HARMADIK FEJEZET: A KONTINENS BÉKEGAZDÁLKODÁSA –
A XIX. SZÁZAD ELSŐ FELÉNEK IPARI FEJLŐDÉSE

A kontinentális békegazdálkodás tárgyalásánál vissza kell ismét gondolni a kontinentális háborús gazdálkodás következményeire, aminők az agrár túlprodukció, kezdeti iparosodás, az államháztartások zűrzavara. Ezután az angol tőkeexportra kell figyelemmel lenni. Ez utóbbi tényező segítségével megérthetjük a békegazdákodás lényegét: az államháztartások javarészt idegen tőkék segítségével rendbejönnek, mely körülmény következtében a hazai tőkék felszabadulnak s az iparosodás folyamata folytatódik, melyet a békeidők védővámjai is előmozdítanak. Viszont az angol tőkekihelyezés nyomán a kontinens a védővámok ellenére az angol ipar vásárlója lesz, főleg gyáripari termékek és később gépek tekintetében. Ebből s a tőkék kamataiból, továbbá a tengerentúli üzletekből eredő jövedelem segítségével újra megerősödő angol tőkepiac azután a harmincas évek után a kontinentális iparokat immár közvetlenül finanszírozza, amikor résztvesz a vasútépítés folyamatában. Így – a harmincas években – ilyen exogén tényezők segítségével is folytatódik a kontinentális iparosodásnak, kapitalizálódásnak az államok belső rendbehozásával megindult folyamata. A fejlődés ipari téren kedvező, de nem úgy agrár tekintetben, hiszen a század közepéig érvényben marad az angol gabonavám, mely ugyan nem akadályozza meg a külföldi búza bevitelét Angliába, de csökkenti a kontinens búzájának keresletét, melyet csupán a belső fogyasztásnak az iparosodással együttjáró megélénkülése mozdíthat elő. Csakhamar a konzervatív körök is belátják a kontinens legtöbb államában az iparosodás fontosságát, s a kapitalizmus nemzeti kereteinek kialakulása elméletben és gyakorlatban a befejezés felé tart.

E folyamat kezdő lépése tehát maguknak az állami kereteknek rendbehozása. Mint említettük, a napoleoni háborúk alatt általános eladósodás és infláció a kontinens államháztartásának tipikus jelensége. Míg azonban a legtöbb európai államot a háború merítette ki, Franciaországban a béke támasztott anyagi nehézségeket.

Franciaország aránylag kis államadóssági teherrel került ki a háborúból, hisz államadóssági terhe a lakossághoz viszonyítva fejenként 50 frank, míg ugyanakkor például Angliáé 1000 frank. Ám az ország gazdasága és az államadósságok csekély volta nem segített azon a tényen, hogy az állampénztár üres volt, a hadisarc pedig nagy. Hisz az 1815 november 20-i második párizsi béke a hadikárpótlás összegét 700,000.000 frankban állapította meg, mely összeg, továbbá egyéb terhek, tartozások, jóvátételek visszafizetését összekapcsolta az ország megszállásának tényével. A fizetés teljesítése következtében a megszálló csapatok az országot már 1818-ban elhagyták. Ehhez azonban az angol tőke segítsége kellett. Az angol kölcsön megmozdítja egy másik belső kölcsön alkalmával a francia tőkét, majd később az angol bankházak garanciája teszi lehetővé a megszállás gyors befejezését. A lebonyolításban szereplő bank a Baring-cég, mely a franciaországi csapatok áruszükségletének fedezésében volt érdekelve, melyet tehát kétszeresen súlyosan érint az, hogy Franciaország a nagy kiadások súlya alatt roskadozva, 1816 végén a hadisarc fizetését beszünteti.

Az angol tőkeexport segítségével Franciaország további súlyos terhektől és nemzeti büszkeségét mélyen sértő megszállástól szabadult meg. Az angol kölcsön sikere mintha megtörte volna a jeget a francia belső erők felszabadítására s a francia magángazdaság a rendbehozott államháztartás keretei között a következő békeévekben aránylag nyugodtan fejlődhetett. Az ország hamarosan rátér az ipari és agrár vámvédelem útjára, mellyel a Bourbon-restauráció a külföldi, főleg orosz gabona és iparcikkek beözönlése ellen védekezett, egyaránt sujtva az orosz termelőket és angol ipari köröket.

A napoleoni háborúk után jelentkező tőkeszegénység német földön megnehezítette a fejlődést s a német iparosodás a huszas-harmincas években még inkább a kézműipar jegyében haladt. Az angol tőkeexport hatását e konszolidáció éveiben a porosz állam és a német Bund több fejedelemsége élvezte. A német tőke azonban az államháztartások rendbehozatala után is inkább állampapírokkal foglalkozik és tőzsdeügyletekben spekulál, a helyett hogy anyagi eszközökkel látná el az ipari vállalkozást. A harmincas évek végén azonban az iparosodás folyamata német területen is rohamosan halad előre. A német vámrendszer szervezete az ipari fejlődés szempontjából is kedvező. A vámúnió, a Zollverein az 1818-i porosz vámtörvényből fejlődött, mely a porosz hivatalnokkörök felfogása szerint kompromisszumot jelent a bürokrácia szabadkereskedelmi álláspontja és az ipari körök vámvédelemre való törekvése között. E 10%-os vámot átmeneti intézkedésnek tartották addig, míg az ország teljesen áttérhet a szabadforgalomra. A porosz vámrendszer jelentősége eleinte abban nyilvánul, hogy aránylag jelentékeny német területen alkotott egységes vámrendszert. Eleinte a törvényt hatalmas felháborodás fogadja. A porosz iparosok rettegve látják ezt a félig-meddig szabadkereskedelmi irányú intézkedést, a többi német államok elzárkózással vádolják Poroszországot. A porosz kormány azonban nem törődik a közhangulattal és lassan mind több állam alkalmazkodik az új helyzethez. Egymásután kötik először a kisebb fejedelmek vámúniós szerződéseiket Poroszországgal és e mellett az úgynevezett északi vámszövetség mellett lassan kialakul a délnémet vámszövetség Bajorország és Württemberg között. A mellékelt térkép szemlélteti a további folyamatot, melynek során Hessen-Kassel, Hannover, Thüringia megalkotja a középnémet vámszövetséget. 1828-ban Hessen-Darmstadt 6 évi időtartamra vámúnióra lép Poroszországgal. Ezt követi 1831-ben a hesseni választók csatlakozása. A bajor és württembergi uralkodók egy ideig még haboznak, hogy csatlakozzanak-e a vámúnióhoz, a politikai szempontot azonban legyőzi a gazdasági kényszer, az osztrák gazdasági fölénytől való félelem, bajor Lajos 1833-ban belép a Zollverein-be, példáját 1834-ben Szászország és Thüringia, 1836-ban Baden, Nassau és Frankfurt követi, amivel a porosz hegemónia alatt kiépített Zollverein 25 millió németet egyesít keretei között. A negyvenes években e tömörülésből csupán a partvidék, a tengeri városok maradnak ki, melyek a német helyi érdekek kielégítése helyett inkább az angolokkal folytatott kereskedelemre fektetik a súlyt.

Ausztriában a békével az inflációs és kölcsönfogyasztó háborús gazdálkodás böjtje következett be. A napoleoni háború befejezése előtt 682 millió forint névértékű osztrák papírpénz van forgalomban, s az államadósságot ugyanakkor 537–700 millió forintra becsülik.

A béke szerint a volt ellenségektől az államháztartás csupán 123 millió forintot várhatott és ez az összeg is csak lassan, részletekben folyt be, ezért a pénzügyeket gyökeres belső intézkedésekkel kellett rendbehozni. A különböző pénzügyi kérdéseket eleinte túlságosan szétválasztották, az inflációt a többi pénzügyi problémáktól függetlenül akarták megoldani. A bécsi privilégizált bank, melyet 1816-ban alapítottak, a deflációval kísérletezett, mely azon bukott meg, hogy a közönség az új papírpénzt, a bécsi bank jegyeit azonnal ércpénzre akarta átcserélni. Az új bankjegyeket a szabványos ércpénzre cserélhették volna át. Azonban a banknak nem volt kellő fedezete arra, hogy az új bankjegyeket akár részértékének hányadában is ércpénzre becserélhesse. Pedig mindenki sietett bankjegyét beváltani. A beváltást korlátozni kellett és így a terv megbukott.

I. A német vámszövetségek 1831-ben

II. Az egységes német vámszövetség kialakulása

A 20-as évek elején végre sikerül a papírpénznek az ércpénzhez való viszonyát 100:250 arányban stabilizálni, amivel az infláció likvidálása elvben biztosítva volt. Itt kapcsolódik be jelentősebb mértékben az osztrák gazdasági élet rendbehozatalánál a Rotschild-bankház. A bécsi bank ércállományát az 1818-as kölcsön maradványai mellett a 20-as évek elején a Rotschild-kölcsön biztosította.

A deficit továbbra is megmarad s így az állam és a kisember egyaránt anyagi nehézségekkel küzdött. A gépipar fokozatosan nyomult előtérbe, a hitelélet szervezetlen volt, az osztrák Nemzeti Bank tevékenysége jóformán kimerült az állam pénzügyi igényeinek kielégítésében, a kisembert pedig a nagyipar versenye nyomta. A nagytőkések, vagy a tőkével kapcsolatban állók, a napoleoni háborúk utáni krízisből valahogy ki tudtak vergődni. Ezek a gazdasági körök a konzervatív tiltó vámrendszer hívei, éppúgy, mint ahogy ellenzik új iparengedélyek kiadását, a bürokrácia liberálisabb gazdasági politikájával szemben. Itt is Metternich látja a vezető tényezők között legtisztábban a német vámrendszer előnyeit és 1841-ben az a nézete, hogy Ausztriának meg kell valósítania a gazdasági csatlakozást a vámúnió révén, ez a terv azonban nem valósul meg; az államkonferencia és Kübeck ellenállása következtében Ausztria nem csatlakozott a Zollvereinhez, hanem a tiltóvámrendszerről annak enyhítésével a védvámrendszerre tért át. A gazdasági helyzetet kereskedelmi szerződések megkötésével akarták megjavítani s ezzel akarták a tiltóvámrendszer megszüntetése miatt elégedetlen ipari és kereskedelmi köröket kiengesztelni.

Míg a kapitalizmus kifejlődésére minden lehetőt megtesznek, addig a kisembereket súlyosan érinti a helytelen adórendszer. Az állami jövedelmeket fokozzák a közvetett adók és monopóliumok. Az 1817. évi decemberi földadó tényleges végrehajtása a kataszteri munkálatok nehézkes volta következtében a forradalomig nem következett be. Az adó főleg a kisembert sujtja, a középosztálybeli rétegek elszegényednek. 1847-ben pl. a 48 milliónyi egyenes adóval szemben a közvetett adók és monopóliumok összege 95 millió. Nyugtalanító jelenség a kisiparosok elszegényedése, melyre rávilágít az az 1845-ből származó adat, mely szerint a kézműiparosok több, mint felénél az adót csak katonai karhatalommal lehetett behajtani.

Meglehetősen bonyolult és sok politikai összeütközésre alkalmat adó kérdés volt az államadósság rendezése a bécsi kongresszus következtében új államalakulatokba szorított országokban is. Itt az államadósságok elsősorban a politikai összeütközések okait növelték. A Skandináv államok területén tudvalevőleg Norvégia Svédországgal egyesült személyi únióban, minek következtében a svédeknek részt kellett vállalniok a tekintélyes összegű dán államadósságokból. Az összeg megállapításával kapcsolatban sokáig voltak nagy viták.

„Németalföld” megszervezésekor az államadósságok elosztásánál a belgák jártak rosszul, mert Hollandia sokkal nagyobb mértékben volt eladósodva. Különben súlyos adósságok nehezítik meg a helyzetet Spanyolországban és Portugáliában is, ahol az államháztartások kóros deficitje hozzájárult a felkelések és nyugtalanságok elterjedéséhez.

Mindeddig a nyugati államokra és Közép-Európa gazdasági életére voltunk tekintettel. Még egy pillantást kell vetni Európa keleti és balkáni részére, ahol korszakunkban Oroszország meglehetősen függetlenül az angol pénzpiac tevékenységétől, alig élvezve valamit az iparosodást közvetlenül támogató második angol tőkeexport áldásából önálló iparosodást kezd, legkülönbözőbb irányú gazdasági expanziójával fenyegetve Angliát.

Az orosz fejlődésben szintén sorsdöntő a napoleoni háborúk kora, mely az eddigi agrárjellegű orosz gazdálkodás irányát megváltoztatta. Eddig ugyanis az orosz gazdasági élet fő jellemzője: búzatermésének Angliával való kicserélése ipari cikkekért. A kontinentális zár idején, a napoleoni háborúk alatt az országban rohamlépésekkel halad az iparfejlődés, 1804-ben még csak 199 gyára volt az országnak 6500 munkással, 10 év mulva a gyárak száma 423 s foglalkoztatott munkástömegének létszáma 39 ezer. 1804-ben az ország 5 millió rubel értékben produkál iparcikkeket, 10 év mulva 30 millióra emelkedik ez az összeg. E fejlődéssel kapcsolatban, amikor a gyapjúipar kiterjedése 1812–1860 között több mint ötvenszeres lesz, erőteljesen folyik az ország kapitalizálódása, mellyel egyidejűleg az ipart védi Oroszország 1822. évi védvámos rendszere. Az ipari koncentrációt elősegíti az angol termelőgépek bevitele is. Az orosz gazdasági élet fejlődését előmozdítja az a körülmény, hogy az orosz pénzügyek is lassanként rendbejöttek, mikor 1823–1844 között Kankrin lesz a pénzügyminiszter, aki 1839-ben négyszáz milliós kölcsön felvételével stabilizálja a rubelt. Kankrin mindvégig híve az 1822-es védvámos rendszernek. Az angol áruk Oroszországból kiszorulnak, a két ország között a kereskedelmi kapcsolat minimális, s Oroszország részvétele igen kicsiny a gabonavámok eltörlése előtt Angliába irányuló gabonabevitelben, melynek csupán kb. 10%-át exportálta. Ugyanakkor azonban a török provinciák egyre jelentősebb szerepet játszanak az angol kereskedelmi forgalomban. 1838-tól egyre nő az innét Angliába irányuló gabonaexport s az angol árucikkek özönlenek a török birodalomba, hol nincs nyoma iparosodásnak. Mindez arra vezetett, hogy Anglia a 30-as évektől kezdve főleg Urquhard agitációja következtében törökbarát balkáni politikát folytat. Urquhard mutatott rá ezekre a gazdasági jelenségekre, jelezvén, hogy az Oroszországból származó produktumok is előnyösebben volnának egy politikai és gazdasági önállóságra jutott s gazdaságilag pacifikált Törökországból beszerezhetők. Ezek a jelentések vezettek az 1838-as baltaliman-i kereskedelmi szerződésre Anglia és Törökország között. Törökországot ki akarták vonni Oroszország gyámkodása alól és bölcs tanácsokkal látták el, hogy gazdasági újjászervezését végrehajthassa, úthálózatát kiépítse, közállapotait rendezze.