HARMADIK FEJEZET: A FÖDERÁLT KIRÁLYSÁGOK KIALAKULÁSA

A késő-antik – mint minden átmeneti kor – magánviseli az enyészet bélyegét. A régi keretek szétomlanak s az ó-világ helyén valami egészen új alakul ki. Teremtő lendület és haldokló élet a késő-antikot együtt kíséri. Haldoklás, mert az antik kultúra belsőleg teljesen felbomlott; normái többé senkiben sem ébresztettek tiszteletet. De még egy más tekintetben is a feloszlás képe tárul elénk. Maga a kultúrterület is szétszakadozik, több egységre esik szét s azok a néptömegek is kicserélődnek, melyek eddig a kultúrközösség kötelékébe beletartoztak. Róma, Bizánc, az Iszlám – e három jelzi a választott út irányát. Még mielőtt azonban az egyes nagy kultúrkörök végleg elkülönültek volna egymástól, az antik kultúrterületet érzékeny veszteség sujtotta. Az invázió következtében felbomló határvédelem megnyitotta a kapukat a germán népek előtt a birodalom legszélsőbb provinciáiba. Mikép a szervezet gyöngülő szívdobbanása a végtagokat már nem képes vérrel kellőkép ellátni s ennek kihatásaként mozgásuk megbénul, akként a római birodalom is legelőször a legutoljára romanizált provinciákat vesztette el. A széleken benyomuló germán néprajok kisebb-nagyobb területet csípnek le az antik kultúrközösség földjéből s időnek kellett elmúlnia, míg a nyugateurópai kultúrközösség, mint az antik világ egyik örököse, az elvesztett területeket ismét visszaszerezte.

A romanizmus bukása nem hirtelen következett be, e jelenségnél is több átmenetet különböztethetünk meg. Legelőször a provinciák és az anyabirodalom között megszakad a kulturális és kereskedelmi forgalom. A provinciát mintegy kulturálisan kiürítik. De csak félszázaddal később vonják ki a római haderőt, a római kultúra természetszerűleg kisebb-nagyobb szívóssággal még tovább él. Ezek az elemek azonban a barbár kultúrába szívódnak fel, nyomaikra itt is, ott is ráakadhatunk. Az első területveszteségek a III. század közepén dühöngő krízis idején érték az imperiumot. Dácia feladása s a dekumát-föld, vagyis a Rajna-Duna-szöglet kiürítése Gallienus császár idejére esik s egy hatalmas reformmunkával áll kapcsolatban. Éppen ezért nincs is nagyobb jelentősége a római kultúra hanyatlásának folyamatában. Az agónia órája jóval később, a negyedik és ötödik század fordulóján, Nagy Theodosius halála után ütött (395).

Végig a limesen, az Aldunától Britanniáig szinte egy időben szűnik meg a pénzforgalom. Pannónia 395 után kapcsolódott ki a római forgalomból, miután már 388-ban Siscia beszüntette a bronzpénzek verését. A Dráva-Duna közti terület politikai elvesztése azonban csak 433-ban következett be – amint láttuk, a húnok kapták értékes szövetségük fejében – végkép 455-ben olvadt be a barbár világba (keleti gót megszállás). Ugyanezt az átmenetet mutatja Noricum ripense és Raetia secunda, más szóval a Duna-vonal Carnuntumtól felfelé. Az erődökbe már csak Honorius (395–423) s Arcadius (395–408) társcsászárok pénzei jutnak el, de miután az Arcadius-félék nagyobb számban, bizonyosra vehető, hogy a Honorius-féle veretek is uralkodásának legelső időszakából valók (400 kör.). Már rég kihalt tehát az élet ezekben a dunai tartományokban, amikor a római katonaság még kitartott az őrhelyeken (460), úgyhogy Odovakar 487-ben kulturális szempontból elhagyott területet adott át a barbároknak. A római kultúrélet s forgalom megbénulása a Rajna-mentén szintén 406–410 körül állt be, ezzel szemben a limes csak Aetius és III. Valentinianus halála után vált a terjeszkedő alamannok s frankok prédájává (454–455). Britanniában hasonlóképpen a lassú halál, a hosszú agónia képe tárul elénk. Itt is megakadt a forgalom 407 körül, de a magára utalt romanizált kelta s csekélyszámú római katonaság 442-ig még sikeresen védekezett egy comes Britanniarum vezetése alatt a pikt, skót s angol-szász rajokkal szemben. 446-ban a kelta lakosság utolsó segélykérése Aetiusnál meghallgatás nélkül maradt. Így joggal tekinthetjük az V. század közepét a provinciákban a római uralom bukása dátumának. Ekkor omlott össze Itáliában is Nagy Theodosius államkoncepciója, mely utoljára biztosította a rómaiak kezében a katonai és politikai vezetést.

A római kultúrtradíció a germánsághoz került határterületeken ezután sem száradt ki egészen. Ez a kultúrhagyomány azonban utánpótlás híján felszívódott a hódítók barbár kultúrájába. Pannóniát és Noricumot ettől kezdve csak gyönge szálak kötik a római kultúrához. Más a helyzet a mai Svájcban és a Rajna-vidéken. A germánok lekanyarítanak egy jó darab területet a régi kultúrföldből s itt a germán nyelv és kultúra maradéktalanul győzedelmeskedik. Svájcnak és Elzásznak felemás helyzete tulajdonképpen az V. század második felében alakul ki. A határ a mai nyelvhatárnak felel meg, a telepesek az alamannok. Hatalmukba ejtik Észak- és Kelet-Svájcot, az Aare folyótól a Thurig, délfelé a Walen-tóig eső területet, sőt tovább keletre Raetia secundát is. A Jura s a Rajna balpartja a Vogesek hegytetőüg szintúgy alamann szállásokkal szóródik tele (Rheinhessen, Rheinpfalz), kik rövid időre Langres, Besançon és Mandeure vidékén is megjelennek, 480 körül azonban ezen a területen a burgundok vetik meg lábukat. A Mosel-völgyét Metzig a frank népcsoporthoz húzó chattok s más keveréknépek vették birtokukba. Az Eifel- és a Wester-erdőtől északra terült el a ripuari frankok új hazája, mely így Malmédy-Aachen vonaláig terjedt s a kölni kultúrterülettel esett össze. A három rajnai kultúrközponthoz s püspökséghez (Mainz, Trier, Köln) tehát egy-egy településterület símul.

Az alamann és frank kolóniák nem nyomták el teljesen az ott talált lakosságot. Különösen a moseli bortermő vidék őrizte meg továbbra is gallo-római jellegét. Általában azt mondhatjuk, hogy a Rajna balpartja, mely eddig Galliához tartozott, az erős germán megszállás következtében eltávolodott a régi latin kultúrterülettől s érzésben, nyelvben Germániához csatlakozott. A Rajna, mint határfolyó, megszűnt s a népvándorlás nivelláló hatása alatt „német” folyóvá vált. Ám ezzel kiesett hosszú időre a latin kultúrközösség kötelékéből, gazdasági élete megbénult, pénzforgalma Gallia felé – miként azt a régészeti leletek igazolják – szinte egészen megsemmisült. A sors különös akarata azonban úgy döntött, hogy politikailag ezentúl is Galliához kapcsolódjék. A Merovingok frank királyságának lett a része. Így már a VI. század végén elnyeri Elzász és Lotharingia történeti szerepét: két kultúra és nép között állva, római és gall kultúrértékeket közvetít a germánság szíve felé.

Britannia jó példája annak, hogy mily gyorsan pattogzott le a római máz a határprovinciákban. Nemcsak a latin nyelv tudása csappant meg félelmetesen, hanem a kereszténység ereje is. Akárcsak a Rajna balpartján, Britanniában is a romanizmus elvesztette maga alatt a talajt és beolvadásra volt ítélve. Abban a pillanatban, mikor a római őrség javarészt elhagyta az országot, a britek elűzték a római hivatalnokokat s saját vezéreik alatt szervezkedtek. A római hatás alatt továbbfejlődött kelta provinciális kultúra aztán a germán jövevények kezén sajátos egyéni ötvözetet nyert. A brit szigetek már ősidőktől kezdve az Északi-tenger partvidékével, Gallia északi tengerparti vidékével külön kultúrkört alkottak. Most ez a kultúrtáj megszabadulva a romanizmus uralma alól, újra határozottabb körvonalakkal bontakozik ki. Az egyik partról a másikra sohasem szünetelő kultúr- és népáramlás hozza a germánokat Britanniába. A húnok nyugatnémetországi foglalása óta a germánság térhódítása mind nagyobb méreteket öltött. A monda szerint a britek nagy fejedelme, Vortingern, ezeknek a szászoknak a segítségével, bizonyára mint zsoldos haddal verte vissza a Britanniát szüntelenül háborgató piktek (Skótország kelta lakói) s skótok (Irországból) rablótámadásait. A germán telepesekből azonban – akár a kontinensen – csakhamar veszélyes ellenfelek váltak. A brit hercegek viszálykodásait kihasználva, délkelet felől egyre nyugatabbra tolták telepeiket s előnyomulásukat a mondákban hősként megénekelt Arthur tudja csak hosszabb időre megakasztani (a badoni csata, Berkshire a középső Themse déli részén, 500 körül). Az első honfoglalók szász név alatt ismeretesek s bennük alighanem a parti frízek mellett lakó germán chaukokat kell látnunk. Kent-et, Wight-szigetet, s Hampshire egy részét foglalták el. Későbben jöttek azok a szász néprajok, amelyek Sussex és Wessex vidékét szállták meg. A legutolsó rajokat főleg az Elba mentén lakó angolok eresztették, akik viszont Norfolk és Suffolk részeibe fészkelték be magukat. Ezután lepték el Essex-et, a Wash és a Forth közti földet. A germánok tehát több századon keresztül kisebb-nagyobb csoportokban szállták meg Angliát (VII. században is).

Az írek által nyugatról – Devon és Cornwall kezükbe hullott – és a szászok által kelet felől szorongatott britek jórésze még az V. század folyamán áthajózott a francia Bretagneba, a latin Aremorica-ba, ahol saját vezéreik alatt függetlenítik magukat Rómától. Ha hozzávesszük, hogy szász telepek húzódtak végig az észak-francia partvidéken, akkor világossá válik előttünk, hogy Aremorica új neve: Britannia minor a római megszállás előtti állapotokra utal. Nem tekinthetjük azt sem véletlennek, hogy a kivándorlók közül egyesek a pyreneusi félsziget Galicia nevű partján kötöttek ki. Anglia kapcsolatai e félszigettel az északi (brit) kultúrkör virágkorában szintén fennállottak.

Már Britannia történetében alkalmunk volt megismerni, hogy a római politikai szervezet bukása nem járt együtt a római provinciális kultúra kiirtásával. Még nagyobb mértékben helytálló ez a megfigyelés, hogyha az afrikai provincia sorsát vesszük tekintetbe. Afrika helyét a népek és a kultúrák versenyében nem mai szemmel kell megítélnünk. Az ókorban, különösen a II. századtól kezdve, megbecsülhetetlenül értékes működést fejtett ki a Földközi-tenger kultúrközösségében. Szent Ágoston, a letűnő antik világ óriásalakja Hippo regiusnak volt a püspöke, ott írta nagy munkáit s éppen a vandál ostrom alatt halt meg (430 aug. 28). Hippo regius pedig a mai Algier-ben feküdt (Numidia). Másrészt itt terültek el azok a nagy császári dominiumok, amelyek a szükséges gabonával látták el Itáliát. Mikor tehát Geiserich, a vandálok és alánok királya (428-tól), népét asszonyostól-gyermekestől a gibraltári szoroson a marokkói partra átvezette (429), az antik világ egyik legértékesebb kultúrterülete forgott veszélyben. Az invázióval kapcsolatban megemlítettük, hogy az asdingi, silingi vandálok, az alánok és a svébek (guadok) 406-ban Mainznál keresztültörték a limest s 409-ben már Hispania nyugati részein fosztogattak. A településnek kiválasztott hispaniai partrészeken az osztály szerint a svébek kapták Galiciát az asdingi vandálokkal egyetemben, ezzel szemben Lusitania Carthaginiensis-szel az alánoknak, Baetica a silingi vandáloknak jutott osztályrészül. A nagybirtokra telepedő jövevények a városokat érintetlenül hagyták, a bennszülött parasztsággal pedig jól megfértek. Mindnyájan azon voltak, hogy a császár foedus alapján elismerje honfoglalásukat. Vallia nyugati gót király azonban a császár nevében rájuk támadott; a silingieket tönkrezúzta, az alánokra érzékeny csapást mért, úgyhogy az életben maradt alán töredékek az asdingiakkal egyesültek Gunderich vandál király patrociniuma alatt. Ez 416–418-ban történt.

Udvari pártviszályok, belpolitikai torzsalkodások egyengették a vandáloknak az utat a gazdag, termékeny afrikai provincia birtokba vételére. Állítólag a kormányzat ellen lázadó Bonifatius, Afrika katonai kormányzója hívta be a vandálokat segítségül (428). A vandálok mint hódítók léptek fel, s amikor a császári udvar Ravennában foedust kötött velük s ennek alapján meghagyta kezükön hódításukat (435), a mai Spanyolországból telepeiket (Baetica és Carthaginiensis) kivonták, ahol helyükre a svébek nyomultak (441) s Afrika fővárosát, Karthagót csellel – a foedus ellenére – elfoglalták (439). Róma sohasem dicsekedhetett rendes hajóhaddal, így aztán Geiserich kiterjesztette hatalmát Sziciliára, Szardiniára, Korzikára, a Baleárokra, a nélkül, hogy a birodalom valamit is tehetett volna folyton megújuló rablóhadjáratai ellen (455: Róma kifosztása). Az egész Földközi-tenger partvidékét Geiserich tartotta markában (megh. 477). A vandálok és alánok királya még a 435-ben kötött megállapodás szerint föderált viszonyban lévő alattvalója volt a ravennai császárnak. Geiserich népe csak a katonai beszállásoláskor szokásos harmadrészt követelte magának. 439 óta azonban Geiserich a szuverén királyok módjára saját képével vereti a pénzt s edictumaiban a dátumot uralkodása évei szerint adja meg. Függetlenségét a császár 442-ben hivatalosan elismerte. Ezzel az afrikai provincia kivált az imperium politikai szervezetéből.

De ha 439-től kezdve a római uralom Afrikában (Libiáig) megszűnt, azért a római kultúra Szent Ágoston hazájában nem esett áldozatul az ariánus vandáloknak. A katolikus kereszténység üldözése sem Geiserich fia, Hunerich (477–484), sem az ő utódai: Gunthamund (484–496), Thrasmund (496–523) és a császárlány Eudokiától származott rómabarát Hilderich részéről nem nyert támogatást. Különben is a katolikus vallástilalom csak a vandálok által megtelepedett Proconsularis provincia területére s a királyi székvárosra, Karthagóra vonatkozott, mint ahogyan kizárólag ezen a területen sajátították ki a római földesurak birtokait: az afrikai provincia többi háromnegyed részén a rómaiak, beleértve a papságot is, helyükön maradhattak, pusztán adót fizettek (a vandálok adómentességet élveztek). A római polgárság ügyeit az uralomváltozás után is római hivatalok intézik. Az adminisztráció megtartotta továbbra is római jellegét, de akadtak római funkcionáriusok, kik a vandálok ruháját öltik magukra. A törvénykezés és a diplomácia nyelvének a latint kell tekintenünk. A római jog és a barbár jog, római polgárság s barbár katonaság szembeállítása teljesen megfelel az Itáliából ismeretes dualista államkoncepciónak (l. később). A latin rétor-iskolák tanítványokat toboroznak a vandálok köréből is, kiket már felsőmagyarországi tartózkodásuk alatt úgy ismertünk meg, mint egy roppant tanulékony, sajátját felejtő, másét könnyen eltanuló barbár népet. A romanizálódás különösen Hilderich király udvarában talált melegágyra. Udvari poétája latin, neve: Luxorius. Kultúra-hitvallása politikai viszonylatban is megnyilatkozott. Nem véletlen, hogy Hilderich pénzein I. Justinus császár feje domborodik. A pénz jel, szimbólikus kifejezése annak, hogy a vandál királyság, legalább is eszmeileg, már a bizánci hódítás előtt visszatért az imperium kebelébe. A barbár nemzeti ellenállás, miként az itáliai gótok királyságában, forradalomban robbant ki, amely Hilderichet megfosztotta trónjától s helyébe Gelimert ültette. Ám a bizánciak eljöttek zsákmányukért s Gelimerrel (530–533) a vandál királyság 533-ban elbukott. Tehát joggal állíthatjuk, hogy az afrikai provincia, az antik kultúrközösség számára ekkor még nem veszett el. Tulajdonkép az Iszlám szakította el a VII. században.

Miután így megvontuk az antik kultúrterület határát, vizsgáljuk meg, vajjon ezen a határon belül a romanizmus politikai és kulturális ereje mikép érvényesült. Mindjárt szembetűnik egy jelenség, mely általánosan jellemző az összeomlásra: a kultúrközösség határán belül is meglazulnak a kötelékek az egyes kultúrtájak között s ezzel párhuzamosan Itália szabályzó, irányító, s normatív ereje megbénul. Kultúrtájak és kultúregységek, melyek a romanizmus uniformizáló takarója alatt eltűnni látszottak, most, e takaró szétszakadásával, határozott körvonalakban ismét előbukkannak. Kulturális felaprózódás, provincializálódás lép az előtérbe; mindegyik rész sajátos, önmagáért való életet él s nem törődik a másikkal. Később látni fogjuk, hogy a felaprózódás ősrégi kultúrtájak hagyományaihoz igazodott.

A kulturális széttöredezés azonban politikailag is kihatott. Az eseményekből jól megfigyelhetjük, mint sorvad el a romanizmus összetartó politikai ereje szinte évről-évre, s mint hódít mindinkább tért a partikularizmus. Ebbe a fejlődési irányba kell a germán föderált királyságok kialakulását beállítanunk. Tagadhatatlan, hogy a germán-alán invázió súlyos következményekkel járt. Ám ezeket a következményeket nem úgy kell elképzelnünk, mintha a romanizmus építménye egy csapásra dőlt volna romba. Az invázió már csak a folyamatbanlevőt vitte diadalra. Miután a germán rajok rexeik és duxaik vezérlete alatt telepedtek be Galliába és Hispaniába, a partikularizmus szelleme a kialakuló germán királyságokban jó szövetségest talált. A lassú politikai feltöredezés egyenes vonalban az ú. n. föderált királyságok kialakulásához vezetett.

Nagy Theodosius nevével kapcsolatban beszámoltunk arról a mélyreható átalakulásról, amely a birodalom haderejét teljesen barbár kézre juttatta. A római hadsereg újoncozása Itáliából (Augustus) mindinkább a határprovinciákba helyeződött át (Hadrianus), innen pedig a limesen túl fekvő föderált-királyságok területére. Amikor a határmenti föderált-népek benyomultak a birodalomba, természetszerűleg megtartották a foedus-beli viszonyukat. Így történt, hogy a római területre költözött népek a foedus keretében illeszkedtek be az imperium szervezetébe. A nyugati gótok emlékezetes beszállásolásáig (376) az imperium foedus-viszonyba csak határon kívüli barbár törzseket s államokat vont. Már a köztársaság korában (Pompeius, Caesar) Róma arra törekedett, hogy a limes védelmét a barbár királyok (reges) és törzsfejedelmek (reguli) vállára hárítsa. A védelmi öv lakóit nem tekintette „alávetett népeknek” (dediticii), hanem olyanoknak, amelyeket baráti módon szerzett meg – in fidem recepti. Nagy Constantinus volt aztán az első, ki a föderált hadkontingenseket mint mozgó csapatokat hazájukon kívül is felhasználta. A föderált-királyok szolgálatukért a pénzben fizetett annonae foederaticae-t kapták. E rendszer alkotói természetesen nem tudhatták, hogy eljön az idő, amikor Róma védelmét egyedül a föderáltak fogják ellátni. Miután Róma katonáivá tette őket, s e célból királyaikat minden eszközzel ahhoz segítette, hogy monarchiájukat kiképezzék, maga is hatalmuk alá került. A fejlődés menetét tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a külső föderált államok, mint az imperium „rendes hadának” képviselői, magát a törzsbirodalmat is határ-királyságokká alakították át.

Régebben, ha germán szállások keletkeztek az imperium határán belül, így különösen Galliában, ezek a telepesek a legjobb esetben félszabadként katonáskodással tartoztak az imperiumnak, szolgálatuk el nem idegeníthető földön apáról-fiúra öröklődött s mint a római hadszervezet egységei a praefecti laetorum vagy gentilium parancsnoksága alatt állottak. Nagy Theodosius óta a helyzet – mint ahogy jeleztük – megváltozott. A nyugati gótok a 382-ben kötött béke értelmében mint föderáltak telepedtek le, intra fines, a határon belül. Mi több, ezek a föderáltak több jogot élveztek mint a régi határ-államok. A gótok vezéreit (fejedelmeit) a rómaiak jelölése vagy megerősítő joga nélkül választották. A házasságkötési (conubium) tilalom gót és római között, mely később a germán-római jog-dualizmus következetes kiképzéséhez vezetett, már ekkor jelentkezik. Az új föderáltak megtarthatták népi szervezetüket, s királyaikat; földjüket teljes jogon bírhatták, adót nem fizettek, mivel mindannyian katonaszámba mentek. A föderált nép esetről-esetre megállapított zsold fejében (pénz, gabona) bocsátotta az imperium szolgálatára hadi erejét. Ezeket a zsoldba fogadott népeket nem egyfajú, egységes népeknek kell elképzelnünk, hanem sokfelől összesereglett hadnak, igazi zsoldos seregnek. Innen van, hogy Honorius óta a foederati elnevezést azokra a csapatokra is alkalmazzák, amelyeket egy-egy condottiere szerződtetett alkalmi célokra. Rendes, állandó katonaság hiányában a császárság e korban generálisainak magán-katonáival (az ú. n. bucelarii) s ezekkel a föderált had-kontingensekkel vívja meg csatáit. A zsoldos jelleg lényegéből fakadt, hogy nem egyszer egyazon nép fiai harcoltak egymással. A császár ellen forduló Alariknak egy másik nyugati gót vezér, Sarus áll útjába. Miután pedig a zsoldosnak mint hivatásos katonának pénzre, gabonára volt szüksége, hogy fenntarthassa magát, ezért ha a kialkudott bér elmaradt, fosztogatni kezdett, s fegyvert fogott előbbi ura ellen, míg vele újra meg nem egyezett. A germán a harcot kenyerének tekintette. Heroikus életfelfogása a harc mezejére űzte lelkét. Ha nem magának, hát másnak harcolt. A kor története valóban nem áll egyébből, mint foedusbontások és kötések sűrű váltakozásából.

Azt is meg kell értenünk, hogy Róma vagy Konstantinápoly ezeket a föderált népeket, még akkor is, ha éreztették hatalmukat, nem tekinthette igazi ellenségeknek. A barbár vezérek rendszerint magas katonai állásokat töltenek be, római polgárok, sőt a császár fogadott „fiai”. Ennek következtében az invázió a belpolitika pártküzdelmeinek keretében folyt le. Alarik, aki Rómát három napon keresztül rabolta (410), kevéssel előbb a magister militum tisztséget viselte. Már ez a körülmény is aránylag békés jelleget adott a germán megszállásnak. Az inváziókorabeli germán jellemrajza azonban még kiegészítésre szorul. A sajátos paraszt-harcos kultúrájú germánok egyszercsak egy bonyolult városi kultúra kellős közepén találták magukat. Mikor tehát a római császárság hol kényszernek engedve, hol önkéntesen befogadta őket az antik kultúrközösségbe, válaszútra kerülnek: vagy romanizálódnak s felszívódnak az imperium kulturális és politikai szervezetébe, vagy fegyvert fognak önállóságuk és kultúrájuk védelmére – Róma ellen. Ez az ellentét kezdettől fogva érezteti hatását a germán társadalom megoszlásában. Vannak, akik ellenállás nélkül meghódolnak a rómaiságnak, mások azonban függetlenséget kívánnak maguk és népük számára s nem akarnak tudni római-germán együttműködésről. Jellemző, hogy a germán „nacionalizmus” korát rendszerint rövid idő mulva Róma-barátság, kifejezett romanizálás ideje követte. Az életforma és a politikai beállítottság hullámzása e két irányban különösen jól megfigyelhető a nyugati gót, a keleti gót s a vandál királyságok történetében, míg a burgundoknál és a frankoknál szinte folytonos Róma-barátság uralkodott.

A Nagy Theodosius-féle foedus-rendszerben a legnagyobb súlyuk a nyugati gótoknak volt. A frankok – mint látni fogjuk – csak a rendszer bukása előtt jelennek meg a küzdőtéren, a vandálok pedig a foedus-keretből túlkorán szakadtak ki, semhogy őket a rendszer belső tagjai közé számíthatnók. A burgundokra s a kisszámú svébekre inkább csak „statiszta szerep” hárult. Az V. században a politikai élet középpontjában a nyugati gótok álltak. Így méltán beszélhetünk a rendszeren belül gót hegemóniáról.

A germán invázió eseményeinek elbeszélésével kapcsolatban megemlékeztünk arról, hogy a húnok elől 376-ban nyugati gótok menekültek az Al-Dunánál római területre, s hogy ezek a nyugati gótok a sebtében végrehajtott beszállásolás zavarai között Bizánc ellen fordultak (378). Majd amidőn Alarik személyében (királlyá választása 395) erőskezű vezért nyertek, többévi rablókalandozás után nyugat felé sodródtak, 401-ben betörtek Itáliába, végül 410-ben magát az Örök Várost is három napon keresztül fosztogatták. A kincsvágy Alarikot és seregét Afrika kirablására ösztönözte, tervük azonban meghiusult. Alarik 410-ben meghal. Az utód: Alarik sógora, Athaulf (410–415), Afrika helyett a sereget a mai Dél-Franciaország városaival kárpótolta (412). De innen a nyugati gótok rövidesen kiszorultak, s székhelyüket Hispaniába, Barcelonába tették át. Végleges megtelepedésük mégsem itt, hanem Gallia nyugati provinciáiban (Aquitanica II., Novempopulana, Narbonensis prima nyugati fele Toulouse-ig bezárólag) történt Vallia király alatt (418). Tehát az V. század elején Gallia délnyugati részén Toulouse körül barbár királyság alakul ki, mely a következő években központi helyzetéből kifolyólag úgy északra (Loire-on át Orléans-nak), mint délre (Arles) Provence és Hispania felé területét gyorsan gyarapította.

A másik föderált-államot a burgundok alapították Gallia területén. A burgundokat a Majna-Neckar-limes vidékéről, az ú. n. Dekumát-földről a 406. évi nagy vandál-alán-svéb népáradat ragadta ki s dobta át a Rajnán Gallia földjére. Miután azonban 436-ban Gundahar burgund királyságát a húnok elpusztították, a megmaradt néptöredéket Aetius új lakóhellyel ajándékozta meg a Viennensis provinciához tartozó Sapaudiában (ma Savoya), (443). A burgundok innen terjeszkedtek az erőskezű Maiorianus császár halála után (461) a Rhône völgyébe; székhelyük legfőkép Lyon, Genf volt.

A harmadik nem kevésbbé hatalmas föderált-királyság Gallia északi partvidékén terült el a Rajna-deltától egészen a Lys és Escaut folyamterületéig. Bár ezt a francia partvidéket, mint az északi ir-brit kultúrkör tartozékát, állandóan germán rajok látogatták először zsákmány és aztán megtelepedés végett, a politikai szervezkedés azoktól a telepesektől indult ki, akik a IV. század első felében az észak nyugati német partokról Észak-Brabantba, az akkori Toxandriába szivárogtak. Miután 358-ban Julianus császár ezeket a száli frankokat foglalásuk birtokában meghagyta, feltartóztathatatlanul tolták telepeiket egyre tovább dél felé a római-kelta lakosság területére. Ha kellett ököllel, ha lehetett szépszerével, a frankok az őslakosság régi kultúrföldjén vetették meg lábukat. Épp ezért nem merészkedtek be a „forêt charbonnière” sűrűibe, hanem nyugat felé kitértek az erdő elől, s a folyók völgyeiben szóródva, haladtak mindaddig, míg a római erődök, őrségek hálójába nem kerültek. Boulogne környékén, a Loire alsó folyásánál azonban szászokra bukkantak, akik úgy a római lakosságra, mint a frankokra folytonos veszedelmet jelentettek. Így aztán a frankok és a rómaiak összefogtak s együttesen küzdöttek a szász megszállókkal (először 373-ban), míg ismételt harcok után Childerich római segítséggel területüket a frank település körzetébe csatolta (473 körül). Ezzel befejeződött a frank kolonizáció első szakasza.

A száli frank kolonizáció második szakasza már kívül esik a népvándorlás keretein. A IV–V. század folyamán az Escaut és a Lys mentén megtelepedett száliak körében túlnépesedés köszöntött be, ami új kolóniák alapítását tette szükségessé. A VI. század végén indult meg a Senne, a Dyle, a Gette folyók által bezárt terület (Forêt Charbonnière), a tulajdonképpeni Brabant germanizálása, s tartott egészen a VIII. századig. A harmadik település-szakasz betölti a VII. század közepétől a IX. századig terjedő kort: ekkor nyomultak be a frankok az eddig érintetlenül hagyott flandriai tengerpartra. A frank kolonizációs terület kiterjedését még ma is kivehetjük a flamand, vagyis frank, s vallón, azaz belgo-római nyelvhatár vonulásából (Dünkirchen-Maastricht). Amikor tehát Aetius halála után azt vesszük észre, hogy a száli frankok egyes rész-királyai a római utak irányában kezüket sorra ráteszik a régi római városokra, így Chlogio Cambrai-t, s a hozzátartozó vidéket a Somme folyóig, Childerich pedig Tournai-t foglalja el, akkor ebben a hatalom-kiterjesztésben nem kolonizációt, hanem kizárólag politikai eseményt kell látnunk. A Meroving-királyok további hódításaikat pusztán a hadsereggel hajtották végre s nem a néppel, amely több földet már nem tudott birtokba venni.

Régebben katasztrófaszerű arányokról beszéltek az írók, ma már tudjuk, hogy a kolonizáció a birtokviszonyok nagyobb megrázkódtatása nélkül ment végbe. A megszállás a megművelt föld jelentős hányadát nem érintette. Nagyobb önkényeskedéseknek az a körülmény állta útját, hogy a település a római hatóságok közreműködésével indult meg. De maguk a megszállók is, ahol csak lehetett, tiszteletben tartották az ott talált lakosság jogait. A régi római fiscus dominiumai a közhatalom birtokosa, a király kezére szálltak. Itt tehát csak a gazda cserélődött ki. Ami már most a magányosok földjeit s szolganépét illeti, felosztásuk hivatalos keretek közt bonyolódott le. A nyugati gótoknál éppen úgy, mint a burgundoknál maga a császár jelölte ki a megtelepedésre alkalmas területet. Önként értetődik, hogy az imperium nem azt a területet adta át a barbároknak, ahol a római lakosság, vagy a romanizált kelták birtokai sűrűn sorakoztak. Tehát éppen az a föld jutott barbár kézre, amely bár lakatlan s műveletlen nem volt, mégis a gazdasági élet központjaitól félreesett. A frankok számára a mocsarak s a tenger közé ékelt Toxandriát engedték át, a nyugati gótok nem a gazdag délspanyolországi város-vidéken, hanem a forgalomtól távolabb eső Délnyugat-Galliában kapták ki részüket (sortes), hasonlóképpen a burgundok is Genf alatt, a hegyvidéken telepedtek le s nem a gazdaságilag, politikailag egyaránt nagyfontosságú Provenceban, amelyen keresztül az út a mai Spanyolországból s Gallia szívéből Itáliába vezet. A barbár településterületnek ily módon történt elosztása biztosította a római érdekeket, de nem sokáig, mert a föderált-királyságok hatalmi törekvései természetesen a gazdasági központok megszerzésére irányultak. A nyugati gótok Provence felé nyujtották ki kezüket és Hispaniát szállták meg, a frankok első alkalommal Tournai és Trier textil- és borvidékét kebelezték be, míg viszont a burgundok szemüket csakhamar Provencera s a lyoni gazdasági területre vetették.

A megtelepedésre kijelölt területen kívül a régi lakosság életmódjában, vagyonában és földbirtoklásában nem történt változás. A megállapított határon belül azonban a római-kelta birtokosoknak házuk, földjük, szolganépük egy részét át kellett adniok a jövevényeknek (hospites). A germánokat úgy osztották el az egyes birtokosok között, hogy a kisajátítás terhe arányos legyen. Ez az arány pedig nem lehetett más, mint a fundusok mennyisége alapján megállapított adókulcs. Legtöbb földet tehát a nagy dominiumok uraitól, a provinciák senator-rétegétől vették el, legkevesebbet azoktól a földesuraktól (curiales), akik éphogy megütötték a subjectus curiae társadalmi állásukhoz szükséges mértéket (50 hold: jugera, fele mindenképpen tulajdonjogon). Ezért írhatta pl. Nagy Theoderik keleti gótjai beszállásolásáról a római senatusnak (507–511), hogy a birtokosok közül senkit sem nyomorított meg. A germán osztályok (sortes) ennek folytán szétszórtan feküdtek ebben vagy abban a faluban, a római lakosság földjei közé ékelődve. Sokszor falu- vagy házközösség létesült a régi birtokos és a germán betelepülők között. Egészen általános volt, hogy az erdőt és a legelőt felosztatlanul hagyták s közösen használták. Különösen, ha a germán a szegényebb közszabadok sorából került ki, megesett, hogy együttgazdálkodott a törpebirtokos rómaival. Az egyes osztályokat, „részeket” a vagyoni állapot és a társadalmi tekintély alapján osztották szét a germánok között. Ugyanis méltányos volt, hogy az optimates főembereknek, kik nagyobbszámú cselédséggel és rabszolgákkal rendelkeztek, több „részt” juttassanak. Ezek a főemberek a kiutalt „részeken” kívül rendszerint még egyéb birtokokat is szereztek (vétel, királyi adomány, stb.), úgyhogy nem is egy, hanem több helyen voltak birtokosok.

A birtokból mennyit kellett mindenképpen római kézen hagyni? A germánokat a császárság katonai rendnek tekintette, ép ezért anyagi szükségleteikről államilag gondoskodott. Amikor a kincstár a prefekturák pénztárából még nehézség nélkül tudta barbár zsoldosainak a köteles annonát kiutalni, a katonabeszállásolás szokása dívott (feltéve, ha a katonaság nem városi garnizónban állomásozott). Arcadius császárnak 398 febr. 6-án kelt rendelete értelmében a beszállásolt katonának a ház egyharmada szolgált hajlékul (hospitalitas). Az elmaradó annonáért a germán zsoldos-rajokat azonban valamikép kárpótolni kellett; meggyökeredzik tehát az a szokás, hogy a római birtokosoknak nemcsak házaik egyrészét kellett átengedniök a germán hospeseknek, hanem rabszolgáik és földjeik bizonyos hányadát is. A burgundok és a nyugati gótok törvényei meglehetősen tiszta képet adnak erről az állami kényszerkisajátításról. A germánoknak a hospitalitas alkalmából az udvarház, a legelő és az erdő felét adták át, az uraság saját kezelésében tartott s rabszolgák (mancipia) által művelt allodiumból (az ú. n. indominicatum) márcsak egyharmadot, a cenzust fizető jobbágy-colonusokból (mansi ingenuiles, colonicae) pedig kétharmadrészt jelöltek ki a számukra. Az allodiumok állományát azért kímélték, mert a rabszolgák munkája gazdasági szempontból sokkal értékesebb volt, mint a colonusok megszabott, csekélyke terményszolgáltatása és robotja. Ép ezért méltányosabban jártak el a római birtokosokkal, ha az urasági földnek csupán egyharmadát sajátították ki. Ugyanezt a szempontot látjuk érvényesülni a burgund törvénykönyvnek abban a határozatában is, mely kimondja, hogy a Germániából érkező újabb rajok elégedjenek meg a colonus-földek felével – kétharmadrész helyett – s hogy az allodiumokon alkalmazott rabszolgák közül semmit se kapjanak (523–524).

Mindent összegezve, a germánság beszállásolása egyet jelentett a katonaadó természetbeni megváltásával. A germán nem fizetett adót, mivel katonának számított. Földjét (sors) zsold fejében élvezte. Adómentessége csak a kiutalt „részre” terjedt ki; ha római földet vett, szerzeménye után épúgy fizetett adót, mint a római földbirtokos. A germán királyságnak már e fiskális szempontból is érdekében állott, hogy a rómaiak adóval sujtott birtokai meg ne fogyatkozzanak. Ezért védte a római birtokosokat, ezért tartotta fenn az egész fundus-rendszert, mely minden hospitalitas ellenére az új politikai hatalom alatt is életben maradt. Hogy a régi birtokrendszert az új uralom mennyire szívén viselte, azt szépen mutatja egy burgund törvény. Burgundiában a régi római birtokost egy bizonyosfajta felső tulajdonjog illette meg a hospitalitas folytán elidegenített birtokok felett. A hospitalitas által kiszakított föld határperében a bíróság előtt nem az új birtokos, hanem a volt római dominus jelent meg. Nemkülönben a római polgár elővételi joggal élhetett, ha a germán hospes egykori földjét (sors) el akarta adni. A római lakosság érdekeit tartja szem előtt az a burgundi törvény is, mely a germán hospest a kiutalt mancipiák és földek visszaadására kényszeríti, ha királyi adományban részesedett. Végül meg kell még említenünk, hogy azokra a nyugati gótokra, akik jogtalanul tettek szert római birtokra, szigorú büntetés várt.

Az előző fejtegetések világosan megmutatták, hogy a germán megszállás nem mindenütt járt ugyanazokkal a következményekkel. A romanizmusnak a provinciák szerint más-más sors jutott osztályrészül. Nem lehet azt állítanunk, hogy a romanizmus mindenhol egyenlő mértékben maradt fenn a barbárok inváziója alatt. A birodalom külső provinciái, a végek, hamarosan visszaestek a római megszállás előtti kultúrfokra s ezek számára az impérium felbomlása a barbár kultúra térhódításával volt egyértelmű. Itt, ebben az övben a romanizmus soha-sem járta át nagyobb arányokban a társadalom alsóbb rétegeit s ezért a római kultúra még akkor sem hagyhatott maga után nagy örökséget, ha történetesen a régi lakosság kitartott apáik földjén, s nem pusztult ki a háborúk viszontagságaiban. Egészen más viszonyokat találunk azokon a vidékeken, ahol a régi római kultúrélet vérkeringése nem szűnt meg teljesen. Általában meg kell különböztetnünk a rablóhadjáratok korát, amikor a nép legfontosabb életszükségleteit zsákmányolásból fedezte, attól az időtől, amikor már rátért a békés gazdálkodásra. Az invázió idején a germán földmívelés még meglehetősen kezdetleges fokon állott. A gótok gabonaszükségletüket régi hazájukban, a határon túl az Aldunánál a birodalomból szerezték be. A szállítmányok beszüntetése, a kereskedelmi zár éhínséget idézett elő. Innen érthető, hogy a gótok s más bevándorlott törzsek mint foederati, eleinte eltartatták magukat az imperium részéről, vagy ha ez nem sikerült, – pusztítottak.

Maga a letelepedés rendszerint nem erőszakos módon folyt le, hanem lassú, fokozatos kolonizáció útján. A barbár telepesek mintegy a régi lakosság közé ékelődtek, a nélkül, hogy a rómaiakat, különösen a szolgaréteget, romlásba kergették volna. A beözönlött germánság azonban csak a provinciáknak elenyésző kis területét vette birtokába, bizonyos határon túl már nem képződtek új telepek. A kolonizáción kívül eső területek kizárólag a barbárok politikai szervezetébe tartoztak, elfoglalásukban a nép már nem vett részt. Ezekben a provinciákban csak a politikai hatalom cserélt gazdát, különben minden a régiben maradt. A provinciák tehát egészen változó módon, sajátos körülmények között élték át a népvándorlás viharát. A telepesek a régi kultúrföldön szálltak meg, rendszerint olyan helyeken, ahol már a prehisztorikus korban laktak emberek. Akármerre tekintünk, mindenütt a lakóhely folytonossága tűnik szemünkbe. A település irányát nem a folyók szabták meg, hanem az erdők. Új területek megnyerése a kultúra számára, erdők pusztítása, mocsarak szárítása csak jóval később indult meg, a VII–VIII. században. A lakóhely folytonossága azonban még nem zárja magába a kultúra kontinuitását. Nem egy esetben kimutatható, hogy a római falvak a tűz martalékai lettek s a régi lakosság elmenekült. A kontinuitás mértéke attól is függött, hogy mennyiben különbözött a betelepülők életmódja a régi lakosságétól. Ott, ahol a germánság még az állattenyésztést részesítette előnyben, a római szántóföldeket csakhamar a gaz és az erdő lepte el, mert a jövevények nem a síkságot, hanem a lankás, legelésre alkalmas hegyoldalt választották lakhelyül. Így pl. az alamannok a Rajna mentén a római városokon és falvakon kívül ütötték fel könnyű fakunyhóikat kis csoportokban, vagy majorságszerűen (Einzelhof) s ezzel a római kőépítményeket az elmúlásra ítélték. Ezzel szemben a frankok már magasabb földmívelőkultúrájukból kifolyólag szívesen simultak a római állapotokhoz, a nagy útvonalak mentén zárt falvakban és városokban laktak és kőházakat építettek római módra. A telepes germánok gazdálkodása alacsonyabb fokon állott a rómaiakénál, különösen a bortermelésben és a kertkultúrában mutatkozott a hanyatlás, magasabb racionális üzemet csak a VIII. században honosítottak meg a kolostorok és királyi dominiumok hatása alatt. A visszaesés természetesen csak a germán településterületen következett be s a Karoling-korszaknak kellett eljönnie, hogy a régi szint újra helyreálljon.

Már az invázió előtt megindult a bürokratikus államszervezet felbomlása, a föderált királyságok megalapítása óta ez a fejlődés egyre nagyobb arányokat öltött. A római kézben maradt területeken a hivatalok kicsúsznak a központi hatalom felügyelete alól, s egyes helybeli familiák birtokába mennek át. Még nagyobb a provinciák elhűbéresedése a germán királyok hatalmi körzetében. Itt a császárság már csak névlegesen uralkodik: a hatalom tulajdonképpeni gyakorlója a had feje, a föderált germán király. Csak természetes, hogy ilyen körülmények között a központi hatalomnak egészen más eszközökhöz kellett folyamodni, ha a hatalmat úgy-ahogy fenntartani kívánta. A ravennai udvar hol erre, hol arra a föderált királyságra támaszkodik, hogy a többieket sakkban tartsa. Ebben a tekintetben a húnok is jó szolgálatokat tettek a császárnak. A föderált királyok viszont, bár hivatalosan csupán hadkontingensek fejei, zsoldba fogadott hadvezérek, egymással szövetségre lépnek Róma érdekében vagy Róma ellen s maga Róma is mint valami külső hatalmasság űz politikát velük szemben. Ez a politika családi kapcsolatokba burkolódzik. Ezért beszélhetünk már ekkor a dinasztikus politika kezdeteiről.

Így a provinciák politikailag is elindultak az önállósulás útján. Különösen jól láthatjuk ezt a gall szeparatizmus megerősödésében. Politikai koalíciók születnek és halnak meg szinte hetenként, ezeknek a koalícióknak tagjai azonban csak a délgalliai, hispaniai és afrikai részek; Észak-Gallia és a frank terület hosszú ideig egyáltalán nem jelenik meg a küzdelem porondján. Ezekben a „belpolitikai” harcokban a föderált „szövetségesek” tekintélye egyre nőtt, s területük is mindjobban gyarapodott. Úgyszólván békés formában, gyakran a római lakosság hívására, nyernek királyságukhoz egy-egy új földdarabot. Nincs nyomunk arra, hogy a föderáltak Róma leigázására törekedtek volna. Jól érzik magukat a respublicában – így nevezték a császárságot – melynek szükségességéről őszintén meg vannak győződve. Alarik még azt hihette, hogy Róma helyén a gót erő egy új világbirodalmat tud teremteni. Ám sógora, s közvetlen trónutódja, Athaulf (410–415) belátta az ilyen törekvéseknek balga hiúságát. Érdekes, hogy a császári ház megdöntésére irányuló terveit ugyanúgy kívánta megvalósítani, mint később Geiserich vandál király, vagy Attila, t. i. beházasodás útján. A fogságában visszatartott császári hercegnőt, a szép Galla Placidiát erőszakkal nejévé teszi (414). Valahogy ilyen módon kívánt a császári ház misztikumának részesévé lenni. Idővel azonban tudatára ébredt annak, hogy a respublicának fenn kell maradnia római formájában, de gót támogatással. A gót népi reakció azonban erősebbnek bizonyult nála, s mint a pelyhet elseperte. Az ellenzék mindössze egy hétig volt ura a helyzetnek, aztán Vallia (415–418) alatt ismét a Róma-barát politika jutott kormányrúdhoz.

Már ennyi is ízelítőt tud adni egy ilyen föderált királyság belső fejlődéstörténetéről. Két ellentét között, a Róma-barátság és a népi felbuzdulás váltakozásában hányódva keresték önállósulásuknak útját. Mert amint politikai súlyuk Róma szövetségében növekedett, mind nagyobb nyűgnek érezték a foedus-rendszert. Az első, ki autokrata monarchiájának külsőleg is méltó formát kívánt adni, Geiserich, vandál király volt. 439-ben felmondja a foedust, s példáját I. Theoderik (418-tól) nyugati gót király is követi (439). Nem lehet merő véletlennek tulajdonítani, hogy a szuverenitást az az I. Theoderik, vagy Geiserich jelenti ki, aki felszámol a germán törzsi-szövetség emlékeivel, s királyságát egészen autokrata alapokra helyezi.

Amióta II. Theoderik (453–466) ismét helyreállította a foedus-t, a császári politika legfőbb bázisának a nyugati gót királyságot tekinthetjük. II. Theoderik képviselte a két nyugati provinciában az imperium és a császári udvar érdekeit. Az itáliai kormányzat a nyugati gót és burgund föderáltak hatalmára támaszkodva, tartotta fősége alatt a megmaradt nyugati provinciákat. Ennek a politikai bázisnak ható körzete azonban nem ért el Gallia északi részeire s a Rajna környékére. Itt, Soissons körül, egy külön központ alakult, melyet pusztán laza kötelékek fűztek Itáliához. A ripuari frankok ismételt betöréseinek kitett balparti Rajna-városok védelme, nemkülönben a szászok és száli-frankok sakkban tartása Aegidius római hadvezetőre hárult, ki a magister militum Galliarum tisztségét viselte. Ahogyan a déli körzetben a nyugati gótok és burgundok föderált szolgálatain nyugodott az egész római uralom, úgy északon is egy másik föderált királyi ház, a Meroving, volt Aegidius segítőtársa. Az északi politikai bázis a helyi kereteken kívül nem éreztette hatását; nem vett részt abban a nagy politikai küzdelemben, amelyet svéb-vandál-nyugati gót-burgund királyok folytattak Rómával szemben vagy Róma mellett változó sikerrel.

Ez a két politikai szövetség-rendszer akkor találkozott először egymással, amikor Galliában a szeparatisztikus törekvések „Gallia a galloké!” jelszó alatt újra lángra lobbantak. Mint ismeretes, a galliai nagybirtokos senator-réteg a praefectura praetorio Galliarum körül csoportosulva nem a központi hatalom érdekeit képviselte, nem a késő-római állam bürokratikus gépezetének volt támasza, hanem szívén egyedül szűkebb hazája, Gallia, sorsát viselte. Igaz ugyan, hogy a keleti császárság szintén két praefecturára oszlott, de az illír praefectura területe alig haladta meg a birodalom keleti felének egyötödét, összlakosságának pedig legfeljebb egyheted részét. Ezzel ellentétben a galliai praefectura az itáliai praefecturának teljesen egyenlő erejű riválisa volt. Láttuk, a nyugati császárság egységét az sem tudta biztosítani, hogy a magister utriusque militiae kezében összevonták a legfőbb katonai hatalmat. Ezzel az amúgy is roskadozó császári trónt még inkább aláásták. Így aztán a galliai szeparatizmus a központi uralom nagy kárára akadálytalanul érvényesülhetett. Keleten is ébredezett a provinciák önállósága, de az egyiptomi és szír szeparatizmusnak a vallás köpenye alatt kellett szervezkednie, a donatizmus és monofizitizmus néven ismeretes dogmatikai irányok alakjában. A gall szeparatizmus a praefectura keretén belül, a hivatalokban talált talajra; Honorius alatt, az V. század elején már kivívta, hogy a galliai hivatalokat csak a helybeli senatori családok s csak kisbirtokos függvényei tölthették be.

Ebben a túlfűtött belpolitikai érdekellentétben a déli és az északi politikai föderátusok tömörülése két ellenséges pártra szakadt. A gall senator-réteg azzal vádolta az itáliai hatalmasságokat, hogy csak magukra gondolnak s ölbetett kezekkel nézik Gallia pusztítását. A császári hatalom úgy jelent meg a gall főnemesség szemében, mint az itáliai praefecturában tömörült senatori osztály érdekképviselete. Éppen azért, mikor a valentinianus-theodosiusi császári ház kihalt (455), a gall senatori réteg II. Theoderik nyugati gót királlyal a legnagyobb egyetértésben, szinte udvarában összegyülekezve, praefectusukat és vezérüket, Avitust emelte a trónra. Jelöltjüket azonban az itáliai párt rövidesen megbuktatta, mire beleegyezésükkel Gundiok burgundi király megszállta a hadászatilag fontos Lyont. Az új császárnak, Maiorianusnak, sikerült azonban az egész galliai mozgalmat leszerelni, kenyértörésre uralkodása alatt nem került a sor, ám meggyilkolása után, amikor Rikimer egyeduralma Itáliában nyilvánvalóvá vált (461), Aegidius, Maiorianus alatt magister militum Galliarum, mint az északi politikai egyesülés vezére, Rikimer ellen támadt. Az északi blokkal szembe Rikimer a déli blokkot szegezte. Nagy területi engedmények árán megnyerte a maga pártjára a nyugati gótokat és a burgundokat. Gundiok mint kinevezett mag. militum Gall. egyenesen Rikimer megbízásából elárasztotta katonáival Lyont, s az alpesi átjárókat, mialatt Aegidius itáliai útját a tenger felől a nyugati gót király iparkodott Narbonne és a hozzátartozó provincia bekebelezésével elzárni (462). A politikai egyesülést házassággal pecsételték meg: Gundiok nőül vette Rikimer nőtestvérét. A hadiszerencse azonban Aegidiusnak kedvezett. Szövetségesével, a száli frank Childerichhel Orléansnál fényes győzelmet arat a nyugati gótokon, művét azonban, melyet Geiserich-hel együtt kívánt végrehajtani, nem fejezhette be; 464-ben meghalt. Örökét a hagyományos Meroving-barátság szellemében egy Paulus nevű comes vette át. Ám a Loire torkolatánál befészkelődött szászok annyira lekötötték az ő és frank szövetségeseinek erejét, hogy a kitört háború folytatására nem gondolhatott.

Ezek az események a foedus-rendszer utolsó időszakát mutatják be. Jól kivehető bennük Gallia és Hispania fokozatos különválása, s elszakadása Itáliától. Itália szellemi és politikai izolálása hozta magával azt, hogy a nyugati császárság eltörlése a provinciákat végkép felszabadította Itália gyámkodása alól. Azt is láthattuk, hogy a germán királyságok a pártküzdelmek során szinte észrevétlenül terjeszthették ki védőszárnyukat messzebb fekvő vidékek tiszta római lakosságára. És maguk a római hivatalnokok is, mint pl. Arvandus praefectus, már úgy viselkednek, mintha legfőbb uruk nem is a ravennai császár, hanem a barbár király volna. II. Theoderik nyugati gót királyt 466-ban testvére, Eurik, meggyilkolta, vele (466–484) egy új korszak köszöntött be nemcsak a nyugati királyság, de a romanizmus történetében is. Eurik a nacionalista párt elveit tette magáévá s többé nem volt hajlandó foedus alapon szolgálni az imperiumot. Még mielőtt tehát a nyugat-római császárság utolsó császárja sírba szállt volna (480), a helyzet megérett már arra, hogy a régi föderált királyságok elnyerjék teljes szuverenitásukat. A császárság keretéből tulajdonképpen ezután sem váltak ki, viszonyukat az imperiumhoz a megváltozott helyzetnek megfelelően újból kellett szabályozni. A föderáltak kliens-királyságokká emelkedtek.

Az a politikai rendszer, amely később a VI. században uralkodott, már az V. század folyamán teljes kifejlődéshez jutott. Az egész politikai élet két sarkpont körül forgott: az északi és a déli politikai blokk körül. A császárságnak még sikerül a szétfutó érdekek között az egyensúlyt fenntartani s az egyes föderált államokban és a provinciális római lakosság körében az imperium egységének gondolatát a partikularizmus szelleme felett diadalra juttatni. Jellemző hogy erre a feladatra a nyugat-római birodalom egyedül már nem volt képes. Úgy Maiorianus, mint Anthemius császár a keleti császárság erejére támaszkodva szereztek érvényt császári felsőbbségüknek. Nagy Theoderik, az itáliai gót birodalom királya (megh. 527) már kitaposott utakon haladt, mikor fősége alatt egy nagy „szövetségben” hozta egyensúlyba a különböző királyságok érdekeit. A mód, ahogyan célját elérte, a dinasztikus házasságok rendszerében csúcsosodott ki. A kezdeményezés azonban itt sem tőle eredt, ő már csak a foedus-rendszer kipróbált eszközeihez nyúlt. A császári ház rokoni kapcsolata a vandál király Geiserich-hel, Rikimer sógorsága a burgund királlyal, végül az egyes barbár királyságok szövetségeinek dinasztikus formája, már előkészítették Nagy Theoderik dinasztikus külpolitikáját.

Ameddig a különféle germán királyságok elvileg a foedus alapján állottak, a föld, az államterület továbbra is római maradt. Ép ezért itt is, ott is oly szigetek ékelődhettek a barbár államok közé, melyeken a római hivatalnokok még közvetlenül a császár nevében igazgattak. Most, a barbár rex szuverénitásának kialakulásakor ezeknek a terület-foszlányoknak el kellett tünniök. Eurik, nyugati gót király hadseregének, melyet egy római, Victorius vezetett, Aquitaniában csak Clermont (civitas Arvernorum), Auvergne főhelye tudott ellentállani, hol Sidonius a költő-püspök, s Ecdicius, néhai Avitus császár fia látta el saját költségén a védelmet: a város azonban 475-ben mégis csak Eurik kezébe került. A nyugat-római császárság bukása új területhódításra adott alkalmat: a Durance alatt elterülő vidék, a Rhône és az Alpok között, nyugati gót terület lett. Ugyancsak a nyugati gótok vették birtokukba az utolsó hispániai provinciát is, Tarraconensis-t (473). A Pyreneus félsziget ezzel, leszámítva észak-nyugaton a svéb királyságot, s a Biszkája öböl mentén lakó független kantabrokat és vaskokat (baszkokat), Euriknek engedelmeskedett. A frank és a nyugati gót királyság között még egy keskeny sáv maradt római kézben, a Somme-Maas és a Loire által bezárt terület, hol Paulus comes halála után Aegidius fia, Syagrius gyakorolta a közhatalmat, mígnem Klodvig, Childerich fia, Galliának ezt az utolsó római darabját is el nem foglalta (486–87).