ÖTÖDIK RÉSZ: ANGLIA

ELSŐ FEJEZET: AZ ANGOL TORYZMUS A NAPOLEONI HÁBORÚK UTÁN

Feljegyzik az egykorú emlékiratok, hogy milyen nevetséges hatást keltettek a bécsi kongresszuson az angol diplomaták feleségei szinte a mult századi divatra emlékeztető régimódi ruháikban. A kongresszus előkelői és elegánsai sokat mosolyoghattak az angol dámák rátartisága felett, valójában azonban a kontinentális államférfiak s a híres konzervatív teoretikusok javarésze szintén a forradalom előtti Old England szellemi viseletét öltötte magára a XIX. század első évtizedeiben. Ezt a divatot a konzervatív elegancia nagymesterének, a whig Burke-nek ízlése diktálta. Burke híres könyvei: a Reflections on the Revolution in France (1790), a Memorials on French Affairs (1791–1793) s a Letters on a Regicide Peace kötetei (1796–1797) azonban a szigetországban sem maradtak a forradalom zord időjárásának téli olvasmányai, hanem a konzervatív Anglia a béke napjaiban is olvasta, idézte és követte e könyvek eszméit. Igaz, hogy a háború után a béke napsugarait elhalványították a krízises években kitöréssel fenyegető forradalom viharfelhői. Az ipari munkások nyomora szociális felfordulással fenyegetett, a középosztály társadalma pedig belső politikai átalakulást követelt. A Burke-nél kifejezésre jutó angol konzervativizmus rendszerében bőségesen lehetett találni olyan tételeket, melyeket a tory Anglia a feudális uralom forradalomellenes barrikádjainak zászlóira írhatott. A mellett a burke-i eszmedarabokkal meg lehetett hajigálni az angol ipari társadalom törtető tagjait is.

Ez a konzervativizmus a felvilágosodás állambölcselete ellen harcolt és a forradalomban való hit mámora felett gúnyolódott. Sem az „államszerződésre” való hivatkozással, sem pedig forradalommal nem szabad gyökeres változásokat eszközölni az államok életében, melyek fejlődését belső organikus törvények határozzák meg. Hisz az állami lét nem olyan, mint egy kakaószállítás, vagy kávéültetvény, melyről szerződni lehet s melynek szerződését a felek felbonthatják, az állami élet évszázados fejlődés eredménye. Szinte végtelennek tűnő kontinuitás következtében alakul ki a nemzeti társadalom és a nemzeti alkotmány. A forradalom, mely pillanatnyi élethangulatának megfelelően mesterségesen megbolygatja eme intézmények belső életét, végzetes bűnt követ el a nemzeti géniusszal szemben, mely ezeket az intézményeket kialakította s a történelmi folytonosság élettörvénye ellen, melynek értelmében a nemzet sorsát elmult századok történése munkálja s azt nem határozhatja meg egy forradalmi generáció akarata, pillanatnyi elképzelése.

Burke tehát az alkotmányfejlődés szentsége védelmében ellenzi a forradalmat. Ő nem l’art pour l’art, nem teoretikusan, vagy francia példára teologikusan „ellenforradalmár”, mit az is bizonyít, hogy az ő szemében van jogos forradalom is. Ez akkor jő létre, midőn egy nemzet egyeteme ilyen úton kényszerül védelmére kelni ősi alkotmányának, történeti institucióinak, külső vagy belső erőszakoskodással szemben. A XVII. sz.-i angol, az amerikai, a korzikai, mely francia- s a lengyel, mely oroszellenes, ilyen igazolt forradalom s ide tartozik még az indiai angol uralommal szembeni ellenállás. Azonban 1789 francia forradalma nem ilyen. Hisz ez szakított a francia alkotmánnyal, a tradíciókkal s benne nem a nemzeti társadalom, hanem csupán annak igen kis része s a jakobinus csőcselék vett részt. Így tehát Burke szemében a történelmi fejlődés kontinuitása a legfőbb érték. Ebből következik, hogy nem csupán a „véres” forradalmakat ítéli el, hanem a nyugodt, belső fejlődést veszélyeztető dinamikus társadalmi változások bizonyos vértelen formáit is. Konzervativizmusa gyűlölettel szemlélte az angol ipari forradalom társadalmi kísérőjelenségeit s ezek bírálatában az angol arisztokrácia élethangulatának adott kifejezést. Műveinek eme részei nagy hatást gyakoroltak a békekötés után is az angol konzervatív gondolkozásra. A pénztőke uralmától és az ipari fejlődés városiasodási folyamatától féltette az angol nemzeti lét zavartalan menetét. Az ő szemében az angol kapitalizmus a bevándorolt bankárok gazdagodását, a pénztőke uralmát, az ügyvédek növekvő szerepét jelentette, másik oldalon, az ipari téren sem vigasztaló a látvány: a gyárakban alulról jövő, tudatlan gyári vállalkozók uralkodnak, ők gazdagodnak gyártelepeiken s lázadó proletariátussá szegényedik az angol paraszt. A veszély akkor lenne nagy, ha a középosztály új rétege politikai vezetőszerephez juthatna, a politikai keretek átalakításával. Az organikus nemzet felfogása szerint ez súlyos törést jelentene a nemzet belső életében. Burke konzervativizmusa értelmében ugyanis a nemzeti társadalom évszázados, állandó, történelmi fejlődés folyományaképpen jő létre, melyben az azonos politikai berendezkedések, közös szokások és elvek a nemzetet bizonyos homogenitásban olvasztják egybe. Ha az új elemeknek a nemzeti társadalomba való beolvadása a politikai keretek kitágításával bekövetkezne, akkor a francia forradalom jakobinus nacionalizálásához hasonló törés jönne létre az angol történelemben. Azaz olyan elemek vennének részt Anglia sorsának intézésében, melyek eddig még nem forrtak össze az eddigi angol nemzeti társadalommal azonos szokásokban és a tradíciók olvasztó kohójában. Burke konzervativizmusa természetesen nem jelenti azt, hogy az állam széles tömegeit kizárva a politikai életbe való beleszólás jogából, egyszersmind szociális gondozás nélkül akarja hagyni. Úgy gondolja, hogy ilyen belső reformok elvégzése megtörténhetik az alkotmány eddigi keretei között s végrehajthatja őket az angol földbirtokos-arisztokrácia a nélkül, hogy a nemzeti politika irányításának kényes feladatát meg kellene osztania az „új emberekkel”. Nem a tömeg feladata a nemzeti politika intézése. Burke szerint az arisztokrácia (inkább a földbirtokos, a gentry, mintsem az udvari arisztokrácia) kötelessége a nemzet vezetése, ez a réteg a jog és törvény védelmezője felfelé és lefelé, szinte közvetítő az államok sorsát intéző isteni akarat és az államban lakó emberek között, egy ilyen, évszázadok során kialakult nemesség fundamentuma nélkül bizonytalan az állam épületének sorsa. A tömeg tehát nem intézheti az állami ügyeket. A tömeg zsarnoksága (azaz a forradalom) és az uralkodói despotizmus között ott van az alkotmányos érzelmű nemesség által ellenőrzött reformmunka lehetősége. „Vajjon sohasem hallottak ezek a gentlemanek – kérdi a jakobinusokról szólva egyik művében – valami olyasmiről, ami az uralkodói önkény és a tömeg despotizmusa között van? Sohasem hallottak olyan monarchiáról, melyet törvények vezetnek s melyet a nép jog- és igazságérzékétől vezérelt igazságos ellenőrzése szabályoz?”

Az angol, burke-i konzervativizmus tehát egy szélesen értelmezett „forradalomellenesség” negatívumából és bizonyos, alkotmányos keretek között elképzelt reformgondolatok pozitívumából adódik össze, mindkét formájában azonban a nemzeti politikát a történelmi osztályba vetett missziós hit gondolatával kapcsolja össze. A háború utáni angol toryzmust eleinte (kb. 1822-ig) a forradalomellenes negatív gondolat ragadta meg. Erre kényszerítették őt a krízises évek gazdasági következményeképp fellépő ipari válság munkászavargásai, melyekkel szemben – mint látni fogjuk – gyakran véres rendészeti eszközöket alkalmazott. Ugyancsak a háború utáni gazdasági helyzet, azaz az agrárkrízis késztette a földbirtokosokból álló parlamentet arra, hogy magas gabonavámokkal védekezzen gazdasági hatalma megszilárdítása érdekében a külföldi gabona beözönlése ellen. Castlereagh-nek, a szentszövetségi kor híres tory külügyminiszterének európai egyensúly-elképzelése mögött szintén bizonyos mértékben szerepet játszott az Angliára is átcsapható forradalomtól való félelem gondolata is. Végrendeletéhez titkos utasítást mellékelt felesége számára, mit tegyen egy forradalom esetén a családi ékszerekkel…

A békegazdálkodásra való átmenet nehézségei nagyon is új és szokatlan jelenségek voltak egy győztes ország közvéleménye szemében. Nem tudták akkor, mit jelent a normális keretek közé visszatérni egy világháború után. Így a közvélemény a tory kormány tehetetlenségének mindmegannyi bizonyítékait vélte felfedezni, ha az elbocsátott katonák, tengerészek, hivatalnokok nyomorára gondolt, ha a szociális összeütközések durva letörését látta, vagy az angol polgár szabadságjogainak felfüggesztéséről értesült. A huszas évek legelején a tory párton belül is bizonyos tagozódás figyelhető meg: a párt egy része elégedetlen az eddigi kormányzati módszerrel. A képviselők túlnyomó többsége már régóta e pártból kerül ki s nem sok lehetősége látszott annak, hogy a whig parlamenti uralom felújíttassék, hogy a politikai váltógazdaság elve érvényesüljön. Hasztalan vetették a háború sikeres megvívására hivatkozó toryk szemére ellenfeleik a béke szégyenteljes peterlooi csatavesztését (l. 189. old.), a besúgási rendszert, forradalmi mozgalmak gyakori provokálását. A toryk kezében volt a választási apparátus, ők élvezték annak a konzervatívvá vált pénztőkének támogatását, mely félt a felfordulástól. Az ő soraikhoz vonzódtak a hatalmas feudális oligarchák, kik végtelen birtokaikon és összeköttetéseikkel számtalan parlamenti szék felett diszponáltak. Igaz, hogy az ipari tőke ellenzéki volt, de 1832 előtt tömegeiknek, azaz a középosztálynak, nem volt választójoga. Így tehát az ellenzéki hangulat növekedése nem a toryellenes ellenzék megerősödésében nyilatkozik meg, hanem annak a tory párton belül kialakult rétegnek hatalmi gyarapodásában, mely a konzervatív történelmi osztály uralmának fenntartását össze akarta egyeztetni a politikai „modor” megváltoztatásával s a mérsékelt reformtevékenységgel.

A konzervatív párt haladottabb érzelmű csoportjának élén Canning áll, kire Castlereagh öngyilkossága után 1822-ben bízzák az angol külügyek vezetésének nehéz feladatát. Az 1822-ben megalakult kormány első minisztere Liverpool lord, ő és a konzervatív hajlamú Peel, a gazdag gyáros fia, ki a Home office élére kerül s ki később Anglia híres rendőrségi rendszerének alapjait megveti, bizonyos fokig a kabinet centrumát alkotják a szélső konzervatív Wellington és Elden lord, továbbá a reformer Canning, Huskisson és Robinson között. E férfiakkal az ipari problémákhoz értő s a polgári élet kérdései iránt érzékkel bíró férfiak kerülnek a kormányra. A reform-toryzmus első éveit a ragyogó konjunktúra rövid ideje aranyozza be s helyzetüket megkönnyíti, hogy a háború utáni kormányok már elvégezték a redukció, a stabilizálás nehéz és háládatlan feladatainak javarészét.

A büntető törvénykönyv reformja, a hajózási akta módosítása, a munkáskérdés emberibb kezelése s a katolikus emancipáció alapvetésének elvégzése jellemző alkotásai e reformtoryzmusnak, mely 1822-ben kezdődik s kulminál 1827-ben, mikor február havában Liverpool lord betegsége miatt Canning kerül a kormány élére. Canning kormányában nem találhatók konzervatívek s Wellingtonnal, Elden lorddal együtt Peel is kiválik a kormányból. Canning a whigek nagyrészére támaszkodik. Még 1827-ben bekövetkezett halála után Wellington konzervatív kormánya következik, melyben egyelőre több „Canningista” is bent maradt, mindaddig, míg a választójog kérdése belülről szét nem robbantotta a tory reformcsoportot.

A reformmunkásság legkönnyebben megoldható része a törvénykezési jog már elkezdett reformjának végrehajtása. Az érvényben lévő büntetőjog több száz évvel elmaradt a XIX. századtól. A halálbüntetés kiszabásával nem fukarkodott a régi törvény, mely közel kétszáz eset számára állapított meg halálbüntetést. Pl. a XIX. század elején akasztófával büntetik a zsebtolvajlást is, ha az ellopott összeg egy kis értéket (12 pence) elér. Ezek a gyakori esetekben kiírt halálbüntetések szinte csődbe juttatták az angol bíráskodást. Hisz az esküdteket az emberi humanizmus arra késztette, hogy kisebb bűntetteknél inkább mentsenek fel nyilvánvaló bűnösöket, semhogy a bűnösség kimondása esetén szükségkép halálbüntetés sujtsa e nyomorultakat. Az amerikai kolóniák elvesztése is súlyos következményekkel járt e téren, mivel a halálbüntetést nem lehetett egykönnyen deportálásra átalakítani, ezért az elítélteket tengerentúli brit gazdálkodóknak, munkaadóknak szinte rabszolgaként adták el. Majd pedig a bűnösöket Újdélwales kolóniáira küldötték. Már 1819-ben egy bizottságot küldöttek ki a parlamenti büntetőtörvény megreformálására. A huszas évek legeleje nem volt alkalmas ilyen tárgyalásokra, de a tory reformkormány idején Eldon lord elfogadta a javaslatot és így létrejött a büntetőtörvénykönyv reformja.

Ugyanerre az időre esik a tengerészeti akta első fontos reformja, amely külkereskedelmi téren járt üdvös következményekkel. 1651-ben, 1661-ben és 62-ben kiadott régi hajózási törvények átalakításáról volt szó, mely avult, merkantilista törvények lehetetlenné tették sok idegen ország hajójának, hogy angol kikötőkbe nem angol termékeket behozzanak s megtorlásokra vezettek. A végleges reform e téren csak a század közepén következett be.

Jelentős szociális lépés a munkásegyesülések szabályozása. 1799–1800-ban eltiltják a munkásokat és a gyárosokat gazdasági tömörülések, úniók szervezésétől. Természetesen a gyárosok tömörüléseinek betiltása nem nagy jelentőséggel bírt, hisz ha ilyen előfordult, akkor ezért vádat kellett volna emelni s a szegény munkásoknak erre nem igen volt pénzük. A gyárosok tehát továbbra is megegyezhettek egymással munkabérek és renitens munkások fel nem vétele tárgyában, ugyanakkor azt a jogot megkapták, hogy bármely munkást elbocsáthattak, ha az a felajánlott bérrel nem éri be. A valóságban sok munkásszervezet életben maradhatott titokban, hisz az angol rendőrségi intézmény fejletlen volt s a besúgók csak a nagyobb zavargásokat jelentik. Így a munkás-koalíciók továbbélnek, de ha egy munkást ilyen szervezkedésen rajtacsíptek, azt súlyosan megbüntették. A reformkormány tevékenysége e téren is éreztette hatását. Szakítva a század utolsó éveinek intézkedéseivel, egy 1824-es törvény megkülönböztetést tesz a munkabérek, munkaidő szabályozása érdekében kötött, tehát gazdasági természetű szövetségek, tömörülések, bérvédelmi összefogások kiharcolására alapított trade úniók és a gyárak és gyárosok ellen, általában ingatlanok megrongálására és személyek elleni atrocitásokra készülő összeesküvést és kártevést szövő konspirációk között. A törvény az előzőt megengedi, az utóbbit szigorúan megtiltja. Ez az 1824-es törvény még beleesik a ragyogó konjunktúra utolsó éveinek idejébe. A munkások felhasználják e lehetőségeket és oly mértékben kezdenek ennek segítségével javítani nyomorult sorsukon, ami kellemetlen a gyárosoknak. Ezért 1825-ben a törvényt szigorítják és a munkásokra nézve hátrányosabb módon határozzák meg, mily esetekben is szabad trade úniókat kötni. Az 1829–1834 közötti szervezkedési törvények értelmében azután nemcsak egy, hanem több különböző szakma munkásai is tömörülhetnek. Egy általános munkásszervezet álmának megvalósulása ugyan meghiúsul, de azért széles keretek között fejlődik a munkásszervezkedés, melynek megindítása így a konzervatív reformkormány idejébe esik, mely ennek megengedésével akart védekezni a titkos, illegális, romboló szervezkedés ellen.

A kormány egyik nagy feladata volt a katolikus emancipációs törvény megalkotása. Ez az ír kérdéssel függ össze. 1830 körül a szigetországban körülbelül öt és negyedmillió katolikus lakos közül csak egynegyedmillió élt a tulajdonképpeni Angliában s a túlnyomó rész, ötmillió, Írországban. A szociális tagozódás is egészen különböző. Angliában arisztokrata családok maradtak környezetükkel katolikusok. Ezzel szemben Írországban a földbirtokosok az államvallás hitén voltak s a szegény parasztok tömegei a katolikusok. Angol területen a hatalmas familiák összeköttetése teremt tűrhető helyzetet és segít esetről-esetre a kirívó bajokon. Írországban a tömeg a saját erejére van utalva, ott a katolikus gondolat összefonódik a demokratikus mozzanattal. A francia forradalom eseményei nem multak el nyom nélkül az ír katolikusok aktívabb elemeinél, bármennyire elítélte is a klérus a forradalmi megmozdulásokat. Az 1799-ben fellobbant lázongásokat a kormány Írország függetlenségének és az ír parlament önállóságának megsemmisítésével torolta meg. Természetesnek látszott volna, hogy ha az angol kormány már megvalósítja az úniót, akkor megad – mint angol állampolgárnak – az ír katolikusnak, általában a katolikusoknak minden polgári jogot. Konzervatív whig politikusok – például Burke – ezt követelték is, mert aggódva gondoltak arra a lehetőségre, hogy a katolikusok a radikális szélső demokratikus ellenzéki mozgalommal teremtenek kapcsolatokat.

Épp ez következett be, mikor az ír katolicizmusnak O’Connell vezetésével ragyogó tehetségű vezére akadt. Ez az 1775–1847 között élt kiváló politikai egyéniség fanatikusa volt eszméjének: hitt az ír nacionalizmus jogosultságában és hű fia volt egyházának. Szeparált ír államot akart s ugyanakkor tömegmozgalommá szervezi a katolicizmust. Ilyen tömegmozgalmat azelőtt nem látott Anglia, ez alulról indult és ellenállhatatlan átütő erővel rendelkezett. 1828-ban követté választották s a katolikusokat kizáró Test Akta ellenére sem merték megsemmisíteni követségét, hisz erre kitört volna Írországban a forradalom. Bejuthatott a parlamentbe s ott tovább agitált az írek érdekében.

Wellington kormánya kénytelen volt 1829 tavaszán életbeléptetni a katolikus emancipációs törvényt, mely a katolikusok számára megnyitotta a parlamentet és minden állami hivatalt. A kormány az írek politikai szerepét úgy akarta megnyirbálni, hogy Írországban a választási cenzust ötszörösre emelte fel. Ennek következtében, továbbá az írekre szakadatlanul nehezedő gazdasági nyomás miatt az ír katolikus probléma nem volt megoldva. Az 1833. év elején összeült alsóházban továbbfolytak a küzdelmek. O’Connell a katolikusok emancipációja után az únió megszüntetése érdekében kezdett harcolni. E küzdelem miatt elfogták s noha később felmentették, a börtön megtörte egészségét és meghalt. A parlamenti küzdelem során a kormány úgy akarta az íreket kiengesztelni, hogy a protestáns püspökök és papok számára szóló s katolikus írektől szedett tizedet, egyházi adókat erősen redukálták. Az ír kérdés azonban ezzel sem nyert megoldást s vörös fonálként tovább fog még kísérteni az angol történelem eljövendő évtizedeiben.

Azonban már az 1833-as tárgyalásokat sem a tory kormány vezette. Wellington kormánya időközben, 1830-ban megbukott. Előzőleg több Canningista miniszter kivált a kormányból, Wellington és a toryk nem voltak hajlandók semmiféle reformra a választójog kérdésében. Ezzel ugyan Wellington csak folytatta Canning politikai hagyományát, ki szintén engesztelhetetlen volt e kérdésben. A probléma: adassék-e a középosztálynak lehetőség a politikai hatalom ellenőrzésére. Canning is annyira hatása alatt állt a tradicionalista angol feudális gondolkodásnak, hogy e kérdésre nem-mel válaszolt. Időközben azonban bekövetkezett az 1830-as párizsi forradalom, mely megmutatta, hogy a középosztály politikai hatalma még nem jelent társadalmi forradalmat. Ugyancsak ezekben az években erőben, hatalomban gyarapodott s középosztállyá alakult ki az angol polgárság s időközben a whig párt arra a történelmi fontosságú megállapításra jutott, hogy most már sikeresen teheti pártprogrammjává a középosztály politikai érvényesítésének gondolatát.