MÁSODIK FEJEZET: SPANYOLORSZÁG ÉS FRANCIAORSZÁG AZ ELLENREFORMÁCIÓ IDEJÉN

A tridenti zsinat határozatait csak hosszas tárgyalások után hirdették ki az egyes államokban, amelyek számára nem lehetett közömbös az egyház szervezetének ügye. Feltételek nélkül csak a kicsiny olasz államok, majd Savoya, Portugália, Ausztria és Lengyelország fogadták el. Spanyolország és Velence csak az állam jogainak fenntartásával. A katolikus német fejedelemségek és Magyarország nem tettek hivatalos nyilatkozatot, de ténylegesen alkalmazkodtak. Végül pedig Franciaország megtagadta a zsinathatározatok kihirdetését, holott ép itt vált forradalmivá az új katolicizmus. Már Trident előtt is megindult itt a katolikus társadalom ellenállása, a zsinat munkája maga is jórészt ennek hatása alatt mélyült el, s végső határozataival itt éppen a katolikus társadalom szervezetének önállósága állott szemben.

Spanyolország teljesen katolikus maradt, megállapodott társadalomszervezete, a nemesi s papi rétegek kialakult vagyoni-uralmi vezetése, az államhatalom mechanikus működése nem engedtek újító mozgalmakat, szinte a vér tisztaságának kérdésévé tették a katolikus hithűséget, amire neveltek a régi hosszú küzdelmek a mór uralom ellen is. II. Fülöp (1556–98) látta a vallásmozgalmak társadalmi összefüggéseit, szerinte mindenütt az államszervezet átalakítására vezetnek azok és a szegények és csavargók ösztöneit ébresztik fel a gazdagok ellen. Az egyház és az állam rendeltetése az ő szemében azonos, szinte egybeolvad szervezetük és működésük is, még a Tridentinum ellenében is jogot tartott az egyház erejének teljes igénybevételére, s viszont birodalmát még a pápaságnál is inkább vallásos célok szolgálatába állította. Igazi elvont szellem, 1559 óta soha el nem hagyta Spanyolországot, kabinetjéből igazgatta világbirodalmát, Madridból s az Escorial kolostori palotatömbjéből, amit apja síremlékének is épített sivár, puszta vidéken. Utolsó éveiben ki sem mozdult lakosztályából, íróasztalánál statisztikai összeírások, számadások hatalmas kötetei feküdtek előtte, minden vidékről, minden jelentős egyházi-világi személyről állandó hivatalos és titkos tudósítások, úgyhogy gyakran ő világosította fel tartományainak kormányzóit is a helyi viszonyok rejtelmeiről. Mindenről tudni akart s mindent titokban tartott, sokat örökre magába zárt; s ezért senki sem tarthatott bosszútól, ha nagyurak gyanús dolgairól jelentgetett. Tökéletes volt fáradhatlansága az iratok olvasásában, megfontolásában, a válaszadásban. Törékeny testtel, fehér arccal, méltóságteljes, de barátságos, sohasem sértő beszéddel maga a rendíthetlen nyugalom, a tökéletessé kiképzett komolyság. Teljesen alárendelő hatása volt mindenkire, gyakorlott szónokok akadoztak előtte, mosollyal szólt megnyugtató szavakat. A katolikus vallásnak szinte mint szerzetes, híve, mély meggyőződéssel hivatásában. A spanyolok csaknem imádattal néztek királyukra, parancsát teljesíteni csaknem vallásos kötelesség. Nem áll az, hogy csak a makacs erőszak a módszere, igyekszik békíteni, megnyerni is, pl. a németalföldi felkelőket. De szólás volt az udvarnál: „Mosolyától nem messze van tőréig”. Nem igaz, hogy fiát, Don Carlost, megölette volna, a testben-lélekben beteges, uralkodásra alkalmatlan, nyughatatlan herceget veszélyes tervei miatt fogatta le, de megbetegedése után sem enyhítette fogságát és megkönnyebbüléssel fogadta halála hírét. Miniszterei, nagyjai önérzettel szólhattak előtte, sok önállósággal dolgozhattak végtelen hatalma alatt, az indulat jelei nélkül, mindig a végső céllal szeme előtt, váltotta le kormányférfiait. S mégis elvont uralmi technika az ő kormányzata, nem érti meg az északi társadalmak mély organizmusát. Spanyol módszerei és vallásossága ugyanazon elvont lelkület termékei.

Kasztília a birodalom engedelmes törzse, de Aragonia alkotmányát is eljelentéktelenítette, majd 1591-ben nagyjából meg is semmisítette. Portugál anyja- és első felesége örökségének jogcímén 1580-ban Portugáliát is birtokába vette. Itáliában Nápoly, Szicília, Szardínia, Milánó az övé, Dél-Európa rokonfejlődésű társadalmának jórésze mintegy belső törvényszerűséggel jutott spanyol uralom alá. A château-cambrésis-i béke (1559) után Franciaország már nem erős versenytárs Itáliában s Genua és a kicsiny önálló olasz államok is spanyol befolyás alá jutnak. Bár a császári méltóságot V. Károly kénytelen volt az osztrák ágnak átengedni, Burgund szabad grófság és Németalföld birtoka a német ügyekben is belső tényezővé tették II. Fülöp érdekeit. Második felesége Mária angol királynő, aki a katolicizmust átmenetileg helyreállította Angliában; halála (1558) után sem szűnik meg a két dinasztia egyesülésének gondolata, Fülöp kitartó kérője volt Erzsébet királynőnek. A francia békében egyelőre II. Henrik leányát, Erzsébetet kapta feleségül, ami a Valois-k után trónkövetelővé tette őt itt is. Az osztrák Habsburgokkal még szoros a családi közösség, II. Miksának három fia, Rudolf, Ernő és Albert, az ő udvarában nevelkedett. Negyedik feleségül pedig Anna osztrák főhercegnőt vette el. Nincs tehát fejedelmi udvar Európában, ahol spanyol érdek ne dolgozott volna, a német, francia, angol belső politikának sokáig sarkpontja a spanyollal való baráti vagy ellenséges viszony. A tengereken túl pedig óriási területeken folyik a hódítás és a vallásos térítés, később a portugál gyarmatok is a spanyol alá jutnak. Jellemző, hogy ugyanazon évben, amikor Lepantónál spanyol hadvezér diadalmaskodik a török tengeri erők felett, veszi birtokába spanyol flotta a Fülöp-szigeteket a Csendes-óceánon.

II. Fülöp uralkodásának kezdetén még kénytelen volt a pápaság ellen harcolni, amely II. Henrik francia királlyal szövetkezett az itáliai spanyol túlsúly ellen s így egy félen állott a törökkel is, a francia szövetségesével, amelynek kalózflottái az itáliai spanyol birtokokat pusztítgatták. Alba herceg spanyol serege legyőzte a pápát, Fülöp kímélettel s tisztelettel kezelte őt és a Kúria végleg belenyugodott az itáliai spanyol uralomba. A francia ellenében Fülöp nejének, Mária angol királynőnek seregei is együtt harcoltak a spanyollal s a németalföldi főnemesség később kivégzett tagjai, elsősorban Egmont, aratták a legszebb győzelmeket (St. Quentin, Gravelingen). A château-cambrésis-i béke (1559) nagyjából mindkét fél birtokállományát szilárdította meg s utána Franciaország belső zavarai vitatlanná tették Fülöp európai vezetőszerepét.

Elsősorban a török elleni küzdelmek foglalták el Fülöp uralkodásának következő évtizedét. Mint ahogyan az új világrészek felé is a déli nagy racionális uralmi szervezet vezeti át az európai kultúrtársadalom expanzív erejét, úgy az ázsiai roppant racionális hatalmi szervezettel szemben is igyekezett vállalni ezt a feladatot. A török tengeri haderő tulajdonképpen a hűbéres kalózfejedelmek flottáiból állott. V. Károly változó sikerű harcai után Tripoliszt is elhódították a máltai lovagrendtől, rablóvállalkozásaik ismét az európai partok állandó sorscsapásaivá lettek. Fülöp a francia béke után a pápával együtt flottát szerelt fel ellenük, de az megsemmisítő vereséget szenvedett, az afrikai török erők már spanyol városokat is ostrom alá vettek. Az 1565. évben II. Szolimán Málta meghódításával akarta véglegessé tenni uralmát a Földközi-tengeren. A szigetet, Tripolisszal együtt, a Johanniták 1530-ban kapták V. Károlytól, miután Rhodos elveszett. Hatalmas török flotta és sereg ellenében hónapokig tartotta magát a lovagőrség, ősz vezére, La Valette alatt a régi keresztes háborúk szellemét keltve életre és a spanyol flotta közeledésére az ellenség kénytelen volt elvonulni. De Chios, Naxos szigete elveszett; s Szolimán 1566-ban az osztrák Habsburgok, Magyarország ellen vezetett nagy hadjáratot. Szigetvár hősi védelme, a szultán halála megakadályozták a nagyobb hódításokat, de a béke (1568) megerősítette az addigiakat s továbbra is a török adófizetőjévé tette a bécsi császárt.

E háborúk hatása alatt végeztek borzalmasan a spanyol földön élő régi mohamedán lakossággal. Eleinte a fegyvereket vették el a moriszkóktól, majd eltiltották arab ruházkodásukat, szokásaikat és végül a spanyol nyelv kizárólagos használatára akarták őket kényszeríteni. A moriszkók általános lázadása következett, afrikai segítségben bízva, a hegyek között évekig tartó vallásos és faji háború (1568–71), míg Don Juan d’Austria vezetésével sikerült végezni a felkelőkkel, földjüket elvették s maradékukat széttelepítették az egész félszigeten. Közben azonban a török véres ostrommal elfoglalta Cyprus szigetét Velencétől, amely hosszú vonakodás után beállott a spanyol-pápai szövetségbe. Erre szent-liga alakult, a pápa, a spanyol, Velence, Genua, Málta részvételével. A liga flottája Don Juan vezetésével 1571-ben döntő tengeri győzelmet aratott a török felett Lepantónál, a nyugati görög partokon. A győzelemnek erkölcsi hatása óriási volt egész Európában, a török hatalom titokzatos, szörnyű tekintélyét ez rendítette meg először. Don Juan a népek hőse lett. V. Károlynak regensburgi anyától született természetes fia, akit Fülöp elismert testvérének. Ekkor még csak 24 éves, tehetséges, vakmerő, regényes dicsőségvággyal, főként, hogy valósággal fejedelmi trónon ülhessen, de odaadó híve a királynak. Most Moreát akarta volna meghódítani, de Velence, kereskedelmi előnyökért, békét kötött a szultánnal. Aztán meghódította Tuniszt (1573) s királyságul kérte Fülöptől, az udvar elszörnyedésére. Mikor flottájával Itáliába kellett távoznia, Tunisz ismét elveszett. A törökkel való háború békekötés nélkül véget ért, a spanyolt a németalföldi, a törököt a perzsa háborúk kötötték le.

Itáliában a független államok is, Velence kivételével, spanyol politikai vezetés alatt állottak s ez időben véglegesen elvesztették eredeti városállam-jellegüket. Firenze toszkánai nagyhercegséggé tágult ki, miután az elűzött Medicieket V. Károly 1530-ban újra a köztársaságra erőszakolta, akik II. Fülöp segítségével Sienát is bekebelezték. Egészen 1737-ig a Mediciek uralkodtak, sok művészi és kereskedelmi érzékkel, a francia, spanyol, osztrák dinasztiákkal összeházasodva.

Új hercegi dinasztia alakult a pápa adományából Párma birtokában, a Farnese-családé, a spanyol házzal rokonságban, tagjai gyakran spanyol katonai szolgálatban; férfiága 1731-ben halt ki. Modenában és Reggióban az Este-ház uralkodott, egyideig Ferrarában is, amíg a pápai állam ezt be nem kebelezte. A Gonzaga-házat V. Károly Mantua és Montferrat hercegévé tette, a férfiág kihalása után az örökség kérdése 1627-ben európai bonyodalmakra vezetett. Genua köztársasága szinte kiegészítő része a spanyol birodalomnak, miután Andrea Doria a flottával V. Károlyhoz pártolt. 1560-ig ő vezette ténylegesen a köztársaság ügyeit, halála után a belső zavarokat, Don Juan flottájának jelenlétében, Fülöp irányítására új alkotmánnyal intézték el, amely az új nemeseket is felvette a kormányzó tanácsba, a népet azonban kizárta. A spanyol flotta magva rendesen a genuai volt és a város mintegy bankára a spanyol államnak. A spanyol és francia között szorongva uralkodott Savoya-Piemontnak dinasztiája, 1535-től francia megszállás alatt volt hercegségük s a spanyol szolgálatában az 1559-i békével szerezték azt vissza.

Dél-Európán való uralmát II. Fülöp Portugália megszerzésével tette teljessé. A portugál dinasztia, különösen India meghódításával, Nagy Emánuel (1495–1521) és III. János (1521–57) alatt nagyhatalommá lett; az ifjú III. Sebestyén (1557–78) a katolikus megújulásnak rajongó híve, szűzességet fogadva nem is házasodott. Fantasztikus tervei voltak távoli ázsiai pogány népek meghódítására és térítésére. Marokkóba, a töröktől elűzött bennszülött uralkodó hívására, keresztes háborút vezetett, seregét Alkassar-nál tönkreverték s maga is elesett a küzdelemben. Nagybátyjának, Henrik bíborosnak (1578–80) rövid uralkodása után számos trónkövetelő lépett fel, törvényes és törvénytelen rokonok és ál-Sebestyének, az Afrikában elesett királyról keletkezett legendák felhasználásával. A társadalom és állam szervezete annyira egyező volt a spanyollal, hogy szinte természetszerűleg II. Fülöp öröklési igényeit fogadták el az ország nagyjai, csak a nép kiáltotta ki a dinasztia egyik törvénytelen leszármazottját, Antalt, királyának. Alba herceg seregei könnyen elűzték őt s aztán a trónkövetelő játékszere lett a spanyolellenes európai hatalmaknak. II. Fülöp szerződéssel biztosította az ország alkotmányát s jogait, de az előbb még oly hatalmas nemzet, önálló műveltséggel s irodalommal, sohasem tudott megnyugodni sorsában.

A déli Európában tehát a racionális társadalom és szellem hirtelen fogékonysággal ragadta meg a megújult katolicizmus eszméit. A reneszánszvilág elsötétedett; s mégis, a mennyei tannak és szent földi intézményének akadálytalan, általános érvényesülése, hódítóereje éppen azt mutatta, hogy nincs szó mély társadalomátalakulásról.

Az északi társadalmak szerkezete nem engedett meg ilyen viharszerű színváltozást. Délen, a kötetlen élet társadalmában égő szenvedéllyel élhet mindenkiben a hit eszménye, lángoló meggyőződéssel ezreket fanatizálhat vagy kényszeríthet, hegyeket, völgyeket kolostorokkal, templomokkal terhelhet meg a vallásos nagylelkűség: nincs oly társadalomszervezet, amely mindenki számára súlyos problémává tenné az eszmét, átgondolásra kényszerítené minden életvonatkozását. Mint minden szellemi újítás, a vallásos is csak az északi társadalmak intézményességei által juthatott fejlődésképességre, átalakító erőre.

Ha Németországban a territoriális fejedelemséghez fűződött is a döntés a vallás dolgáról, úgy ez nem jelentette az ő feltétlen parancsszavát, a rendiségnek, lovagoknak, városoknak, céhek alsóbb fokozatainak legalábbis megnyeréséről, minden esetre kulturális tevékenységgel való meggyőzéséről volt szó. Az intellektualizmus egyáltalán egybe volt kapcsolódva a rendi igényekkel s lefelé a társadalomszervezés feladataival. Vallás és a rendi önállóság minden más igénye együttes problémák, amelyeket méltányosan, mélyült munkával kellett feldolgozni. A vallásos mozgalmak egyúttal rendi mozgalmak is. Franciaországban a rendi tagozódás még haladottabban, egységesebben fordult át intellektuális tagozódássá, a vezetésre került rétegek masszív megalapozásával. Úgy látszik ott terjedt el főként a kálvinizmus, ahol az intellektualizmus rétegeződése még nem eléggé egységes, mert a társadalomszervezet kevésbbé hűbéries volt. Sajátos módon a délnyugati országrészekben, mégpedig nem a kálvinista Svájc szomszédságában, mint ahogyan nem is Németalföld szomszédságában. Semmi sem mutatja kézzelfoghatóbban a mélyült rendiség értelmét, mint a hugenották terjeszkedésének módja Franciaországban. I. Ferenc, mint korának legtöbb uralkodója, egyénileg még hajlott a protestáns gondolatok felé, legalább is érezte a problémák jogosultságát. Erasmust, majd Melanchtont is meg akarta hívni, meghallgatni őket. Az intellektualizmus nagy szakértő intézményei kezdték az üldözést, a német protestánsokkal szövetkezett király ellenére is, aki azonban a szélső, baptista tanok terjedésére maga is felháborodott a rendbontók ellen. A Sorbonne elvetette az új tanokat s a parlament ítélkezett. A cenzura jogait tágította, a király sikertelenül igyekezett korlátozásukra. Egyes tudósokat ő védelmezett az üldözés ellen. A parlament polgári bűntettnek nyilvánította az eretnekséget s már az 1520-as években megkezdődtek a máglyán való kivégzések. A Sorbonne ellenszegült minden alkudozásnak a vallás tanai körül, pontos utasításokat bocsátott ki a papság számára, amiket a király kénytelen volt megerősíteni. A valdensiek kiírtása is inkább a nagy hatóságok műve, a király sokáig ellenkezett. S a közvélemény is, szokás szerint, a nagy testületek mögött állott, gyanúval nézte az udvar humanistáit. Szinte magának a papságnak ellenére is védelmezte a nagy magisztrátus a vallás intézményességét. De azután II. Henrik (1547–59) kíméletlenül üldöztette az újítókat, minden hatóságot kötelezett erre, rendelettel szabályozta a makacskodás büntetéseit, a pellengéren, az ajkak levágásán, nyelv kitépésén át az akasztás után vagy élve elégetésig. A parlamentben külön „chambre ardente” alakult az eretnekügyekre, 1550-ig mintegy félezer esetben ítélkezett. És mindezzel szemben mégis különös a kálvinizmusnak mind nagyobb arányú nyilt terjeszkedése. Nemcsak a vidéken, hanem Párizsban is, ahol már 1555-ben község-szervezetet alakítottak, 1558-ban az utcán zsoltárokat énekelve vonultak fel s főurak, valamint Bourbon Antal, a navarrai király is csatlakozott menetükhöz. Községeiket Genfben tanult lelkészek vezették. Vidéki zsinatokat tartottak, majd 1559-ben Párizsban általános nemzeti zsinatra gyűltek össze, megfogalmazván a francia kálvinizmus hitvallását. Nyilvánvaló, hogy a kíméletlen rendelkezések nem tudtak áthatolni a társadalom sokszerű szövedékén. Nemest alig találni az elítéltek között, pedig igen sokan csatlakoztak az új hithez, nehéz volt eljárni ellenük. Iparosok, kereskedők, de iskolamesterek, orvosok, ügyvédek ellen is, sőt már igen korán előkelőbb tisztviselők, parlamenti tanácsosok ellen is folynak a perek. De a bíróságok, különösen a parlamentek, igen gondosan tanulmányoztak minden egyes esetet s lehetőleg csak az újító tanok ünnepélyes visszavonására, megbánására ítélték a bűnöst. Nem vallásos fanatizmussal, hanem a fennálló jog hűvös alkalmazásával. Mindenütt észrevehető a helyi s rendi hatóságok csöndes ellenállása is a kíméletlen üldözés ellen. A legjobb püspökök is elnézően kezelik a dolgot. Szerzetesek rövid vállköpenyt viselnek, „a genfi pásztorok módjára” és az utcákon magyarázzák új értelemben a bibliát. Az egészből az tűnik ki, hogy nem is annyira a vallásos meggyőződés üldözése folyik, mint inkább a rendzavaró megnyilatkozásoké és a hatóságok általában valóságos ellenálló erején túl respektálják a valamirevaló ember meggyőződését. Mégpedig annak ellenére, hogy a közvélemény határozottan az újítók ellen fordult. Nem rettegő bújdosás a kálvinista sorsa, hihetetlen, hogy szervezkedéseik, összejöveteleik észrevétlenül történtek volna. Párizsban például, ahol a lakosság általánosan ellenük volt, „titkos” összejöveteleken párszáz ember részvételét emlegetik. Bizonyára csak azért „titkos”, mert magánházakban, tiltott célokból gyűltek össze. A vallásosság védelme a közrend védelmének fogalmával volt összeolvadva, a nélkül, hogy csupán azt jelentette volna. És a parlamenti törvénykezés, még inkább pedig a gyakorlat, a társadalomszervezet önállóságra képes elemeinek felfogását, zavarban bár, de mégis respektálta. Valamiként oly eredmények szűrődtek le a folyamatból, aminek senki sem volt tudatában s amit ma is csak nehezen fejezhetünk ki. A protestantizmus tilos maradt, de az önálló, megalapozott s nem izgató, tüntető felfogást nem üldözték. Mihelyt nem lázadozó a gondolat, egyszerűen munkateljesítményként kezelik. Egyedül arról van szó, hogy belül ne háboríttassék a meglevő szervezet, kereteiben s összefüggéseiben. El kell képzelni egy francia nagyvárost, – s a nagyobb városok mind szilárd katolikusok maradtak: nem kapitalista dolgoztatók s dolgozók telepe, hanem húsból-vérből való hatalmas társadalmi üzemek szívós egysége. Saját feje után senkinek sem szabad ebből kiugrania. A vallás közössége hozzátartozik az egységhez. Ellenben intellektuális munkateljesítmény értelmében önálló az egyén s kívánja e tekintetben kielégítését az egyháztól is. S ez áll az egész társadalomra is, amely már általános rétegeződésű. Nem a rendiség anyagi-fegyveres ereje miatt viseli el a magisztrátus a vallásújítást, hanem azért, mert a maga szervezete is azon nőtt fel, hogy a társadalom respektálta a megalapozott munkateljesítményt. Mihelyt azonban a hitújítás külön, önálló intézményességre törekszik, külön társadalomszervezetre, külön intellektualizmusra, az egész nagy, egységesült francia társadalom fellázad ellene.

Gyakorlati kifejeződése ennek: itt kezdődik meg a magános lelkiismeretszabadság, a bevallott meggyőződés, a megtagadott vallásformákban részvételtől való vonakodás, az új hit magános vagy nyilvános gyakorlata, az irodalmi s szónoki propaganda stb. fogalmi elkülönítése, sokféle vonatkozásainak kidolgozása, váltakozóan még az egyének társadalmi helyzete, képzettsége szerint is, korlátozva önállóságukat saját magukra vagy megengedve a helyi társadalomra is befolyásukat. Modern dolgok ezek, a szellemi újítás felelősségét s ezzel egyúttal hatását is biztosító szabályozás keletkezett belőlük a későbbi törvényhozásban.

Tény az, hogy a világi magisztrátus szerepe lett a döntő a királyi hatalommal s a pápasággal, sőt a papsággal szemben is. A jezsuiták itt eleinte csak nehezen gyökeresedhettek meg, csak a királynak és a lotharingiai bíborosnak, a katolicizmus vezetőpolitikusának védelme alatt; a parlament, az egyetem, a Sorbonne is ellenese gyújtó munkájuknak, II. Henrik idején nem is ismerik el rendjüket. Sőt a papság jórésze, a párizsi püspök is ellenségük. Csak akkor hatalmasodnak el, amikor az iskolázás és a teológia mestereiként ismerik el őket. A nagy magisztrátus igénye az, hogy a vallásügyben ő s ne az egyházi fórumok ítélkezzenek. II. Henrik, a magisztrátus ellenkezése miatt, kénytelen volt feladni tervét az inkvizició megalakítására. Részletesen kellett szabályozni az egyház és a hatóság külön jogát az eljárásban. A vizsgálat és elfogatás általában a világi hatóság joga, csak a hittévely ügyében ítélkezik az egyház, egyébként a világi bíróság. Tehát az új vallásnak szinte minden nyilvános jelentkezése a világi biróság elé tartozik, a dogmák a szentek ellen való felszólalás, az eretnekek pártolása is közbotránynak számított. A parlament bocsát ki rendelkezést arról, hogy kik s milyen feltételekkel jogosultak prédikálni. De egyáltalán minden királyi rendelet a vallás ügyében a parlament megvitatása alá kerül; az egyházi bíróságok ítéleteinek fellebbezési fóruma is a parlament.

De mégis, a vallásküzdelmek jelszava alatt, mintegy felszakadnak itt is az egykor önálló rendi képletek körvonalai. Főként a nagyobb egységeké, bár általánosan is, ismét a már elfelejtett rendi gyűlések felújítására vezetve. A nagyobbak közül elsősorban a „vérbeli hercegek”, a dinasztia rokonai, tartották meg közhatóságuk erősebb maradványait. A hugenották élére már akkor a Valois-k oldalága, a Bourbon-család állott, Antal, a spanyol határmenti kicsiny Navarra királya s öccse Lajos, Condé hercege. Mellettük a Coligny-testvérek; az egyik érsek és bíboros már, amikor csatlakozik a reformációhoz, talán inkább becsvágyból, mint meggyőződésből, a másik a francia gyalogság főparancsnoka, a harmadik, a legnagyobb és legtragikusabb szereppel, Gáspár, az admirális. De katolikus részről is fenyegeti az állam egységét a feltámadt rendi partikularizmus. Itt Lotharingia régi hercegi házának leszármazottai, akik egyik kicsiny francia birtokukról a Guise nevet viselték, a vezérek, a királyságot is fenyegető hatalommal. Hat férfitestvér, a királyi családdal rokonságban, nővérük a skót király neje, anyja Stuart Máriának, akit II. Ferenc, II. Henrik fia vett nőül és így rövid ideig Franciaország királynője. Legjelentősebb köztük, a „lotharingiai bíboros”, egyike a megújuló katolicizmus imponáló alakjainak, mély meggyőződéssel, főpapi kötelességtudással s eszközt nem válogató kíméletlenséggel: a reformáció diadala, szerinte, a trónok és társadalmak felforgatását jelentené. A katolicizmus is az állam, a király ellen fordult, ha kellett. A széles polgári rétegek katolicizmusa is tiltakozik idegen, spanyol vagy pápai beavatkozás, a jezsuiták, sőt a klérus hatalma ellen is az államban; képviseletük, a magisztrátusréteg, hithűségében is bírálja az egyház hibáit, a papok jobb képzését sürgeti és a nemzeti zsinatot. II. Henrik azonban spanyol módra akart végezni mindenfajta mozgalommal, személyesen jelent meg a parlamentben, több tagot elfogatott, a spanyollal szövetkezett, házasságok erősítették meg katolikus együttműködésüket. Egy lovagi tornán, szerencsétlen viadalában azonban halálos sebesülés érte a királyt.

A mozgalmat még viharosabbá tette, hogy Henrik halála után három fia egymásután aránylag rövid ideig uralkodott. II. Ferenc (1559–60) tizenötéves ifjú, felesége, Stuart Mária révén az angol trón megszerzésére gondolt, összekötve általános katolikus politikával. Guise-bíboros volt mindenható tanácsadója. A parlamentet meg akarta törni, ami megmozgatta a rendiséget, amely az adminisztratív testületek előnyomulását elviselte, de hátraszorításuk felébresztette a társadalomalkotó rendi önállóság tudatát. Hugenotta és katolikus részről egyaránt fegyverkeztek, egymás ellen, de a kormányzattól is függetlenül. A hugenották a szervezkedés, a gyűlésezés és szabad templomépítés jogát követelték, ki akarták ragadni a Guisek kezéből a királyt, vidéken, Amboise kastélyában, megrohanták udvarát, de véres kísérletük kudarcot szenvedett (1560). A Guisek azonban mégis kényszerültek beleegyezni az általános rendi gyűlés összehívásába, ami már az előző évszázad végétől nem történt meg. Úgy látszott, hogy a még befejezetlen adminisztratív állam ismét régi, rendi alapjaira helyezkedik vissza. Kancellárnak is kénytelen volt a bíboros L’Hôpitalt, a később kialakuló „politikusok” csoportjának vezetőjét elfogadni, az állam érdekében vallástürelem hirdetőjét. De a fejlődésnek Európában nem a tolerancia volt az útja, hanem a valláskérdés mélyén rejlő társadalmi problémák kényszerű feldolgozása.

A Guisek nem nyugodtak, az országban mindenütt a maguk embereit állították az igazgatás élére, s a rendi gyűlésre megjelent Bourbonokat elfogatták, Condét halálra ítélték. Ekkor, még a gyűlés megnyitása előtt, halt meg II. Ferenc (1560) és kilencéves öccse, IX. Károly, került a trónra. Anyja, Medici Katalin lett a régensnő, II. Henrik özvegye, az itáliai kormányművészet neveltje, nagy szuggesztív hatalommal egymásután trónrakerülő fiai felett. A katolicizmus híve, de elsősorban a maga hatalmáé, mindenkivel kész volt egyezkedni, de kész alkalomadtán mindenki ellen fordulni is. Férje mellett keserű, félreszorított volt szerepe, II. Henrik hivatalosan elismert metresszével, Poitiers-i Dianával szemben, – az ilyesmi I. Ferenc reneszánsz uralma óta szinte elfogadott gyakorlat a francia királyi házban. A királyi tanács, amelynek jelentőségét már erősen elnyomta az adminisztratív testületek szakszerűsége, most ismét vérbeli hercegek s főurak hatalmi versenyének színhelye, ezúttal a vallás szempontjaival is elmérgesítve. Medicit, de a lotharingiai származású Guiseket is, idegeneknek tekintette a francia közvélemény és az Orléans-ban megalakult, majd Pontoise-be áthelyezett rendi gyűlés csaknem forradalmi módon avatkozott bele az állam és az egyház minden kérdésébe. A bíboros tilalma ellenére elővette a vallás ügyét is, mégpedig katolikus részről is. Nemzeti zsinatot, a Szentírás alapján a tanok átvizsgálását és addig az üldözés szüneteltetését, a papság választásában részvételt követeltek, a protestánsok templomot minden városban; az egyházi javadalmasok megszabott pénzfizetését, a többi jövedelemnek a király kezébe adását, sőt egyáltalán az egyházi birtokok vásárra bocsátását. Az állam ilymódon megszabadulna nyomasztó adósságaitól, a királyi domaniumokat visszaválthatná, az adókat csökkenthetné, ezenkívül pedig föld jutna az uraknak, pénz a városoknak, a kereskedelem és az egész élet felvirágzására. A rendi gyűlést két-háromévenkint hívják össze, adóról, háborúról nélküle ne döntsenek, állandó bizottsága vegyen részt a király mellett a kormányzatban. A nemesség a bírák és a közigazgatási tisztviselők rendi választását is követelte. Egyáltalán visszakényszerítését minden állami vagyonnak, jövedelemnek, ami a hivatalnokság lelkiismeretlensége folytán jutott magánosok kezére. Az egész ország átalakításának terve ez, naív hittel abban, hogy a rendiség eleven érdekképviselete boldog állapotokat teremthet és tarthat fenn. Úgy látszott, hogy a francia adminisztratív államfejlődésnek vége, az érdeknek és a szellemnek rendi szabadsága teremt majd új világot. A Bourbonokat, az elítélt Condét is már előbb szabadonbocsátotta a kormányzat és a bebörtönözött kálvinistákat is. A parlament nagy tanácskozása, amelyen ezúttal, mint régen, a pairek is ismét megjelentek és a Guisek és Coligny is beálltak a vitába, a hitújítók ellen halálbüntetés helyett csak száműzetést szabott meg, sőt csak pár szóval vetette el szabad gyülekezésük engedélyét. De 1562-ben az ország összes parlamentjeinek gyűlése, L’Hôpital irányítása mellett, megadta a kálvinistáknak a gyűlésezés jogát is, ezúttal már a templomépítését is csak csekély többséggel vetette el. A kálvinizmus törvényesen elismert vallássá lett, csupán annyit kötöttek ki, hogy a Szentírás és a niceai zsinat határozatai alapján maradjon, a zsinatok tartására a királytól engedélyt kérjen és a katolikus ünnepeket legalább külsőleg tartsa meg.

Ez a „vallásos tolerancia” nyilvánvalóan nem mindenki meggyőződésének megbecsülése, hanem mindenki erejének elismerése volt, katolikus és protestáns rendiségé egyaránt. A kálvinista egyházközségek alakulása, a zsinatok rendszere teljes önkormányzatot jelentett volna. A hugenotta gyülekezetek valóban fegyveres alakulások is voltak s fegyverben állott a katolikus rendiség is. A Sorbonne mindig tiltakozott a békeegyesség ellen s a parlament is csak vonakodva regisztrálta. Különösen Párizs polgárságát bőszítette az, hogy a mintegy 20.000-nyi hugenotta lakosság, Condé vezetése alatt, fegyverben tartotta gyűléseit. A kölcsönös gyanú előre sejttette a véres kirobbanást. Kálvin Genfből csak arra intette híveit, hogy ne ők kezdjék a vérontást.

Guise Ferenc, a bíboros bátyja, akit az ország helytartójának választottak meg, higgadt ember volt, de amikor Vassyban, egyik birtokán, a kálvinisták gyűlést tartottak, a kor rendi gondolkodása számára elviselhetlenül, és összeütközés támadt, szörnyű vérfürdővel végzett a gyűlésezőkkel (1562). Általános harc jeladása lett ez, másfél évtizednek csaknem szakadatlan polgárháborúja pusztította az országot. Guiset Párizs örömújjongással fogadta s a lakosság processziók s tüntetések, a papok izgató prédikációi közben fegyverbe állott. Condénak s minden kálvinistának távoznia kellett a városból. A katolikus-párt Párizsba kényszerítette az udvart; mindkét fél külföldi összeköttetéseket is keresett, a Guisek a spanyollal tárgyaltak és ezzel kapcsolatban sikerült Navarrai Antalt is pártjukra vonni, biztatván, hogy a spanyol Navarrát is megkapja II. Fülöptől. Egyáltalán, a vezetők egyénisége is mutatja, mennyire nem csupán vallásos fanatizmus, hanem általában a rendi önállóság ősztönei dolgoztak eleinte a forradalomban. Mint Antal, úgy Condé sem vakbuzgó protestáns, de állhatatos a Guise-ellenes harcban, a király „kiszabadításáért” az ő kezükből. Navarrai Antal régi fegyvertársai ellen harcban esett el, Guise Ferencet egy fanatikus hugenotta orozva gyilkolta meg, – a kálvinista lelkészek tudtak tervéről, lebeszélték, de nem valami nyomatékosan. 1562 végén véres csata folyt, döntetlenül; 1563 tavaszán Amboise-ban megegyezés jött létre, most már nem a türelem elve alapján, hanem a társadalom helyi-rendi szervezetéhez alkalmazkodva. Kálvinista istentiszteletet engedélyeztek mindenütt, ahol addig szokásos volt, s azonkívül minden kerület egy városában, a nemeseknek mindenütt saját házaikban, a főuraknak, a bárótól fölfelé, összes alattvalóik számára is. Csak Párizsban és környékén bizonyos távolságra maradt tiltott a protestáns istentisztelet.

Medici Katalin maga is kínosan érezte, hogy a királyi hatalom a Guise-párt kezébe került, ő alkudta ki a békét s megtagadta ezért a Tridentinum kihirdetését is. De elutasította ezt a parlament is, mint amely a királyi jogokat, a gallikán egyház önállóságát sérti s önállósítja az egyházi jurisdictiót az államban. Mindazonáltal a királynő a spanyolhoz is közeledett és határozottabb katolikus politikát kezdett. A gyanút s feszültséget növelte Alba németalföldi hadviselése és Stuart Mária skóciai katolikus kísérlete is. A hugenották ismét váratlan rajtaütéssel akarták a Meaux-ban tartózkodó udvart kézrekeríteni, ismét sikertelenül; általános harc lobogott fel (1567). A kormányzatban megint Guise Károly bíboros kerekedett felül, L’Hôpital kiszorult a tanácsból. Minden protestáns lelkészt kiutasítottak az országból, a nyilvános istentiszteletet halállal büntették, csak mindenki saját otthonában élhet meggyőződése szerint. A katolicizmus európai előretörésének évei ezek, a Tridentinum befejezte után. Ez időre esik a pápai politika megújulása, pénzsegítséggel, csapatküldéssel a francia eretnekség ellen is. Egmont s Hoorn kivégzése után Alba seregeinek egyrésze is francia földön harcolt; viszont Oraniai Vilmos és a pfalzi választó protestáns csapatai is, majd Erzsébet angol királynő is küldött csapatokat a hugenották támogatására. Szinte egész Nyugat-Európa résztvett tehát a francia polgárháborúban. Condét elfogták és sebeinek kötözése közben orvul lelőtték. Ezután Coligny admirális a hugenották vezére; Navarrai Antal özvegye s ifjú fia, a későbbi IV. Henrik, La Rochelle hatalmas kereskedővárosába húzódott, amely körül valósággal külön protestáns ország képződött. Azonban a katolikus francia társadalom sem szívesen látta a minden oldalról feltornyosuló spanyol hatalmat, még a lotharingiai bíboros sem; Medici meg a „politikusok” támogatásával mindig szabadulni akart a Guisektől. A harmadik hugenotta háborút tehát a st.-germaini egyességgel (1570) fejezték be: a régi engedményeket megújították, de azonkívül „biztonsági helyeket” adtak a hugenották kezére, négy déli nagyvárost, fegyveres és kormányzati hatalommal.

Coligny ekkor talán Európa leghíresebb embere. Átgondoltan, mély képzettséggel és benső érzéssel csatlakozott a reformációhoz, Kálvinnal is sűrű levelezésben. Vitéz katona; s most mégis boldog volt, hogy újra a királyt szolgálhatta. Nemes egyénisége valóban meghódította a királyt s az udvar nagy embere lett. Kiváló szervező, merész tervekkel; pl. hugenotta-gyarmatosítást tervezett Amerikában, egyúttal a nemzeti nagyság szolgálatára is. Anjou hercegét, a király öccsét Erzsébet angol királynővel akarta összeházasítani, a király nővérét pedig az ifjú Navarrai Henrikkel; s aztán, a németalföldiekkel együtt, nagy háborút indítani II. Fülöp nyomasztó hatalma ellen, aminek, a katolikus közösség ellenére is, mindig nagy volt a népszerűsége Franciaországban.

Medici Katalin azonban most már sokalta Coligny hatalmát is, – s egyáltalán, a francia állam szervezete s a közvélemény már régóta túlhaladt azokon az időkön, amidőn valamely főúr, fegyveres párttal s országrészekkel háta mögött, úrrá lehetett a kormányzaton. Párizs meg különösen nem tűrte, polgári kiváltságai sérelmének látta a hugenották jelenlétét és az összeütközések napirenden voltak. Navarrai Henrik esküvőjét a királyleánnyal, Margittal, 1572-ben Párizsban mégis megtartották, nagyszerű ünnepségek s mulatságok között, amelyre igen sok hugenotta úr is jött fel a vidékről. Medici azonban rávette fiát, a királyt, hogy vonja vissza beleegyezését Coligny tervétől a spanyolellenes nagy háborút illetőleg; Coligny indulatba jött, mert már lekötötte magát Orániai Vilmosnak, a németalföldi felkelés vezérének. A közállapotokra jellemző módon legalább azt kívánta, hogy ő és barátai szállhassanak harcba seregükkel a spanyol ellen. Ingerült szavai fenyegetésnek tűntek fel, a végsőkig fokozták a gyanút Medici Katalinban, aki szövetkezett a meggyilkolt Guise Ferenc özvegyével és fiával és Anjou hercegével, a király öccsével, merénylőt béreltek, aki az utcán rálőtt Colignyre, de csak karján találta őt. A hugenották felháborodva követeltek vizsgálatot, a veszély Medicire mindinkább növekedett. A király szintén felháborodott a merényleten, de igen megrendült, amikor bevallották neki anyja részességét. Családja és az egész párt szenvedélyes szavakkal ostromolta az ifjú királyt, a felzúdult hugenották fegyverkezésére mutatva s Coligny fenyegető szándékaira; izgalmában pusztulást kiáltott minden hugenottára. A királynő pártja rögtön utasításokat adott a város őrségének, megbeszélte a dolgot a polgárság fejével is, aki vállalta a nép felfegyverzését. Bertalan éjszakáján megszólaltak a harangok, több főúr megrohanta Coligny házát, összekaszabolták őt és holttestét az utcára dobták. A nép tömegei megrohanták a hugenották szállásait, állítólag mintegy kétezret gyilkoltak le. De a mészárlás aztán a vidéki városokban is folytatódott, tízszerannyi áldozattal. Párizsban csak a vérbeli hercegeket, Navarrai Henriket és az ifjú Condét kímélték meg, elfogták őket s a katolikus hitre kényszerítették. A véres éjszaka hírét Madridban processziókkal ünnepelték, Rómában Tedeumot tartottak és a pápa érmet veretett az esemény emlékezetére.

A hugenották kétségbeesett ellenállásra szervezkedtek. De a királyságot rabul ejtő párturalom ellen támadt a katolikusok jórésze is, nagyjából a „politikusok” pártja; vezérük Montmorency marsall, a Guisek ellenfele, az udvar fogságában volt, öccse, Damville Henrik alatt fegyverkeztek. Az államot az egyensúlyozott rendi erők uralmának képzelték el s nem adminisztratív intézménynek, gyűlölték a parlament tudósait s a hivatalnokigazgatást. A népszuverénitás gondolata csendül ki felfogásukból, rendi módon értelmezve; ezt hirdette a hugenotta Hotman könyve is, a királyválasztás elvével. IX. Károly, akit lelkileg tönkretettek a Bertalan-éj borzalmai, 1574-ben meghalt. Öccsét, Anjou Henriket, közben lengyel királlyá választották; most szinte szökve hagyta ott zavarokban úszó új hazáját s vette át francia trónját, III. Henrik néven (1574–89). Medici és a bíboros mellé állott, fegyverletételt követelt s csak lelkiismeretszabadságot akart engedni a kálvinistáknak. A polgárháború ismét megújult. Az udvartól időközben elmenekült Navarrai Henrik rögtön visszatért a kálvinista hitre, valamint Condé is, aki a pfalzi választóval együtt német zsoldossereggel vett részt a küzdelmekben. Csak 1576-ban jutott egyidőre nyugvópontra a harc: a béke szabad vallásgyakorlatot engedett, Párizs kivételével, az egész országban, a hugenottáknak biztonsági helyeket, elismerte a hivatalviselésre jogukat, végül pedig a parlamentekben mindkét vallás tagjaiból külön kamarákat állítottak a két fél között felmerülő pörökre.

Mindezen egyezség azonban csak külsőleges próbálkozás annak a kérdésnek megoldására, amelyet végül is csak a rendi társadalomszervezet lassú, mély feldolgozása oldhatott meg, nem a vallások türelmével, hanem általában fokozódó elválasztásukkal az intellektualizmus gyakorlati körétől. A Blois-ban összehívott rendi gyűlés (1576) ismét a rendi erők érvényesülésében kereste az igazi államot. Már a békét is új katolikus agitáció követte, a parlamentek vonakodtak kálvinistákat felvenni a tervezett kamarákba, a városok nem tűrték a református istentiszteletet. Erős katolikus szövetkezések keletkeztek, líga néven egyesülve és a rendi gyűlés választásai a kálvinisták teljes vereségével, szinte kizárásukkal végződtek. De a kormányzattal szemben is teljes a bizalmatlanság a rendi gyűlésen, minden pénzügyi áldozat megtagadásával. A három rend egységes határozatai számára törvényerőt követeltek, a királyi tanács döntését csak a vitás ügyekre akarták megengedni. Beavatkoztak a tanács szervezetébe is s a nemtetsző tagok eltávolítását követelték. Minthogy a rendi gyűlés a vallásszabadság ellen foglalt állást, a hugenották ismét harcra keltek. III. Henrik azonban gyorsan békét kötött velük Bergerac-ban (1577), hogy a rendek gyűlése teljesen fejére ne nőjjön. Az egyezség nagyjából az előbbieket ismételte meg, némi megszorításokkal.

III. Henrik gyenge, enervált ember, nem is szerette az erős egyéniségeket, pökhendi ifjú divathősökkel vette magát körül, e „mignonok” jutottak nagy méltóságokra. Szórakozások, kicsapongások, tékozlások után időnkint vezeklések, könyörgő processziók enyhítettek lelkén. A hugenottákat egyelőre megbékítve, az udvar spanyolellenes politikát vitt, főként a király ambíciózus öccsének, Anjou Ferencnek érdekében, aki Erzsébet angol királynőt eljegyezte és a spanyol ellen szabadságharcát vívó Németalföldet akarta megszerezni magának.

De Anjou 1584-ben meghalt; és III. Henrik gyermektelen lévén, a trón leendő jogszerű örököse a legközelebbi rokon, a kálvinista Navarrai Henrik lett. Ez a fenyegető veszedelem ismét szövetkezésre késztette a Guise-pártot, amelyet III. Henrik kegyencei kiszorítottak a kormányzatból. Lígájuk II. Fülöppel is megegyezett, közös támadásra a francia és a németalföldi protestantizmus ellen; III. Henrik utódául pedig Bourbon bíborost, Navarrai Henrik nagybátyját jelölték ki. A király eleinte üldözte a szövetkezést, majd anyja tanácsára maga is hozzájuk állott, jóváhagyta fegyverkezésüket és visszavont minden engedményt a hugenottáktól, féléven belül vagy áttérést, vagy az országból való távozást parancsolt, halálbüntetés terhe alatt. De a katolikusok egy része ezúttal is szembefordult a ligistákkal, sőt sokan Navarrai Henrikhez állottak, katolizálását remélve. A „három Henrik háborúja” alatt (III. Henrik, Navarrai Henrik és Guise Henrik) 1586-tól a zűrzavar tetőfokát érte, nincs senki, aki a másikban bízhatna ugyanazon valláson sem. A ligisták és a király között is így volt hamarosan, Guise Henrik mind parancsolóbban lépett fel, Párizs egészen melléje állott, népszónokok, röpiratok izgattak és terjesztettek rémhíreket a királynak állítólagos új szövetkezéséről a francia és német protestantizmussal. De világszerte általános volt az izgalom. II. Fülöp „nagy armadája” ekkor indult Anglia ellen, viszont angol, német, svájci protestáns seregek küzdöttek a kontinensen a spanyol és francia katolicizmus ellen. Guise Henrik, a király tilalma ellenére, megjelent Párizsban s a lakosság barrikádokat állított, a királyi zsoldosokat lefegyverezte. III. Henrik egyezkedett, majd megszökött Párizsból, de Guise utána sietett, kényszerítette kegyenceinek elbocsátására, az eretnekek kiirtásának igéretére.

Megalázkodván, rendi gyűlést kellett egybehívnia a királynak, 1588-ban Blois-ba. Soha még francia rendi gyűléssel szemben ily szánalmas nem volt a király szerepe. Kimondottan a királysággal egyenjogú félnek kellett elismernie a gyűlést, megtagadva a francia állam egész természetét, adminisztratív üzemiességét. A rendek a szabad királyválasztáshoz közeledő elveket hirdettek, határozataik törvényerejét, a parlament kötelességét azok rögtöni regisztrálására; a királyi tanácsban, a nagybíróságoknál választott képviselőik, ügyészeik állandó tagságát, választott pénzügyi kamara felállítását. Egyelőre minden újabbkeletű adó eltörlését kívánták, bár a király szinte siralmasan panaszkodott előttük, szegényes ruháira mutatva. Azonban a spanyol armada végzetes veresége gyengítette Guise hatalmát. A király, a maga módján, most megemberelte magát. Már életét is féltette Guise Henriktől; ezért, amikor az hozzá, a tanácsba igyekezett, az előcsarnokban gárdistáival orvul levágatta a herceget (1588). Kivégeztette Guise Henrik öccsét is, Lajos bíborost s elfogatta Bourbon Károly bíborost, akit utódául jelöltek ki. A király anyja, az évtizedes felfordulás nagy szereplője, Medici Katalin is nemsokára elköltözött az élők sorából.

A rendi gyűlés megrettent, meghunyászkodott. De a katolikus párt a megölt Guise öccsének, Mayenne Károly hercegnek vezetése alatt harcot kezdett a szörnyű tett után a király ellen, Párizs és a nagyvárosok jórésze a király ellen fordult, a Sorbonne feloldozta a hűségeskütől az alattvalókat. Az ország jórészében a ligisták hatóságai kormányoztak, Párizsban a polgárszövetkezésé. A király most már kénytelen volt határozottan Navarrai Henrik mellé állni. Személyes találkozásuk után vallásbékét hirdetett, a szokásos feltételekkel; a hugenották viszont teljesen royalisták lettek és ismét sok katolikus nemes is csatlakozott hozzájuk. Együtt indultak Párizs ostromára. A helyzet egészen átfordult, most már a katolicizmus rendisége a lázadó fél a törvényes uralommal szemben. Párizsban is megmozdult a politikusok pártja, de őrizet alá vették őket. A remélt spanyol segítség, Pármai herceg németalföldi serege azonban egyre késett s mind több polgár vonakodott már a fegyvertől vagy pártolt át az ostromló királyi hadakhoz. Dühös, izgató beszédek igyekeztek úrrá lenni a csüggedésen, a királygyilkosság jogosultságát is hirdetve. Egy ifjú domonkos barát, Clement Jakab, vállalkozott is a tettre, csak azon aggódott, hogy pap létére szabad-e ölnie. Teológiai tanácsadója úgy nyilatkozott, hogy csak szabálytalanságot, de nem halálos bűnt követne el. III. Henrik híreket várva, fogadta a szerzetest, aki beszélgetés közben a király altestébe döfte kését. A merénylőt a helyszínén vágták össze, a király, az utolsó Valois, hosszú kínlódás után kiszenvedett (1589).

A ligisták most Bourbon Károly bíborost ismerték el királynak, Navarrai Henrik nagybátyját, aki azonban a következő évben meghalt. Igényt támasztott a trónra II. Fülöp leánya, Izabella is, mert anyja francia királyleány volt. A francia ligistákat, akik Mayenne vezetésével harcoltak tovább, segítették Pármai Sándor spanyol seregei, Párizst is felmentvén az ostrom alól. Csapatokat küldött a pápa is, a savoyai herceg pedig megszállta Provenceot. Viszont Erzsébet angol királynő és a német protestáns fejedelmek Navarrai (IV.) Henriket támogatták.

IV. Henriket (1589–1610), a Bourbon dinasztia megalapítóját, viszontagságos élet nevelte, fegyverek és veszélyek között. A királyleánnyal való esküvőjét a Bertalan-éj borzalmas emléke kísérte. Aztán az udvar foglya, részese minden fínomult és erkölcstelen élvezetének is, amíg 1576-ban régi barátaihoz s régi hitéhez nem menekülhetett onnan. Protestáns ideák, spanyolellenes és végül törökellenes tervek töltötték el, európai koncepciók, de elvont fanatizmus nélkül. Bátor, vállalkozó katona, élete végéig mintegy kétszáz csatában vett részt személyesen. Hősi és mégis megnyerő, joviális egyénisége a leggyűlölködőbb volt ellenfelet is őszinte barátságába tudta fogadni, a párt-intrikák és orgyilkosságok világában ámulatba ejtette az embereket férfias, nyilt bizalmával. Volt benne valami királyi érzés, a történeti Franciaország összefoglaló átértése. Boldogan ragadta meg az alkalmat, hogy III. Henrikhez csatlakozhassék, holott az élete végéig makacsul kitartott a mellett, hogy protestáns nem ülhet az ország trónján. Önmagában is igyekezett elfojtani a felekezet és párt emberét s szinte közömbössé tudta tenni önmagát trónöröklésének kérdésében is. A cinikus, érdekszerű hitváltoztatásnak, a könnyelműségnek vonásait a történeti kutatás lemosta alakjáról. A katolicizmus társadalmi jelentősége Franciaországban ellenállhatlan tapasztalati tényként hatott rá, III. Henrik halála után katolikusokat vett tanácsába és kerülte a felekezeti céloknak látszatát is. Mégis, bár legitimista katolikus hívei is nyiltan feltételül szabták áttérését, nem adott végleges választ, meggyőzést kívánt, nemzeti zsinatra akarta bízni az ügyet, egyébként pedig ígérte, hogy a református vallást az országban a régi keretek között tartja s az üresedő tisztségekre katolikusokat állít. Ezzel, ha nem is pártoltak hozzá, sokan mégis letettek a fegyveres ellenállásról, a küzdelem valláskérdés helyett mindinkább politikai kérdéssé lett.

Ellenfelei mindinkább spanyol vezetés alá kerültek, II. Fülöp, nagy angol kísérletének meghiúsulta után, a francia trón kérdését tette politikája gerincévé és még németalföldi hadviselésének sikerét is veszélyeztetve, Pármai Sándor seregeit Franciaországba rendelte. Párizsban is spanyol csapatok szállásoztak. Mendoza spanyol követ szinte uralkodói jogokat igényelt, az országot a spanyol király állandó protektorátusa alá kívánta helyezni. A Sorbonne-t teljesen meg tudta nyerni, hűségnyilatkozatot küldetett vele Madridba. Mindenütt harcok; egyes vidékeken a két párt külön kormányzata és rendi gyűlése működött párhuzamosan. A földmívelés sürgető munkáira külön fegyverszüneteket kellett kötni, akár a legrégibb középkorban. Franciaországra, úgy látszott, a német birodalom számtalan részekre szakadásának sorsa várt. A Sorbonne-on tervek merültek fel az országnak fejedelemségekre való felosztására is. A spanyolpártiak azt kívánták, hogy Izabella infánsnő válasszon férjet magának, akit a rendek francia királynak választanának meg, de a rendeké a teljes törvényhozó hatalom, a király csak esküszik a törvényekre, sereget is csak a rendek beleegyezésével állíthat s az ő irányításuk szerint vezeti hadjáratait, csak katolikus szövetségeket köthet.

De a lígának és a spanyolnak túlzásai megfordították az eseményeket. Külön állást foglalt el a parlament, amely a rendi gyűléssel mindig egyenrangú intézménynek tartotta magát és sosem volt hajlandó résztvenni azon. Most törvénytelennek nyilvánított minden törekvést, amely a vallás ürügyével idegent akar a francia trónra. De a katolikus püspökök is hajlandók lettek volna IV. Henrik elismerésére, ha áttér s a pápa abszolválja az eretnekség bűnétől. A hugenották pedig már nem tiltakoztak az áttérés ellen, helyzetük biztosítását remélték királyságától. Henrik közben ügyesen megszállotta az ország fontosabb pontjait, alkudozásba kezdett a rendi gyűléssel és 1593-ban, formailag való térítése után, St. Denis katedrálisában ünnepélyesen katolikus hitre tért, bár részletes hitvallás aláírásától vonakodott. „Párizs megér egy misét” – mondta volna; de kétségtelen, hogy nem az egyszerű érdek vezette. Nemsokára meg is koronáztatta magát, bár a pápa csak később, vonakodva adta meg az abszoluciót az eretnekség vádja alól. A líga és a spanyolok is tovább folytatták a harcot, de már 1594-ben Párizs is meghódolt előtte.

A Sorbonne és az egyetem csak vonakodva hajolt meg, viszont a parlamenttel együtt e testületek is a jezsuiták ellen fordultak és keresztülvitték az országból való kiűzésüket, amikor egy fanatikus ifjú, bűnei bocsánatáért, merényletet követett el Henrik ellen a Louvreban, megsebesítette őt, s bebizonyosodott, hogy jezsuita „zsarnokölő”-elméletek olvasása fűtötte elhatározását. Most már általában a francia királyság és egyház nemzeti-kultúrális önállóságának eszméje lépett előtérbe. Külön francia katolikus patriarchátus gondolata merült fel, nemzeti zsinaté, amely a pápára való tekintet nélkül intézze el a vallás ügyét. Henrik 1595-ben elszánt fordulattal hadat üzent a spanyolnak s így merészen elvágott minden kapcsolatot a katolikus párt és II. Fülöp között, ami eddig a törvényesség színének megóvásával fennállhatott. A pápának, VIII. Kelemennek, át kellett látnia, hogy a francia katolicizmus önállósodása fenyegeti, 1595-ben tehát megadta az abszolúciót Henriknek. Meghódoltak végre a ligisták vezérei is, maga Mayenne is. Henrik, szinte vakmerő nagylelkűséggel, meghagyta birtokaikat, kormányzóságaikat, erődeiket. A spanyol ellen a protestáns Angliával és Hollandiával szövetségben folytatta a háborút, bár seregének túlnyomó része már katolikusokból állott. A pápa közvetítésével 1598-ben a Vervins-i béke fejezte be a háborút. A francia föld megtisztult az idegenektől, a spanyol katolikus világuralom terve végleg meghiúsult.

A francia hugenották kielégítésében főként a parlamenti ellenállással kellett Henriknek számolnia. Valószínűleg örült, hogy a hugenották erős szervezetet építettek ki, külön rendi gyűlésekkel, kormányzótanáccsal. Így bocsáthatta ki a király 1598-ban a híres nantesi ediktumot, amely az európai vallásmozgalmaknak egyik határköve. Egyúttal pedig nagy dokumentuma a rendiségen felnövekedett intellektualizmus akkori szervezetének. Kitűnt, hogy elvi alapon a hűbéresrendi társadalmakban a vallás ügyét megoldani nem lehet, a társadalom és intellektualizmus masszív intézményessége nem fér össze a meggyőződés és a gyakorlat teljes szabadságával. A katolikus vallás és egyház az állammal összefüggő intézmény maradt, a katolikus istentisztelet jogát mindenütt az országban biztosították és az egyházat visszahelyezték minden régi birtokába, jövedelmeibe, az egyházi tizedet a református is köteles volt tovább fizetni, köteles betartani a katolikus ünnepeket és házasságtörvényeket. Másrészt a hugenották is külön vallásos és világi szervezetet alakítanak a társadalomban és államban. Lelkiismeretszabadság mindenütt az országban, ami csupán annyit jelent, hogy nem kell megtagadniok hitüket, bárhol is tartózkodnak. A szabad és nyilvános vagy magán vallásgyakorlatot ellenben vidékek és rendek szerint korlátozták. Nyilvános a gyakorlat a közvetlen királyi területeken ott, ahol már legalább két éve szokásos, katolikus urak területein ott, ahol az előző három vallásbéke már megengedte; s ezenkívül minden kerület egy kijelölendő városának külvárosában. Püspöki várost azonban nem szabad kijelölni e célra. Tilos marad a nyilvános református gyakorlat a liga volt középpontjain, elsősorban Párizsban, ötórányi kerülettel és a legtöbb nagyvárosban, tilos az udvar tartózkodási helyén, valamint a hadseregnél is, kivéve a református urak szállásait, – bár titkos cikkelyek enyhítettek ezen, mint több más pontban is. Egyébként oly főurak, akik nagyobb hatóságjogokat tartottak meg kezükben, székhelyükön és minden kastélyukban, ha ott tartózkodnak, szabadon gyakorolhatják vallásukat s istentiszteletükön a lakosság korlátlanul résztvehet; a nemesek istentiszteletén azonban csak családjuk és más harminc személy lehet jelen, – de ha katolikus főúr alá tartoznak, engedélyt kell kérniök a vallás gyakorlatára. Az udvar református tisztviselői is a maguk házában tarthatják istentiszteletüket.

A vallás gyakorlata jelenti a jogot a reformátusok számára „az istentisztelet helyének” építésére, – a „templom” szót így kerülték meg – s az elvett templomok visszavételére is, jelenti a jogot a külön temetőre is. Bár a katolikus papnak fizetniök kell a régi egyházi járandóságokat, joguk van önadóztatásra is. A kultusz szabadságához tartozott az is, hogy az illető helyen nyomdát is állíthattak, könyveiket is árusíthatták. A szabad gyakorlat természetesen egyházközségek szervezését is jelenti; összehívhattak tartományi és nemzeti zsinatokat, főként a lelkészség tanácskozására, de engedélyt kérhettek a királytól politikai gyűlések tartására is, sérelmeik előterjesztésére. A reformátusok hivatalviselésének, az egyetemekre való felvételének jogát elismerték. A párizsi és három déli parlamentben külön kamarák létesültek, amelyekhez lehetett vinni minden pörös ügyet, ha az egyik fél református; a déli parlamenteknél e kamarák tagjai felesben a két felekezetből választandók, a párizsiban csak egy a református, viszont több más kamarában is helyet foglal egy-egy református tag.

Az igen terjedelmes ediktum, már e főbb pontjaiban is, mutatja, hogy mennyire tele van még életanyaggal a vallásos meggyőződés kérdése. De a kérdés erőteljes jelentőségét most is a biztonsági helyek intézménye mutatja. Tulajdonképpen ide tartoznak azok a királyi városok és seigneuriális községek is, amelyekben az önkormányzat, a közigazgatás a reformátusok kezén volt és maradt, de nem tarthattak külön őrséget és a királynak, illetve a seigneurnek bírói-pénzügyi hatósága is megmaradt. Ezenkívül voltak önálló erődök, református őrséggel és parancsnoksággal, számra összesen 48, de beleértve a nagy erődökből más helyekre kiküldött őrségeket is. Királyi városuk hét volt, köztük La Rochelle is; ezekben, a magisztrátus erejénél fogva, a reformátusok hatalma nem kisebb, mint az erődökben. Mintegy 70 volt a seigneuriális községek száma, szintén erős önkormányzattal. Látható mindebből, hogy nem alakulhattak önálló territóriumok, a felsőség vallásmegszabó jogával, a rendiség beolvadása az általános társadalomszabályozásba már sokkal haladottabb ennél, de a körvonalak még élesek, sejtetik a társadalom nagy tömegszerkezetének kemény erejét, minden valamirevaló, vezetésre hivatott állapotú embernek szívós jogát fölfelé s lefelé, beleértve a jogokba a kötelezettségeket s a felelősséget is. S a társadalomszabályozás nagy összefoglalója az állam; IV. Henrik már magára veszi a biztonsági garnizonok fizetését is; reformátusokból, de ő nevezi ki a parancsnokokat is. Sőt titkos cikkelyeiben még tovább ment: a református lelkészek fenntartására, a kultusz szükségleteire is évi összegeket juttatott pénztárából.

A hugenották még soha ily biztosított helyzetben nem voltak, s még soha ennyire a királyi hatalommal összefüggésben. Az ediktum csak nyolc évre szólt, de aztán többször megújították. Állítólag mintegy 300.000 családot tett ki felekezetük, körülbelül 750 templomuk volt és 4000 katonájukat fizette a király. A parlamentek vonakodtak a rendelet elismerésétől, de a király barátilag, bizalmasan, mély érzelemmel szólt velük, s fenyegetően is, a regisztrálás tehát, csekély változtatásokkal, megtörtént. Franciaországra nézve a vallásos társadalmi forradalmak korszaka befejeződött, csak végső rezdülései zavarták meg időnként a békét a XVII. sz. első felében. A valláskérdés nem volt elintézve, de a francia intellektualizmus nagyarányú üzeme mindinkább behatolt a hugenották mesterségesen alkotott társadalomszervezetébe, amit a biztonság bástyái csak az erőszak ellen védelmezhettek meg. De ugyanez az intellektualizmus távolította el mindinkább a katolikus egyház szerepét is a világi társadalom szervezetének fejlődéséből is. IV. Henrik egyik minisztere, Villeroy, buzgó katolikus létére is átérti a folyamatot: „Polgári rend – mondja – mindig volt már a pogányságban is; Isten a társadalomrend eszméjét adta először az embereknek. Tehát az államnak joga van oly rendelkezésekre is, amiket az egyház nem helyesel; amíg az igazi vallás nem fog áthatni mindenkit, addig az állam hivatása rendet tartani. Az állam, a polgári rend mintegy előmunkása az isteni rendnek, saját magából építi fel az igazi vallásosságot.”

A mélyebb, intézményes társadalomfejlődés egyúttal végzett a rendiség forradalmi korszakával is. IV. Henrik 1598-ban tartotta utolsó rendi gyűlését s halála után is csak átmeneti zavarok újították fel azt, hogy azután véglegesen feledésbe menjen, egész a nagy forradalomig. Egy-egy nagyúrral még akadt dolga Henriknek ezután is, mint 1602-ben Biron marsallal, aki katolikus spanyol alapokon feudális államokra akarta osztani az országot. Vérpadon végezte életét; míg a kálvinista Bouillon herceg önállósodási kísérlete Sedanban (1606) hódolásra kényszerítésével végződött. Nagyurak, városok, nemrég még rettegett erők, mostan a nélkül, hogy jogaiktól megfosztották volna őket, továbbra is gőgösen, büszkén, érdekükre érzékenyen éltek az államban, észre alig véve, hogy mint vonja el ragyogásuk alól a lényeges tartalmat a középső rétegek civilizatorikus munkája.

Aki elcsitította a viharokat, a király, az életnek mestere, s nem olasz elméletek szerinti racionális uralmi technikáé. Hasonló tapasztalati érzékben rejlett híres miniszterének, Sullynek ereje is. Igaz, hogy főként azok a hatalmas pénzügyi koncepciók tették az utókor előtt híressé, amikkel későbbi visszavonultságában keletkezett emlékirataiban dicsekedett, óriási számokkal dobálódzva, elméleti rendszert öntve utólag működésébe. Valójában alig több az érdeme, mint a pénzkezelés éles ellenőrzése, irtózás a zavaros összevisszaságtól, ami minden korabeli államháztartást jellemezett. A taille-t nem csökkentette, sőt emelte, de egyenlőbbé tette a terheket, az adómentességek jogosultságát felülvizsgálva, a parasztot védte az önkény ellen, igyekezett teherbírásához alkalmazkodni, mert biztos jövedelmeket akart. Az adósságok, a fölösleges pénzügyi hivatalok redukálásával nagyjából egyensúlyt hozott a pénzügyekbe. Nem különösen előkelő származás, s református is volt, mégis tartani tudta helyzetét az udvarban, a hercegi címen kívül a kor államférfiainak szokása szerint hatalmas vagyont is szerezvén. Hozzáférhetlen, kíméletlen, visszataszító volt, senki sem szerette, mindenki gyűlöletét mindenért magára vette. A pontos, fáradhatlan, tárgyias munka embere, ő realizálta voltaképpen az események változásaitól s minden más tényezőtől független, önmagán nyugvó államnak eszméjét. Sully kizárólag a földbirtokos és földműves társadalomban látta az igazi nemzetet s maga a király is: „Vasárnap minden parasztnak tyúk főjjön a fazekában”. Maradi, s mégis oly modern felfogás, szemben az olasz államok, vagy akár Anglia gyorsan felépült kapitalizmusával. IV. Henrik uralkodásával kezdődik a nagy francia műutak és csatornák építésének kora. A kereskedelmi hajóraj tudatos fejlesztése is, a Levante meghódítására. Expedíciót küldött Kelet-Ázsiába, megkezdte Kanada gyarmatosítását.

Valószínű, hogy református multját sohasem tudta elfelejteni, sőt lelkiismeretfurdalásai is voltak. De azért a jezsuitákat idővel visszaengedte az országba s igen megbízott jezsuita gyóntatójában. Mintha a vallás lelket boncolgató, nevelő funkcióját minden eltérő tanok ellenére is értékelte volna. Spanyolellenes politikája mellett megmaradt, a hollandokat pénzzel, majd nyilt szövetségben segítette, s végül a spanyol kénytelen volt elismerni a köztársaság függetlenségét. Sully iratai egy állítólagos nagy európai köztársaság tervét tulajdonítják neki, tizenöt önálló állammal, köztük Magyarországgal is, közös tanácskozó gyűlésekkel. Mindenütt egy vallás uralkodjék, a másvallásúak kivándoroltatásával. A terv azonban csak Sully utólagos csinálmánya. Tény, hogy Henrik a spanyolt csak félszigetére s gyarmataira akarta szorítani. Első feleségétől, Valois Margittól, elvált s Medici Máriát vette el; ez egyúttal a régi francia-itáliai tervek felújítását is jelentette. Összeköttetést tartott a spanyolországi elégedetlenekkel, a moriszkókkal is; a német protestánsokkal is, bár hangsúlyozta e kapcsolatnak tisztán politikai céljait. Élete végén Jülich-Kleve örökségének ügye, amiért a protestáns német fejedelmek ellenében az osztrák Habsburgok tülekedtek, nagy háborús készülődésre ösztönözte, egyúttal spanyolellenes európai szövetség létrehozására is. Belejátszott romantikus szerelme rokonának, Condénak ifjú felesége iránt is. Henrik még mindig életvágyó, szerelmekbe bonyolódott lovag, őszülő fejjel, de férfias, napbarnított arccal, egészséges jókedvvel. Condé, becsvágyó, megbízhatlan ember, mint legközelebbi rokon a maga jogát vitatta a francia trónra, kétségbevonván a király második házasságának érvényét és az ebből született dauphin jogát. Brüsszelbe, a spanyolokhoz kellett menekülnie, s oda mentette feleségét is. Henrik élesen követelte a spanyoloktól kiadatásukat, érzelmei is fűtötték s csaknem világtörténeti események okai lettek. Ekkor 1610-ben, Párizs utcáin kocsijába hajolva, halálra szúrta őt egy Ravaillac nevű fanatikus katolikus, félművelt ember, aki előzőleg sokat forgolódott papok társaságában, de nem vallott senki ellen, a legszörnyűbb kínzások között sem.