MÁSODIK FEJEZET: A NÉMET 1848 ELŐZMÉNYEI – BERLIN FORRADALMA

A városi irodalom kritikája, a nyomor és a nemzeti egység vágya, a három főmozzanat, amely a monarchián kívüleső német területek 48-as forradalmi mozgalmait fűtötte.

A kritikát az úgynevezett fiatal Németország írónemzedéke képviselte. Ebben az írói táborban különböző irányok és radikális írói egyéniségek szerepelnek. Reprezentatív egyéniségük, Heinrich Heine, már a 40-es években, párizsi írásaiban, maró gúnnyal támadja a németországi viszonyokat. A másik vezető egyéniség Ludwig Börne, a frankfurti zsidó, még szélsőbb demokratikus irányban száll síkra minden emberi elnyomás, „feudalizmus” ellen. Ilyen írók, hírlapírók, publicisták, liberális történészek tömege teremti meg a 30-as és 40-es évek német közvéleményét. Tevékenységük számára a sajtószabadság nem nyujt megfelelő teret, tehát sokan, mint Laube, Gutzkow, Theodor Mundt és mások, regények, kritikai tanulmányok köntösében bírálják korukat. A romantikából a népies irány eljut a földhöz és vidéki történetekben, népdalköltészetben teremt kapcsolatot az igazi demokrácia és az irodalom között. A „fiatal Németország” íróinak érdeklődése nagyvárosi irodalmat teremtett, amely már a városi proletariátus sorsáról, a nyomorról és az erkölcsi bajokról szólva, feloldólag hat a fennálló berendezkedések és keretek szempontjából. E nemzedék műveiben tűnik fel a realizmus művészete. Egészen különös jelenség, hogy erre a nemzedékre a Byron-ok és Shelley-k angol romantikus irodalma milyen erősen hat. Szociális, kritikai és valóságérzékük, a művészetben, az irodalomban, filozófiában, az elvont elképzelésektől a konkrétum felé vezetett. Ez a 40-es években működő nemzedék előkészíti a forradalmat. Realizmusuknak lényege ugyanis az, hogy az ideát a földi létben meg kell valósítani. Egy eszme követelményeinek megfelelően akarják tehát átalakítani a valóságot.

A német forradalom előzményeinek második mozzanata a szociális elégedetlenség, mely a nyomor és éhség fogalmában foglalható össze. Az 1847-ben fellépett éhínség közvetlen hatást gyakorolt a forradalom kitörésére, ez a vidéket forradalmasította, már pedig ekkor még – az angol állapotokkal ellentétben – a német lakosságnak közel kétharmada a mezőgazdaságból élt. Németországban a mezőgazdasági népesség sokkal erősebben szaporodott, mint a városi elem. Ez a szaporodás azonban a függő parasztok, a napszámosok rétegét gyarapítja, a paraszt-felszabadítás is a független parasztok számának csökkenésével jár. Általános a panasz, hogy túl sok az ember, kevés a munka, a bérek leszállnak. Az igazi baj a kisiparban jelentkezik. Az iparosodási folyamat 1840-től kezdődőleg hatalmas mértékben fellendült, ami a kisiparos, kiskereskedő és házimunkás sorsának rohamos romlásával jár. A politikai mozgalmakat nagyrészt ennek a rétegnek helyzete határozza meg. A mesterek és alkalmazottak száma erősen eltolódik, a mesterek száma csökken, az alkalmazottaké növekszik. Sok kis mester, főleg vidéken, az ipari munkás társadalmi szintjére süllyed. Egyes ipari ágak teljesen lehanyatlanak. A megrendeléssel, egyéni ízléssel vásárolt árukkal szemben egyre jobban terjed a nagyipar átlagterméke. A jelenségek szemléleténél eltérés mutatkozik a mester és a fiatalabb segéd között. A fejlődés láttán a mester inkább konzervatív lesz, visszasírja a régi jó időket és egyaránt gyűlöli mind az iparosodási folyamatot, mind a radikális proletariátust. A fiatalabb segéd pedig látja, mennyire reménytelen a mester sorsa. Az a hely, melyre eljuthat, nem csábító. Nem akar proletár lenni, hiszen a munkás még rosszabb sorsban él, mint a mesterek, viszont elégedetlen az állapotokkal és így érkezik el a lázadás forradalmi állapotába. Az elégedetlenek növekvő számát gyarapították a gyakori bankbukások, krízisek, összeomlások, amelyek viszont a kistőkések rétegét fogyasztották.

A kivándorlás emelkedése és az iparosodás kétélű fegyvere után a hangulat a gazdasági helyzet romlása és a szociális állapotok következtében inkább forradalmi irányba fejlődik. Az elégedetlen tömeg részint a politikai demokrácia eszmevilágát teszi magáévá, abban a hitben, hogy ha politikai szerephez jut, meg tudja változtatni a helyzetet. A tömeg másik része pedig a szocialista elméletek híve lesz.

Ebben a forradalmi magatartásban a kritika és az éhség eleme keverődik. Ugyanakkor hatalmas nemzeti törekvések és ezeknek megfelelően kialakult politikai rendszerek tűnnek fel, melyek a létező keretekkel és berendezésekkel szemben jobb, megfelelőbb állapotokat akarnak felépíteni. Ezeknek hívei többnyire a jobbmódú polgári rétegből kerülnek ki, akik a liberális és nemzeti hagyományokat viszik át a maguk mozgalmába.

A nemzeti gondolat és a liberális elképzelés nagyrabecsüli az alkotmányosság elvét, természetesen az alkotmányban nem a fejlődés folytonosságának kiemelésével, hanem inkább annak a követelménynek hangsúlyozásával, hogy általa nép-akarat érvényesüljön.

Az alkotmányos értelmezésnek ilyen módja szükségképpen szintén az elégedetlenkedők táborába vitte a liberális gondolkozókat. A német liberális mozgalom a 40-es években az alkotmány „követelésében”, „megteremtési” vágyában lett forradalmár, akkor, amikor az uralkodók ezzel az óhajjal szembeszálltak. A forradalom nem tartozott az akkori liberalizmus elméleti követelményéhez. Minthogy Németországban nem beszélhetünk történelmi alkotmányról, a liberalizmus mérsékelt képviselői is idegen országok alkotmányát akarják átültetni. A délnémet liberalizmus Franciaország felé tekint, az északnémet pedig Anglia állapotait szeretné átültetni, ezek mellett az Egyesült Államok és Svájc is követendő példával szolgálnak.

A júliusi forradalom következtében kialakult helyzet azután még inkább forradalmasító példa lesz a németek számára, a francia, német szellemi együttműködés következtében. Ennek az együttműködésnek egyik leghangosabb harcosa Ruge, aki ritka német betegségben, gallomániában szenved, Franciaországban látja a haladás előharcosát és a világ civilizációjának megtestesítőjét. Az együttműködés híveinek összeköttetései a forradalmi akaratot növelik és ez tartalmilag is radikalizálódik. Emigráns körök tevékenységén át terjed el az országban a francia forradalmi gondolat. 1844-ben a párizsi Vormärz mellett már megjelenik egy német-francia újság is; „Le Pilote Germanique”. Német alapossággal működik a „Bureau Central Germanique”, amely felvilágosításokat nyujt, ismereteket terjeszt és „kartotékjaiban” 17.000 német címet őríz. Az a 80.000 Párizsban lakó német, aki kereskedelemmel foglalkozik, vagy a két ország között közvetít, megismerkedik a francia eszmékkel és elterjeszti azokat a német polgárság között.

A februári forradalom a monarchikus szuverénitás gondolatának a diplomáciára támaszkodó védelmi rendszerét is megszüntette. A történeti pillanat a német egység megoldásának oly módját helyezi előtérbe, amely a Bund likvidálását Ausztria hátrányára végzi el. A világdiplomácia beavatottjai előtt nyilvánvaló, hogy itt az alkalom Ausztria rovására megvalósítani az Ausztriától független német egységet, hisz a monarchia elvesztette egyik fontos diplomáciai partnerét, Franciaországot, mely a forradalom előtt melléje állt volna a német egységmozgalom esetén. A német egység megvalósulásának gondolata a széles rétegekben is rohamosan terjed. A vezető eszme itt is a nemzet-állam elképzelés.

A februári forradalom kitörése Németországban először a közép, majd a kis délnyugati államok területén hat és csak azután kezd a Majnától északra nyugtalanságot kelteni. Ez a hatás 1848 márciusában tömeggyűlések, utcai tüntetések és petíciók alakjában nyilvánul. A mozgolódás hátterében minimális követelmények húzódnak meg, amelyek az alkotmányosság elképzeléseit akarják megvalósítani. Az uralkodók és kormányok a mozgalomban az ellenzéki szellem megnyilvánulását látják. Fogalmuk sincs arról, hogy a mozgalom hátterében valami más is lehet, mint a puszta ellenzékiség. Új minisztériumok megalakításával kísérleteznek, a vezetők a rendi gyűlések ellenzékéből kerülnek ki. A porosz király azt hiszi, hogy megnyugtathatja a népét, ha megígéri, hogy ezentúl rendszeresen össze fogja hívni az egyesített Land-tagokat. A napirenden levő tüntetések és izgalmak hatása alatt, március 18-án kiadott pátensével akarja a közvéleményt megnyugtatni, amikor kilátásba helyezi az alkotmány bevezetését és a német Bund átalakítását. A pátens kedvező fogadtatásra talál, a tömeg a királyt ünnepli, amikor azonban a katonaság mégsem vonul be laktanyáiba, újra feléled a bizalmatlanság, kirobban az összeütközés a tömeg és a katonaság között. Lövések dördülnek Berlin utcáin, a halottak és sebesültek láttára a tömeg árulással vádolja a királyt és mindenütt felhangzik a fegyverkezésre és barrikádok emelésére hívó szózat.

Március 18-án délután, négyórai elkeseredett harc árán sikerül Prittwitz városparancsnoknak a város belső részeit a forradalmároktól megtisztítania. A nép felháborodása a sok áldozat láttára azonban csak fokozódik. Ilyen körülmények között az akció befejezése természetesen nem volna észszerű. Prittwitz valóban teljesen le akarja törni a lázadást és meg akarja tisztítani a barrikádoktól a külvárosokat. A király azonban ebbe nem egyezik bele. A csapatok a belvárosban állanak, a külvárosokban a barrikádokat erősítik s a tömeg elkezdi a hadsereg demoralizálását. A feldúlt kedélyű király az éjszakát egy kiáltvány megfogalmazásával tölti el, kedves berlini polgáraihoz címezi azt és szinte kedélyes, atyáskodó hangon szólítja fel a lakosságot, hogy a barrikádokat ürítse ki, mely esetben a katonaság, néhány fontosabb középület s a királyi palota kivételével, visszavonul állásaiból. A kiáltvány eltéveszti hatását és másnap reggel a palotában megjelenő személyiségek, az ellenzéki politikusok arra kérik a királyt, hogy a kibékülést ő kezdje el a csapatok visszavonásával. Izgalmas tárgyalások után az Alexander-Platzon elkezdik ímmel-ámmal egy-két barrikád lebontását. A teljesen kimerült király összetörve adja ki a parancsot a katonaság visszavonulására. A sértett Prittwitz csapatait előbb a palotánál vonja össze, majd csupán néhány embert hagy hátra a palota őrizetére s csapatait a kaszárnyákba vezényli. A király kénytelen levett kalappal, lehajtott fővel tisztelegni, amikor a forradalom elesettjeinek temetési menete a palota előtt elvonul. Prittwitz kivonja csapatait a fővárosból, mert attól fél, hogy az események megbontják a katonák fegyelmét. A szerencsétlen király a forradalmi városban marad, katonaság nélkül. Március 21-én a király Poroszország színeinek ismeri el a fekete-vörös-arany színt, újabb nagyhangú proklamációt ad ki s az egyesített porosz Landtag nemsokára összeül egy hétre, hogy megalkossa a választójogot, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására. A nemzetgyűlést közvetett választással ugyan, de titkos választójog alapján hívják össze. Május 22-én megnyílik a porosz nemzetgyűlés, amely hivatva van új irányt adni az ország fejlődésének.

IV. Frigyes Vilmos a forradalom elején követe, Radowitz útján felajánlja Bécsnek, hogy Poroszország az összes osztrák birtokokat, beleértve az itáliaiakat is, a maga katonai erejével garantálja, ha Ausztria hozzájárul az ő német reformtervéhez. Az uralkodó ezzel kezébe akarja ragadni a német megoldás irányítását. Ez a megoldási terv nem talál elfogadásra. Bécsben is forradalom tör ki. Úgylátszik, az egész német Bund területén a belső, demokratikus társadalmi erők fogják megszabni a fejlődés irányát.