HATODIK FEJEZET: A BÉKE PROBLÉMÁI

Alighogy XVIII. Lajos Párizsba bevonult, példáját nyujtotta a szenvedélymentes kormányzásnak. Legyőzte ellenszenvét a forradalomban kompromittált politikusokkal szemben és első kormánya élére Talleyrand-t állította. Tagja volt a kormánynak a forradalom gyűlölt egyénisége, Fouché is. Szerepeltek benne a császárság alatt ismert, kimagasló politikusok. A jobboldal az 1815 augusztusi választásokon olyan hatalmas többséget kapott a kamarában, hogy a túlzó királypárti képviselőkkel szemben alig maradt ellenzék. XVIII. Lajos elmés és nem kevésbbé irónikus megjegyzése szerint találni sem lehetett volna „jobb” kamarát. Ilyen légkörben a kormány nem sokáig maradhatott uralmon, annak ellenére, hogy Fouché már korábban lemondott. A béke aláírása előtt, magas kitüntetésekkel ékesítve, hagyta el Talleyrand kormánya a politikai élet küzdőterét. Utódjára hárult a második párizsi béke aláírásának kellemetlen feladata és azoknak a belpolitikai nehézségeknek leküzdése, melyeket a „feltalálhatatlan kamara” ultra többsége okozott.

A restauráció második kormányának élére Richelieu került, aki súlyos bel- és külpolitikai helyzetben vette át az ügyek vezetését. Az amnesztiajavaslat sorsa mutatja, milyen nehéz volt belpolitikai téren békés átmenetet teremteni, a bosszúért lihegő ellenforradalmár többséggel szemben. Az ultra többség mindenben keresztezte az uralkodó, illetve a kormány kiegyenlítő szándékát. A kormány 1815 december 8-án, Ney tábornok kivégzése utáni napon, nyujtotta be az amnesztiajavaslatot. Ennek a törvénynek feladata lett volna jogi téren áthidalni a viharos eseményekkel telt két korszakot. A király véget akart vetni az egyéni akcióknak, jogrendet és biztonságot akart teremteni. A jobboldali többség azonban politikai fegyvert óhajtott kovácsolni magának a forradalom, illetve a napoleoni uralom bűnöseinek üldözésével. A javaslat rendelkezései szerint elvben általános amnesztiát nyernek mindazok, kik Napoleon uralma alatt, illetve a 100 nap alatt, tisztségeket töltöttek be. Számbelileg jelentéktelen kivételek törik meg az elvet, így törvényes szankciókat alkalmaznak azokkal szemben, akik a proskribáltak jegyzékén szerepeltek. Egyrészüknek két hónap alatt el kell az országot hagyniok, épúgy, mint a Bonaparte-család összes tagjainak. Ez utóbbiak a jövőben nem gyakorolhatnak polgárjogokat. E száműzetésre ítélteknek vissza kell adniok azokat a birtokokat, melyeket Napoleontól nyertek adományképpen. A birtokok visszaszállnak az államra. A vásárolt birtokokat hat hónap alatt értékesíteniök kell. A forradalom bűnösei közül a javaslat csak azokat zárta ki a bűnbocsánatból, akik közönséges bűncselekményeket követtek el, illetve akik ellen törvényes eljárás indult, vagy bírói ítéletet hoztak. A jobboldali többség rendkívül nagy elégedetlenséggel fogadta ezt a javaslatot és arra kényszerítene a kormányt, hogy a törvényhez kiegészítést csatoljon, amely a „visszaeső királygyilkosok” ellen irányul. Az ultrák azokat illették ilyen elnevezéssel, kik annak idején XVI. Lajos halálára szavaztak és később Napoleontól, a gyűlölt zsarnoktól, állást fogadtak el. Ez a módosítás számos ismert politikust érintett, úgyhogy az 1816 január 7-én elfogadott amnesztiatörvény értelmében az előző korszak több aktív politikusa elvesztette polgárjogát és egy hónap alatt köteles volt az országot elhagyni.

Az amnesztiajavaslat sorsa beszédes példája annak, milyen nehézségekbe ütközött XVIII. Lajos mérsékelt irányának érvényesítése a belpolitikában. Talán még súlyosabbak voltak azok a nehézségek, melyekkel a külpolitika terén kellett megbirkóznia. A kormánynak meg kellett szüntetnie az idegen megszállást, békét kellett kötnie, meg kellett szilárdítania az ország külpolitikai helyzetét és rendbe kellett hoznia, súlyos hadisarc lefizetése után, az állam pénzügyeit. A nagy nemzeti feladatokat a következő egy-két év alatt, a „feltalálhatatlan kamara” feloszlatása után, a francia restauráció kitűnő miniszterelnöke, Richelieu Armand Emánuel herceg, (1766–1822) oldotta meg. Az emigráns réteg értékesebb részének e tagja kiváló gazdasági és szervező képességekkel rendelkezett. Parlamenti gyakorlata hiányzott és később sem tudta belátni annak jelentőségét, hogy programmjának megvalósítását erős kormánypárt alakításával segítse elő. Az oroszországi emigrációban, mint Odessza kormányzója, nagy sikereket ért el, nem volt ideje a tépelődésre, hanem minden erejét a gazdaságpolitikai reformok és hasznos alkotások keresztülvitelére fordította. Ennek megfelelően, hazatérve, elsősorban a szervezés és gazdasági újjáépítés munkája érdekelte. A védővámos rendszer alapjait ő vezette be. Orosz kapcsolatait diplomáciai téren is értékesítette, megalapozva azt az együttműködést, amely a restauráció korában mindvégig a francia külpolitika szilárd pillére maradt. E kapcsolat haszna mutatkozott a második párizsi béke megkötésénél is, amelyet ugyan a közvélemény, sőt részben a kormánypárt is rendkívül kedvezőtlennek tartott, amely azonban mégis sokat köszönhetett a cár jóakaratú támogatásának. Az orosz szövetségesnek volt köszönhető, hogy Elszász-Lotharingia el nem veszett és Franciaország területe nagyobb maradt, mint volt a forradalom előtt. A hadisarcot 700 millió frankban állapították meg, e mellett gondoskodott a békeszerződés a külföldi magánhitelezők követeléseiről is. A szövetségesek az összes követelések biztosítására 150 ezer főnyi hadsereget helyeztek el Franciaország tizennyolc erődítményében. A megszállást legfeljebb öt évre tervezték, abban a reményben, hogy ez alatt Franciaország kifizeti a hadisarcot és gondoskodik a megszálló seregek ellátásáról.

Bármily ügyesen dolgozott a francia diplomácia, a győztes hatalmak négyes szövetsége egyelőre Franciaország nélkül alakult meg, Anglia, Poroszország, Oroszország és Ausztria részvételével. Richelieu legsürgősebb teendője a megszállás megszüntetése és a hadisarc kifizetése volt, távolabbi feladata pedig, hogy Franciaország felvételét a vezető hatalmak diplomáciai szövetségébe kieszközölje. Ezeket a feladatokat kitűnően oldotta meg. A megszálló csapatok számát már 1817 februárjában 30.000 fővel csökkentették, 1818-ban pedig megállapodtak abban, hogy a seregek november 30-a előtt kivonulnak az országból. Erre a célra hatalmas összegeket kellett mozgósítani. A megszálló hadsereg fenntartása sokba került. Végre sikerült az angol bankároktól felvett kölcsönök segítségével és bonyolult pénzügyi műveletek végrehajtásával rendezni a napoleoni háborúk után fennálló súlyos anyagi helyzetet. Az aacheni kongresszus végül lehetővé tette a megszállás megszüntetése mellett azt is, hogy az eddigi négyes szövetség Franciaország felvételével ötös szövetséggé bővüljön. E nagy feladatok elvégzésénél a kormánynak figyelemmel kellett lennie a külföldi barátok hangulatára is. Az első időkben az ultra forradalom volt külföldön ellenszenves, néhány évvel a restauráció után megismerte a miniszterelnök azt a kedvezőtlen hatást is, melyet a francia politika némely baloldalinak látszó jelensége keltett, úgy Metternichben, mint a mindinkább konzervatív irányú I. Sándor cárban. Franciaország barátai azt a tanácsot adták Richelieunek, hogy keressen kapcsolatot a jobboldallal. A miniszterelnök ezért, az 1818-iki októberi választások hatása alatt, az ultrák szövetségét kereste. Fel akarta áldozni a király egyik kedvenc hívét, a hadügyminisztert, akinek helyébe szélső ultra minisztert akart kinevezni. Ezek a törekvések már nem a békére való átmenet jegyében folytak le, hanem a francia belpolitikai életnek szóltak.