NEGYEDIK FEJEZET: BIZÁNC ÉS AZ ISZLÁM

A perzsa nagy-királyok és görög város-államok harcában már Herodotos Kelet és Nyugat, Ázsia és Európa mérkőzését látta. Ez az ellentét érvényesül a későbbi századok folyamán egészen napjainkig s így indokolt, hogy a középkor történetében külön fejezetet szenteljünk a Keletet megtestesítő bizánci-arab kultúrkörnek és államrendszernek.

XII. BIZÁNC

A perzsa háborúk lezajlása után a Kelet-Nyugat ellentét teljesen elveszítette régi élességét. Nagy Sándor és a Diadochosok uralma Perzsia szívéig vitte a hellén műveltséget, mely az iráni magas kultúra hagyományaival elkeveredve egy sajátos iráni görög szinkretizmusnak adott életet ezen a területen. A kölcsönhatások közül bennünket most elsősorban azok érdekelnek, melyek Keletről, az iráni műveltség állományából áramlottak a Nyugat, azaz a görögség és annak szerepét átvevő Róma felé. Így elsősorban a világbirodalmi eszme és az uralkodónak azzal a legszorosabban összefüggő istenítése játszott hellenisztikus közvetítéssel döntő szerepet a római császárkultusz és ezzel az abszolutisztikus birodalom kormányzási gyakorlatának kialakulásában. Ezek a hatások a Szaszanidák új perzsa birodalmának megalakulása (Kr. u. 226) óta még csak erősebbekké váltak. Diocletianus és Nagy Constantinus korától kezdve a politikai elmélet, az udvartartás etikettje, a méltóságok rangsorolása és a császári ornátus tekintetében ugyanúgy iráni befolyások tanúi vagyunk, mint ahogy a római büntetőjog hirtelen megszigorodása, a nehéz lovasságnak a fegyvernemek között játszott döntő szerepe és a politikai szervezettel szorosan összefüggő államegyház kialakulása mind a rivális keleti nagyhatalom ösztönző példájára vezethető vissza.

Egészen természetes, hogy ezek a hatások elsősorban a római birodalomnak keleti, görög nyelvű és műveltségű területeit érték s ezzel már a III. században egy meglehetős éles különbséget teremtettek a keleti és nyugati, a görög és a latin provinciák között, mely azután az idő folyamán egyre mélyült. A haderő értékes elemeinek a keleti tartományokba való összevonása, a nyugati tartományok stratégiai tarthatatlansága teljessé tették Kelet és Nyugat szétválásának folyamatát, melyet azután a fővárosnak a Bosporus partjára helyezése (326) és a birodalom részeinek végleges felosztása (395) koronázott meg.

Bizánc tehát szinte észrevétlenül lép elő a késő római történetből s benne a keleti tartományok görög-iráni műveltsége jut immár Rómától függetlenül szóhoz. Bár az egész államszervezet felépítésében római volt, a császár és alattvalói magukat mindvégig rómaiknak vallották, mégis, a politikai, egyházi, gazdasági és irodalmi életben egyaránt a görög etnikumú és nyelvű elem tört elő. Bizánc sohasem mondott le elveszett nyugati tartományairól és a világuralomra való igényéről, ez azonban csak hagyományhű jogfenntartás, nem pedig politikai valóság volt. A bizánci birodalom a Duna-vonaltól délre eső balkáni és a megmaradt ázsiai tartományokban rendezkedett be új, immár görög életre. Ez a berendezkedés és ennek tudatossága határolja el a bizáncit a késő római történettől, kezdete Heraclius császár uralkodásának (610–641) és az azt megelőző évtizedeknek sorsdöntő eseményeihez fűződik. A VII. század alakítja ki a bizánci birodalomnak jellegzetes középkori képét.

Ennek az eseménysornak első nagy jelentőségű ténye az avarok belsőázsiai eredetű lovasnomád népének megjelenése a hajdani római Pannónia területén (568). Az avarok a szlávok hatalmas tömegeit maguk előtt terelve intézik sorozatos támadásaikat a balkáni-bizánci tartományok és maga a főváros ellen (623, 626). Az avar népmozgalom sodorja a szláv népeket a Balkán-félsziget területére, mely a későbbi századok folyamán bizánci fennhatóság alá kerül. A bizánci történetre annyira jellemző szláv-görög politikai és kulturális kapcsolat tehát szintén a VII. században jött létre.

Pontosan ugyanerre az időre esik azon nyugati tartományok végleges leszakadása is, melyeket Justinianus még a régi római összbirodalom szellemében csatolt a már keleti erőforrásokra utalt császárság testéhez. Így a Pyreneusi félszigeten rövid néhány év leforgása alatt az összes hódítások a nyugati gótok kezébe estek (616–31), Itáliában pedig már ekkor feltűntek az avarok elől délre húzódó langobardok, akiknek megjelenése már sejtetni engedte Belizár és Narzesz szerzeményének, a ravennai exarchatusnak elkerülhetetlen bukását (751).

Észak és Nyugat e nagy változásai mellett főként a keleti szomszédság determinálta elsősorban Bizánc világhelyzetét. Heraclius császár idejére esik a Szaszanidák utolsó nagy erőfeszítése örök riválisuk megsemmisítésére: a perzsák átkeltek az Eufráteszen, tönkreverik a görögöket, 611-ben elfoglalják Antiochiát, 614-ben Damaszkuszt, majd 615-ben kezükbe kerül a Megváltó szent városa, Jeruzsálem is, ahonnan diadalmi jelként magukkal viszik a szent keresztet fővárosukba, Ktezifónba. Az előnyomulás a következő években is folytatódik, 619-ben elfoglalják Ankyrát, annak a közlekedési vonalnak gócpontját, mely a fővárost Szíriával kötötte össze s még ugyanabban az esztendőben meghódítják a birodalom éléskamráját, Egyiptomot is. 626-ban pedig az avarokkal szövetségben magát Konstantinápolyt fogják ostrom alá, hogy a rómaiság végső fellegvárával is leszámoljanak. A megpróbáltatásnak ezekben az évtizedeiben császár, papság, hadsereg és nép oly hallatlan szívósságról és alkalmazkodóképességről tettek tanúságot, melyben a bizánci jellem eljövendő tulajdonságai már teljes fényükben megmutatkoztak. A bizánci történetnek egyik legjellemzőbb vonása ugyanis, hogy az összeomlás szélén nagy uralkodók és államférfiak a társadalomtól támogatva mindig megtalálták azokat az orvosszereket, melyekkel a birodalom beteg testét új életre ébreszthették. A rendelkezésre álló erőkkel való pontos számolásnak, az államigazgatás ésszerűségének, a hadvezetés tudományos színvonalának és a pénzügyi politika leleményességének antik erényei sohasem vesztek ki Bizáncból s ezek a tulajdonságok magyarázzák sikereit a különböző barbár népek felett, melyek aránytalanul több erővel és lendülettel, de nem öreges bölcseséggel és szívóssággal rendelkeztek.

Heraclius császár 622-től kezdve 629-ig újjászervezett és az ellenfél harcvonalához alkalmazkodó seregével egyik csapást a másik után mérte a perzsákra, akik kénytelenek voltak az összes elfoglalt tartományokat kiüríteni és megalázó feltételek mellett békét kérni. A sors azonban nem sok pihenést juttatott Bizáncnak. A Szaszanidák Perzsiája a bizánciak csapása alatt annyira legyengült, hogy nem tudott többé ellenállani egy újonnan feltűnő és Bizáncra nézve sokkal veszedelmesebb ellenség, az arabok támadásainak (651). Egyidejűleg a fáradt Bizáncnak is éreznie kellett az új ellenfél fegyvereinek erejét: Omár kalifa 634-ben elfoglalja Szíriát, tönkreveri a rómaiakat, Jeruzsálem újból a hitetlenek kezébe kerül (637) s sorsában osztozik Antióchia, Mezopotámia, majd a nemrég visszaszerzett Egyiptom is (643). Az egész VII. századot az arabokkal vívott küzdelmek töltik ki s ezek során felmorzsolódnak mindazok a bizánci tartományok, melyeket a birodalom még Róma világhatalmától örökölt, de amelyeknek megtartásához erői már nem voltak elegendők. A szívós ellenállás azonban elhárította a teljes összeomlás veszedelmét. IV. Constantinus 677-i és III. Leó 717-i győzelmei biztosították Bizánc számára Kis-Ázsia birtokát, azét a területét, melyen a Balkán-félsziget mellett a császárság hatalma a későbbi századokon nyugodott. Bármennyire változtak is a századok folyamán a birodalom határai, az alap változatlanul Kis-Ázsia és a Balkán maradt, melynek centrumában az óriás méretű főváros mint valami hellenisztikus polisz helyezkedett el. A római örökség elvesztésével egyidőben, éppen Heraclius uralkodása alatt indul meg a birodalom régi közigazgatási szervezetének az új viszonyokhoz való alkalmazása is. Az állandó szorongattatás éveiben a polgári és katonai kormányzás megosztásán alapuló diocletianusi rendszer tarthatatlannak bizonyult s felmerült annak a szükségessége, hogy egy-egy territorium egyetlen megbízható császári főtisztviselő kezébe kerüljön. A birodalmat tehát katonai körzetekre, témákra osztották s a közigazgatási szempontokat teljesen a katonai érdekeknek rendelték alá. Az egyes témák élén nem egymás mellé rendelt katonai és civil közegek, hanem polgári ügyekben is illetékes katonai parancsnokok, sztratégoszok állottak. A késő rómaiságnak a szoldateszka felé haladó fejlődése Bizáncban az állami központosításnak és fejedelmi autokráciának e mindmáig utolérhetetlen alakulatában éri el tetőpontját s fejleszti ki hadseregben, hivatalnok-kasztban és császári udvarban egyaránt a gépszerű engedelmesség „bizánci” szellemét, melynek a birodalom legnehezebb óráiban is szabadulását köszönhette. Róma késői örökösének életberendezéseiből így már a VII. század folyamán teljesen kivész a civis romanus ősi szelleme.

Az antik Rómától való területi és szervezeti elszakadás, a birodalom visszaszorulása a görög többségi területekre új politikai, gazdasági és műveltségi erőforrásokat nyitott meg Bizánc számára. A görögség visszahatása a latin rómaisággal szemben meglehetősen régi keletű. Nyomai már a III. században kimutathatók, azonban inkább általános hellenizált és keleti alakban. Most a görög lakosságra támaszkodó állam és az azt hordozó társadalom egyaránt tudatosan görögségre törekedtek. Nem véletlen, hogy éppen Heraclius idejében indul meg a latin nyelv lassú háttérbeszorulása. A római állameszme továbbélése Bizáncban megmagyarázza, hogy ez a folyamat nem egy-kettőre játszódott le: római állameszme és latin nyelv annyira összeforrottak egymással, hogy még a latin birodalomrészek zömének elvesztése után sem változott meg a törvénykezés, a közigazgatás és a katonai vezénylés nyelve, noha az a gyakorlati célokra a lakosság etnikuma folytán már alkalmatlan volt. Miután minden megalkuvás ellenére sem veszett ki a bizánci vezető körökből Itália visszaszerzésének gondolata, a latin nyelv elejtése a birodalomnak állandóan hangoztatott rómaiságát veszélyeztette volna. A hagyomány azonban végül ezen a ponton is meghátrált az új szükséglet előtt és az élet különböző területein változó tempóban elhatalmasodott a római kifejezés. Ennek a folyamatnak lényegét a latin és görög feliratoknak a pénzeken való szereplése tárja fel. Nem véletlen, hogy a görög felírás éppen a perzsaverő Heraclius, a bizánci-görög nemzeti érzés nagy felébresztőjének érmein tűnik fel először, még pedig kezdetben azokon a réz váltópénzeken, melyek elsősorban a katonák és a tartományok lakóinak kezén forogtak. Csak fokozatosan hódít tért a görög felírás az ezüst, majd az arisztokratikus aranypénzeken, melyeken még a XI. század közepén olvashatunk latin feliratot. A pénzfeliratok példája meggyőzően mutatja, hogy a bizánci patrióta mozgalom nem a római hagyományú hivatali szervezetből és az udvarból, hanem a társadalom egyszerűbb rétegeiből tör elő. A görögnyelvű bizánciak előtt már régóta gyűlöletesek voltak a latinok és ezt az ellenszenvet a Nyugat hatalmaival való későbbi érintkezés még csak szította.

Ugyancsak erre az időre esik a vallási viszonyok, a jellegzetes bizánci egyházi helyzet kialakulása is. A monofizitizmus és az ortodoxia küzdelmét, mely már 451-ben a császár egyházfőségének, a caesaropapizmusnak első világos megfogalmazására vezetett, szintén a korjelző VII. század zárta le. A monofizitizmus elsősorban az iráni jellegű keleti tartományokban örvendett elterjedésnek és az az ellentét, mely a monofizita keleti tartományokat a főváros vezető ortodox köreitől elválasztotta, a perzsa és arab támadásokkal egy jelentőségű tényezője volt e birodalomrészek elidegenítésének. A 680–681-i konstantinápolyi zsinat eretnekségnek bélyegezte ezt a tant s ezzel végleg biztosította a megmaradt tartományok vallási egységét, melyet a görög elem túlnyomósága révén a nyelvi és etnikai egység támasztott alá. Bár a monofizitizmus elítélése Rómának tetsző cselekedet volt, közvetve mégis Bizánc eljövendő egyházi önállóságát segítette elő. Ismét mély szimbolumot kell látnunk abban, hogy a konstantinápolyi patriarcha szerepe éppen Heraclius és utódai alatt nyomul előtérbe. Elvileg ugyan továbbra is a római püspök az egész keresztény ökumene elismert feje, a politikai megosztás és az udvarral való szoros kapcsolat mégis a főváros patriarcháját teszi meg a birodalmi egyház fejévé, különösen azóta, hogy a jeruzsálemi, antiochiai és főként a sokáig rivalizáló alexandriai patriarchátusok idegen kézbe kerülve elvesztették jelentőségüket.

Ugyancsak a görög elem lassú térfoglalása érvényesül az uralkodók nemzetiségi megválogatásában is. Justinianus előtt többnyire romanizált barbárok ülték meg Konstantinápoly trónját. 578-ban a justinianusi dinasztia kihalása után tűnik fel Tiberios személyében az első görög származású császár, akit azután a trónon különböző barbár, de elgörögösödött területről származó uralkodók és dinasztiák követnek. A görög elem túlsúlya a császárság történetének utolsó évszázadaiban érvényesül teljesen. A Komnenosok, Dukasok, Angelosok, Paleologok és Kantakuzenosok már színtiszta görög származással dicsekedhetnek.

Területi, államszervezeti, nyelvi és vallási téren tehát ugyanannak a folyamatnak tanui vagyunk a bizánciasságot kialakító VII. században. Az egész vonalon a görög jelleg vonul előtérbe, természetesen nem ősi hellén alakjában, hanem az iranizált Kelet, a kereszténység, továbbá a római birodalmi hagyományok befolyása alatt kialakult változatában.

A Heraclius császár házát leváltó Izauri dinasztia (717–867) 150 éves uralkodása is végeredményben ennek a jellegnek tisztulását eredményezte. A dinasztiaalapító III. Leó (717–741) uralkodásának egyik legnagyobb jelentőségű eseménye a Heraclius által kezdeményezett témaszervezet teljes kiépítése volt, mégpedig a feltétlen autokrácia irányában. A császár, aki ekkor már nem Augustus, hanem Basileus, közvetlen nevezi ki az egyes katonai körzetek Sztrategoszait, akik így a tartományokban a központi kormányzat akaratának vak végrehajtói csupán s akik ott minden helyi érdek befolyásától függetlenül látják el egyesített katonai és polgári tisztüket. Ez a központosítás fejleszti ki a bizánci élet egyik legjellegzetesebb sajátságát, tudniillik Konstantinápoly jelentőségének rendkívüli megnövekedését. A gazdag, népes és művelt császárvárosba fut össze az összes témák adója s így a bizánci adóprés eredményei ismét csak a fővárost látják el. Az előbb Konstantinápolyt egy hellenisztikus poliszhoz hasonlítottuk, mellyel szemben a vidéknek csak alárendelt szerep jut. Ez a hatalmas erődrendszerrel védett gyönyörű fekvésű város nem csupán a gazdagságnak és műveltségnek, de egyúttal a biztonságnak is egyetlen szilárd pontja volt a barbárok által évről-évre végigszántott birodalomban. A megmaradt területek nem dicsekedhettek semmiféle jelentősebb városkultúrával. Sziria, Mezopotámia és Egyiptom vetélkedő nagy városai idegen hódítók prédájává váltak, a törzsökös, hellén terület nagymultú poliszai, így maga Athén ebben az időben már nem egyebek szerény falvaknál, melyekben csak a romok emlékeztetnek az egykori nagyságra. A központosításnak az a minden időkben és minden népnél megtalálható következményei, hogy az állam közegei száműzetésnek tekintik a provinciában való szolgálatot, Bizáncban a világváros és a falusi szegénység nyomasztó ellentéte következtében egészen kirívó formát öltött s a polgárok és a bürokrácia viszonyában mindvégig éreztette kártékony hatását. Néhány nagyobb, iparral és kereskedelemmel rendelkező város, mint pl. Szaloniki, Korinthos, Trapezunt és Mistra kivételével a régi ipari és kereskedelmi tevékenység az egész vonalon a mezőgazdaságnak ad helyet: a provinciák valósággal elparasztosodnak, s a központi hatalom legfőbb gondja, hogy a földművelő lakosság jogviszonyait rendezze, miként erre Heracliustól III. Leóig több kísérlet történt. Bizánc polisz jellege ebben a vonatkozásban is határozottan kidomborodik, a provinciák rendeltetése nem más, mint a nagyraduzzadt fejnek, Konstantinápolynak mezőgazdasági terményekkel való ellátása. Főváros és tartomány tehát Bizáncban olyanféle viszonyban vannak, mint Nyugaton a középkori város és annak agrikultur körzete.

Ugyancsak jellegzetesen „bizánci” irányba terelte a fejlődést a képromboló mozgalom kirobbanása III. Izauri Leó uralkodása alatt, mely több mint száz esztendőn keresztül alapjaiban támadta meg a bizánci államiságot. A mai gondolkodás elképedve áll meg az előtt a tömegek legalsó rétegébe hatoló teológiai érdeklődés előtt, mely a bizánci életnek egyik legfőbb sajátsága s nyilvánvalóan nem görög, hanem keleti örökség. A monofizitizmus eretneksége egész tartományokat idegenített el a császároktól, eldurvult katonákat avatott szőrszálhasogató teológiai viták közönségévé, sőt egy ízben a császári hatalomnak a Szentháromság példájára történt hármas felosztására vezetett. A középkori Bizáncban az a szellem él tovább, mely a sorsdöntő III. század óta a keleti misztikus-transzcendens szellemiség átütő erejű hullámával árasztotta el a római birodalmat, mely azonban az idők folyamán a germanizált Nyugatból teljességgel kiveszett.

Izauri Leó, ez a zord katonacsászár egész lelkével csüngött a vallás és a kultusz aprólékos kérdésein. Mint Kis-Ázsia fia, megszemélyesítője volt a birodalomban annak a nyilvánvalóan keleti színezetű szigorú egyisten-hitnek, mely a legélesebb ellentétben állott a görög gondolkodás színes politeizmusával és az abból táplálkozó, a héroszkultusz keresztény alakját jelképező vallásos képtisztelettel. Miután ez utóbbi irányzat elsősorban az egyház és azon belül is a szerzetesség ügye volt, a képromboló mozgalom tulajdonképpen az államot és a görög érzésű tömegekre támaszkodó egyházat állította szembe egymással. Míg a VII. században a birodalomra zúduló barbárság szüntelen támadásai akadályozták Bizáncot antik kultúrörökségének továbbvitelében, addig most a Kelet rideg vallási dogmatizmusa iparkodott a lelkeket a görög hagyománytól eltéríteni. Így a fejlődés természetes erői, a bizánci terület etnikai, nyelvi és kulturális adottságai érvényesültek abban, hogy a nagy harc végül is a képtisztelők fényes győzelmével végződött. Ez a diadal azonban nem jelentette az egyház győzelmét az állam felett, éppen ellenkezőleg, a szentek színes világa állami támogatás mellett foglalta el régi helyét az ortodoxia templomaiban és ezzel az egyház és az állam egymáshoz való viszonya továbbra is a caesaropapizmus szellemében nyert megoldást. Ez a caesaropapizmus messze túllépi az egykorú nyugati államegyház mértékét. Nyugaton a király, mint az egyház védője, csak quasi sacerdos, a bizánci basileus azonban dogmatikai tekintély, aki mellett a patriarcha nem más, mint udvarának első papja. A császár elnököl a zsinatokon s nyilvánít tételeket igazaknak, másokat kárhozatos eretnekségnek.

A képrombolók és képtisztelők harcának kimenetele világosan mutatja a fejlődés feltarthatatlan erőit, annak szükségképiségét, hogy Bizánc a görög hagyomány útján maradjon. A görög törzsterületektől keletre elterülő vidékeken Nagy Sándor és utódai által létrehozott iráni-hellén kevert műveltség e kultúrzóna nyugati felében, Bizáncban, a hellenisztikus elemek végső felülkerekedésének adott helyet. Minél jobban közeledik Bizánc feltartóztathatatlan vége felé, annál inkább tudatosul benne saját görögsége: minden tagadhatatlan iráni hatás ellenére a bizánci kultúra a Komnenosok, Angelosok és Paleologok idejében a hellén hagyományhoz tért vissza, ez a cél azonban nem valósult meg, mert a régi megőrzésének vágya mindig erősebb volt Bizáncban, mint a felhasználására való törekvés egy teljes lelki megnyugodás szolgálatában.

A VII., VIII. és részben még a IX. sz.-ban is a görögség erőit a barbárokkal vívott élet-halál harc és a nem kevésbbé vérremenő teológiai vita kötötte le, úgyhogy ezekkel a századokkal kapcsolatban a bizánci szellemi életről a szó későbbi értelmében alig beszélhetünk. Bár az élet egyéb területein ez a korszak hozta meg a bizánci jelleg kialakulását, műveltségi téren az elgörögösödés folyamata egy negatívumban, a keleti veszély elhárításában jelentkezett. A határozottan műveltségellenes jellegű képromboló mozgalom egész természetesen a bizánci élet eljövendő kulturális alapjának, tudniillik a klasszikus görög irodalomnak is ellensége volt és annak terjedését minden erejével akadályozni iparkodott. Kelet reakciója után viszonylag lassan indul meg a kulturális élet: kezdetét a IX. század derekára kell tennünk, amidőn a III. Mihály (842–867) nevében uralkodó Bardas cézár újból engedélyt ad a képromboló császárok által bezárt konstantinápolyi egyetem megnyitására.

Az első igazán jelentős politikai és kulturális virágzást Bizánc a makedon dinasztia (867–1056) uralkodása alatt éri el. A makedoniai születésű, de örmény származású I. Basilios (867–886) véres palotaforradalommal ragadja ki az uralmat a frigiai dinasztia kezéből és házának jövőjét azokkal az eredményes arab hadjáratokkal alapozza meg, melyekben hosszú idő óta először ismét Bizánc volt a támadó fél. Utódai közül VI. Bölcs Leó (886–912) és Konstantinos Porphyrogenetos (912–959) a birodalom eljövendő nagyságának elméleti és tudományos alapjait rakták le. Leó császár egy nagy hadtudományi munkában foglalta össze a bizánci taktika évszázados tapasztalatainak kincsestárát, fia pedig egy egész tudományos munkaszervezet élén több nagy enciklopédikus műben gyüjtötte össze a külpolitikai viszonyokra, a birodalom közigazgatására és az udvari szertartásokra vonatkozó ismeretek anyagát. Ezt a tudatosító, konzerváló munkát azután a X. század végének és a XI. század első évtizedeinek vaskezű katonacsászárai, Nikephoros Phokas (963–969), Tzimiskes János (969–976), de főként II. Basilios (976–1025) a ragyogó katonai és külpolitikai sikerek sorozatával koronázzák meg, melyek bizonyos vonatkozásban Justinianus korát varázsolták vissza. E császárok egymás nyomdokaiba lépve szívós következetességgel indították támadó hadjárataikat, egyrészt az arab kalifák, másrészt a bolgárok ellen, akik a VII. században a Balkán-félsziget északkeleti részében telepedtek meg s a birodalomhoz való viszonyukban az avarok örökösei voltak. Nikephoros Phokas 960-ban visszafoglalja az araboktól Kréta szigetét, 965-től kezdve több gondosan előkészített expedícióban egymásután foglalja el Szíria és Mezopotámia legfontosabb városait. Művét azután Tzimiskes János és II. Basilios hasonló eréllyel és sikerrel folytatták. Az uralmi akaratnak ugyanez a szívós következetessége vezette e három császár fegyvereit észak felé a bolgárok ellenében is. Hosszú és elkeseredett küzdelmek után 971-ben Tzimiskes János annektálta Bulgária keleti részét, melyet II. Basilios a megújuló felkelések leverése után 1000-ben végleg biztosított birodalma számára; sőt 1014-ben a nyugati részeken is megtörte a bolgárok ellenállását. Miként az avarok megjelenése előtti időben, a birodalom most is a Duna-Száva védelmi vonalára támaszkodhatott.

A makedon dinasztia császárai azonban nem csupán a görög szellem irodalmi fölélesztése, a régi görög műveltség enciklopedikus összefoglalása és a birodalom határainak kiterjesztése tekintetében bizonyultak a nagy hagyományok képviselőinek, hanem belső kormányzásuk jellegének szempontjából is.

Bizánc antik elődjétől egy kialakult hűbérrendszert örökölt, melynek alapja a katonai szolgálat kötelezettségével terhelt kis parasztbirtok volt. Ezt a római eredetű hűbériséget perzsa hatás alatt megbontotta a nagy latifundiumok kialakulása, melyeknek gazdasági és politikai túlsúlya különösen Keleten volt nyomasztó. A nagybirtok a hivatali és katonai arisztokráciának a kezében volt, mely magánvagyonát és hivatali hatalmát egyaránt felhasználta területének és befolyásának növelésére. Nyilvánvaló, hogy a központosított bizánci állam érdekei a parasztbirtokok fenntartása mellett szólottak, melyeket a feudális, hivatali, főként katonai arisztokrácia teljes elnyeléssel fenyegetett. A VII. századtól kezdve napirenden voltak az erőszakos foglalások, a birtok eladására irányuló hatalmi kényszerítések s általában mindazok a törvénytelen eszközök, melyeket a középkori nagybirtok nyugaton is igénybe vett területének növelésére és kikerekítésére. A nagybirtok túlsúlya különösen Kis-Ázsiában volt nyomasztó, ahol a szabad parasztság teljesen felszívódott a nagybirtok szolganépségében s így az arisztokrácia erejét növelve teljesen kicsúszott a központi hatalom kezéből. Miután pedig a nagy latifundiumok urainak kezében óriási hivatali hatalom is összpontosult s a császárok semmiféle hatalmi biztosítékkal nem rendelkeztek többé velük szemben, napirenden voltak a központi hatalom elleni katonalázadások, melyek mögött rendszerint egy-egy nagybirtokos generális hatalmi ambíciói állottak. Bár a szabad parasztság és a nagybirtok viszonyának rendezésére Heraclius óta történtek kísérletek, az első komoly lépést a vagyoni, hivatali és születési arisztokrácia letörésére mégis a makedon császárok tették meg. Már I. Basilios útját állta a parasztbirtok további felmorzsolódásának, utódai pedig egészen radikális rendszabályokkal állították helyre annak épségét. Megtiltották, hogy a nagybirtokosok bármily módon, akár tényleges, akár fiktív ajándékozással vagy eladással újabb parasztbirtokokhoz juthassanak s ezzel egyideig minden ellenszolgáltatás nélkül visszavették azokat a régebben gazdát cserélt telkeket, melyek erőszak vagy kényszer alkalmazásával gyarapították a nagybirtokot (996). Ugyancsak a makedon dinasztia uralma alatt tűnik fel a helyi kormányzati és katonai tényezők ellenőrzésére a császár elnöklete alatt működő és teljesen bürokratikus szervezetű államtanács, mint a császári autokrácia központi hivatalszerve. A feudális arisztokráciától függetlenített központi kormányzás a császár mindennapi életét a szertartások szinte rituális rendszerével szabályozza s VII. Konstantinos Porphyrogenetos maga állítja össze az udvari ceremóniák kodexét, melyet így ő állított a bizánci politika nagyon is reális céljainak szolgálatába. „A szertartások szépségében – mondja – ragyogóbbnak látszik a császári hatalom s époly csodálatot vált ki az idegenekből, akárcsak a birodalom alattvalóiból.” Éppen ennek a csodálatnak kiváltására számított elsősorban a mindenkor presztizs-politikát folytató Bizánc. A fővárost felkereső barbár követek, akiket jelentőségüknek megfelelő, de mindig raffinált szertartások közepette vezettek a császár elé, elámulva szemlélték a tekintélynek, gazdagságnak, műveltségnek és hagyománynak a Basileus személyében összpontosuló sugárzását, s hajlandók voltak engedményeket tenni még akkor is, midőn jól tudták, hogy a fény nem áll arányban a tényleges hatalommal. A Komnenosok udvari életének nagyvonalúságát így a makedon dinasztia kezdeményezése alapozta meg.

Ugyanennek az uralkodóháznak emlékéhez fűződik a bizánci államegyháziság teljes kialakulása s annak a sorsdöntő szakadásnak megtörténte, mely mind a mai napig szembeállította Róma és Konstantinápoly egyházait s bennük megszemélyesítve egyrészt a görög-szláv, másrészt a nyugati román-germán nemzetek hívő világát. Bár a pápa egyházi fennhatósága már régóta csak névleges volt Bizáncban, primátusát a nyugati politikai viszonyokban bekövetkezett nagyarányú változás nélkül még sokáig elismerték volna Konstantinápolyban. A Nagy Károly által a pápa közreműködésével és támogatásával végrehajtott renovatio imperii (800) császárságot adott a Nyugatnak és így lehetetlenné vált a konstantinápolyi és a római egyházak eddigi viszonyának fenntartása. Az első kezdeményező lépések a IX. század nagy patriarchájának, Photios-nak nevéhez fűződnek, aki végleg fel akarta szabadítani a bizánci egyházat a nyugati birodalom egyházfőjének fennhatósága alól. Igazi bizánci szívóssággal végrehajtott kísérletei azonban hajótörést szenvedtek I. Basilios ellenkezésén, aki nem akarta – nyilván politikai okokból – Nyugattal való összeköttetésének utolsó szálait is elszakítani. Photiost eltávolítva, a 869-i konstantinápolyi zsinattal ünnepélyesen kimondatta a pápa primátusát. A görög néphangulat azonban a nagy főpap mellett nyilatkozott meg és Photios második patriarchátusa alatt (877–886) végképpen függetlenítette magát Rómától. Bár 920-ban hosszas tárgyalások után újból kimondották az uniót, az egykori római birodalom egyházi felbomlásának folyamatát ez a kompromisszum fel nem tartóztathatta. Midőn a XI. század derekán Bizánc délitáliai birtokai normann kézbe kerültek és Róma ezekre a területekre is kiterjesztette egyházi fennhatóságát, az egység külsőséges fenntartása is lehetetlenné vált. Így került sor a végleges szakadásra 1054-ben IX. Leó pontifikátusa és Kerularios Mihály patriarchasága idején.

II. Basilios gyenge utódai kitartottak ugyan a nagy elődök hagyománya mellett, mely azonban igazi kormányzati érzék hiányában bürokratikus rendszerből kegyencrendszerré alakult át. Ezekben a kétségkívül művelt, sőt pedánsan művelt udvari körökben vétkes kormányzati széplelkűség és naiv antimilitarista szellem alakult ki, melynek végzetes hatása igazán csak a szeldzsuk veszedelem közepette érvényesült. A kemény katonacsászár, Komnenos Izsák lemondása után (1059), melyben a hivatalnok-kaszt bojkottjának nagy része volt, X. Konstantinos személyében (1059–1067) a Dukasok uralkodóháza lépett trónra, az a dinasztia, mely a bizánci történetben az udvarhivatalnokok, rétorok, tudósok és nagyravágyó asszonyok uralmának korszakát nyitotta meg. A császár kormányzásában elsősorban a késő antik Rómától örökölt szenátori osztályra támaszkodott, a fővárosnak erre a nem túlságosan régi keletű nemességére, melynek számát plebejusi elemek, meggazdagodott kereskedők, iparosok és a fővárosba költözött barbárok befogadásával megnövelte. A IX. és X. század nagy makedon császárjainak hűbérellenes politikája, mely éppen a hadsereg érdekeit szolgálta, utódainak kezén antimilitarista hivatalnokuralommá változott. A hadseregben tevékeny, vidéken élő régi görög családok sarjai teljesen kiszorultak az államéletből s a plutokrata szenátori osztály az udvar élősdi entellektüeljeivel együtt lefölözte az összes állami jövedelmeket. Hogy egy Komnenos Izsákéhoz hasonló katonauralomnak még a lehetőségét is megakadályozzák, az udvari klikk, élén az ügyes fináncpolitikus császárral, egyszerűen nem adott pénzt a generálisoknak. Ezzel a gyűlölt és uralmukra veszélyes hadsereg felbomlását segítették elő. Ez a politika a birodalmat a tönk szélére sodorta. Éppen a bizánci politikai dekadencia mélypontján a szeldzsuk törökség friss vért ömlesztett az Iszlám ereibe s hiába került Romanos Diogenes révén ismét a katonapárt uralomra (1067), az évtizedes mulasztásokat, a hadsereg felszerelésének elavulását többé helyrehozni nem lehetett. Így az arméniai Manzikert-nél 1071-ben lezajlott döntő ütközet főként a régi udvari párthoz tartozó csapatvezérek árulása miatt Alp-Arslan szultán teljes győzelmével és a derék katonacsászár bukásával végződött. A fővárosban újból a civil párt kerekedett felül s a szeldzsukok tovább garázdálkodtak Kis-Ázsiában. A végső felbomlás ez óráiban nyilvánvalóvá vált, hogy a hivatalnokpárt a maga antimilitarizmusával képtelen a birodalom csődjét feltartóztatni s hogy javulást a katonai megújhodás hozhat. A hadsereg sorozatos lázadásai végül is eredményre vezettek. S 1081-ben a legtekintélyesebb és legügyesebb tábornok, a nagymultú és vagyonú Komnenos-család sarja, I. Alexios lépett trónra, aki hosszú és eredményes uralkodása alatt a keleti szeldzsuk és a nyugati normann veszedelmet egyaránt elhárította Bizánc feje felől.

Alexiosszal és utódaival, Jánossal és Manuellel a bizánci történetnek új korszaka kezdődik, melyben az államhatalom teljesen más erőforrásokra támaszkodik, mint az előző években. Alexios a hadsereg és a hadsereget vezénylő feudális tábornokok képviselője volt a trónon s ennek megfelelően gyökeresen szakított a levitézlett bürokráciával. A Komnenosokkal a provinciák törzsökös görög családjai vonulnak be az államkormányzatba és ezzel a császárság épülete a korrupt hivatalnoki és szenátori réteg helyett az értékesebb és férfiasabb elit hűségen nyugszik. Ha a császár le is mondott a feudális nagyuraknak a bürokrácia útján való ellenőrzéséről, éppen azáltal, hogy uralmát reájuk alapította, tette őket a monarchia értéktársaivá és híveivé. A Komnenosok udvarában bontakozik ki a főméltóságoknak az a tarka hierarchiája, mely a bizánci életet mindvégig jellemzi s amelynek kisebb-nagyobb fokozataival a feudális arisztokráciát kapcsolta személyéhez a Basileus. A bizánci császárok és a hűséges hatalmak viszonyát a birodalom e fénykorában különben sem szabad nyugati szemmel megítélni. A császárok oly anyagi erőforrások felett rendelkeztek, melyek mellett a leggazdagabb nyugati uralkodók bevételei valósággal eltörpültek. Az arányok szemléltetésére elég arra hivatkoznunk, hogy amíg a XII. századi Európa egyik leggazdagabb uralkodójának, III. Béla magyar királynak egész évi jövedelme 15 millió aranykoronára rúgott, addig Bizánc urai egyedül a főváros vám- és egyedárusági bevételeiből évi 500 millió frank haszonhoz jutottak. Pedig a magyar király jövedelmei alig maradtak el az angol és a francia uralkodók bevételei mögött. Ez a horribilis jövedelem, mely csak sejtetni engedi az egész állambevétel nagyságának kontúrjait, lehetővé tette az uralkodó számára a generálisok földesúri hatalmától független és közvetlen császári irányítás alatt álló zsoldos sereg tartását. Így a Komnenosok idejében a császár 24.000 főnyi testőrgárdával rendelkezett, mely nem a birodalom polgáraiból, hanem warég, normann, német, francia, angol és szeldzsuk zsoldosokból rekrutálódott és vak eszköze volt a császári akaratnak. A birodalom minden tekintetben a Komnenos császárok idején éri el a jólétnek és hatalomnak tetőpontját. Nem véletlen, hogy a bizánci műveltség, irodalom és művészet éppen az ő kormányzásuk alatt hozza azokat a legszebb és legérettebb gyümölcseit, melyek a formai kifejezés tökélyében, a kultúra beidegzettségében messze meghaladják az egykorú Nyugat alkotásait. Míg a makedon dinasztia utolsó periódusában egy keleties színezetű világpolgárias hellenizmus hatalmasodik el az udvari körökben, addig a Komnenosok, Dukasok, Angelosok és Paleologok régi görög családjainak hegemóniája idején a tiszta görög szellemiség előretörésének tanúi vagyunk. Ebben az irodalmi megújhodásban a császári ház tagjai is kivették részüket. Alexios, János és Manuel az irodalom bőkezű ösztönzői voltak, Alexios leánya, Anna Komnena pedig megalkotta az új bizánci humanizmus egyik legjelentősebb, úttörő alkotását atyja uralkodásának fínomművű történeti előadásában. A kiváló műveltségű, az ókori görög kultúra egész területén otthonos hercegnő már nem a közvetlen mult bizánci történetírásának mestereihez fordul példáért, hanem Thukydidest és Polybiost választja mintáiul. Műve a nyelvi kifejezés tekintetében is szimptomatikus jelentőségű: míg a makedon dinasztia korának írói, köztük maga a nagyműveltségű Konstantinos Porphyrogenetos császár is, azon a görög nyelven közölték mondanivalóikat, mely a Kr. u. I. századtól kezdve mindinkább eltávolodott az ógörögtől s tele volt vulgáris és idegen eredetű szavakkal, addig a Komnenosok udvari irodalma s elsősorban Anna hercegnő, a tiszta attikai nyelvhez tér vissza, amely már nála is nem anyanyelv többé, hanem tanulással elsajátított kifejezésforma. E kor írói a mindennapi életben egy közgörög nyelvet beszéltek, tollat fogva azonban a klasszikus görögséghez folyamodtak s így menthetetlenül egy pedáns akadémizmusba kellett tévedniök. Az élő és az irodalmi nyelv közötti különbség ekkor már kiegyenlíthetetlen volt, azok a körök, melyek az irodalmi termelés szempontjából számítottak, egész mereven az atticizmus mellé állottak és csak állandó mentegetődzés kíséretében vették be koruk egy-egy jellemző, régivel nem pótolható szavát. Így a bizánci irodalomnak a Komnenosok alatt bekövetkezett fellendülése nem volt egyéb, mint a kétségtelenül magas műveltségű udvari körök exkluzív kedvtelése, mely nem termékenyíthette meg a társadalom alacsonyabb görög nyelvű rétegeit és így nem is hívhatott elő egy oly renaissance-ot, mely az európai szellemnek a XV–XVI. században osztályrészül jutott. Míg az antik műveltség utáni érdeklődés nyugaton a vulgáris nyelv nagyarányú előretörésére és egy antik eszmény után formált, de lényegében új tartalom kialakulására vezetett s a kultúrát addig nem sejtett lehetőségekkel és szépségekkel gazdagította, addig a bizánci mozgalom oly meddő klasszicizmus maradt, mely az élettel való összefüggést teljességgel nélkülözte és éppen a népnyelv és ezzel a kultúra megújhodásának állott útjába. Az antikhoz való visszatérés a XII. századi Bizáncban s még inkább az elkövetkező, hanyatló századok folyamán múmiaszerű konzerválással, élettelen hagyománytisztelettel volt egyértelmű. Az élet és az irodalom közötti szakadék így feltárja a bizánci műveltség mély tragikumát. Éppen az a nép, melynek az antikkal való folytonosság páratlan lehetősége megadatott, nem tudta magáévá tenni azt, ami az antik szellemben a legnagyobb volt, t. i. a lelki hajlékonyságnak azt az adományát, mely a rómaiak és a nyugati népek számára lehetővé tette az örök kultúrideálnak új és új alakban való kifejezését. Míg a rómaiak és a Nyugat népei nem utánzói voltak a görögségnek, hanem tanítványai, addig Bizáncra, földrajzi helyzeténél és kultúrszomszédságánál fogva, ránehezedett Kelet bénító hagyománytisztelete és igazi alakításra való képtelensége. Bármennyire előretör is a bizánci életben a görög hagyomány, ennek a hagyománynak kezelése oly orientális sajátságokat mutat, melyhez párhuzamért az Iszlám és a hellenizmus viszonyához kell fordulni. A bizánci népszellem a mindennapi élet megnyilatkozásaiban a vallásos és népszerű irodalomra szorult, az életnek ezen a területein azonban nem a görög, hanem a keleti szellem uralkodik. Bizánc egész kultúrmissziójának értékét és sorsát megszabja az a tény, hogy a szlávokra gyakorolt hatása kizárólag vallási téren érvényesült és így ezeknek a friss, új népeknek görög műveltséget átadni nem tudott.

Ahogy a műveltségi tartalom egészséges felszívódásának útját álló holt irodalmi nyelv művelése valóságtól idegen jelleget kölcsönöz a Komnenosok korának, ugyanúgy felismerhető ez a jelleg a bizánci politika irányváltozásaiban is. Egészen Komnenos Manuel koráig a bizánci állambölcseség alaptétele a Balkán és Kis-Ázsia feltétlen biztosítása volt és az ezen a területen való nyugodt berendezkedés. A távolabbi keleti aspirációk, továbbá a délitáliai politika mögött inkább a római hagyomány kötelező ereje, mintsem tudatos imperializmus állott. A Bizánc megváltozott helyzetére annyira jellemző megalkuvás az uralkodói hivatástudat megfogalmazásában jelentkezik. Míg a késő római imperátorok hellenisztikus közvetítéssel a világbirodalom iráni eszméjét tették magukévá s ezzel hódító jelleget adtak méltóságuknak, addig a VII. sz.-tól a XII. sz.-ig terjedő kor bizánci császárai, a valósággal számot vetve, lemondottak a világuralom ábrándjáról s céljukat a római és keresztény eszme védelmében jelölték ki.

A ragyogó megjelenésű, hatalmas termetű, nagy szellemi képességekkel, teológiai érzékkel és eleven kultúrérdeklődéssel megáldott Komnenos Manuel (1143–80), Szent László királyunk unokája, szakított a régi uralkodói hivatástudattal s a rómaiság iránti csodálatában túlment elődeinek bölcs, reálpolitikus megalkuvásán. Ő már nem elégszik meg a balkáni, kisázsiai, továbbá néhány távolabbi keleti tartomány birtokával, hanem visszatér ahhoz a koncepcióhoz, melyet utoljára Justinianus képviselt Konstantinápoly trónján.

Mindjárt uralkodása elején görög-normann-francia szövetséget akart létrehozni, hogy erre támaszkodva világuralmát előkészítse. Midőn pedig ez a terv a normannok ellenkezésén meghiusult, a Német-birodalomhoz közeledett, s a várva-várt unio érdekében a közbeeső Magyarországot is érdekkörébe kívánta vonni. A justinianusi eszméhez való visszatérés megnyilvánul Manuel egyházpolitikájában is, mely az ortodoxia felháborodását semmibevéve, a Rómával való egyesülés megvalósítására irányult. Manuel egész egyénisége érthetetlen maradna, ha nem számolnánk azzal a döntő hatással, melyet a nyugati lovagvilág gyakorolt a bizánci típustól annyira elütő lényére. A keresztes hadjáratok ledöntötték azt a válaszfalat, mely régebben Bizáncot a nyugati keresztény népektől elválasztotta. Nem véletlen, hogy éppen a Komnenosok Bizánca vette fel az érintkezés fonalát Nyugattal, az a Bizánc, melynek élén akkoriban a francia nagyseigneur-ökhöz annyira hasonló hatalmas görög hűbérurak állottak. Ez a latinbarátság azonban az udvar legfelsőbb köreire szorítkozott csupán s maga Manuel sem vett át mást mint a francia lovagi életforma külsőségeit, a lovagjátékok kedvtelését és azt a meggondolásnélküli, fantasztikus külpolitikai lendületet, mely a normann és francia bárókat minden cselekedetükben vezette. Ismét jellemző a bizánci kultúra egész szellemére, hogy a Nyugattal való érintkezés kizárólag a műveltség izolált elemeinek átvételére szorítkozott, oly vonás, melyhez párhuzamért ismét az Iszlámhoz kell fordulnunk.

Manuel latinbarát kezdeményezése utódainál nem talált folytatásra, nagyvonalú, de a birodalom teherbírásával egyáltalán nem számoló külpolitikája aláásta az állam életerejét. Unokatestvérének, Andronikosnak szörnyű zsarnoksága (1182–1185), a Komnenosokkal rokon Angelos Izsák tehetetlen kormányzása, majd utódainak a trónért folytatott küzdelme a mindinkább kelet felé tekintő nyugati lovagvilág kész prédájává tették a birodalmat. Manuel halála után egymásután érik Bizáncot helyrehozhatatlan területi veszteségek: a normannok és magyarok támadásai nyomán összeomlik a balkáni uralom s a XII. század legvégén megalakulnak a szerbek és bolgárok Bizánccal ellenséges szláv nemzetállamai. VI. Henrik császár kereszteseitől csak nagy váltságdíj árán szabadult meg a főváros s a Manuel által nagyranövelt Velence is oly privilégiumok birtokába jut, melyek az államháztartás eddigi bevételeinek nagyrészétől megfosztják, a nélkül azonban, hogy a kalmárszellemű köztársaság étvágya ezáltal kielégült volna. A döntő támadás mögött is Velence állott, melynek ravasz Dogeja, Dandolo Henrik volt az értelmi szerzője, aki a IV. keresztes hadjárat kalandvágyó lovagságát a pápa minden tiltakozása ellenére a pártokra oszlott Konstantinápoly falai alá vezette, melynek tehetetlen ura, III. Alexios Angelos még a hadjárat megindulása előtt elismerte a Szent Szék fennhatóságát. A velenceiek kezében levő kereszteseknek azonban ez nem volt elég s miután már 1203 júniusa óta a városban tartózkodtak, a különböző és egymást gyorsan leváltó bizánci trónkövetelőkkel nem tudták feltételeiket elfogadtatni, 1204 tavaszán megindították a döntő rohamot, melynek a császárváros nem tudott ellenállani. Konstantinápoly és a birodalom balkáni részének déli tartományai a szigetekkel együtt a keresztesek és Velence kezébe kerültek. A latin császárság és balkáni hűbérfejedelemségei megalakulásával a francia lovagvilág vette át Bizánc szerepét és olymódon rendezkedett be, miként azt már előbb az Iszlám tartományaiban megcselekedte.

A bizánci elem tehát kiszorult a főváros birtokából, de évszázadokon át belenevelt politikai öntudatát el nem veszítette s gondosan ápolt latingyűlöletében csak a kedvező alkalomra várt. A régi birodalom területén több bizánci utódállam is keletkezett: az Adriai-tenger nyugati partvidékén Angelos Mihály az epirusi despotátust szervezte meg, míg Kis-Ázsia bizánci kormányzás alatt levő részein Konstantinápoly ostromának hőse, Laskaris Tódor rendezkedett be. A fővárosból menekülő emigránsokat, főként az ortodox papságot maga köré gyüjtve Nikaia-ban rendezte be fővárosát, rövidesen patriarchát választatott, aki őt 1208-ban császárrá koronázta. A bolgárokkal összeköttetésben megállította a latinok előnyomulását s jogara alatt egyesítette a Konstantinápoly elfoglalása után keletkezett kisebb keleti görög fejedelemségeket. Semmi sem jellemzőbb a bizánciak hallatlan szívósságára, mint az, hogy ezen a szűkreszabott területen a latinok és szeldzsukok közé szorulva is fenn tudták magukat tartani. A nikaiai császárság Vatatzes János (1122–1254) és II. Laskaris Tódor (1254–1258), főként azonban Palailogos Mihály (1259-től) ügyes kormányzása alatt egyre jobban nyugatra szorította a latinokat, akik a bolgárok és szerbek támadásaival szemben a Balkánon is tehetetleneknek bizonyultak. A latin uralom 1259-től kezdve már csak Konstantinápolyra és közvetlen környékére szorítkozott s Palailogos Mihály 1261-ben a velencei flotta rövid távollétét felhasználva, rajtaütésszerűen elfoglalta a fővárost, melynek lakossága közel hat évtizedes gyűlölt idegen uralom után határtalan lelkesedéssel fogadta falai közé a basileusok jogutódját.

A Palailogosoknak közel kétszázesztendős konstantinápolyi uralma a lehető legtipikusabb politikai restaurációk egyike, melyet a világtörténet felmutathat. A latingyűlölet elzárja a görögséget minden friss idegen áramlat befogadásától s így a fejlődés a Komnenosok által megjelölt vonalra kanyarodik vissza. Az irodalmi élet minden területén nagy fellendülés észlelhető, ez azonban a mennyiségre és nem a szellem megújulására értendő. Az a merev atticizmus, mely már a Komnenosok idején is idegen volt az orientális színezetű bizánci népélettől, még nagyobb nyomatékkal érvényesül. A Palailogosok kora így valóban jellegzetesen „bizánci” korszak, amennyiben e jelzőn tartalomnélküli megmerevedett formákat, dekadens kultúrmegnyilatkozásokat értünk. Az erőknek az a mesteri átcsoportosítása, mely a Heraclius dinasztiától a Komnenosokig mindig új és új színeket vitt a bizánci államéletbe és műveltségbe, az utolsó dinasztia egyoldalúan konzerváló uralma idején élettelen merevségnek ad helyet, melyet különösen az úniótól reszkető papság magatartása jellemez.

Bizánc egész története és kultúrfejlődése azt mutatta, hogy a görög nyelv és görög etnikum, az attikai kifejezés és az ógörög műveltségi tartalom őszinte kultusza sem tudta ezt a kultúrát eredeti hellenisztikus adottságaiból kiragadni. Ez a beidegzett hellenizmus, melyben rengeteg iráni és általános keleti elem volt jelen, szívós makacssággal állta útját egy igazi megújhodásnak. Ha ennek a sajátságos jelenségnek okát keressük és azt kérdezzük, hogy miért voltak erre a nyugati népek képesek, míg a keletiek nem, akkor arra a lényegbevágó különbségre kell rámutatnunk, hogy míg Nyugat népei a rómaiaktól egészen a germánokig nem jutottak el a magaskultúra állapotába, akkor, amikor őket a görög, illetőleg a görög-római kultúrhatás érte, addig Elő-Ázsia térségein a görög műveltségi expanzió korában egy teljesen kiforrott magaskultúra, az iráni állott delelőjén. Ha ennek a világnézeti lényegében kiegyenlíthetetlen két műveltségtípusnak a különbségét szemlélteni akarjuk, akkor arra az ellentétre kell rámutatnunk, mely a kosmosnak mint jól tagolt és részeiben összhangzó egésznek megismerésére irányuló görög szellem és az embernek Istenhez való személyes viszonyán az emberi tökéletlenség és az isteni tökély ellentétén tépelődő keleti lélek között már a görög-iráni érintkezések első korszakában mint változtathatatlan adottság fennállott. Kelet embere létének e nagy kérdésére mindenkor a kinyilatkoztatás formájában talált feleletet s ez a kinyilatkoztatás a feltétlen tekintélynek ugyanazzal az igényével lépett a hivő elé, mint ahogy politikai viszonylatban a perzsa nagy-király sem tűrte alattvalói ellentmondását. Ebbe a hagyományok súlya alatt görnyedő világba hintették el Nagy Sándor és hadvezérei a görög műveltség magvait. Az eredmény a már említett hellén-iráni szinkretizmus volt, mely lényegében Bizáncon is uralkodott s amely a távolabbi keleten még határozottabban érvényesült. Ez az iráni magasműveltség ugyanúgy befogadta a görög hatásokat, akárcsak a görögök és a rómaiak az irániakat. Teljes kialakulásban lévén azonban, nem eszményt látott a görög életfelfogásban, hanem csupán beolvasztotta a maga épületébe annak egyes elemeit, főként azokat, melyeknek gyakorlatilag hasznát vehette. Így vallási, filozófiai téren megelégedett azzal, hogy vallásának kaotikus isten- és démon-világát a görög logos fényében megfürdesse és leegyszerűsítse a nélkül, hogy a világhoz való alapbeállítottságán változtatott volna. Őszinte csodálattal tette magáévá a görög természet- és orvostudomány s a technikai ismeretek eredményeit, de ezeket csak elraktározta, enciklopédiákba foglalta s képtelen volt arra, hogy görög szemmel, elfogulatlan csodálkozással nézzen szét a világban, mert ezzel önmagával került volna szembe, az egyén és az istenség viszonyának központi élményét tagadta volna meg. Bármily nagy tehát Nagy Sándor vállalkozásának korjelző jelentősége, az általa megteremtett hellenizmus végeredményben oly műveltség volt, melyben a görög szellemnek csak külsőségei, nem pedig igaz valója jutott szóhoz. Hogy pedig az élet minden vonatkozásában ez volt a helyzet, azt legszebben talán a Seleukida birodalom egész területén a Nagy Sándor és utódai által alapított városok sorsa mutatja, melyek megkapták a görög polis összes előjogait a nélkül, hogy azokkal élni tudtak volna. A keleti ember évszázadok óta hozzászokott ahhoz, hogy csak egyetlen úr van s mindenki más szolga, mit sem tudott tehát a polgári személyi és erkölcsi autonómia görög gondolatával elkezdeni. Ha a görög és az iráni műveltség egymáshoz való viszonyát el akarjuk képzelni, a mai Japán és az európai kultúrjavak kapcsolatára kell gondolnunk. Japánban a nő elnyomott társadalmi helyzete, a mikádó istenítése, a harakiri gyakorisága egészen jól megfér az európai haditechnika, bankszervezet és üzemi racionalizáció átvételével.

XIII. AZ ARAB BIRODALOM KIALAKULÁSA

Ezen az eredendő iráni jellegen a görögségen kívül a kereszténység sem tudott változtatni: a római birodalom keleti provinciáiban gyorsan gyökeret vert, de nyomban a környezethez, a hagyományokhoz idomult. A monofizitizmus eretneksége jellegzetesen iráni vallási tan volt. A legkülönbözőbb kulturális áramlások megtörtek tehát az iránizmus szirtjein, azon a hihetetlenül szívós asszimiláción, mellyel ez a műveltség minden idegen tartalmat felszívott magába.

Az iráni jellegben való felolvadás jutott osztályrészül annak a vallási és politikai mozgalomnak is, melyet Iszlámnak szokás nevezni. Ezzel már meg is jelöltük azt a viszonyt, amely Keletnek látszatra oly ellentétes, egymással élethalálharcot vívó két alakulata, Bizánc és az Iszlám között fennállott s amely végeredményben rokon történeti képződményekké teszi őket. A különbség csak fokozati: Bizáncban a római intézmények fennmaradása, a klasszikus irodalom kultusza, a görög etnikum folytonossága útját állották a Keletben való teljes feloldódásnak, míg az Iszlám által birtokbavett területeken a hódítók egy már feloldódott görög kultúralapot találtak. Az antik hagyomány azonban sem itt, sem ott nem tudott új élet forrásává válni s ez a mélyreható különbség mint egy zárt kultúrkör részeit állítja szembe Bizáncot és az Iszlámot Nyugattal.

Ezt az ősrégi kultúrterületet éri a VII. században az a vallási és politikai megrázkódtatás, melyet Iszlámnak szoktunk nevezni. Az új megmozdulás nem a hellenisztikus kultúra valamely régi központjából, hanem annak egyik félreeső perifériájából, Arábiából indult ki. Arábia egy átlagban ezer méter magas fennsík, amelynek nagyrésze kopár sivatag, csak a Vörös-tenger partvidékének délnyugati része, az ú. n. Jemen volt alkalmas földművelésre. A félsziget egész területét arab-nomádok lakták, akiknek életmódja a klimatikus viszonyokhoz alkalmazkodott. Míg Jemenben és az attól északra elterülő partvidéken, Hidzsászban, a lakosság földművelésből, kereskedelemből és iparból tartotta fenn magát, addig a déli belterületek kopár sivatagjainak és az északi belterület steppéinek lakói állattenyésztő nomádok voltak. Az életformának ezek a különbségei a nyelv és a faj egysége ellenére Arábia különböző tájain más és más társadalmi és politikai viszonyokat teremtettek. Míg a sivatag- és steppelakó beduinok társadalma kizárólag vérségi alapon nyugodott s a nemzetségek nagy halmazából legfeljebb laza törzsi kötelékek keletkeztek, addig a régi kultúrájú Jemenben, mely Indiával is élénk kereskedelmi összeköttetésben állott, már viszonylag korán monarchikus intézményt és feudális nemességet találunk. Bár ez a terület meglehetősen kívül esett a nagy hódító kultúrák hagyományos útvonalán, asszír, babilóniai és perzsa kultúrhatások és politikai kapcsolatok ugyanúgy érték, mint ahogy nem kerülte el ez a terület Róma és Bizánc figyelmét sem. A hódítások és műveltségi hatások azonban felületesek és szórványosak voltak. Mivel ez a terület semmiféle nagyobb gazdasági vonzóerőt a szomszédokra nem gyakorolt, az egymást leváltó perzsa, római és bizánci hatalmak inkább csak arra ügyeltek, hogy a nomád arab törzsek rablótámadásaitól szomszédos kultúrtartományaikat megvédelmezzék. Arábiának ez a viszonylag elszigetelt helyzete leginkább az Iszlám előtti arab vallási viszonyokban tükröződik. Az arabok az északeuráziai steppevidék nagystílű nomádjaihoz hasonlóan animisztikus képzeletvilágban éltek: fantáziájuk a szellemek és démonok színes világával népesítette be az őket körülvevő természetet. Minden nemzetségnek és törzsnek megvoltak a maga házi szellemei, istenei, akiknek tiszteletére bálványokat emeltek. A nemzetségek és törzsek egymással való érintkezése így egész természetesen politeizmusra vezetett. Ebből a politeizmusból már a Mohamed fellépését megelőző időkben kiemelkedett egyetlen istenségnek, Allahnak eszméje, aki mellett azonban a nemzetségi, törzsi és természeti szellemek is megtartották régi szerepüket. Az arabok vallása így nem monoteizmus, hanem henoteizmus volt. Ezt a lényegében pogány hitvilágot már régóta érték hatások különböző egyistenhivő vallások részéről. Különösen délen, Jemenben telepedtek meg nagy számmal zsidók, akik a környék arabjai között sikerrel térítettek, az északi törzsek viszont az iráni kultúrterület egymást leváltó, divatos vallásaival, majd a kereszténységgel ismerkedtek meg. Már az Iszlám előtt a palesztinai és sinai félszigeti remeték telepei mélyen belenyúltak az arab steppébe, melyet különösen a monofizita hitviták idején a menekülő eretnekek is azilumuknak tekintettek. Ezek a szórványos hatások egy eklektikus pogányságot teremtettek Arábiában, amely különösen a tengerparti hidzsászi városokban, így elsősorban a zarándokhelyként már régóta nagy szerepet játszó és a Kába kövének birtokával dicsekvő Mekkában virágzott. Ebben a városban látta meg 571-ben Mohamed, Abdallah fia a napvilágot. Szegény arab családból származott és ifjúkorát, sanyarú körülmények között, pásztorkodással töltötte. Csak egy gazdag kereskedő özvegyével kötött házassága javított életkörülményein. Mekkában, Arábiának ebben a fontos vallási centrumában, mely fellendülését elsősorban a jámbor zarándokok által teremtett forgalomnak köszönhette, Mohamed lelkében is felébredt a vallásos érdeklődés. Bár az Iszlám prófétája mindvégig tanulatlan, írni-olvasni nem tudó ember maradt, Mekkában mégis megismerkedett a zsidó és keresztény tanítások elemeivel, melyek folytonos töprengések közepette és sokszor elferdített torz alakban, izzó, keleties vallásossággal telt lelkében forrottak egységbe. A keleti ember vallásos alkatának megfelelően az ő tépelődéseiben is az emberi lélek és az istenség egymáshoz való viszonya foglalta el a főhelyet. Hite a kinyilatkoztatások sorozatában erősödött meg, melyek biztossá tették őt elhivatottságában és arra késztették, hogy szülővárosának lakói elé Allah prófétájaként, Ábrahám vallásának helyreállítójaként lépjen. Mohamed vallásának tételeit élő hitéből merítette s legföljebb azokra a sokszor apokrif útmutatásokra volt utalva, melyeket alacsonyrendű környezetének zsidó és keresztény tagjaitól szerzett. Fellépése idején gondolatainak középpontjában az utolsó ítélettől való rettegés állott, mellyel Allah lesujt a bálványimádásba süllyedt népre. Az ember és az Isten viszonyán való jellegzetes keleties töprengése mindinkább szigorú egyistenhit felé terelte őt s talán ez volt hitvilágának egyetlen szilárd magva. Híveitől Mohamed ezt a feltétlen egyistenhitet követelte meg, belenyugvást Allah akaratába (Iszlám). Medinába való menekülése után (622 július 16), mely a mohamedán időszámítás kiindulópontjává vált, kinyilatkoztatásaiból eltűnik a mekkai évek fanatikus istenkeresése és a keleti profécia jellegzetes hangulata, hogy száraz, rituális szabályoknak adjon helyet. Az Iszlám hitvallásának lényegét „nincsen isten Allah-on kívül és Mohamed az ő küldöttje” – mondás tartalmazza. A hellenisztikus vallásokkal és a kereszténységgel éles ellentétben Mohamed tanításából hiányzik a megváltás gondolata. Isten és ember között nincs közvetítő. Mindaz, ami az Iszlám dogmatikájábán ezen alaptétel köré csoportosul, nem egyéb, mint közvetlen zsidó és keresztény, közvetve pedig hellenisztikus és iráni elemek keveréke, melyet Mohamed szétfolyó proféciája époly kevéssé olvasztott egy fogalmi rendszer egységébe, akárcsak az Iszlám későbbi teológiája. Így különösen az akaratszabadság kérdése maradt homályban s a mohamedán vallás fatalizmusa csak később öltött határozott alakot az Iszlám előtti arab néphit determinizmusának befolyása alatt. Medinai tartózkodása óta Mohamed tudatosan elfordul a keresztény, de főként a zsidó tanítástól s mindinkább az arab lélek alkatának megfelelően építette ki az Iszlám vallását. Ez az arab lélekhez való alkalmazkodás nyilvánul meg mindenekelőtt a hitetlenek elleni hadbavonulás parancsában. Az arabok, mint többségükben pásztorkodó, egymással és szomszédaikkal örökös vérbosszúharcban álló nomádok, nem igen tudtak volna oly vallást tenni magukévá, mely a békét és a szeretetet állítja oda legfőbb parancsként. A hitetlenek elleni küzdelem jelszava módot adott ősidő óta űzött rablóhadjárataik nagyarányú folytatására, a szomszédok megtámadására, vagyonelkobzásokra, sarcok kivetésére, egyszóval a társadalmi, gazdasági és politikai felülrétegezésnek mindazon eszközeire, melyeket harcos-nomád népek a letelepült védtelenebb szomszédsággal szemben ősidők óta alkalmaztak. Mohamed 630 táján már egész Arábia beduin törzseinek feltétlen ura volt s közvetlenül halála (632) előtt már a hatalmas bizánci és perzsa birodalmak megtámadására szervezte népét. Az arabok természetes ösztöneinek a vallás parancsaival való találkozása biztosította az Iszlámnak azt a páratlan lendületet, mellyel néhány rövid évtized leforgása alatt megsemmisítette a perzsa birodalmat, elfoglalta Szíriát, Mezopotámiát, Egyiptomot és Tuniszt (647) s a VIII. században Spanyolország meghódításával a nyugati világ közvetlen közelébe, a távolkeleten pedig egészen Indiáig hatolt. Ez az arab jelleg érvényesül a korai Iszlámnak abban az álláspontjában is, hogy csak az arab eredetű megtértek kapták meg a teljes polgárjogot, azaz élveztek adómentességet, míg a többieknek éppen úgy kellett a türelmi fejadót fizetniök, akárcsak a zsidó, keresztény vagy tűzimádó hitetlennek.

XIV. A SPANYOL KIRÁLYSÁGOK

Amilyen sovány és határozatlan teológiát adott híveinek a próféta, époly bizonytalan volt az általa megteremtett politikai keret is. Mohamed egyáltalán nem gondoskodott az utódlás kérdéséről és halálával híveit a legnagyobb bizonytalanságban hagyta hátra. Az arab mozgalom kezdetben nem volt dinasztikus jellegű. Mohamed első utódai magukat kalifáknak, azaz a próféta helytartóinak nevezték s ez a tisztség kezdetben inkább politikai és vallási vezetést, mint intézményes uralkodást, monarchikus szervezetet jelentett. Csak az Omajáda-ház uralkodása idején, amidőn az arab birodalom már berendezkedett az iráni és bizánci kultúrterületeken s a hódítók megismerkedtek elődeik kiforrott intézményeivel, került sor a kalifátus dinasztikus megalapozására. A birodalom fővárosa már nem Medina volt, a régi arab nemzeti centrum, hanem a szíriai Damaszkusz, ahol a kalifák udvarában rövidesen világias életmód cserélte föl a régi, szigorú, vallásos életstílust. Viszont e terület rokonfajú lakossága révén, mely már régóta zsidó és keresztény vallási hatások, továbbá bizánci és perzsa politikai és műveltségi befolyás alatt állott, az arabság műveltsége és látóköre jelentékenyen megnövekedett a nélkül, hogy az egész mozgalom arab jellegéből kivetkőzött volna. Bármily nagy volt is az a különbség, amely az Omajádok korát (661–749) a mozgalom hősi korszakától elválasztotta, az arab elem hegemóniája még töretlen volt. Csak az Omajádok kiirtása és az Abbasszidák (750–1258) trónfoglalása után következett be az Iszlám eredeti nemzeti jellegének elhomályosulása. Az Abbasszidák nem Damaszkuszból, hanem az Irak tartománybeli és újonnan alapított Bagdadból kormányozták birodalmukat. Az új főváros a Tigris balpartján, nem messze a Szaszanida nagykirályok egykori székhelyének romjaitól, épült fel s így szimbolikus kifejezést kap benne az Iszlám súlypontjának áthelyeződése a meglehetősen kezdetleges műveltségű, de friss energiákat tartalmazó arab területekről az iráni kultúrhagyományok új, hódított területeire. Az a szívós átütő erő, amely az iráni műveltséget mindenkor jellemezte s amely Nagy Sándor és a Diadochosok görög kultúrhagyományát a Szaszanidák uralma alatt egy nacionalista iráni műveltségben oldotta fel, rövid idő alatt átalakította az egész Iszlámot. A vallási tanok befogadásának az irániak részéről semmiféle akadálya nem volt, hiszen Mohamed is azt az alapvető keleti vallási élményt fogalmazta újra, amely mindenkor elevenen élt ezeknek a népeknek tudatában. Az Abbasszidák uralma alatt az Iszlám összes vezető pozícióit irániak foglalják el, s az arab elem a politikai, a gazdasági és a kulturális élet színteréről egyaránt letűnik. Iráni közvetítéssel ismerkednek meg az arabok a hellenizmus szellemi hagyatékával. Az Iszlám műveltsége nem más, mint iszlamizált hellenizmus. Az esetek nagyrészében kimutatható, hogy az arabok ma is megcsodált természet- és orvostudományi ismeretei csak részben táplálkoznak közvetlen görög forrásokból, s többségükben a Szaszanida birodalomban elevenen élő természettudományi hagyományra mennek vissza. Az arab természettudományos irodalomból rekonstruálható az ősi perzsa terminológia, melynek helyére az Iszlámmal csak arab szavak, de nem arab tartalmak kerültek. A bagdadi kalifátus korának nagy tudományos és művészi teljesítményei, az arab nyelv tudományos tanulmányozása, görög grammatikai alapra helyezése az Iszlám jogalkotás első termékei, az északi népekkel foglalkozó földrajzi és történeti irodalom kivétel nélkül iráni származású tudósok nevéhez fűződik. Ezek az irániak kezdetben arab nyelven írtak s ezt a költői lehetőségeket magában rejtő, bár egyszerű nyelvet új szépségekkel gazdagították. Ahogy azonban befolyásuk az Iszlám életében megnövekedett, ugyanabban az arányban tért vissza az elfojthatatlan perzsa nemzeti öntudat, amely azután a X. századtól kezdve a perzsa nyelvű irodalom renaissance-ára vezetett. A perzsa költészet legszebb virágai a lira és az epika terén egyaránt az Iszlám korából származnak: elég e tekintetben Firduszi halhatatlan époszára hivatkoznunk, mely az újjáéledt iráni öntudatot és a történeti hagyomány elevenségét tükrözi. Az Abbasszidák és a Szamaninák (903–1103) uralkodása idején tehát tulajdonképpen az Iszlám vallási és politikai formájában zavartalanul él tovább az iráni kultúra, nyelv és fajiság. A birodalom székhelyének Bagdadba való helyezése átalakítja az Iszlám politikai arculatát is. Bár a rakoncátlan arab törzsek megrendszabályozását már az Omajádok megkezdették, a kalifák uralma jellegzetes deszpotikus színezetét mégis a hajdani perzsa nagykirályok országában, az önkényuralom e klasszikus földjén kapta.

Az Abbasszidák hatalmas birodalmának gyors elvirágzásában és az egész Iszlám politikai széthullásában az iráni elemnek szintén döntő szerep jutott. A régi arablakta területek, melyeknek lakosságában még elevenen élt az Iszlám első korszakának puritán vallásos szelleme, elidegenedtek attól a bagdadi udvartól, amelyben minden tisztség perzsáknak jutott, s ahol a birodalom fontos ügyeinek intézésében a háremintrikák, palotaforradalmak és testőrlázadások – ez is perzsa örökség – játszották a döntő szerepet. Az iráni területek lakosságának transzcendens spekulációra való hajlama, nyugvópontra sohasem jutó vallási tépelődése már igen korán az Iszlám kebelében egy egész sereg eretnekség kialakulására s ezzel a régi hitegység megbomlására vezetett. Ezek az eretnekségek ugyanúgy aláásták az Iszlám életerejét, mint ahogy Bizáncban a monofizitizmus volt a politikai bomlás egyik fontos tényezője.

Az ősi kultúrájú és így enervált iráni elem nem tudta átvenni az Iszlám első nemzedékének hódító lendületét s az arabság háttérbeszorulásával egyidőben elenyészett az a katonai fölény is, melynek alapja a beduin törzsek vad harckészsége volt. A katonáskodásra alkalmatlan s magát mindinkább a hitvitáknak átengedő perzsa elem uralma idején mind nagyobb és nagyobb szerephez jutottak az Iszlám hadjárataiban a belsőázsiai steppének nagy katonai átütőerőt képviselő török nomádjai, akik kezdetben zsoldosokként léptek a kalifák szolgálatába, később azonban a trónviszályok, palotaforradalmak idején ugyanahhoz a szerephez jutottak, mint a hanyatló Róma pretoriánusai. A nagy török népcsaládhoz tartozó szeldzsukok a XI. század első felében önálló államot alapítanak, elfoglalják Perzsiát és Mezopotámiát, a század második felében pedig a kalifátussal és Bizánccal vívott szüntelen harcok közepette megvetik lábukat Kis-Ázsiában és Szíriában is. A XII. század folyamán őket is kikezdi az egész moszlim világ bomlási folyamata s birodalmuk apró emirségekre oszlik. A távolabbi tartományokban még kevésbbé tudták az Abbasszidák uralmukat biztosítani s az egykor egységes kalifátus területén a helyi hatalmak áttekinthetetlen sokasága tűnik fel. Spanyolországban az Omajádok (755) megalakítják a virágzó kultúrájú cordobai emírséget, Szíriában és Egyiptomban a Fatimidák (970–1171), akik egyidőre Sziciliában is uralkodnak, Észak-Afrikában az Almorádok nyomába lépő (1174) Almohádok, Korasszánban pedig a Samanidák (903–1103) alapítanak a kalifátustól legföljebb névleg függő államokat. A kalifátus sorsát a XIII. századi nagy belsőázsiai mongol mozgalom pecsételte meg. Hulagu mongol fejedelem 1258-ban megöli az utolsó Abbasszida uralkodót, Mutaszimot és elfoglalja a nagymultú fővárost, ahonnan utódai száz évig kormányozták Perzsiát s helyüket csak az oszmán-török uralomnak engedték át.

Az Iszlámnak ebben a korszakában a helyi politikai központoknak megfelelően az Omajádok korának viszonylagos műveltségi egysége is megszűnt. Miután az arabok nem hoztak magukkal kultúrát, viszont tagadhatatlan fogékonyság élt bennük, csaknem mindenütt annak a területnek kultúrhagyományai hatalmasodtak el rajtuk, melyen uralkodtak. E helyi műveltségi központok között a legjelentősebb és az Abbasszidák Bagdadjával egyértékű szellemi életet teremtő Cordoba volt, melyet az ide menekült Omajádok és utódaik csodálatos építkezésekkel gazdagítottak. Az arabok természetesen nem rendelkeztek építőkultúrával s első építkezéseik teljesen az iráni-hellenisztikus stílus hatását mutatják. A szíriai Omajádok mecsetjein már bizánci mesterek dolgoztak s az arab stílus nem volt más, mint ezeknek az alapelemeknek a különböző helyi hagyományokkal való eklektikus összeolvasztása. Ez az eklekticizmus azonban csodálatos alkotásokat hozott létre, különösen Spanyolországban: a délszaki táj szépségétől ihletett érzéki arab fantázia a román stílus elemeinek bevonásával oly csodálatos alkotásokat teremtett, mint a cordobai mecset, melynek szépítésén a nagy nyugati dómokhoz hasonlóan az uralkodók egész sora dolgozott, vagy a világi építészet remeke Cordobának egy kedvelt háremhölgy számára Abderrahman (912–961) által emelt külvárosa (as-Sachra). Hogy a politikai dekadencia nem merítette ki az itteni arabság műveltségi erőit, annak örök időkre szóló bizonyítéka a XIII. és XIV. században épített granadai várkastély, az Alhambra. Ez az építészet azonban szintén az Iszlám alkotása s éppen úgy hiányzik belőle a továbbfejlesztés lehetősége, akárcsak az arab filozófiából. Avicenna († 1037) ennek az Iszlám filozófiának és tudományosságnak legjellemzőbb alakja, teljesen idegen minden humanisztikus műveltségtípustól. Ez az egyszemélyben gyakorlati politikus, orvos és filozófus nagyszámú műveiben a hellenisztikus tudásnak olyan tárházát hagyta az utókorra, mely valóban csodálatra méltó. A műből azonban hiányzik az önállóság s alig egyéb nagyvonalú kompilációnál, filozófiai rendszere pedig minden miszticizmusa ellenére sem más, mint egy hideg agy dialektikus bravúrja. A Bagdadban és Spanyolországban egyaránt virágzó történeti irodalom jelentősége is kimerül kútfői értékében. Feneketlen gyűlölködés, egyáltalán nem politikai és vallási célzatosság jellemzik, melyből teljességgel hiányzik a görög nyomokon haladó históriaírásnak, a nil humanum a me alienum-nak szelleme.

Az Abbasszidák Iszlámjának belső és külső bajait még csak tetézte az a kétirányú támadás, mely a próféta híveit közel egyidőben kelet és nyugat felől érte. A keresztes hadjáratok és a szeldzsukokkal kezdődő török invázió volt a fő oka annak, hogy az Iszlám egysége többé nem valósulhatott meg.

Kétségtelen, hogy a nyugati nemzetek a keresztes háborúkkal léptek először arra az útra, mely végül is a kontinensen túli nagyvonalú és tudatos terjeszkedés, a modern gyarmatpolitika irányába vezetett. Ennek az első európai terjeszkedésnek a motivumai azonban a középkori lélekből fakadtak s így a gazdasági érdekek inkább csak a keresztes hadjáratok utolsó periódusában jutnak nyiltabban szóhoz. Az első keresztes hadjáratokkal kapcsolatban ez a terjeszkedés a kereszténység kiterjesztését jelenti s azzal a lelkeket legmélyükben átható mélységes tisztelettel függ össze, mellyel a keresztény világ népei a Megváltó születésének, szenvedésének és halálának megszentelt színtere iránt viseltettek.

A keresztény világ és az Iszlám surlódásai már meglehetősen régi keletűek. Gondoljunk Martell Károlynak az arabokkal vívott küzdelmeire és Nagy Károlynak a Pyreneusi félsziget visszaszerzésére vonatkozó terveire, továbbá arra az egész keresztény közvéleményt foglalkoztató hősi önvédelemre, melyet az ibér félsziget megmaradt keresztény királyságai a cordobai emírekkel folytattak. Éppen a keresztes hadjárat eszméjének megvalósítása előtt újult ki a harc Castilia és Leon királyságai és a moszlimok között, mégpedig a reformpápaság kezdeményezésére és a francia lovagság nagyszámú részvételével. VI. Alfonz uralkodása alatt (1073–1109) indul meg a keresztények offenzivája, melynek eredménye Saragossa elfoglalása volt (1118). Ezeknek a küzdelmeknek visszhangja a francia Roland-ének, amely jól mutatja, hogy minő szerepet játszott a francia lovagi felfogásban az Iszlám elleni küzdelem eszméje. Nem véletlen tehát, hogy az első keresztes hadjáratot a reformpápaság, II. Orbán indítja meg, akinek a piacenzai és clermont-ferrandi (1095) zsinatokon elhangzott szózatára a francia lovagság nagy tömegei gyűltek a kereszt zászlaja alá. A keresztes hadjárat közvetlen indítóoka az a kedvezőtlen fordulat volt, melyet a szeldzsukok megjelenése idézett elő a keleti kereszténység és a Szentföldre induló zarándokok helyzetében. A Szentszék és a francia lovagság eszményi indítékai mellett nem hiányoztak más tényezők részéről a reális gazdasági motívumok sem. Itália kereskedővárosai, elsősorban a névleges bizánci fennhatóság alatt álló Velence, továbbá Genova és Pisa már hosszú idő óta kereskedelmi összeköttetésben voltak Kelettel és az Iszlám országaival. Még jóval a keresztes hadjárat megindulása előtt itáliai városok kereskedelmi telepei hálózták be a bizánci birodalom, Egyiptom és a távolabbi kelet kikötővárosait. Ezeknek a városoknak üzletemberei hamarosan rájöttek arra, hogy a keresztény hatalmaknak az Iszlám országaiban való esetleges térfoglalása érdekeiket mennyire elősegítené és a keleti kereskedelemben divatos monopóliumok rendszere révén milyen kézzelfogható előny őket biztosítana nekik. A kereskedővárosok mellett Dél-Itália normann fejedelmeiben és lovagságában kell megjelölnünk azon másik elemei, mely a keresztes hadjáratban nemcsak egy nagy cél megvalósításának, hanem hatalom- és vagyongyarapodásnak a lehetőségét köszöntötte. A normannok ugyanis éppen a keresztes hadjárat megindulása előtti időben nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy Dél-Itáliából az ottrantói szoroson átkelve, Albániában a bizánci birodalom rovására lábukat megvessék. Így tehát már az első keresztes hadjáratban bennszunnyadtak azok a tendenciák, amelyek ezt a nagy mozgalmat lépésről-lépésre térítették el eredeti céljától és a keresztény meggyőződésű, de nagyravágyó lovagság politikai és az itáliai városok józan kalmárainak gazdasági vállalkozásaivá süllyesztették.

Ugyancsak megvolt a politikai felhasználás célzata az elsősorban érdekelt keresztény keleti nagyhatalom, Bizánc részéről is. I. Alexios császár tisztában volt a keresztes hadjáratnak reávárakozó előnyeivel és hátrányaival egyaránt. Tartania kellett attól, hogy a keresztesek döntő sikere esetén a birodalom egykori keleti tartományaiban olyan keresztény nagyhatalom alakul meg az Iszlám romjain, mely a nyugati államokkal természetes szövetségben Bizánc létét veszélyezteti. A keresztes had vezérei között ott voltak a seregben: a fővezér Bouillon Gottfried és Raimund toulousei gróf és több más, az eszmétől tényleg áthatott lovag mellett Dél-Itália fejedelmei: a hidegen számító Bohemund tarentói fejedelem és unokaöccse, Tankréd, akikkel még néhány évvel azelőtt elkeseredett harcot vívott az adriai tengerpart birtokáért. Jól tudta, hogy ezeket az urakat nem Bizánc megmentésének vágya vezeti a Szentföldre, hanem saját nagyratörő ambícióik kielégülését remélték a hadjárattól. Ezért a Boszporuszon való átkelés ellenében hűbéresküt követelt már előre mindazokra a területekre nézve, amelyeket a keresztesek esetleg meghódítanak. Célja az volt, hogy a kereszteseket a Tarsus hegységig terjedő bizánci területek visszaszerzésére felhasználja, viszont az azon túleső vidéken lehetővé tegye számukra oly keresztény államok alapítását, melyek a birodalommal hűbéri viszonyban vannak és kivédik a szeldzsukok támadásait. Alexios feltételeit a keresztes had vezérei, az egy Tankréd kivételével, el is fogadták és a császár kezébe letették a hűbéresküt.

A nyugati lovagság átütő lendülete és a szeldzsukok előtt ismeretlen harcmodora már az első összecsapások alkalmával sikert hozott s Nikaia 1097 májusában ismét a bizánciak kezén volt. A döntő összecsapás 1097 július elsején Dorylaionnál a keresztesek teljes győzelmével végződött és Kilidzs Arszlán szultán vert hadai képtelenek voltak a további előnyomulást megakadályozni. A szeldzsukok az egész vonalon visszavonultak s a hódított területeken megindult a hűbéres keresztény fejedelemségek szervezése. Elsőnek az edessai őrgrófság alakult ki, melynek élére Balduin, Alsó-Lotharingia hercege került. Ezt követte a második keresztény fejedelemségnek, Antiochiának alapítása, melynek fejedelme tarentói Bohemund lett. A keresztes sereg ellenállhatatlanul nyomult végső célja, Jeruzsálem felé. 1099 július 15-én több heti ostrom után a keresztesek kezébe került a Megváltó városa, melynek mohamedán lakosságát napokig tartó vérengzésben kivétel nélkül kardélre hányták. Miután Raimund, toulousei gróf, elhárította magától a francia nagyok feléje forduló bizalmát, Bouillon Gottfriedot választották meg az elfoglalt terület fejedelmévé, aki azonban csak „a szent sír védője” címet vette föl, mert nem akart királyi koronát viselni ott, ahol az Üdvözítő töviskoronát hordott. Jeruzsálem elfoglalását néhány esztendővel később, 1105-ben a negyedik keresztény tartomány, Tripolisz megalapítása követte. A keresztes had sikereinek láttára feltűntek a láthatáron az itáliai kereskedő-városok, hogy az elfoglalt területek feletti gazdasági uralmat kezükbe kaparintsák. Először Genova létesített kereskedelmi telepet a Szentföldön s csak később követték példáját Velence és Pisa. Ezek a keresztény uralom árnyékában meggazdagodó városok segítették anyagilag a keresztes had zömének szétoszlása után az új fejedelemségeket, melyeknek az anyaországgal való kapcsolata egyébként megszakadt volna. A szeldzsukok azonban nem nyugodtak bele területük jelentős részének elvesztésébe és csak a kedvező alkalomra vártak, hogy a gyűlölt keresztényekkel leszámoljanak. 1144-ben elfoglalták Edessát s tartani kellett attól, hogy támadásaiknak az első keresztes hadjárat összes eredményei áldozatul fognak esni. Ily körülmények között indította meg Clairvauxi Bernát nagyhatású propagandáját egy újabb keresztes hadjárat érdekében, melyet teljes siker is koronázott, amennyiben VII. Lajos francia királyon kívül III. Konrád császár is felvette a keresztet. A keresztény Európa két leghatalmasabb uralkodójának vállalkozása azonban csúfos kudarcba fulladt és 1147 októberében az első keresztesek nagy győzelmének színhelyén egységes vezetés és egyetértés hiányában a szeldzsukok kerekedtek felül. Bár a keresztény sereg nem szenvedett döntő vereséget, a hadjárat folytatására még sem került sor, sőt a fejedelmek meghasonlása, egy francia-normann és egy német-bizánci hatalmi csoport hosszú időre lehetetlenné tett minden keresztény összefogást.

A keresztes hadjáratok közel hozták Keletet Nyugathoz. Bármily gyűlölettel viseltettek egymás iránt kezdetben a szembenálló felek, ez a gyűlölet a szentföldi keresztény lovagok körében lassankint egészen más érzelmeknek, az ellenfél megbecsülésének adott helyet. A sors iróniája, hogy a cluny szellemű reformpápaság által kezdeményezett keresztes hadjáratok, a várakozással ellentétben, a vallási tolerancia szellemét segítették uralomra s bámulattal töltötték el Nyugat lovagságát a szakadár Bizánc ősi kultúrája és a hitetlen keleti fejedelmek fényűző életstílusa iránt. Főként az itáliai városok közvetítésével ekkor termékenyíti meg a Nyugatot az Iszlámnak kétségkívül magasabb színvonalon álló technikai civilizációja, ipari és kereskedelmi haladottsága. Hozzájárul a közhangulat megfordulásához az invesztitúraharc utáni kimerülés: VII. Gergely és II. Orbán korát az óvatos szkepszis és a finomabb élet utáni vágy korszaka váltja föl. Ezt a keresztes hadjáratot is egy katasztrofális esemény váltotta ki. 1187 júliusában Szaladin szultán a Genezareth tava melletti Hittinnél döntő csapást mért a jeruzsálemi királyság haderejére s a királyt, Lusignani Guidót fogságba ejtve, ez év októberében elfoglalta Jeruzsálemet. A Szentföld elvesztése megrendítette egész Európát. VIII. Gergely, majd III. Kelemen felszólítására a nyugati világ három leghatalmasabb uralkodója: Fülöp francia, Richárd angol király, sőt maga az agg Barbarossa Frigyes császár is felvették a keresztet. Ezt a kitűnő kilátások között meginduló keresztes hadjáratot tragikus esemény hiúsította meg: Frigyes császár fürdés közben a Salef folyóban lelte halálát és bár a francia és az angol uralkodók tovább folytatták a hadműveleteket, pozitív eredményt elérni nem tudtak, amiben nagy része volt a két uralkodó állandó viszályának.

XV. OROSZ FEJEDELEMSÉGEK

A negyedik keresztes hadjárat kitűzött céljával ellentétben nem a Szentföld, hanem miként azt a bizánci történet tárgyalásánál láttuk, Konstantinápoly elfoglalásával, a latin császárság megalapításával és Velence keleti kereskedelmi hegemóniájának végleges biztosításával végződött. Ebben a keresztes hadjáratban mutatkozik meg legtisztábban a régi szellem elhanyatlása az egoista, haszonleső ösztönök felülkerekedése. Szent Lajos királynak 1248-i és 1270-i keresztes hadjáratai kivételével az összes ilynemű vállalkozások részben a naív és kellő hatalmi eszközökkel alá nem támasztott rajongás megnyilatkozásai voltak, részben pedig a pápai tekintély nyomására létrejött kényszervállalkozások, melyek őszinte meggyőződés és siker elérésére irányuló szilárd akarat hiányában megfelelő eredményt nem is hozhattak. Az elsőre a gyermekek keresztes hadjárata, az utóbbira II. Endre magyar király 1217-i és II. Frigyes 1228-i hadjárata szolgálhat például. A nagyravágyó magyar király a latin császári trón megszerzéséről ábrándozott és az egész keresztes hadjáratot kizárólag keleti összeköttetések megszerzésére használta fel. Még aránylag a legtöbb eredménnyel II. Frigyes vállalkozása járt, aki 1229-ben békés megegyezéssel tíz évre visszaszerezte Jeruzsálemet. A nyugati világ mindinkább magára hagyta a keleti keresztény államokat. A kialakulóban levő nemzetállamok politikai önzése, az egész európai közszellemnek átalakulása, a lovagság lehanyatlása mind elősegítették a keresztény uralom végleges bukását. Lépésről-lépésre való előnyomulás után 1291-ben az utolsó keresztény birtok, Akkon is a hitetlenek kezébe került és ezután már csak a kis Örményország tartotta magát, egészen 1375-ig, amidőn ott is a mohamedánok jutottak uralomra. Ennek a küzdelemnek utolsó szakasza azonban már nem a keresztény lovagság és az enervált kalifátus vagy a felbomló szeldzsuk hatalom mérkőzése volt, hanem benne az oszmán törökök elhasználatlan katonai és politikai energiái diadalmaskodtak. A törökségnek ezek az oguz csoporthoz tartozó törzsei a XII. századtól kezdve a szeldzsukokhoz hasonló szerepet játszottak a bizánci császárok és szeldzsuk emirek szolgálatában. Nevüket a dinasztia alapítójától, Oszmántól kapták, aki 1258-ban a bagdadi kalifátus bukásának esztendejében született. A szeldzsukok uralmát megdöntve, Kis-Ázsiában alapítják meg szigorúan központosított államukat. A XIV. században a bizánciakkal vívott harcok során egyre közelebb nyomulnak a fővároshoz, kisebb csoportjaik pedig a Balkán-félsziget görög kézben maradt tartományait pusztítják végig, 1326-ban már a kisázsiai Brusszába tolják előre székhelyüket, egymásután foglalják el Nikaiát és Nikomediát, 1354-ben pedig Gallipoli elfoglalásával először vetik meg lábukat Európa földjén. I. Murad elfoglalja Filippopoliszt és európai fővárosául 1366-ban Hadrianopoliszt rendezi be, I. Bajazid pedig 1389-ben a Rigómezőn összetöri a szerbek ellenállását s 1393-ban Bulgáriát hódoltatja. A bizánci birodalmat ekkor már csak a gazdaságilag is elhanyatló Konstantinápoly jelképezi, az összes európai és ázsiai birtokok már a török szultán kezében vannak. Hogy mennyire elhanyagolható mennyiség volt már ekkor a császárváros, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a törökök hosszú ideig kísérletet sem tettek elfoglalására. Mikor azonban 1453-ban Mohamed szultán hadai végső leszámolásra megjelentek a Hellespontusnál, Nagy Constantinus, Justinianus és a Komnenosok városa hősi ellenállás után ugyan, de érett gyümölcsként hullott a hódító kezébe.

Elő-Ázsia és Kis-Ázsia hellenizált területein tehát végül is az Iszlám győzedelmeskedett. A török nagyhatalom a következő évtizedekben a nyugati kultúra keleti előörsének, Magyarországnak közvetlen szomszédságába nyomult. Ez az eseménysor azonban már Kelet-Európa történetére utal.