kellett emiatt szégyenkeznie: II. Lajos itáliai Karoling-királynak volt unokája (koronázása 900-ban, császár 901-ben). Többszöri király-csere után végül is Berengár maradt felül. Bajorországi hadakkal, Gyermek Lajos német király segítségével, kinek kezébe Berengár vazallusesküt tett, a megvakított provencei királyt hazakergette (905). De csak tíz évre rá (915) koronázta meg a pápa Rómában császárrá. Berengárnak be kellett látnia, hogy csak úgy tudja Rómát mint császár megtartani, ha a Paviából vezető út birtokába kerül. Ez az út azonban a toscanai őrgrófságon ment keresztül, amely éppen trónválságon esett át (915). Berengár a meghalt őrgróf feleségét, Bertát, a gyermek Widóval együtt elfogatta és bebörtönöztette. De célját mégsem érte el. A toscanai városok és várak bezárták a király előtt kapuikat s kitartottak az őrgrófi dinasztia mellett. Berengár kénytelen volt szabadon bocsátani a foglyokat és meg kellett elégednie Lombardiával. 924-ben merényletnek esett áldozatul éppen akkor, amikor egy új ellenkirállyal kellett megküzdenie, II. Rudolffal, Észak-Burgundia uralkodójával.

Rudolf éppoly kevéssé tudta uralmát megszilárdítani, akárcsak Berengár. A helyzet kulcsa Toscana őrgrófjának a kezében volt. Csak az a király nézhetett jobb napok elé, csak az terjeszthette ki hatalmát egyöntetűen a Po völgye és Róma fölé, aki Toscana felett szabadon rendelkezhetett. A királyság megszilárdítását pedig aligha lehetett volna a hűbéri kötöttségek kiépítése útján elérni, mert hiszen a korona-vazallusokban rég kihalt már minden tisztelet az adott szó, az eskü és a commendatio szentsége iránt. A hűbériség devalválódott. Amilyen mértékben azonban megfogyott szerepköre a királyságban, abban a fokban nőtt meg a dinasztikus kapcsolatok megbecsülése. Így vált lassanként a dinasztikus érdek az egyedüli formáló hatalommá a közéletben. A kifejlett családi politika természetszerűleg erősítette a nők befolyását a politikai élet szövevényeiben; joggal látták bennük a dinasztia imperializmusának legfontosabb eszközét (beházasodás!) és leghívebb hordozóit. Berengárnak nem volt semmi kapcsolata Toscana dinasztiájához, fiaskóval végződött rajtaütése óta pedig még kevésbbé. II. Rudolf sem tudta Bertát, az őrgróf özvegyét, s annak fiát, Widót, magához édesgetni.

A kibontakozás párhuzamosan haladt a toscanai dinasztia hatalmi terjeszkedésével. Toscana már előbb is a legnagyobb egyetértésben járt Rómával. Az Örök Város a territoriális felapródzás folyamatában meglehetősen elszigetelődött Észak-Itáliától; főleg Toscanának barrikádszerű helyzete következtében a paviai királyság befolyásán kívül maradt. A pápaság ilyen körülmények között a város és a környék nemességének prédája lett. A paviai királyok, akik császárkoronázásra jöttek a város falai közé, sorsán sokat nem segíthettek, bár éppen ez lett volna császári küldetésük. Sergius pápa pontifikátusa óta (904) a pápai bürokrácia minden valamirevaló állását a Szent Szék régi ellenségei, a nemesség birtokában találjuk. Mint egyeduralkodó, idővel egy bizonyos Theophylaktus lépett az előtérbe, aki eleinte a pápai kincstárat vezette (vesterarius), később azonban a dux, magister militum, consul, senator Romanorum nevet viseli. Családi birtokára támaszkodva, hatalmába vette az egész pápai bürokráciát, hogy megalapítsa dinasztiájának uralmát Róma és a pápaság felett másfél évszázadon át. Felesége, Theodora, két lányával, Theodorával és Maroziával együtt semmivel sem maradt hátra Adalbert Toscana őrgrófjának felesége, „nagy” Berta mögött politikai tehetség, asszonyi furfang, az érdekek kíméletlen érvényesítése dolgában. A formátvesztett élet zabolátlanságával hódoltak Erosz kegyeinek. Ha Liutprand éles nyelvének hinnünk lehet, a kis Marozia magával a pápával tartott fenn viszonyt, amelyből gyermek is származott, a későbbi XI. János pápa. Róma a legjobb úton volt ahhoz, hogy a délitáliai püspök-városok sorsára jusson, ahol egyazon család viselte a püspöki méltóságot és a város-kapitányságot (magister militum).

A Theophylaktus-dinasztia elsőnek a spoletói őrgróffal, Alberich-hel lépett érdekszövetségre: Marozia első férje Alberich volt. Berengár kísérlete, hogy Toscanát bekebelezze, a támaszt kereső özvegy Bertát a Theophylaktus-dinasztia érdekkörébe kényszerítette. Marozia másodszor a fiatal toscanai őrgróffal, Widóval kötött házasságot. Berta Ermengard nevű leányát viszont Észak-Itália egyik leghatalmasabb főurának adta feleségül, Ivrea, e fontos nyugati őrvidék (Friaul antipolusa, hozzátartozott Turin és Asti is) birtokosához, Adalberthez, kinek első felesége Berengár lánya volt. Spoletótól kezdve egész Itálián át az északnyugati csücskéig vonult az egyesült Theophylaktus-Adalbert dinasztia hatalmi öve. Rudolf királyságát ez a dinasztia-összefogás buktatta meg. Az új király-jelölt természetesen a toscanai őrgróf-dinasztiához tartozott: Hugó Vienne-i gróf és arlesi őrgróf volt az, aki a vak Lajos császár, Provence királya helyett tulajdonképpen az államügyeket vezette. Bertának első házasságából való gyermeke volt és így Widó féltestvére. A Sz. Bernát szoros urával szemben tehát a Mons Cenis hágó birtokosát játszották ki. Rudolf ellenállás nélkül adta fel itáliai királyságát, amelyet Hugó 926 júliusában pápai legátus jelenlétében vett birtokába.

IX. NÉMETORSZÁG A KAROLING-KOR VÉGÉN ÉS A SZÁSZ DINASZTIA ALATT

Hugó országa minden részében a legfontosabb egyházi és világi tisztségeket saját rokonaival, s burgundi embereivel töltötte be. Csellel és erőszakkal, kíméletlenül felépítette királyságát a dinasztikus kapcsolatok rendszerén, amelynek párját kisebb formában az Ottó-féle új német birodalomban fedezhetjük fel. Ottó is a hercegségek és az udvari kormányzat élére családja tagjait helyezte. Mindkét politikai rend alapjában véve a hűbéri eszme kikapcsolásával kívánt a királyságnak maradandó létet biztosítani. A két afeudális államkoncepció között mégis szembetűnő különbségek állnak fenn. Hugó az egyházi rendre nem számíthatott, ép ezért nehezedett rendszere szinte kizárólagosan a dinasztia-elvre. Hugót Róma és Toscana vezető dinasztiája emelte a trónra, mint e dinasztia egyik ágának leginkább uralkodásra termett tagját, s hogy a provencei gróf oly gyors kézzel tudta kiépíteni családi érdekhálózatát az egész országban, azt elsősorban ép ennek a dinasztikus támogatásnak köszönhette.

De e rendszer lényegéhez tartozott, hogy embereit és kegyelt rokonait újból és újból ki kellett cserélnie, nehogy számára veszélyesekké váljanak. Hugó csakhamar annak a rokon dinasztiának romlására tört, amely őt tulajdonkép koronához segítette. A legfontosabb helyeken saját fiait szerette volna látni. Berengár egykori hatalmi fészkét, a friauli őrgrófságot Verona, Trient és Mantua püspökségeivel együtt minden kánoni szabály mellőzésével nővére fiára, Manasse-re ruházta, aki hazájában arles-i érsek volt. Ennek a fontos északi és északkeleti kapunak védelme Manasse kezén még nem sértette az Adalbert-Theophylaktus családi szövetkezés érdekkörét. De a spoletói hercegség átjátszása Hugó egyik rokona, Thedbald birtokába szinte a talajt húzta ki a fiatal Alberich, Marozia fia lába alól. Hugó aztán kiforgatta Lambert-et, a toscanai őrgrófot, atyai örökségéből azzal, hogy nem ismerte el féltestvérének, s ezt a fontos territóriumot édestestvérének, Arles és Avignon egykori grófjának, Bosónak adta át. Adalbert félelmetes dinasztiáját halálra ítélte. A következő lépés a Theophylaktus uralom megdöntésére irányult; Rómában azonban nem ért célt. Már nászéjszakáját tartotta Maroziával, Róma mindenható senatrix-jével az Angyalvárban, amikor a harsonák és vészharangok zajára lett figyelmes: Róma fegyveres ereje gyülekezett az ifjabb Alberich felbujtatására. Alberich nem akart a toscanai Lambert sorsára jutni. Hugó kötélen lecsúszva menekült el a városból, hogy oda Alberich, Róma új ura, többé soha be ne eressze (932). Alberich mint princeps és „az egész római nép senatora” király módra uralkodott Róma és a pápa-állam felett, ámbár a pápa szuverénitását tiszteletben tartotta, s uralkodási éveit a pápa pontifikátusa szerint számította oklevelein. A Szent Szék betöltése felett ő rendelkezett, úgyhogy mellette a szent atya körülbelül azt a szerepet töltötte be, mint a délitáliai város-államokban (Nápoly, Capua) a püspök, a hatalom tényleges ura, a magister militum oldalán. Halálakor (954) megeskette a rómaiakat, hogy fiát, Octavianust válasszák meg pápává.

Az első fiaskót követte a másik, de ez már Hugó királyságának romlását vonta maga után. Húsz évi uralma akkor roppant össze, amikor a régi Adalbert-Theophylaktus dinasztia utolsó erős oszlopát akarta kidönteni, Ivrea-i Berengárt. Az Ivrea-i őrgróf-dinasztia nagy hatalmát mutatja, hogy a Tedbald halála után megüresedett spoletói őrgrófságot Anskar, Berengár féltestvére, Hugó unokaöccse kapta. Hugó először Anskart űzte ki az őrgrófságból és helyébe természetes fiát, Hubertet ültette, azután maga Berengár ellen fordult, akinek kevéssel előbb még unokahugát adta feleségül. Berengárnak sikerült azonban a burgundi uralommal elégedetlenkedő itáliaiakat maga köré gyűjtenie s a tényleges hatalmat „marchio summusque regni nostri consiliarius”, legfelsőbb tanácsos minőségben magához ragadnia (945). Hugó provencei birtokára huzódott vissza, ahol 948-ban meghalt. Fia, Lothár, apja mellett társkirály volt, most mint egyeduralkodó (948–950) Burgundiában keresett támaszt, s az elhúnyt burgund király, II. Rudolf Adelheid nevű lányával lépett házasságra. Ám élete végéig Berengár rabja maradt.

Mindeddig az itáliai királyság szomszédjai közül csak a két Burgundia jelentkezett a küzdőtéren: az Alpokon túli német hatalmak még nem mozdultak meg, vagy ha be is avatkoztak az itáliai pártküzdelmekbe, fontos szerepet nem játszottak. Itt mindenekelőtt különbséget kell tennünk a német királyság és a két Itáliával határos hercegség, Sváb- és Bajorország politikája között. A királyságnak a nagybirodalmi császárpolitikáról a viszonyok kényszerű nyomására le kellett mondania. Arnulf volt az utolsó keleti frank király, aki nagybirodalmi politikát folytatott Nagy Károly-féle arányokban és akit Rómában a pápa császárrá koronázott, Arnulf halála (899) óta a királyságot annyira igénybe vették saját belügyei, hogy az itáliai politikai porondról teljesen leszorult. A birodalmi politika és a császáreszme a hagyomány erejénél fogva azért még tovább élt a német királyi udvarban, s csak alkalmas pillanatra várt, hogy új erőre kapjon. Így aztán a német királyság teljesen visszavonult az itáliai felé… Az önálló territóriumokká növekedett két délnémet hercegség a királyságot mintegy elvágta Itáliától.

A két Burgundia, továbbá Lombardia és a két délnémet hercegség 926 óta közös politikai hadszíntérré változott. II. Rudolf, burgund király olyképpen igyekezett itáliai királyságát megtartani Hugó királyjelölttel szemben, hogy apósát, Burchard sváb herceget hívta segítségül. Burchard meg is jelent Itáliában, de ellenfelei Navarában agyonütötték (926). 934-ben pedig Arnulf bajor herceg rontott be Lombardiába, hogy fia számára megszerezze az itáliai koronát. Mialatt a hercegek Itália után nyujtották kezüket, hogy kihasználják a hercegségük számára dél felé kinálkozó természetes terjeszkedési lehetőségeket, a német királyság is mindinkább kilépett kényszerű elszigeteltségéből és felvette az Arnulf óta elejtett császárpolitika fonalát. Nem I. Ottónál éledt fel újra a birodalom itáliai politikája, hanem már a nagy császár atyjánál, I. Henriknél, aki a királyság belső megerősítésében is az útat egyengette utóda számára. Ugyanis a német királyság neki köszönhette, hogy Burgundia Hugó királysága miatt mindjobban Németországhoz simult. II. Rudolf Henrik javára lemondott itáliai jogigényéről, amit a Constantinus-féle lándzsa átadása jelképezett (Itália – Nagy Constantinus öröksége!), továbbá beszüntette minden mesterkedését apósa sváb hercegségének megszerzésére (926). Ez a kötelék akkor sem lazult meg, amikor Hugó II. Rudolftól provencei királysága átengedésével (de magánbirtokai kivételével) békét vásárolt (933), ami a két burgund királyság egyesülését eredményezte (Arelate-királyság). Burgundia elszigetelése az itáliai politikától szabaddá tette az útat Henrik számára Róma felé. Widukind tudósítása szerint Henriket csak korai halála gátolta meg abban, hogy római útjának tervét megvalósítsa.

Kétségkívül I. Ottó az így nyert hatalmi alapon főhűbérjogot igényelt a német király számára Burgundiával szemben. Ottó a senior-jogra hivatkozva tolta fel magát a gyermek burgund királyfi, Konrád gyámjául (937). S ez a burgundi kapcsolat szolgáltatta számára a jogcímet is, hogy Itália ügyeibe avatkozzon. Ugyanis Lothár halála után Ivrea-i Berengárt (II.), ki már Lothár életében Itália tényleges ura volt, koronázták meg fiával együtt Paviában királlyá (950–962). Lothár özvegye, Adelheid, a burgundi II. Rudolfnak, Itália egykori királyának volt a leánya, akiben Berengár joggal láthatta a régi uralkodóház érdekeinek képviselőjét és burgundi-német kapcsolatai miatt legveszedelmesebb ellenfelét. Börtönbe vetette tehát és arra kényszerítette, hogy kezét fiának nyujtsa. Ottó magát II. Rudolf gyermekei gyámjának tekintette, nem kellett tehát őt sokáig biztatni arra, hogy a szerencsétlen özvegy segítségére siessen. Mondanunk sem kell, milyen ferde szemekkel nézte a két délnémet hercegség a birodalmi politika Arnulf-arányú felelevenítését. Igaz, a délnémet hercegségek Ottó családjának igazgatásába mentek át, ám Henrik (Ottó testvére), éppúgy mint Liudolf (Ottó tulajdon fia s trónutódja) gyorsan belenőttek az új környezetbe és teljesen magukévá tették országaik partikuláris érdekeit. Ottónak csalódottan kellett látnia hogy a partikularizmus nem szűnt meg, sőt mintha új erőre kapna Henrik és Liudolf politikájában. Ottó terveinek hallatára Henrik bajor herceg rátette kezét Friaulra és megszállta Aquileját, szóval Itália keleti kapuját egyszerűen önhatalmúlag elfoglalta. Liudolf sváb herceg viszont sebtében csapatokat szedett össze s berontott a Po síkjára, hogy Ottót megelőzze és magát Paviában királlyá koronázza. A hercegek azonban ahelyett, hogy megegyeztek volna a koncon, féltékenykedni kezdtek egymásra, s alighanem maga Henrik volt az, aki Liudolf hadjáratát meghiusította. A hercegek mohósága Ottói gyors beavatkozásra késztette. A birodalom egész haderejével átkelt 951 késő nyarán a Brenneren, s már szeptemberben az itáliai királyság (Ravenna kivételével) lábainál hevert. Hogy az itáliai intervenció jogosságát még hathatósabban alátámassza, nagy ünnepségek között Adelheidet oltárhoz vezette. Frigyes mainzi érseket a churi püspökkel együtt azután Rómába küldötte, hogy a pápával tárgyaljanak a császárkoronázás ügyében. Csakhogy a pápa teljesen Alberich senatortól függött, Alberich pedig nem mutatott hajlandóságot a meghódolásra. Így a követség célját nem érte el.

A két délnémet herceg nem tudott abba beletörődni, hogy Ottó maga üljön be az itáliai királyságba. A közelgő veszély elhárítására Ottó a bajor-sváb ellentét szításába fogott, s mialatt Henriket kedveskedésekkel halmozta el, Liudolfot készakarva mindenben megrövidítette. Így esett, hogy a két herceg közül Henriket ettől az időtől kezdve mindig Ottó oldalán találjuk, míg Liudolf a sikertelen követség miatt kegyvesztett Frigyes mainzi érsekkel együtt lázadozni kezdett. Az itáliai tábort a király tudta és engedélye nélkül faképnél hagyta. Ilyen körülmények között Ottó tanácsosabbnak találta, ha hazatér s nem várja be II. Berengár teljes megsemmisítését. Vörös Konrád lotharingiai herceg közvetítésével meg kellett azzal elégednie, hogy II. Berengár egyrészről elismerje őt legfelsőbb hűbérurának, másrészről Aquileját és Veronát Henriknek (Bajorországnak) adja át. Látva Henrik szerencséjét, Liudolf még inkább felbőszült s Konrád szövetségében 953-ban nyiltan fellázadt apja ellen. A lázadás csakhamar veszedelmes méreteket öltött. A bajorok elszakadtak a királyhű Henriktől és a Pfalzgraf Arnulf, néhai Arnulf herceg fia vezetése alatt átmentek a pártütők oldalára. A szász nemesség is elégedetlenkedett, mert a királyság keleti szláv politikája, akárcsak délen, véget vetett a portyázó hadjáratoknak, amelyeket a nemesség a keresztény hit terjesztésének örve alatt, igazában azonban saját anyagi hasznára folytatott a környékbeli szláv törzsek ellen. A bajorokhoz így hát a szászok egy része is csatlakozott, míg a másik részét a királyhű Hermann Billung őrgróf tartotta markában. Frigyes mainzi érsek szintén a rebellisekhez húzott. És hogy a zavar még nagyobb legyen, mint adott jelre, a magyarok is beözönlöttek az országba. De Ottó győzött. A magyarokra, akik Augsburgot ostromolták, döntő csapást mért (955 aug. 10), ugyhogy kalandozásaikat meg is szüntették. Bajorországot az elhúnyt Henrik fia nevében (955) özvegy Judith, Arnulf bajor herceg leánya igazgatta. A sváb hercegség nem maradt a meghódolásra kényszerített Liudolf kezén, hanem a régi sváb dinasztia egyik tagjának, Burchardnak jutott, aki a királyt támogatta a partikularizmus ellen vívott harcban. A régi hercegi ház a király oldalán, – mily jellemző a politikai helyzet megváltozására! Konrádnak is le kellett mondani hercegségéről és minden hűbérbirtokáról, s csak allodiális javait tarthatta meg magának. Ottó Lotharingiát öccsére, Brun kölni érsekre bízta, ki 959-ben a területet hercegi címmel két helytartó között megosztotta (Felső- és Alsó-Lotharingia). Ez volt az első eset, hogy a hercegi hatalom egyházfő kezébe került. 955-ben ismét helyreállt a béke Ottó birodalmában.

A németországi zavarok újra levegőhöz juttatták II. Berengárt. Az úgyis nehezen viselt német hűbéri alávetettséget lerázta magáról és független monarcha módjára kezdett uralkodni Észak-Itáliában. Ottó, mihelyt tehette, 956-ban Liutpold fiát leküldte Itáliába, hogy ott uralmát ismét megszilárdítsa. Henrik ekkor már halott volt (955), így Ottó minden nehézség nélkül bízhatta meg Liutpoldot, akit viszont kegyébe visszafogadott, az itáliai ügyek rendezésével. Liutpold azonban már a következő évben meghalt, úgyhogy itáliai tartózkodása sikerei dacára mélyebb nyomot nem hagyott hátra. II. Berengár hatalma napról-napra nőtt, kisebbik fia, Wido, Spoletino és Camerino ellen vezetett hadjáratot, Hubert, Toscana őrgrófja pedig egyenesen pártjára állott. Amilyen mértékben gyarapodott azonban Berengár befolyása Közép-Itáliában, oly mértékben kényszerült a pápaság és Róma arra, hogy az itáliai királyságnak egyre jobban kiépülő harapófogójából egy távolabbi hatalom segítségével kimeneküljön. Újra felhangzottak Szt. Péter utódának panaszai: az itáliai király nem tartja tiszteletben sem államának határait, sem javait!

E közben magában Rómában is fordulat következett be. Alberich senator 955-ben meghalt és Róma a senator végakarata szerint fiát, Octavianust mint XII. Jánost választotta pápává. Az új pápa személyében egyesítette a világi hatalmat az egyházival, ami természetszerűleg a pápaság teljes elvilágiasodását eredményezte. XII. János a többi territoriális nagyúr példájára politizált és harcolt, vadászott, a nőknek s a kockajátéknak hódolt. De XII. János mégsem volt Alberich, aki önerejéből oly sikeresen védelmezte meg uralmát akár Ottóval szemben is, s így 960-ban már követeket küldött Ottóhoz, hogy Berengár ellen segítségét kérje. Ottó előtt magától kinyílt az Örök Város kapuja, amely tíz évvel előbb még dacolt vele. Friaul birtokában biztosra vehette Ottó, hogy Berengár nem fog seregének ellenállni. És tényleg, közeledtére (961) Berengár meg sem próbálkozott az ellenállással, hanem jól megerősített váraiba húzódott. Az út nyitva volt Pavia felé, ahonnan Ottó egyenesen Rómába ment a császárkoronázásra (962 február 2).

Ahogy az egész itáliai politika Nagy Károly nyomdokain haladt és a nagy császár példaadását tükrözi vissza, ugyanúgy a pápa és császár között létrejött megegyezés, az „Ottonianum”, is magábafoglalta mindazt, ami Pippin óta a Karoling királyság, majd császárság viszonyát a pápasághoz szabályozta. Ottónak meg kellett ígérnie az ünnepélyes formában kiállított oklevélben mindazoknak a restitucióknak és területadományoknak betartását, amelyeket a Karolingok tettek Szt. Péter javára. A határ felrajzolásánál a pápa természetesen olyat is az egyházállam tartozékának tüntetett fel, ami, mint pl. Venetia és Istria, vagy Korzika-sziget, puszta óhajnál nem jelenthetett többet. A paktumnak legfontosabb részében Ottó biztosítani tudta a császár szuverén jogait úgy a pápaság, mint Róma és az egyház-állam felett, pedig ezek a jogok az előző árnycsászárok alatt teljesen feledésbe merültek. I. Lothar 824. évi constitutiója szellemében a megválasztott pápát addig nem szentelhették fel, amíg le nem tette az esküt a császárnak. Ugyanígy újra felelevenítették az állandó császári missus intézményt, továbbá a császárhoz való fellebbezés jogát.

A 962. évi császárkoronázással lezárult az univerzális birodalmi politika kibontakozása: minden, ami azután történt, már ezen alapult. Még mielőtt ezért a további események elbeszélésébe fognánk, vessünk egy pillantást az eddig megtett útra, hogy a császárpolitikának kihatásait a következő években helyesen megítélhessük. Sokan vannak, akik a császárpolitikát okolják a birodalmi egység széteséséért. A német birodalom állítólag azért hullott szét apró territoriumokra a XII. század végén, mert a sok harc, melyet Németországnak kellett folytatnia a császárság birtokáért és a császárságból kifolyólag, túlfeszítette a német királyság erejét. A királyság elvérzett Itáliában, ahelyett, hogy minden erejét a német egység összekovácsolására és a „Drang nach Osten” szolgálatába állította volna. Mondanunk sem kell, hogy ezek a vádak nem állják meg helyüket. Mint fentebb említettük, a birodalom belső, szervezeti okokból roppant össze. A királyság a Karoling politikai renaissance szellemében elhanyagolta a hűbériségben rejlő erők felhasználását és helyette túlzottan az egyházra támaszkodott, ami természetszerűleg végzetes következményekkel járt, mihelyt az egyház az invesztitúra-harcban kivonta magát a királyság hatalma alól.

Az itáliai császárpolitika magában véve még nem hatott bomlasztólag a birodalom belső szerkezetére, egyik kihatásában azonban mégis előkészítette az összeomlást. Az itáliai politika nagybirodalmi arányaiban megfosztotta a délnémet partikularizmust expanziós lehetőségeitől, azt mintegy külpolitikai blokád alá helyezte. Ahogyan I. Ottó a belső fronton lefegyverezte a partikuláris erőket, ugyanígy a külpolitikában is a hercegeket puszta statiszta szerepre kárhoztatta. Önálló partikuláris külpolitikával csak 951 előtt találkozunk, azután a sváb és bajor hercegeknek tűrniök kellett, hogy a birodalom Itáliát egészen a maga számára sajátítsa ki. Mindez még nem hozott volna bajt a német királyságra, ámde az Ottó-féle rendszer nem tudta végkép megsemmisíteni a partikuláris gócokat s ezáltal kíméletlen nagybirodalmi politikája önkéntelenül is ellenállásra ösztönözte az érdekeiben megtámadott részeket. A partikuláris hatalmak oly nagy szerepre tettek szert a Karoling-birodalom felbomlásának időszakában, hogy Ottónak – bár kelletlenül – bele kellett törődni a változtathatatlanba, s akarva-nemakarva, számolnia kellett az egyes országrészek és hercegségek politikai különállásával. Ennek folytán a királyságnak újból és újból a hercegekkel gyűlt meg a baja, s éppen ezen a belső hadszíntéren őrlődött fel a királyság ereje. Ilyen belső front azonban nemcsak a sváb-bajor részek felé létesült, hanem északon és északkeleten is, mint ahogy azt a szászok csatlakozása a Liudolf-féle mozgalomhoz ékesen bizonyítja. Amit Burgundia és Itália bekebelezése Ottó által jelentett a bajor és a sváb hercegségek számára, azt jelentették a szász nemesség expanziós törekvéseinek Hermann Billung és Gero őrgrófok hódításai a pogány szlávok országában. A szász nemességnek fogcsikorgatva kellett tudomásul vennie, hogy a királyság az őrgrófságok megszervezésével kalandozásaikat a prédaként kezelt szláv-földön máról-holnapra lehetetlenné tette.

Miképpen kell most már értelmeznünk a 962. évi császárkoronázást, egyáltalában mi mindent jelentett ez a szó: császárság Ottó korában? Mindenekelőtt a 962. évi császárkoronázást nem szabad renovatio imperii-nek abban az értelemben felfognunk, mintha Ottó egy régóta szünetelő intézményt elevenített volna fel. Aki végiglapozza Itália történetét az Arnulf halálát (899) követő mozgalmas éveknél, annak fel fog tűnni, hogy Itália királya a paviai koronázás után mindjárt kísérletet tett a pápánál a császári diadém megszerzésére. A próbálkozások sokszor hosszú ideig húzódtak el, olykor bizony végkép kilátástalanokká váltak, mint pl. Hugó esetében. Hugó sohasem lett császár. Alberich senator római uralma oly éles éket vert Pavia és Róma közé, hogy Itália királyának le kellett mondani a császárságról. Nyilvánvaló tehát: Hugó és II. Berengár neve mellől nem azért hiányzik az imperátor cím, mert nem is törekedtek a császárságra, hanem mert a politikai helyzet áthághatatlan akadályokat gördített szándékuk elé. Így történt aztán, hogy I. Berengár halála (924) után egészen Ottóig nem akadt több császár. Amikor tehát I. Ottó Róma felé tartott, az élő császár-hagyomány szellemében cselekedett, vállalkozását újításnak semmi esetre sem foghatjuk fel. A császár-eszme a német királyok udvarában is hagyományként öröklődött – bizonyság erre Gyermek Lajos és Ottó atyjának, I. Henriknek politikai tervezgetései – s csak alkalmas pillanatra várt, hogy újra megvalósuljon.

A császárkoronázással kapcsolatban azonban még egy másfajta renovatio is szóba szokott kerülni: a római birodalom és császárság felújítása a maga tényleges valóságában. Gondolt valaha is Ottó arra, hogy a régi római császárságot szervezetében „felújítsa”, a multból elővarázsolja? Ebben az esetben Ottó előtt a nagy római caesarok képe lebegett volna… Ma már tudjuk, hogy mintául nemcsak saját maga, hanem egész kora számára Nagy Károly szolgált. Ha annyira rómainak érezte volna császárságát, akkor bizonyára büszkén hivatkozott volna római császár elődeinek fényes sorára. Ezzel szemben az Ottók császárságuk kapcsolatát a római multhoz egyáltalán nem tartják fontosnak. Csak az invesztitúra-harc idején lép erőteljesebben előtérbe az a gondolat, hogy a német császár a római augustus közvetlen utóda, s hogy a római birodalom tovább él az Ottók császárságában. A XI. század vége felé tűnnek fel elsőízben azok a táblázatok, amelyek a császárokat a régi római időktől kezdve egészen az uralkodó német caesar-ig folytatólagosan közlik. Így pl. Bremai Adam III. Henriket a kilencvenedik császárnak (a Caesare Augusto) jelöli. I. Ottó magát egyszerűen „imperator augustus”-nak nevezte s csak egy pár oklevelében a 966-os évből hangzik címe: „imperator augustus Romanorum ac Francorum”. Az új császár-cím: „Romanorum imperator augustus” először II. Ottó egyik 976-ból datált oklevelében fordul elő, III. Ottó óta pedig használata állandósul. A „romani” alatt azonban ekkor még nem a császár minden alattvalóját (tehát a németeket is) értették, hanem pusztán csak Róma város lakosait, legfeljebb még a langobardokat. Ennek megfelelően a „Romanum imperium” se jelentett mást, mint „római területet” (Romanum territorium), vagyis elsősorban magát az Örök Várost és környékét, aztán tágabb értelemben Itáliát, az ú. n. „Romania”-t; mindenesetre a „római birodalomba” nem számították be Németországot. Ezért mondja I. Ottó 966-ban előforduló címe is „a rómaiak és a frankok császára”. A „rómaiak császárja” cím egyedül azt akarta kifejezni, hogy a német király uralma kiterjed az Apostol Városára is. A Romanum imperium kifejezést az egész birodalomra kiterjedő értelemben először II. Konrád (1024–1039) kancelláriája formálta ki, de I. Frigyesig (1152–1190) az oklevelekben csak szórványosan használják.

Az Ottó-korabeli császár-eszme szívében Róma áll, az Apostol városa a hozzátartozó Patrimonium Petri-vel. Hosszú, százados fejlődés eredményeként alakult ki az a felfogás, hogy Róma és az egyházállam a pápa diciója alatt külön államot alkot és hogy a pápa mint e terület „fejedelme” felett a legfelsőbb védelmet és államhatalmat csak a római császár gyakorolhatja. Elegendő emlékezetünkbe idézni a pápaság küzdelmes éveit a langobard időkben, Pippin intervencióját, az intervenció eszmei tartalmát, a filius sancti Petri és a defensor sancti Petri egész fogalomkörét, hogy megértsük, ez az Ottó-korabeli császár-eszme hosszú fejlődés folyamán érlelődött ki. A hely birtoka elengedhetetlen követelménye lett az imperator caesar cím használatának jogosságához. Már a lorschi „hivatalos” annaleszek a 800. év császárkoronázásának hatása alatt úgy okoskodnak: Nagy Károly méltán hivatja magát imperatornak, mert Rómát, a caesarok egykori székvárosát, a caput orbis-t bírja. Róma parancsolóját mindenkor imperatornak címezték, ép ezért csak az lehetett császár, aki Rómát a magáénak tekinthette. Rómán kívül nincs és nem is lehetett római császárság e felfogás szerint. Nagy Károly még nem tartotta szükségesnek, hogy a császári koronázás Rómában, még pedig a pápa közreműködésével menjen végbe. Ő még ismeri a császárutódlás biztosítását egyszerű császárjelölés alapján. A pápának azonban a IX. század folyamán sikerült felfogását keresztülvinni, hogy a császári korona felett egyedül a pápa intézkedhet. Ezzel a császárság teljesen összeforrott Szt. Péter alakjával. Ilymódon korlátozódott a császárság jelentése tartalmilag Róma, Szt. Péter városa és a patrimonium birtokára. A császár abban különbözött ép a királyoktól, hogy Róma, a caput orbis birodalmához tartozott. „Romam habere” – e két szóban fejezi ki Ottó, freisingi püspök a császárság értelmét krónikájában. A császárság nem is egyéb, mint „Róma városának koronája és közhatalma” (Romanae urbis corona et imperium). Mult és jelen a császári méltóságot Rómához kötötte. Ezért mondhatta Barbarossa Frigyes: mi értelme van római imperator címemnek, ha maga a város kicsúszik kezeim közül.

Mindennek dacára a történelem példát adott arra, hogy valaki Rómát hatalmába tarthatta, anélkül, hogy caesar lett volna. Alberich senatorságára gondolunk. Ez a senatorság római nemzeti hagyományok levegőjében érlelődött ki, a városi nemesség gondolatvilágában, a pápai kúrián kívül, sőt annak ellenére. Ez a nemzeti római renaissance egy Boöthius, Nicomachus patriotizmusáig nyúlik vissza a hagyományban, s akkor támadt fel újra, amikor a pápaság ellenálló képessége ellankadt. A pápaság azonban szövetkezett Ottóval és a kuriális gondolat tekintélyének helyreállítása útján megbuktatta a római imperium renovációját a senatorság kebeléből. Ősi ellentétek kísértenek itt vissza: a senator szembenáll a caesarral, a római nemzeti eszme az univerzális, keresztény császársággal, miként a IV. és az V. században. Jól érezték ezt át Róma város nemesei, akik Ottó bevonulásakor így kiáltottak fel: „Ut non veniant reges Saxones et destruant regnum nostrum!… Ve Roma!… Mater fuistis, nunc facta es filia… a Saxone rege expoliata”.

A császárság azonban különleges feladatokat is rótt a császárrá koronázott királyra és éppen ezek a feladatok emelik ki a császárságot Róma város lokális viszonyaiból egyetemes jelentőségre. Minden rex christianus legszentebb élethivatása volt, hogy az egyházat védje és Krisztus hitének terjesztéséért harcoljon a barbár pogányság ellen. De csak a császár előjogának és kötelességének számított Róma védelme. Ahogyan Ottó kora nem tudta elképzelni a császárt, a caesart Róma nélkül, époly kevéssé képzelhette el pápa nélkül is. Mindazok a tudós merengések, amelyeket manapság a történet alapján, de a történet emlékeinek bizonyságtétele ellenére szoktak szövögetni Róma és pápa nélküli frank császárságról, egyszerűen képtelenségek a kor szemszögéből nézve. Nem üres címmel kívánta Ottó díszíteni magát, amikor a császárság után törekedett, hanem egy kivételes hatalommal: császárnak kellett lennie, hogy Rómát Közép-Itáliával birtokába vegye, de császárrá lett, hogy a rex christianus, a keresztény szellemű király, a krisztusi helytartó legmagasztosabb feladatát, a király tisztét Szt. Péter oldalán gyakorolja. Bizonyára reálpolitikai meggondolások, mint pl. a délnémet hercegek itáliai expanziójának feltartóztatása, új, sőt Európa leggazdagabb részeinek birtokba vétele régi frank ezpanziós törekvések felelevenítésével, stb. közrejátszottak itáliai hadjáratában, ám a mód, ahogyan a kortársak Ottó Róma-útját értelmezték, világosan mutatja a Szt. Péter-szolgálat eszméjének nagy jelentőségét a császárság elméleti igazolásának rendszerében. Ottó úgy tünteti fel magát, mint ha csak azért jött volna Itáliába és Rómába, hogy az isteni rend, az ordo világát, a jogot és a békét visszaállítsa (renovatio). XII. János pápa Ottót „ad defensionem s. dei ecclesiae” kente fel imperatorrá, XIII. János pedig az egész keresztény világnak tudtára adja, hogy Ottó békét hozott az Örök Városra és a „caput totius mundi”-t egykori méltóságába visszahelyezte. Liutprand, Ottó bizánci követe szerint, a bizánciak azáltal veszítették el jogukat a császárságra, mert elhanyagolták feladatukat, Szt. Péter védelmét; ezzel szemben „Ottó Rómába jött a földrész másik végéből, hogy Itáliában az isteni rend uralmát helyreállítsa és az univerzális egyházat egykori méltóságába visszavezesse” (XIII. János pápa 967-ben kelt leveléből). Természetesen a német királyok csak a pápa és Róma egyházának különleges védelmét és patrónusságát vették magukra a császárkorona fejében; abban az esküben, amelyet a császár tett le a pápa kérdésére Szt. Péter csontjainál, az egész keresztény világ védelme nem szerepelt. „Romana ecclesia” kifejezés ebben az időben még nem volt abban az általános értelemben használatos, mint ma („a római-katolikus egyház”). Amikor tehát a császárkoronázás I. Ottót „a római egyház patrónusává tette” (patronus), vagy amikor II. Jenő pápa III. Konrádot így titulálja: „specialis sanctae Romanae ecclesiae defensor”, akkor tulajdonkép csak Róma, de nem az egész keresztény egyház védelméről volt szó. A császárság fogalmából hiányzott az egyetemes vonatkoztatás, mint ahogy azt sem rejtette magában, hogy hordozója a többi királyok fölött földi világuralomra tart igényt.

Ottó ténylegesen rendet teremtett az Örök Városban, a pápaságot kiszabadította a városi nemesség hatalmából és mindazoknak a törekvéseknek, amelyek Alberich személyében már formát öltöttek, s amelyek a pápa fejedelemsége helyébe a senatorok Rómáját kívánták feltámasztani – jó időre véget vetett. De XII. Jánosnak ijedten kellett tudatára ébrednie, hogy Ottó komolyan fogta fel patronusi tisztét. A helyett, hogy paviai király-elődei szokása szerint Rómát a rómaiaknak hagyta volna, úgy kezdett járni-kelni a városban, mintha ő lenne az Apostolváros és a városállam tényleges ura. Természetesen a Szentszék Ottó ígérete ellenére hiába várta, a Hugó által egykoron meghódított Romagna, Pentapolis és a ravennai exarchatus restitucióját. A pápa, hogy lábatlankodó megmentőjétől szabaduljon, újra szövetkezett a római nacionalista nemességgel, ismét megtalálta az utat a bizánci császárhoz, sőt a magyarokat is Ottó megtámadására biztatta. Ottó azonban csakhamar Rómában termett, megeskette a rómaiakat, hogy az ő, vagy fiának beleegyezése nélkül a jövőben pápát nem választanak, a lázadó XII. Jánost pedig synodus elé állíttatta s azon megfosztotta méltóságától (963). De Ottó pápája, VIII. Leó (963–965), mihelyt a császár kitette a lábát Rómából, nem tudta tartani magát se az újra erőre kapott XII. Jánossal szemben, se annak halála után, a római patrióták jelöltjével szemben (V. Benedek ellenpápa), akit a császár tiltakozása dacára felszenteltek. Ám Rómát az éhség megadásra kényszerítette. Ottónak újból alkalma adódott, hogy az egybegyűlt synoduson a pápa felett minden kánoni szabály (Pseudo-Izidor) semmibevételével ítélkezzen. Az önállósághoz szokott római nemesség azonban nem akart semmi áron sem beletörődni sorsába, s VIII. Leó halála után, az új, Ottó követeinek befolyása alatt választott pápa (XIII. János, 965–972) idején Petrus városi praefectus és Rodfred campaniai gróf vezetése alatt – régi római címek, s tisztségek felelevenítésével egyidőben (renaissance) a praefectus urbi is (965 óta) újra megjelenik (772-ből való az utolsó adat) – a gyűlölt idegenuralom ellen lázadt. Ottó szörnyű bosszút esküdött: tizenkét „népvezért” (decarcones) felakasztatott, a praefectus urbit pedig átadta a pápának, hogy ítélkezzen felette. Ebben az időben száműzte Berengárt és Willát is Németországba, akik mindeddig hősiesen védték váraikban magukat; Bambergben haltak meg.

Miként Nagy Károlyt és II. Lajost, úgy Ottót is Közép-Itália birtokbavétele és a császárkoronázás ellentétbe hozta Bizánccal. I. Ottónak sikerült rövidesen Capuát és Beneventet hűbéri fennhatósága alá vonni, ami természetszerűleg erősen nyugtalanította Bizáncot. Nagy Károly annak idején mindent elkövetett, hogy a bizánci basileus elismerje császárságát; Ottó is ezt akarta. Ottó calabriai hadjárataival próbált nyomást gyakorolni a bizánci császári udvarra. Eredményeket azonban csak Nikephoros császár megöletése (969) után ért el. Az usurpator Tzimiskes János hajlandónak mutatkozott arra, hogy I. Ottót elismerje császárnak, s az időközben társ-császárrá koronázott (967) II. Ottónak görög hercegnőt adjon feleségül. A megegyezés 972-ben a két császár között létre is jött. Ottó lemondott Dél-Itália birtokbavéteknél Benevent és Capua kivételével, fia számára viszont megszerezte hitvestársnak a bizánci usurpator Theophanu nevű unokahugát.

Ottó Nagy Károly és II. Lajos útjain járt Itáliában. A városokban gazdag, kincsekben duskáló Itália megszerzése már egymagában nagy értéket jelentett a német királyság számára. Nagy Ottót azonban nemcsak ezek a reálpolitikai érdekek indították a paviai királyság, majd aztán Róma, végül Dél-Itália – bárcsak részleges – bekebelezésére. Újra érvényesülni látunk egyházi és vallási elveket, melyek a Karoling-renaissance mindjobban profanizálódó műveltségében lassan erejüket vesztették. Ez világlik ki a császár-eszme sorsából is. Voltak I. Ottó előtt is császárok Itáliában, de ezek a Karoling-végi és átmenetkori császárok mintha teljesen megfeledkeztek volna a császár-eszme által számukra kirótt szerepről. A császár csak hivatásának világi feladatkörében jelenik meg a történelem forgatagában és defensor s Petri tisztéről nem hallunk semmit sem. Az új század közepe felé ismét egy nagy vallási mozgalom árama ragadja meg a lelkeket (cluny reform) és ennek az új szellemi fordulatnak hatása alatt a királyok és a világi nagyok is mind sűrűbben kulcsolják imára kezeiket. I. Ottó ennek az átmeneti kornak volt a gyermeke. Történeti alakjának jellemvonásai közt ott találjuk a Karoling-kor végének rideg politikai realizmusát; azt a renaissance-machiavellizmust, amely nem ismer más elvet kötelezőnek a politikai szempont és a politikai érdek kíméletlen keresztülvitelénél. Ottó, a politikus, éppen nem hat a legrokonszenvesebben. Ígéreteit szerette visszaszívni; a kötött szövetséget hányszor, de hányszor rúgta fel, ha érdeke úgy kívánta. De ez az Ottó egyúttal teljesen átérezte a kora-középkori uralkodói eszmény minden vallásos követelményét; valóban „Krisztus helytartója a földön” kívánt lenni, katona és hittérítő egyszemélyben. Róma birtokát is elsősorban egyházi szempontok tették előtte kívánatossá. A Nagy Károly-féle határ mentén lakó pogány népek megtérítése és bekapcsolása a nyugati keresztény kultúra körébe a német királyságra hárult. Ezért maradt a német egyház és német királyság oly hosszú ideig missziós egyház és állam. Ez a nagy egyházi terv a térítés és hódítás szoros együtthaladását tételezte fel, s a német királyt még inkább arra késztette, hogy az egyház fejével szorosabb kapcsolatba jusson. Az itáliai politikának gyümölcseit a keleti missziós politika is megérezte.

A misszionárius mellett ott lépkedett teljes fegyverzetben a katona is. Nagy Ottó, akárcsak Nagy Károly, egyszerre alapít új püspökségeket és visel háborúkat a politikai ellenállás letörése végett. A hit terjesztését természetesen nemcsak abból a szempontból találta üdvösnek, mert a politikai alávetést előkészítette vagy megerősítette, hanem az egyház egyetemes parancsa miatt, amely megköveteli minden keresztény embertől Krisztus nyájának a gyarapítását, hát még a királytól. Az alapokat Ottó keleti politikája számára még I. Henrik rakta le, mintahogy az apa mutatta meg más téren is az utat nagy fiának. Azokban az években, amikor Ottó az arany-fiatalság röpködő lepkét kergette Magdeburgban, atyja leverte a szlávokat dél-kelet felé a Saale-től fel egészen Holsteinig, észak-nyugaton. A Karoling védelmi rendszer a keleti határon nem tudott ellenállni a magyarok ostromainak, akik szabadon portyázhattak egészen Franciaországig és Itáliáig, s ezen nem sokat segített az sem, hogy a püspöki székhelyek, mint pl. Regensburg, Augsburg és a kolostorok (St. Gallen, Hersfeld, Gandersheim) vagy nagyobb királyi székhelyek (Quedlinburg, Werla) várszerű megerősítést nyertek. Épp ezért volt nagyfontosságú a jövőre nézve, amikor I. Henrik a Nagy Károly-féle védelmi rendszer helyreállításába fogott, sőt a régi határon túl hozzálátott egy széles védelmi öv kiépítéséhez.

I. Henrik még teljesen szász hercegsége keretei között szervezte meg a védelmet; a többi hercegségben, így pl. a bajor részeken a feladatot a partikuláris erőkre kellett bíznia. Franciaországban már ötven évvel előbb megindult a várak emelése a római castellumból kifejlődött frank erődítmények (négyszögű alap, középen hatalmas toronyszerű építménnyel) mintájára a normannok ellen, Itáliában kb. 25 évvel előbb a kalandozó magyarok betörései miatt. Németország azonban főleg keleti és észak-keleti részein, elsősorban I. Henrik hercegségében ekkortájt még kevés kővárral rendelkezett, úgyhogy a várépítés – legtöbbje a régi szász gyűrűk (körlapon, közepén nyilt térség, az épületek a falhoz tapadva) fejlettebb formájában – I. Henrik alatt indult csak meg nagyobb méretekben. Ez az az időpont, amikor Szászországban is a földesúr elhagyja tágas, de védtelen udvarházát (curtis), s magának a közelben valamelyik magaslaton kis családi várat emel (900 kör.). A már meginduló folyamatba kapcsolódott be I. Henrik, aki aztán jó példát mutatott Szászországban és Thüringiában az egyházi és világi nagyok számára várak építésére. I. Henrik rendeletéből a szláv határőrvidék királyi miniszteriálisai, a király földesúri harcos elemei (agragii milites) egy részének állandóan a várban kellett tartózkodnia, amely előre megtömött élelmiszerraktáraival veszély idején könnyen tudta magába fogadni a környék menekülő lakosságát. A milites agragii alatt telepes, lovon harcoló hivatásos vitézeket kell értenünk. E várépítő tevékenysége miatt nevezték el I. Henriket a „városépítőnek”, ám egészen jogtalanul, mert hiszen Németországnak ezen a vidékein igazi városokkal csak jó százkétszáz év mulva, Oroszlán Henrik korában találkozunk. Bizonyos azonban, hogy váralapításai (pl. Mühlhausen, Dalheim, Quedlinburg, Magdeburg, Merseburg stb.) csomó kereskedőt és iparost csaltak a suburbiumba; közvetve tehát ösztönzőleg hatottak a német városi élet kibontakozására.

I. Ottóra maradt az I. Henrik által birtokba vett Elba-Saale-n túli terület megszervezése. Az a szláv vidék, amely már a Nagy Károly-féle limes sorabicuson kívül feküdt, s amely csak laza adófizetőviszonyban tartozott a birodalomhoz, most Hermann Billung (az északi rész) és Gero (dél-keleti rész) őrgrófok alatt határőrségekké épült ki. Ottó tehát nem elégedett meg a Karoling marca-rendszer felelevenítésével, hanem ezt a rendszert egy egészen új területre alkalmazta. Gero halála után (965) őrgrófsága három részre szakadt: a Billung-Mark alatt elterülő Nordmark-ra (később Altmark), az alsó Saale és a Mulde-menti szász Markra (utóbb Ostmark vagy Mark Lausitz), továbbá a Csehországgal határos meisseni Markra. A dánok felé, akiket 934-ben Henrik már megzabolázott, Ottó felelevenítette Nagy Károly dán őrgrófságát, a későbbi Schleswig-Markot. Az őrgrófságok elé új szélső, adófizető sáv létesült azáltal, hogy Gero egyik utolsó hadjáratában a Mieszkó (Miszikó) normann származású (?) herceg alatt egyesült lengyel törzseket egészen a Warthe-ig adófizetésre kötelezte. Az Ottó-féle keleti határ tehát éppúgy tagozódott több határ-sávba, mintahogy a Karoling határvédelem is nem egyszerű vonalat, hanem széles őrvidéket alkotott. Csehország már I. Henrik alatt a német birodalommal hűbérfüggésbe jutott. Vencelt, a keresztény prágai herceget, a Premyslidák ősét azonban csakhamar pogány reakció seperte el, melynek feje tulajdon testvére, I. Boleszláv volt (929 vagy 935). Vencel megöletése egyet jelentett a német felsőbbség lerázásával. Viszontagságos idők után Ottónak sikerült I. Boleszlávot személyesen vezetett hadjárattal hűbér-viszonyba kényszeríteni, úgyhogy Ottó híres augsburgi ütközetében a magyarok ellen (955) a német csapatok között már egy cseh had-kontingens is résztvett. A Karoling-birodalom keleti határának déli szakaszát I. Ottó, miként trónutódai, sem tudta helyreállítani. A magyarság betelepedése a Duna-Tisza közére végkép kiragadta Pannóniát a német hatalom körzetéből és a határt körülbelül ott vonta meg, ahol az Alpok szélső szárnyai találkoznak a magyar Alföld nyugati nyúlványaival (Lajtha).

Az Ottó-féle keleti politika abban is Nagy Károly imperium christianum-ának örökségét vette át, hogy nem állt meg a meghódított területek állami megszervezésénél. A szervező és a katona mellett ott találjuk a kolonizátort is és a papot. Jütlandtól kezdve le egészen Csehországig a tulajdonképpeni, szűkebb államterület határán püspökségek keletkeztek, amelyeknek kimondott céljuk volt a pogány barbár világ meghódítása Krisztus számára. I. Ottó ezt a missziós gondolatot már uralkodása kezdetén magáévá tette. Egyidőben a kíméletlen homo ignotus, Gero őrgrófi megbízásával alapította Ottó a magdeburgi Szt. Móric missziós kolostort (937) nyilván azzal a rejtett szándékkal, hogy a keresztény hitet a Saale-n túlra átplántálja. A dán, továbbá a havelbergi, brandenburgi és valószínűleg az oldenburgi püspökség alapítása 948-ban a pápaság közreműködésével (a Szentszék külön legatust küldött ki !) világosan jelzi Ottó missziós terveit. Hadumar fuldai apát többízben járt a német király megbízásából Rómában, ahonnan általános engedélyt hozott urának püspökségek alapítására. Ez annál is fontosabb volt, mert a mainzi érsek és a halberstadti püspök sehogy sem akartak beleegyezni egyházmegyéjüknek az újonnan felállítandó magdeburgi érsekség miatt tervbevett megcsonkításába. Így bár a magdeburgi érsekség felállítását Ottó már közvetlenül római koronázása után egy synodus keretében megbeszélte a pápával, mégis terve a két érdekelt egyházfő ellenállásán hosszú ideig késedelmet szenvedett (968). Határozott sorompókat Magdeburg számára nem állapítottak meg Kelet felé. Ameddig a német birodalom hatáskörzete elért, tehát egészen a Warthe-ig, addig ért el az új érsek jurisdictiója is. Ottó Magdeburg első érsekének nem véletlen – azt a szerzetes Adalbertet tette meg, aki az uralkodó küldetésében Olga orosz nagyhercegnő kérésére 961-ben missziós célból Oroszországban működött. Miként tehát Salzburg, Nagy Károly alapítása, a kereszténység terjesztésének irányítását a szláv délkelet felé tartotta a kezében, akként Magdeburgnak Ottó azt a szerepet szánta, hogy az északkeleti szláv részek missziós központja legyen.

A keresztény misszió lelkesítette az imperium christianumot új és új területek megszerzésére, mint annak idején Nagy Károly korában. Ez a missziós programm politikai alávetést is követelt mindazon népektől, amelyek apró csoportokban, irányító kéz nélkül éltek pogány szokásaikban. A vendek megtérítése a Saale-Elba és az Odera közén magával vonta ezeknek a népelemeknek a birodalmi megszervezését is. Mihelyt azonban az imperium christianum politikailag többé-kevésbbé szervezett népek ellenállásába ütközött, törekvése csupán arra irányult, hogy megnyerje a politikai hatalom fejét a keresztény misszió számára. Ezért volt nagyjelentőségű (I.) Mieszkó lengyel fejedelem önkéntes áttérése 966-ban (vagy 967-ben), ami alighanem felesége, a cseh Dubrava hercegnő ösztönzésének tulajdonítható. Lengyelország különállása biztosítva volt a jövő számára. Az Ottó-féle császárság viszonya az alakuló lengyel országos egyházhoz jól megfigyelhető a lengyel püspökség, Posen, alapítási történetéből. Posent Ottó alapította és bizonyára Ottó helyezte Magdeburg alá. Első püspökei németek voltak. A lengyel egyház alapítását tehát még maga a német császár szorgalmazta, ami által tudva vagy tudatlan határt szabott a német egyház és vele a német államhatalom keleti terjeszkedésének. Nincs semmi, ami ennél jobban bizonyítaná, mennyire univerzális keresztény célokért küzdött a császárság, s mily kevéssé gondolt a német nemzeti jelleg és hatalom érvényrejuttatására. A poseni püspökség alapítása mintát adott a cseh, s III. Ottó alatt a magyar egyház életrehívása számára. Nagy Ottó saját maga viszi keresztül a regensburgi püspökkel szemben, hogy a cseh missziós terület épp a misszió ügyének érdekében külön püspökség alá tartozzon. A prágai püspökség alapítása VI. Benedek pápa támogatásával (973, betöltése: 976) valósult meg, itt is tehát a pápai és a császári politika találkozott egymással és a cseh herceg egyházi érdekeivel. Az új püspökség, amelyet különben a mainzi érsek alá helyezték, hatalmas missziós területet kapott: Morvaországot, a Vág völgyét, a krakói és a vörös-orosz vidéket. Miután azonban úgy Morvaország, mint a Vág völgye magyar fennhatóság alá tartozott, kétségtelen, hogy Ottó messzeágazó missziós terveibe már Magyarország megtérítését is beleszőtte. A halál a hatvankét éves császárt megakadályozta abban, hogy ezi az álmát valóra váltsa. 973-ban halt meg Memleben-ben. Hamvait Magdeburgban temették el, amely a nagy missziós feladatok következtében Aachen helyére lépett. Mintegy szimboluma volt ez annak a ténynek, hogy a német császárság súlypontja nyugatról keletre tolódott át.