HARMADIK FEJEZET: RENOVATIO IMPERII ROMANORUM

Már I. Ottó levetett királyságáról minden helyi, szász jelleget, amikor a partikularizmus fölé emelkedett. A trónutódok még tovább mentek ebben az irányban, királyságukat még teljesebben építették át a törzsek és népek, országok és vidékek felett álló birodalmi szervezetté. A birodalmi imperializmus Nagy Károly szellemében univerzális-keresztény missziós célok után lelkesedett és csak másodsorban, legfőkép katonai érdekből, gondolt új területek betelepítésére és ezzel kapcsolatban germanizálásra. Amilyen mértékben az imperium ezzel a keresztény missziós tudattal telítődött, abban a fokban távolodott el a német alaptól és vált egyetemes birodalommá. I. Ottó nem akart csupán német király lenni, még kevésbbé II. vagy III. Ottó. A császár szemében a német határ védelme és a küzdelem a szlávok ellen Róma és Itália épségének biztosításával, s a szaracén veszély elhárításával egy feladatot alkotott. Jütlandtól egész Calabriáig a császár frontja egyetlen hosszú vonalban húzódott. Ezzel azonban akarva-nemakarva megváltozott az imperium helyzete Rómához és Itáliához. A birodalom „supranacionalizmusa” egy szintre emelte Itáliát Németországgal és neki a császárság szervezetében egyenrangú helyet biztosított. Amíg az imperiumot Németország felől és a német királyság erejével kormányozták, Itáliának meg kellett elégednie a külső tartomány szerepével. De I. Ottó halála óta Aachen, Nagy Károly városa mellett mind jobban érvényesült Róma, az Apostol és a caesarok városának fénye. Kezdetét veszi az a folyamat, amely aztán a Staufok alatt végső kifejléshez érkezett: az imperium súlypontja a germán vidékről a román vidékre tolódott át. A „Romanorum” szó felvétele a puszta „Imperator Augustus” mellé világosan jelzi a birodalom római jellegének fokozatos kidomborítását (976-tól). És szinte alkotmányjogi reformszámba ment, hogy amikor az aggódó apa a veronai birodalmi gyűlésen (983) alig hároméves fiacskáját, III. Ottót, királlyá jelölte, a választáson nemcsak a német nagyok, hanem az olasz optimates is részt vettek. III. Ottó egyszerre lett a frankok és a langobardok királya. Jellemző továbbá, hogy bár a felkenés és a koronázás a szokás szerint Aachenben folyt le, a mainzi érseken kívül a ravennai is közreműködött a szertartáson. A Nagy Ottó halála után bekövetkezett változást tehát röviden így jellemezhetjük: a császárság erősebben mint valaha, vallásos, missziós tartalmakkal gazdagodott, emellett azonban „romanizálódott”, bekerült a Róma-eszme varázskörébe.

Az imperium egyházi szellemében nem nehéz felismernünk az új szerzetesi ideál, a felújuló Nagy Gergely-féle keresztény pragmatizmus jelentkezését. A koraközépkori királyeszme, mely a Karoling renaissance-ban fokozatosan vesztett vallásos jellegéből, újra ragyogni kezdett. A császárság elromanizálását viszont az segítette elő, hogy a birodalomnak – mint Nagy Károly alatt – itáliai birtokából kifolyólag eszmeileg is össze kellett mérnie erejét a régi „római imperiummal”, Bizánccal. Az ifjabb birodalom, ahol csak tehette, utánozta Bizáncot, amely elefántcsontmunkáival, émail-, üveg- és kelmetermékeivel az Alpokon túl irígy bámulatot keltett. A bizánci udvar pompája a szász dinasztia udvarát követésre ösztökélte. Ebben a tekintetben II. Ottó görög feleségére, Theophanu-ra hárult a közvetítés szerepe. Azok számára, akik sanda szemmel nézték az udvar fokozatos elromanizálását, Theophanu volt a gonosz nő, ki Görögország luxus- és kincsimádatát átplántálta a német udvarba és ezzel a többi udvari dámát is a pompakedvelés bűnére csábította. Ebben az időben alakították át az uralkodói ornátust bizánci példára, úgyhogy joggal beszélhetünk II. Ottó óta bizánci hatásokról a német udvarban. A délvidéki kultúra előtörésében kétségkívül Adelheidnek, II. Ottó francia-burgund anyjának is sok része volt. Vele fínomabb, irodalmi műveltség jutott a szász udvarba. I. Ottó még azzal vesződött férfikorában, hogy olvasni tanult. Amikor a magdeburgi dóm építéséhez Itáliából antik márványoszlopokat hozatott, nem annyira az antik szellemnek kívánt hódolni, mint inkább Nagy Károly emlékének, ki tudvalevőleg az aacheni építkezésnél hasonlókép járt el. Mennyire más, eszmeibb, szubtilisebb levegőben cseperedett fel fia, II. Ottó! (973–983.) II. Ottó nagy érdeklődéssel hallgatta Ravennában reimsi Gerbert és magdeburgi Otrich iskolamester vitáját a tudományok felosztásáról. Ezt a rőtszakállú, kistermetű uralkodót a hízelgők – s szerette a hízelgőket – fínom műveltségéért és dialektikai jártasságáért magasztalták. Íme, az új generáció, a fínomkodó irodalmi ember és rétor! Valóban a délvidéki kultúra és a francia-görög vér teljesen meghódította a szász udvart Dél számára. A barbár Észak, a dinasztia ősi fészke, már teljesen idegenné vált az ifjabb Ottónak.

Ezeket kell szemmel tartanunk, amikor II. és III. Ottót cselekedeteikből megérteni próbáljuk… Az imperiumot éltető és összetartó erőkkel szemben azonban más, ellentétes irányzatok is törekedtek érvényesülni. A tizennyolc éves egyeduralkodónak megdöbbenve kellett látnia, hogy már apjának halálára minden zugból ellenséges hatalmak jelentkeznek. A partikularizmust I. Ottó rideg kíméletlenséggel teperte le a földre, de nem semmisíthette meg. I. Ottó Henrik testvérének hasonnevű fia (a humanista történetírás „a viszálykodó” névvel bélyegezte meg) a bajor hercegséget még apjától örökölte. Most, II. Ottó trónralépte után, sietett kezet fogni a cseh Boleszláv és a lengyel Mieszkó hercegekkel, mert úgy érezte, hogy az udvar Bajorország régi riválisát, Svábországot előnyben részesítette. II. Ottónak azonban sikerült 978-ban több évi küzdelem után leteperni ellenfeleit. Hogy a bajor hercegséget gyöngítse, területéből kiszakította a karinthiai és a veronai őrgrófságot, s belőlük egy külön hatodik hercegséget létesített; az Ostmark-ot, a Passau-magyar határ közti őrgrófságot pedig önállósította. E belháború kihatásaként Adelheid anya-királynőnek is Burgundiába, régi hazájába kellett távoznia. Lothar francia király, kinek felesége Adelheid leánya volt, elérkezettnek látta az időt, hogy Lotharingia visszaszerzését megkísérelje. II. Ottó az aacheni váratlan betörésre egész nagy hadjárattal felelt, Párisig nyomult előre és a francia királyt békére kényszerítette (980). A trónváltozás Rómában is zavarokat idézett elő. Az idegen uralmat gyűlölő nemesség megfojtotta a német pápa-kreatúrát, VI. Benedeket és dux Crescentius vezetése alatt, ki patricius Romanorum-nak nevezte magát, autonóm alapon szervezkedni kezdett. Amikor azonban a császár szépszámú seregének fegyverei megcsillantak Róma előtt a napfényben (980), Crescentius pünkösdi királysága is véget ért.

Csak most jutott a császár annyi lélekzethez, hogy császári tisztének legfontosabb feladatát betöltse s a Rómát fenyegető szaracén veszéllyel szembeforduljon. A provenceiaknak a folyton-folyvást szerte kalandozó pogány mórokat sikerült kiverniök Garde-Freinet-i fészkükből (975). Annál inkább érezte meg Dél-Itália a hitetlenek erejét, kik 965-ben a bizánci Sziciliát teljesen birtokukba vették. A német császárság azáltal próbálta feltartóztatni a szaracénok előrenyomulását Dél-Itáliában, hogy Capua urának, a Vasfejű Pandulfnak kezében Beneventet és Spoletót egyesítette, amihez Pandulf aztán még a bizánci Salernót is megszerezte. A védelem ennek a vazallusfejedelemnek a vállán nyugodott. A császár már 981 elején egészen a félsziget déli csúcsáig nyomult előre, 982-ben azonban Rossano közelében Cotronenél a megfutamított arab sereg meggondolatlan követése miatt csúfos vereséget szenvedett. A szörnyű csatavesztésnek hírére a keleti határ szláv törzsei és a dánok nekiestek az őrségeknek; Havelberget és Brandenburgot a wilzek, Hamburgot az abotriták döntötték romba. A missziós püspökségek közül egyedül Meissen és Zeitz maradt meg a szorbok országában. A császárt kötve tartották az itáliai viszonyok; nem mehetett északra. Ép ekkor üresedett meg Szent Péter széke, betöltéséről gondoskodni kellett. Jellemző az új császárság felfogására, hogy az elhunyt VII. Benedek utódjául nem rómait, hanem Petrus paviai püspököt, itáliai kancellárt tette meg (XIV. János, 983–984). Mintha a császárság a pápaságot is meg akarta volna fosztani római hagyományaitól, mikép már magát megszabadította a szász-német jellegtől!

A legnagyobb tervek és a legnagyobb harcok közepette ragadta el Ottót hirtelen a halál (983). A koronát kiskorú fia, III. Ottó örökölte, kinek nevében mint gyám kezdetben anyja, Theophanu, majd ennek 991-ben bekövetkezett halála után nagyanyja, a burgundi Adelheid vezette az államügyeket. A két fejedelemasszonynak sikerült a gyermek király bajor nagybátyjának, Civakodó Henriknek a régensség, majd a korona megszerzésére irányuló törekvéseit megbuktatnia, főleg a hű Willigis mainzi érsek és a délnémet-szász-lotharingiai világi nagyok támogatásával (985). Ezután a birodalmi kormányzat minden ereje arra irányult, hogy az égető, de kellemetlen kérdések megoldását elodázza és a status quo-t a szirtek kikerülésével fenntartsa. Jellemző erre az óvatos politikára Theophanu anyacsászárnő 989–90. évi római tartózkodása. A trónváltozást az Örök Városban a mély gyökereket eresztett Crescentius-dinasztia arra használta fel, hogy újra felelevenítse a senatorok Rómáját olyformán, mint ahogy azt kevéssel előbb Alberich ó-római címek és szokások felvételének kíséretében már megpróbálta. Theophanu megjelent Rómában, de Johannes Crescentiust, az előbb szerepelt Crescentius patricius fiát, egy ujjal sem bántotta.

Azonnal megváltozott a helyzet, amint III. Ottó tizenötödik életévét betöltötte, s a birodalom kormányzatát saját kezébe vette át (995). A „világ csodája” – ahogy már kora elnevezte a sokoldalú szász Bernward, a későbbi hildesheimi püspök, fogékony tanítványát – már csak a birodalmi politika megkezdett csapásán haladt tovább. Ami atyját és atyja kormányának legjelentősebb tagjait áthatotta, de ami a sors mostohasága folytán még nem valósulhatott meg, az ebben a ragyogó ifjúban tetté és igévé vált. Bizonyos, hogy ennek a birodalmi politikának már III. Ottó alatt akadtak ellenzői, de viszont ép úgy voltak pártolói is. Kipróbált államférfiak, bámulattal övezett szellemi nagyságok ezt a birodalmi politikát magukévá tették, sőt megvalósításán minden erejükkel fáradoztak. Ez a birodalmi politika kezdettől fogva Janus-arcot mutatott. Egyik felével Róma felé tekintett és mindjobban a Róma-renaissance fénykörébe jutott, a másikkal a Civitas Dei, az Imperium Christianum nagy feladatai felé fordult, s ezzel fokozatosan átszellemült, vallásos-missziós tartalmakkal telítődött. A kettő csak látszólag tagadja egymás létét. Hiszen a császárság tartalmát régtől fogva Róma, a Caesarok és az Apostolfejedelem városának birtoka s az Apostolfejedelemnek magának és egyházának védelme határozta meg. És mert minden pápai és birodalmi renovatiós kísérlet – ellentétben Róma város nemesi köreinek nemzeti és világias renaissance-eszméjével – római császárság alatt Constantinus és Szilveszter pápa keresztény Rómáját értette. Ekkortájt az imperium Romanum és az augustusi béke kora teljesen eggyé forrott a krisztusi béke és a keresztény ökumene szervezetének gondolatával. Rómát megújítani annyit tett, mint Krisztust szolgálni és az egyházat felmagasztalni a barbárság sötétségével szemben. A régi filozófus császárok meggyőződése: a császárság feladata a barbár népek megtérítése a kultúra számára – még most is tovább hatott, de már így hangzott: a barbárság megnyerése Krisztus számára. Róma-eszme és küzdelem a pogányság hatalmaival, vagyis harcos keleti politika a legszervesebben összetartoztak egymással. Mindez a törekvés és óhaj az Ottók Nagy Károly kultuszába torkolt. Nagy Károly legendássá nagyított alakja mint követendő példa, mint hérosz világított Ottó korára.

Ottót először a keleti missziós fronton találjuk, ott, ahol a régens kormányzat oly sok erőfeszítést tett a lengyel herceg, Mieszkó szövetségében az Elbától jobbra eső szláv vidék visszaszerzésére és a határmenti várak rendbehozására. Hogy a birodalom a határ megerősítésén kívül nem tudott több eredményt felmutatni a keleti fronton, az nem annyira a régenskormányzaton mulott, inkább a missziós eszme iránt kevés fogékonyságot tanusító szász világi nagyokon. A szláv hadjáratokban azonban már a kis Ottó is részt vett, aki így egészen korán megismerkedhetett a birodalom missziós feladatkörével. Első uralkodói vállalkozása is a szláv abotritek ellen irányult, mely alkalommal a két Boleszláv herceg, a lengyel (992 óta) és a cseh vazallus-segédcsapataival egészen Mecklenburg szívéig jutott el (995 szept.). Innen azonban Ottó gyorsan Itáliába vonult, ahová a császári korona elnyerése épúgy csábította, mint az a vágy, hogy atyja cserben hagyott itáliai politikáját nagyobb szerencsével folytassa. Maga előtt a „Szent Constantinus lándzsáját” vitette (I. Henrik szerzeménye!), mintegy hatalmának szimbolumát Itália felett, új Constantinusként Constantinus örökébe lépve. Ottó közeledtének hírére a rómaiak kezes bárányok módjára járultak a császár elébe, s az időközben meghalt XV. János helyére új pápát kértek tőle. Valamikor a pápaválasztás a római klérus kiváltságai közé tartozott, de ez a szokás, amióta dinasztiák kormányozták Rómát, lassanként erejét vesztette. Most is, nem a pápai udvar, hanem a táborozó császár döntött afelett, ki legyen Szt. Péter utódja. Olyan férfiú kellett az Apostolfejedelem székébe, akit Rómában a klérushoz és a világi nemességhez semmiféle szál nem kötött és aki úgy az egyházi reformerek, mint a birodalmi udvar bizalmát egyaránt bírta. Ottó – mintha csak egy német püspökség betöltéséről lenne szó – idegent jelölt ki pápának, nagyatyja egyik leányági leszármazóját, a későbbi Száli uralkodóház fiatal, mindössze húszéves tagját, Brunót. Röviddel rá Brunó már mint V. Gergely (996–999), III. Ottót császárrá koronázta (996), de a szokásos paktum (lásd: Ottonianum) megújítása nélkül.

Ottó Crescentius patriciusnak a pápa kérésére megkegyelmezett. Ám mihelyt a császár és a pápa kitette a lábát Rómából, a patricius újra hatalmába ejtette a várost, sőt mi több, ellenpápát állított fel azzal a rejtett céllal, hogy a pápaságnak a császársággal kötött szövetségét szétszakítsa. A különben óvatos patricius talán sohasem ragadtatta volna el magát ily messzire, ha nem számított volna Konstantinápoly eredményes támogatására. Éppen ebben az időben tartózkodott a basileusnak követe Rómában, ki ugyan Ottónak egy görög hercegnővel kötendő házassága ügyében hajózott át Itáliába, de aki, látva a rómaiak forrongását, terveket kezdett szőni egy Justinianus-féle, új bizánci „renovatio imperii” érdekében. Ottó nem siethetett mindjárt a hűtlen Rómába; a keleti politika fogva tartotta. De amint az Elba-vonalon a békét most már véglegesen biztosította, nagyszámú sereggel Róma ellen ment, Crescentiust az Angyalvár tetőjén lefejeztette, a katonák által csúnyán megcsonkított ellenpápát pedig a szokásos külsőségek között egy synoduson megfosztatta egyházi méltóságától, aztán szamárra kötve, az utca csőcselékének gúnyos kacaja között kikergettette a városból (998).

A nemesek uralmának megbuktatása Rómában megnyitotta Ottó előtt az utat nagyszabású tervei megvalósításához. Ottó mindeddig csak futólagosan tartózkodott az Arany Rómában. Most végre beteljesülhetett vágya: Rómát nemcsak látta, Rómában gyökeret ereszthetett. A város antik romjainak csodálatos látképe és egy római nő szerelme, kit a hagyomány ok nélkül tett meg a lefejezett Crescentius özvegyének, a szálakat Rómához még édesebbé, még oldhatatlanabbá fonták. Az Aventinuson, amelyet a kortársak dícsértek jó levegője és régi épületeinek szépsége miatt, rendezte be császári székházát. A császár Rómába helyezte át székhelyét? – ezen nem egy egyházi ember, még baráti körből is, mint pl. Querfurti Brunó, megütközött. Már rég általánossá vált az a felfogás, hogy Rómában, az „apostolorum domicilium”-ban, a pápa mellett nincs hely a császár számára. Ennek a meggyőződésnek adott hangot az ú. n. Constantinus-adomány, amelyről még XII. János pápa (955–963) állíttatott ki János kardinális által díszes írású példányt. A hamisítvány szerint Constantinus császár azért helyezte át székhelyét Konstantinápolyba, mert méltánytalannak találta, hogy abban a városban, ahol az egyház fejének, az Apostolfejedelem utódának széke áll, császár hatalmat gyakoroljon. III. Ottó azonban egyszerűen hamisítványnak minősítette ezt az adomány-levelet, – több száz évvel (XV. sz.) megelőzve a tudomány ítéletét – az Ottonianumot pedig egyszerűen nem tekintette magára nézve kötelezőnek. Csakis így rendelkezhetett szabad kézzel oly grófságok sorsáról, amelyek a paktumok értelmében a pápa-állam területére estek (Pentapolis). Az Ottonianum azoknak a paktumoknak mintájára készült, amelyek kezdettől fogva szabályozták Rómában és a két római-bizánci ducatusban világi fejedelemmé vált pápaság viszonyát a Karoling-birodalomhoz. Ottónak tehát meg volt az oka, hogy miért nem újította meg az Ottonianumot császárrá való koronázásakor. Ez azonban nem jelent kevesebbet, minthogy Ottó semmiféle formában sem ismerte el a Szent Széknek világi hatalmát a város és az ú. n. Patrimonium S. Petri felett. Ottó maga akart úr lenni a caesarok régi székhelyén, amelyet „nostra urbs regia”-nak hívott régi római gyakorlat felelevenítésével és ahová most tényleg birodalmának székhelyét helyezte.

A helyzet elvi tisztázását követték a gyakorlati intézkedések. Bár Ottó a császárság hagyományán (koronázási ordines, uralkodói ornatus, jelvények stb.) újításokat nem vitt véghez, a rómaiak régi szokásait, amelyek – Thietmar krónikaíró szavaival élve – már nagyrészt feledésbe merültek, felújítani törekedett. Az egyháziak és a német honfitársak nagy megbotránkozására ünnepélyes alkalmakkor egy félköralakú asztalnál foglalt helyet, akárcsak a szertartásos bizánci császár. Aztán „régi” római, javarészt azonban új, bizánci hivatalokat és címeket vezetett be egy új római hierarchia létesítése végett, mely célja szerint épúgy szolgálta volna a császári hatalom érdekeit, mint ahogy legyezgette a római patrióták hiúságát. Ottó meg akarta nyerni császári „renovatio imperii” gondolata számára mindazokat a nemeseket, akik eddig a dicső mult visszaállítását egy város-respublica keretében kísérelték meg. A Róma-imádó ifjú császár meg akarta velük értetni, hogy csak a caesarok utóda lehet álmaiknak igazi megvalósítója. Az új hivatalok és udvari méltóságok természetszerűleg imperiális színezetet hordtak magukon. A városi milicia fejének címe (magister militum) most így hangzott: „imperialis militiae magister”. Az eddigi pápai praefectus urbi, aki alá a város világi igazgatása tartozott, szintén császári hivatalnok lett és a régi cím mellé még a paviai „Pfalzgraf”-ra emlékeztető „comes palatii” nevet vette fel. A legfontosabb újításnak kétségkívül azt kell tekintenünk, hogy a patriciust is (1000-től) a császár nevezte ki. Mindezekkel a tisztségekkel Ottó részben új híveket próbált toborozni, részben saját embereinek érdemeit jutalmazta meg. A Crescentius-dinasztia fészkeit (Sabina, Terracina) sorra kifüstölte és a dinasztia ellenségeinek, főkép a megbuktatott Theophylaktus-Alberich dinasztia tagjainak adta.

Az újításokat szinte szimbolikus erővel fogta össze Ottó 998-ban kiadott fémbullája, amely már anyagánál fogva is kiütközött az eddig szokásos rányomott viaszpecsétek sorából. A bulla hátlapja az Örök Várost ábrázolja, mellső lapja azonban Nagy Károly körszakállas képét utánozta ezzel a felírással: „Renovatio imperii Romanorum”. Kell-e ehhez hangzatosabb, császárhoz méltóbb programm? És lehetett volna-e kifejezőbben világgá kürtölni, hogy a visszatérés a római multhoz Nagy Károly szellemében történik? Az imperium rómaiasodása, mely II. Ottó alatt már mérföldes csizmákkal haladt előre, III. Ottó rendszerében beteljesedett. Ottó már nagykorúságának évében telve volt Róma nagyságának gondolatával. Ezek a gondolatok azonban talán sohasem öltöttek volna oly nagyszabású formában testet, ha történetesen nem kerül az antik műveltség két ünnepelt képviselőjének, a francia Gerbert, reimsi püspöknek és a lombard Leó, Vercelli püspökének befolyása alá. Leó azon lombard nemesek közé tartozott, akik nem tudták sohasem elfeledni azt, hogy a paviai udvarban valaha az antik szabad művészeteket ápolták. Az antik tisztelete lombard létére, akárcsak az I. Ottó alatt élő Cremonai Liutprandban, nem párosult – miként Róma városi nemességénél császár-ellenes és patricius-párti irányzattal. Leó langobard öntudata a császárságban csak egy meghatványozott langobard királyságot tudott látni. A francia Gerbert-ben csodálatos gazdagságú levelezése alapján nem nehéz felismernünk a Karoling-renaissance késői képviselőjét. Katalán közvetítéssel jórészt arab forrásból származó aritmetikai, geometriai s asztronómiai felkészültsége a mágus benyomását tette korára. Mialatt kora újra Nagy Gergely szellemében a keresztény humanizmus ellen fordult és az aszkéta ideálnak áldozott (példa erre Majolus cluny apát gyűlölete a klasszikus auktorok iránt), addig Gerbertünk inkább a filozófiában keresett vigasztalást, a keresztény erkölcs-codexnél az antik „honestumot” becsülte többre és a mártírok, az eremiták, a cluny reformerek szemébe merte vágni: „M. Tullius kristálytiszta vizét nyujtsátok a szomjúhozóknak!”

Az ifjú Nagy Sándor Gerbertben megtalálta a maga Aristotelesét. III. Ottó meghívólevele Gerberthez már előre elárulja azt, mi mindent várt az ifjú leendő mentorától: „Kérésünkkel azt az óhajt társítjuk, hogy szász természetünk nyersesége kímélet nélkül bíráltassék, ezzel szemben bontakozzon ki bennünk az, amit a görög vér fínomságának köszönhetünk” (997). Valóban a francia Gerbert és az itáliai környezet hatása alatt Ottó teljesen elidegenedett szász fajtájától. Délvidékivé lett. Okosság és hála egyaránt közrejátszott, hogy V. Gergely, az első német pápa halála után Gerbert nyerje el a Szent Széket. Az első francia az Apostolfejedelem utódai sorában Ottónak, az új Constantinusnak hű Szilveszter pápája kívánt lenni. Épp ezért nevezte magát II. Szilveszternek (999–1003). Ottó II. Szilveszter pápában azt az embert helyezte az egyház élére, aki gondolatait épp a „renovatio imperii Romanorum” medrébe terelte. Csakis ez a pápa helyeselhette Ottó római terveit, melyek – szó ami szó – a pápaság világi hatalmának több száz éves fejlődését áldozták fel az imperiális Róma-eszme oltárán. Ebben az új Rómában, hol a császár és a pápa széke egymás mellett áll, Sz. Péter utóda a birodalom első püspökének helyét foglalja el. Ketten együtt kormányozzák a keresztény ökumene sorsát. A császár – küzdve és védő karját oltalmazóan az egyház fölé emelve; a pápa – tanítva és imába kulcsolt kezekkel. Ennek a birodalomnak Róma a központja. Az Ottó trónusa előtt hódolóan megjelenő népeket Róma vezeti, övé az elsőség. A császár úgy jelenik meg, mint különböző népek ura. Németország egy szintre kerül Rómával és Itáliával, ami abban is kifejezésre jutott, hogy az itáliai kancellár, Heribert 998-ban a német kancellária vezetését is átvette; a régi különállás csak a tiszteletbeli főkancellár címében maradt meg.

De hamis képet kapnánk a renovatio igazi természetéről, ha ezt a renovatiót csak a római imperium felújításának értelmeznők. A renovatio magába foglalta az egész keresztény élet újjászületésének a hitét. Ottó lelkét megragadta a X. század közepe óta egyre nagyobb áradattal hömpölygő aszkéta-vallásos mozgalom, melynek lelke Cluny francia kolostor volt. Ennek az új irányzatnak egyik jelentős képviselőjével, a cseh Adalbert prágai püspökkel szoros lelki barátságot kötött. Majolus cluny apát is többször megfordult udvarában. Zarándoklásai remetékhez (Szent Nilus Gaeta-ban) és szent helyekhez a bűnbánat édes gyötrelmeiben, Ottónak egy „másik lelkére” figyelmeztetnek bennünket. Jellemző azonban, hogy Ottó rendeletét, melyben az egyházi birtok mindenfajta átszármaztatását az adományozó élettartamára korlátozta, Róma senatusának és népének: S. P. Q. R. – így, ezzel a régi rövidítéssel – címezte. Az egyházi vagyon védelme és visszaszerzése vezette volna be magának az egyháznak megreformálását, a pápaság felemelését, tekintélyének helyreállítását olyan területeken is, mint pl. Spanyolország, Antiochia, Alexandria, melyek már régóta kicsúsztak Róma egyházi vezetése alól. Ebbe a reform-mozgalomba torkolt volna be végül maga a cluny-irány is. Az ú. n. „Ostpolitik” sem jelent mást, mint nagyarányú térítő, apostoli programmot. Ám minden talpalatnyi föld, melyet Ottó meghódított Krisztus és Róma számára, egyben a római nép hatalmát gyarapította és a Renovatio Imperii gondolatát szolgálta. Ottó magát Krisztus apostolának (servus Jesu Christi et Romanorum imperator augustus, egy Magdeburgban kelt oklevelében az 1000. évből) s „az egyházak terjesztőjének” (secundum voluntatem Jesu Christi Romanorum imperator augustus sanctarumque ecclesiarum devotissimus et fidelissimus dilatator: 1001 jan. 18-áról kelt oklevélben) tekintette.

Milyen formában képzelte már most el Ottó az új szerzemények viszonyát a német királysághoz és a római birodalomhoz? Az előző fejtegetésekből nyilvánvalóvá válik, hogy az imperiumot nem rideg hatalmi politika vezette, hanem a keresztény misszió ügye. A misszió eredményessége érdekében Ottó maga segítette elő úgy a lengyel, mint a magyar egyház megalapítását. Ezeknek a keleti határ-országoknak állami önállósága már sokkal erősebb volt, semhogy a miszsziót és az egyházak megszervezését a birodalom biztosítani tudta volna a maga számára. A császári politika nem is akart ennek a fejlődésnek útjába állni, sőt épp a szent ügy érdekében azt minden erejéből támogatta. Már Mieszkó (992) felajánlotta közvetlen halála előtt országát hűbérül Szt. Péternek. Ebben az időben a lengyel püspökség Posenben még Magdeburg alá tartozott. Nagyon jellemző a császári politikára, hogy a lengyel egyház felszabadítását a német „Landeskirche” jurisdictiója alól maga Ottó kívánta (farfai gyűlés). Az új érsekség székhelyének Gnesen-t választották; itt nyugodtak Ottó lelki atyjának, a poroszok közt mártírhalált halt prágai Adalbertnek szent csontjai. Amikor két hónap mulva (999 december) Ottó Itáliából a vezeklők ruhájában zarándokútra kelt Gnesenbe, a császár környezetében ott tartózkodott Adalbert féltestvére is, Gaudentius, már mint gneseni érsek-jelölt. Gnesen alá az új alapítású Krakót, Kolberg-et, Breslau-t helyezték, a régi missziós püspökség Posenben azonban továbbra is Magdeburg alá tartozott. Az új érsekség alapítását a lengyel hercegség sziléziai és chrobatiai területgyarapodása tette szükségessé. Magdeburg, a régi érseki székhely, túl messze volt az új missziós területtől, semhogy a térítés munkáját kellő eréllyel vezethette volna. Másrészt a misszió munkájának sikere érdekében útját kellett állni annak, hogy szláv-germán népi és politikai ellentétek az „idegen vallás” iránti gyűlöletben robbanjanak ki.

A különálló magyar egyház megteremtése a lengyeléhez hasonló körülmények között történt. A magyar Gnesen, Esztergom, úgyszintén a német egyházzal egyenrangú, közvetlenül a római Szent Szék alá rendelt szervezet központja lett. Nagyon tanulságos bepillantást nyujt a birodalmi politika műhelyébe, hogy 1001 januárában Rómában zsinat ült össze a pápa és a császár elnöklete alatt, többek közt bajor Henriknek, Vajk (István) fejedelem leendő apósának a részvételével, melyen a magyar egyház életrehívását tárgyalták meg. A magyar fejedelmet prágai I. Adalbertnek egyik bizalmas munkatársa, Anastasius, a későbbi esztergomi érsek képviselte, aki éppen Ottó „kedvezéséből és ösztönzésére” (gratia et hortatu) a pápától csakhamar koronát vihetett ura, Vajk, a későbbi István király számára benedikció kíséretében. A magyar fejedelem is a többi keresztény király, „krisztusi helytartó” sorában egyházának védőjévé és kormányosává vált. Amíg az új hit a magyarok közt csak szórványos eredményeket ért el főleg a passaui püspökség (Pilgrim) munkája nyomán, addig a salzburgi érsekség, Nagy Károly alapítása, elegendő támpontnak szolgált a térítés számára. Mihelyt azonban maga a „barbár” fejedelem vette kezébe az apostoli munka irányítását, előbb-utóbb be kellett következnie annak a pillanatnak, amikor a magyar egyház a maga lábára állt és a magyar államiság keretében szervezkedett.

Újból fel kell vetnünk a kérdést: mikép illeszkedtek be az új Karoling-határon túli országok az Ottó-féle imperium Romanorum szervezetébe? Ottó birodalmának szíve Rómában dobogott. A pápa és a császár azért tudott közös politikát folytatni Kelet megnyerésére, mert minden császári politika Rómából indult ki és Rómát szolgálta. Ottó szétbontja a német tartományi egyház zárt szervezetét és az univerzális egyház alapjára helyezkedett. Az új császárság nem tekinti többé egyházát különálló organizmusnak, hanem már csak annak az egyetemes egyház részének, amelynek egyházi feje a pápa. A pápaság hatalomgyarapodása tükröződött vissza az Ottók egyházi politikájában. Innen van, hogy a legfontosabb egyházi határozatokat az Ottók pápai synodusokon hozzák, melyeket Rómában vagy Itáliában tartottak meg. Róma azonban nem fekszik a birodalmon kívül, Róma ellenkezőleg a birodalom feje. A pápa nem is egyéb, mint a birodalom püspöke. Amikor tehát Ottó megteremti az önálló lengyel és az önálló magyar egyházat, csak az amúgy is halálra ítélt német „Landeskirche” terjeszkedési lehetőségeit sorvasztja el, a birodalom érdekeit ezzel korántsem sérti. A hűbéri gondolat erejét mutatja, hogy az új keresztény országok magukat hűbéri formák közt vetik alá a pápa egyházi főségének. Mieszko országát Szent Péternek adományozza; Boleszláv magát egyenesen Szent Péter tributariusának hívja. Nem lehetetlen, hogy Szent István is hűbéri formák közt ajánlotta fel egyházát a Szent Széknek, bár hűbéradó fizetéséről utódai alatt sem hallunk. Ezt a hűbérfelajánlást azonban nem szabad politikai alávetettségnek értelmeznünk, mintahogy azt később VII. Gergely tette. Itt csupán a hűbéri formának és gondolkozásnak alkalmazásáról van szó, olyan függőség jelzésére, amely lényegét tekintve, hitbeli alávetettség. A lengyel herceg, mint láttuk, ténylegesen a császár hűbéresei közé tartozott és keleten a birodalmi politikának legfőbb támasza volt. Csehország és Lengyelország, mint önálló egységek, beletartoznak az imperium Romanorum szervezetébe; az összekötő kapocs szerepét a hűbériség játssza. A császár továbbra is biztosítja befolyását, részben mint a misszió legfelsőbb irányítója, részben a politikai felsőbbség formájában. Magyarország ebben a rendszerben a legfüggetlenebb tag, leglazább része az imperiumnak. Valószínű, hogy az a lándzsa, amelyet Ottó küldött Istvánnak a pápa koronaküldésével kapcsolatban, a birodalom hűbéri felsőbbségét kívánta kifejezésre juttatni. István – minden jel szerint – nem tulajdonított ennek a viszonynak túlzott jelentőséget, utódai pedig már hallani sem akartak ilyen kötöttségről, mintahogy Lengyelország is Ottó halála után (1002) mindinkább szembefordult a birodalommal és függetleníti magát a császár-eszme varázsától. Boleszláv koronázása 1025-ben ennek a fejlődésnek volt a záróköve.

Az Ottó-féle „Renovatio imperii Romanorum” nem volt hosszú életű. Az egyháztól eltulajdonított birtokok visszaszerzése miatt Itáliában egyre nőtt az elégedetlenség, s ez az elégedetlenség, éppen Rómában, a birodalom szívében hirtelen forradalomban robbant ki. Mindazok, akikre Ottó uralmát alapította, élükön a tusculumi dinasztiával, a régi patricius Crescentius-párt oldalára álltak. Ottó csak nehézségek között tudott palotájából az Angyalvárba menekülni, ahonnan nagy beszédet intézett a lázadókhoz: „Ti vagytok azok, akiket római testvéreimnek neveztem? Hiszen ti miattatok hagytam el édes hazámat és hozzátartozóimat. Irántatok való szeretetemből adtam túl szászaimon és minden németen, saját véreimen. Pedig titeket birodalmunk legszélsőbb részeibe vezettelek, ahová még atyáitok sem tették be lábukat, midőn az egész földkerekséget hatalmuk alá vetették, mindezt azért, hogy hírnevetek egészen a világ végéig terjedjen. Gyermek helyett magamhoz vettelek benneteket és mindenki előtt előnyben részesítettelek. Miattatok, mert kedveztem nektek, magamra vontam mindenki gyűlöletét és irígységét. Most pedig hálából mindezért, atyátokat elűztétek, barátaimat kegyetlenül legyilkoltátok, s engem is kitaszítottatok…”

Ottó úgy érezte, hogy mindaz, amiben hitt és amiért fáradozott, mint valami kártyavár, most egyszerre összeomlott. A rómaiak megelégelték renovációs törekvéseit és ismét visszaáhítoztak a patriciusuralom idejébe, amikor maguk uralkodtak a városon. De Németország is elégedetlenkedett. A szász nagyok zokon vették Ottónak lengyel politikáját, mely expanziós törekvéseiknek útját állta, szövetkeztek a püspöki kar egyes elkeseredett tagjaival és nyiltan fellázadtak. Németországnak különben is fájt, hogy Róma lett az új római imperium középpontja. Általában – még Ottó közelálló barátai is, mint pl. Querfurti Brunó – a római birodalom tényleges felújítását hatalmas, de kivihetetlen gondolatnak tekintették (magnum quiddam, immo et inpossibile cogitans: Gesta epp. Cameracensium I.). Azok, akik a missziós programmtól sokat vártak, a Róma-eszme túlságba vitt felkarolását károsnak találták. „Jó cézár volt, de hamis utakon… Régi és pogány királyok módjára… az elvénhedt Róma halott díszeit megújítani törekedett. Legit et non intellexit” (Vita quinque fratrum). Ottó maga is úgy látta, hogy rossz utakon járt. Hite megingott művében. Aszkéták közé menekül és fogadalmat tesz: szerzetes, mártír akar lenni. De előbb – mily jellemző ez – még meg akarja magát bosszulni a rómaiakon. A kétségek és várakozások óráiban gonosz nyavalya fészkelődött testébe. Miközben jegyese, a görög hercegnő partraszállt, 1002 január 24-én, Róma közelében 22 éves korában meghalt.

III. Ottó halála után a birodalmi politika elejtette a „Renovatio imperii” programmját és visszatért az I. Ottó korabeli állapotra. Ottó nem hagyott gyermeket maga után, vele I. Ottó közvetlen ága kihalt. A korona egy viszonylag kedvező kimenetelű trónviszály után, amelyben Eckehard meisseni őrgróf és a Konrádok dinasztiájának kimagasló alakja, II. Hermann sváb herceg küzdöttek a koronáért a legitim dinasztiával, I. Henrik ük-unokájára, Henrik bajor hercegre, mint a legközelebbi rokonra szállt. II. Henrik (1002–1024) birodalmának súlypontját újra Németországra helyezte – ezt fejezte ki jelképesen pecsétjének körirata: „Renovatio regni Francorum”, s Rómát hagyta a rómaiaknak. Itália ismét a német királyság társ-országává süllyedt le, melyet tulajdonképpen az Alpokon túlról igazgattak. A kormányzat támaszai továbbra is a püspökök maradtak, a birodalmi igazságszolgáltatást nuntii látták el és az okleveleket Itália részére is a német kancellária bocsátotta ki. Az észak-itáliaiak az Ottókban Adelheid ágát látták, amikor tehát ez az ág kihalt, Ivrea-i Arduin őrgróf semmisnek nyilvánította ki Henrik trónigényét a paviai királyságra és nagyatyja, II. Berengár jogaira hivatkozva, Paviában megkoronáztatta magát. Arduin az alsóbb hűbéresekre (valvassores) támaszkodott, ellenfelei, közöttük a leghatalmasabb Vercelli-i Leó, III. Ottó volt tanácsadója, a magasabb rétegek (capitanei) soraiból kerültek ki. Csak Arduin halála vetett véget ennek az ellenkirályságnak (1015). Az Örök Városban ismét patricius parancsolt és pedig a Crescentius-dinasztiából, a III. Ottó által kivégeztetett (998) Johannes Crescentius fia, Johannes, ki mindamellett Henrikkel jó lábon akart állni. Ugyanezt a politikát folytatta a Crescentius-dinasztia ádáz ellensége, a tusculumi grófi ház is, mely a patricius 1012-ben bekövetkezett halála után jutott hatalomra. Az itáliai város-államok szokása szerint a család egyik tagja, III. Ottó egykori „imperialis palatii magister”-e, Alberich, vette át a világi ügyek vezetését, a császár-ellenes patricius cím kerülésével pusztán mint consul vagy dux, míg Szent Péter székét ennek az Alberichnek bátyja foglalta el, aki Róma első világi urának, a család ősének, Theophylakus-nak nevét viselte, mint pápa azonban magát VIII. Benedeknek nevezte. A birodalom tűrte e dinasztia uralmát s ennek ellenében aztán a pápa és a város világi ura szívesen pártfogolták Henrik érdekeit. Így történt, hogy II. Henrik 1014-ben császárrá koronázhatta magát, anélkül, hogy a várost tényleg hatalmában tartotta volna. A tusculumi dinasztia a negyvenes évek elejéig uralkodott Rómában; ez idő alatt a családnak egymásután három tagja lépett az Apostolfejedelem nyomába. A császár és a pápa éppúgy megtalálták egymást, éppúgy siettek egymás segítségére, mint annak idején, amikor a birodalom székhelye az Aventinus és a pápa a császár választottja, sőt rokona volt. És amint VIII. Benedek újból felújítja a pápaság délitáliai politikáját és a bizánciak ellen – miután előbb a lázadó Apulia segítségére siet, Pisa és Genua hajóhadával a szaracénokat már megverte (1016) – megint a német császár az, aki a pápa hívására a bizánciak kezéből kiragadja a langobard hercegségeket (1021–22). A III. Ottó-féle politika végső felszámolását jelentette, hogy Henrik a bambergi dóm felszentelésén személyesen résztvevő pápának (1020) – 833 óta az első pápa Németország földjén – a pactum Ottonianum-ot megújította (Heinricianum).

Ugyanezt a megváltozott képet mutatja a keleti front is. III. Ottó halála után rövidesen nyilvánvalóvá vált, mily veszélyes nagyhatalommá duzzadt a lengyel hercegség éppen az imperium támogatásával. A birodalmi politika mindeddig szabad kezet, sőt segítséget biztosított Vitéz Boleszlávnak a nyugati szláv törzsek leigázásában, amelyek két tűz közé kerültek. Boleszláv azonban többé már nem elégedett meg a pogány szláv országok bekebelezésével, hanem, kihasználva a német trónviszályt, a birodalom területén nyugat felé is terjeszkedni kezdett. Az utat errefelé dinasztikus kapcsolatok egyengették. A trónkövetelőként fellépő erőskezű Eckehard meisseni őrgrófhoz rokonsági kapcsolatok fűzték. Amikor tehát Henrik ellenlábasát, Eckehard-ot eltette láb alól, Boleszláv ürügyet találhatott arra, hogy a meisseni őrgrófság területére, Lausitzba és Meissenbe, egészen az Elster-ig nyomuljon. A helyzetet még jobban kiélezte Boleszlávnak térhódítása Csehországban. II. Henrik azonnal felismerte, micsoda fontos érdekek fűződnek a birodalomnak ezekhez a keleti határterületeihez. Már II. Ottó alatt veszélyeztette a királyságot egy kelet-nyugati irányú korridor alakulása: Lengyelország-Csehország-Bajorország szövetkezése Civakodó Henrik érdekében, mely nyugat felé egészen Lotharingiáig és Franciaországig is kinyujtotta csápjait. A német királyságnak Thüringiát, a Középső-Elbamenti őrgrófságokat (Meissen, Merseburg, Naumburg és a két Lausitz) kezében kellett tartania, hogy a királyság északi felét (Szászország) a déli hercegségektől (sváb-bajor) elválassza. Csehország volt ennek a választó-középövnek keleti nyúlványa. Épp ezért Csehországon keresztül egy olyan nagyhatalom, mint Lengyelország, a jövőben bármikor beavatkozhatott volna a német királyság ügyeibe. Csehországon át vezetett az út a birodalom szívébe. Ebből következett a birodalmi politika másik sarkpontja: Lausitz és Szilézia birtokbavételével mindenáron éket kellett verni Lengyel- és Csehország közé. Ezért nem engedte meg a német birodalom Csehországnak azt, hogy lengyel szomszéd mintájára önálló állami életet éljen. Csehországnak németté kellett lennie, ki kellett vetkőznie szláv jellegéből. A német politika gyűrűt font köréje, amely csak kelet felé, a morva kapunál maradt nyitva. Északon Szilézia, délen a Duna mentén létesülő Ostmark szorította a szlávságnak ezt az előretolt állását a németség testéhez.

A helyzet komolyságára vall, hogy épp az a II. Henrik, akit később (XII. sz.) szentté avattak, szövetkezett a keresztény lengyel király ellen a pogány liutizekkel – a keresztény világ nagy megbotránkozására! A szászoktól Henrik nem sok segítséget várhatott. A lengyeleket és a szászokat többszörös rokoni és sógorsági kapcsolatok kötötték egymáshoz, viszont a két nép közé szorult liutizekben a szász nagyok szabad prédájukat látták. Hogy a lengyel hadjárat oly soká elhúzódott és oly kevés eredménnyel végződött, azt Henrik jórészt a szász nagyoknak köszönhette, akik csak immel-ámmal készülődtek a lengyel Boleszláv ellen. Mindennek dacára a német királynak már 1004-ben sikerült Csehországot visszaszereznie, a két Lausitz azonban az 1018. évi Bautzenben kötött béke értelmében Boleszláv kezén maradt, bár hűbérjogon és csak II. Konrád alatt szállott vissza a birodalomra (1031). Henrik azután a lengyel királlyal összejátszó schweinfurti őrgróf ellen fordult, s miután legyőzte, tartománya helyén a bambergi püspökséget alapította Csehországgal szemben igazi védőbástyaként. A püspökségek nemcsak a a pogányság leküzdésére alakultak a határ mentén, ebben az esetben például a Felső-Majna és a Regnitz környéki pogány szláv néptöredékek megtérítése céljából, hanem egyúttal a birodalom hadi és közigazgatási szervezetében fontos politikai szerepet töltöttek be.